Rendvédelmi, titkosszolgálati és katonai témákkal foglalkozó szakblogként a Lemil már eddig is többször érintette a terrorizmus és a terrorelhárítás különböző aspektusait. Mai, több szempontból is rendhagyó posztunk egy hosszú beszélgetés első részét tartalmazza (a másodikra még várnotok kell néhány napot), amit a Terrorelhárítási Központ nemrégiben kinevezett új kommunikációs vezetőjével folytattam. Rendhagyó a poszt, mert az interjú műfaját eddig nemigen kultiváltuk, s rendhagyó azért is, mert ilyen alapos, a TEK múltját, jelenét és talán jövőjét is érintő beszélgetésre nem igazán emlékszem a magyar sajtó történetéből. És hát úgy gondolom, a "hallgattassék meg a másik fél is" alapelvének érvényesülnie kell.
Előrebocsájtom, hogy Jasenszky Nándort (a Jasit, ahogy mindenki hívta) úgy 25 éve ismerem, ezért a tegeződés. Volt idő, amikor a Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálatnál (ORFK SZBESZ) ugyanazon a folyosón rohangáltunk, hónunk alatt mindenféle dossziéval, ugyanazokon az értekezleteken unatkoztunk, s olyan is akadt, amikor ő és emberei vigyáztak arra, hogy
este (vagy másnap, esetleg harmadnap) haza tudjak menni. És ez mindig összejött. Ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni, persze nem is akarom.
És akkor jöjjön a cucc első része. Kommentelni, vitatkozni, érvelni ér, gyalázkodni és személyeskedni nem. Nagyon nem, de ezt tudjátok.
Remélem, egy csilivili Q7-essel jöttél...
Naná, és két mozgássérült helyre parkoltam, keresztbe, mert nem csak simán érzéketlen vagyok, hanem gonosz is... És milyen jó, hogy ezzel kezdjük, rögtön tisztázhatunk is valamit. Arra kérem a tisztelt Lemilblog-olvasót, vegyen elő papírt és ceruzát és segítsen a TEK-nek kiválasztani a legmegfelelőbb műveleti szolgálati gépkocsitípust, amelyik megfelel a következő feltételeknek:
Különösebb probléma nélkül belefér négy, egyenként 80-100 kilós bevetési szakember (ezek a fiúk általában nem a pehelysúlyban versenyeznek), fejenként a 25-30 kilót nyomó fegyverzettel és személyi felszereléssel, az esetenként kábé 200-300 kilós műveleti eszköztárral. Hol is tartunk? Ez eddig úgy 800 kiló. És persze nem csak hogy be kell férniük (lehetőleg úgy, hogy egyikük könyöke sem lóg bele a másik szájába), hanem ennek a gépkocsinak képesnek kell lennie arra, hogy ezt a 800 kiló hasznos terhet a lehető leggyorsabban (mondjuk kéklámpa-szirénával 180-200 km/órával) elvigye A-ból B-be úgy, hogy sem a motor nem mondja fel a szolgálatot, sem durrdefekt nem fenyeget, szóval a lehető legbiztonságosabb körülmények közepette. És az se árt, ha múltja és megbízható szervízhálózata van idehaza, örülünk a flottakedvezménynek, és persze mindezt kormányzati közbeszerzési pályázaton keresztül, figyelembe véve az esetleges, már meglévő szerződéseket a magyar állam és egyes gépkocsi-beszállítók között.
Na, ha mindezzel megvagyunk, kérném szépen a tippeket a kommentek közé. Azt azért elmondom, hogy ha körülnézünk itt a szomszédságban, a központi műveleti egységek és a terrorelhárítók vagy VW Touareget, vagy Audi Q7-et, esetenként G-s Mercedest használnak a bevetéseik során. Talán érdekes lehet, hogy a TEK első Q7 autói az egykori Gyurcsány-testőrséggel kerültek hozzánk, hiszen még akkor kerültek beszerzésre.
Az elmúlt évek TEK-ről szóló sajtóhírei – valljuk be – főleg a szervezet fikázásáról és köpködéséről szóltak. Laikusok és szakértők, újságírók és politikusok egymás szájából kapták ki a szót, amikor Hajdu tábornok és csapata a közbeszéd fókuszába került. Majd konkrétumokról is kérdezlek, most – mintegy bemelegítésként – arra lennék kíváncsi, hogy úgy általánosságban hogyan éltétek ezt meg belülről?
A laikusoknak megvan a mentségük, rájuk tényleg nem haragszom, amikor – hogy finoman fogalmazzak – nem éppen szakszerű érveket sorakoztatnak fel a TEK ellen. Azt viszont el kell ismernem, hogy bánt, amikor szakmabeliek, általában hiányos információk alapján kritizálnak bennünket. És bizony olyan is akad a vehemens kritikusok között, aki szívesen jött volna, de nem felelt meg a feltételeknek. Akadt, aki azt hitte, hogy ezt is meg lehet csinálni okosba', mint annyi mindent az eddigi pályafutása során: a lövészet felvételin kapirgálta le szorgalmasan a korongokat a lőlapról, a másik meg szólt, hogy gyerekek, írjátok már be a harminc fekvőtámaszt és a tíz húzódzkodást, és meg volt sértődve, amikor szóltak neki, hogy ez – micsoda meglepetés! – most nem működik. És innen kezdve minden szar, amit a TEK csinál. Eh, ilyen mindig volt és mindig lesz.
A TEK szakmai koncepciója meggyőződésem szerint kifejezetten jó. Ezt szerintem a megalakulás óta eltelt idő egyértelműen bizonyítja. Kezdetben eretnekségnek tűnt a felderítésen belül a titkosszolgálati és bűnügyi képességek ötvözése, és a műveleti támogatás egy egységbe szervezése. Remélem erről még kicsit később tudunk majd beszélgetni. Persze az árnyalatok tekintetében, az egyes elképzelések megvalósításakor mindig van helye javításnak, az illesztések pontosításának, a finommegmunkálásának. Ezen vagyunk, ezen dolgozunk folyamatosan.
A kilencvenes évek elején már alezredes és osztályvezető voltál, ráadásul egy kiemelt egységnél, amint azt a bevezetőben is említettem. Volt egy Hajdu János nevű, akkor zászlós rendfokozatú beosztottad. Milyen érzés egy egykori beosztott beosztottjának lenni? Nem gáz?
Nem, egyáltalán nem. Azt is mondhatnám, hogy kifogástalan. Mi a tábornokkal úgy huszonöt éve ismerjük egymást, ugyanazt a nyelvet beszéljük, az egymással folytatott kommunikációnkban soha nem volt és most sincs szükségünk se tolmácsra, se közvetítőre, se körmönfont mellébeszélésre, se púderre.
Jobban fogod érteni: a hatvanas években volt a svéd jégkorong-válogatottnak egy legendás centere, Sven Tumbának hívták, a 245 mérkőzésen szerzett 186 góljával jelenleg is a leggólerősebb játékos a svéd válogatott történetében. Az egyik vébén, ha jól emlékszem, a kisdöntő előtt megsérült, eltört a kulcscsontja. A döntő meccsen felkötött karral nyitogatta az ajtót a többieknek. Ezt látva az egyik újságíró megkérdezte az akkor már negyvenes sportembertől, hogy milyen érzés a fiataloknak nyitogatni az ajtót? Tumba ránézett és ezt válaszolta: egy világklasszis csapatnál ajtót nyitogatni is hatalmas megtiszteltetés. Remélem azt mondanom sem kell, hogy az anekdota nem arról szól, hogy én repítettem a döntőig a világklasszis csapatot. Ha megengedsz egy civil hasonlatot: ők állítják elő a terméket, én csak árulom a portékát.
Hát ilyen.
Parádés válasz, nem is csodálkozom, hogy kommunikációs szakember vagy. És ha már itt tartunk: a tábornok hogy viseli azt a nyomást, amiből az elmúlt hat és fél évben azért rendesen kijutott neki? Nem igazán lehet ráfogni, hogy akár a sajtó, akár az ellenzék házi kedvence lett volna. Ő személyesen is kapott az arcára rendesen, nem csak az általa irányított TEK.
Ahogyan én látom, elképesztő erővel, és most nem a kötelező szakmai és alárendelti lojalitás szól belőlem. Ha ő olyan ember lenne, mint amilyennek sokan beállítják, már régesrég hagyta volna a fenébe ezt a tekezést és az egyenruhát, valami menő vagyonvédelmi céget vezetne (higgyék el, értene hozzá), napi néhány órát lenne bent az irodájában, este nyugodtan kikapcsolná a mobilját és most már milliárdos lenne. Ehelyett az állami bértáblának megfelelő fizetésért a nap 24 órájában kapja a hideget-meleget.
Nem tudom, hányan tudják úgy igazán elképzelni, hogy mennyi stresszel, felelősséggel és kockázattal jár egy ekkora szervezet irányítása, egy olyan szervezeté, ahol a több mint 1000 főből legalább ezer fegyveres, akinek bármilyen, a terepen elkövetett hibájával legelőször őt fogják szembesíteni, tőle fognak magyarázatot kérni, esetenként követelni. Ünnepélyesen megragadom az alkalmat és mindenkit megnyugtatok (vagy felidegesítek, ízlés szerint tessék választani): nem fog se összeroppanni, se depresszióba süllyedni, se lemondani. Állni fogja a sarat és teszi a dolgát, amire felesküdött.
Szó mi szó, nekem se tűnik különösebben lelkizős, túlérzékeny alkatnak. De menjünk tovább, hagyjuk a tábornokot és beszéljünk a TEK-ről. Először is tisztázzuk az egyik alapkérdést, ami sokak csőrét birizgálja: milyen szervezetről beszélünk, rendőriről vagy titkosszolgálatiról?
A TEK egy hibrid alakulat, hiszen egyaránt vonatkoznak ránk a rendőrségi törvény, illetve a nemzetbiztonsági törvény egyes paragrafusai. Állandó vád ellenünk (nem is részletezem, kiknek a szájából): senkiházi bűnügyesek gyülekezete vagyunk, akik belepofáznak olyan dolgokba, amelyek évtizedeken keresztül a titkosszolgálatok hatáskörébe tartoztak. Ami természetesen nem igaz, hiszen a TEK-nél (főleg a felderítőknél) a kétségkívül létező bűnügyi túlsúly mellett azért szép számmal vannak a titkosszolgálatoknál szocializálódott, ott tapasztalatokat szerzett kollégák is.
Ez egy képesség-kombó, és szerintem pont azért jó, mert az. Mindenki hozta magával a saját „vállalati kultúráját”, a specifikus gondolkodásmódot (aki nem ismeri be, hogy a bűnügyes és a titkosszolgálati mentalitás számos ponton jelentős mértékben eltér egymástól, az vagy hazudik, vagy fogalma sincs a szakmáról), ezek összecsiszolódnak, kiegészítik egymást és létrejön az a kombináció, amiről az imént beszéltem. A zsaru megismeri a titkosszolga agyának működését, a gumitalpú hozzáidomul a bűnügyes tempójához. Klasszikus win-win szituáció, szerintem.
Arról nem is beszélve, hogy ezen már rég túl kéne lépni, legalábbis a terrorelhárítási területen nem kellene folyton szembeállítani a titkosszolgálatot, a rendőrséget, a bűnügyi felderítést. Van a titkos felderítő munka, ennek vannak erői, eszközei és módszerei, vannak szigorú szabályai, amelyek egyaránt vonatkoznak a bűnügyi és a nemzetbiztonsági felderítőre is és kész. Hát valahol nem hóttmindegy (különösen az állampolgárnak), hogy annak, aki csinálja, milyen hatósági igazolvány van a zsebében és melyik szervezet folyósítja az illetményét?
Most hogy mondod, nekem személy szerint tényleg tökmindegy, hogy rendőr vagy titkosszolga kagylózza a telefonbeszélgetéseimet, egyformán zavarna. De ha már a lehallgatásokról beszélünk: a TEK tényleg bárkinek a magánkommunikációjára rácuppanhat, ha úri kedve úgy tartja?
A TEK bárkit lehallgathat, akivel szemben a lehallgatás törvényes (hangsúlyozom: törvényes) feltételei megállnak. Ilyen szempontból nem különbözik attól a másik hat vagy hét állami szervtől, amelyik ezt a módszert, illetve eszközt használja feladatai teljesítéséhez. Az egyetlen különbség az, amiről az imént beszéltem, vagyis hogy a TEK-re egyaránt vonatkozik a rendőrségi törvény és a nemzetbiztonsági törvény is. Röviden és egy kicsit leegyszerűsítve: a bűnüldözési célú lehallgatásokat a nyomozási bíró engedélyezi (akárcsak mondjuk a rendőrség vagy a vámnyomozók esetében), a nemzetbiztonsági célúakat pedig a miniszter (mint az Alkotmányvédelmi Hivatal vagy az Információs Hivatal által folytatott felderítéseknél).
Érdekes, hogy ez (mármint a miniszteri szintű engedélyezés) 1990 óta működik - a nemzetbiztonsági törvény '95-ös -, de ez 20 évig nem igazán zavart senkit mindaddig, amíg csak a titkosszolgálatokat érintette. Amint azonban 2010-ben a TEK is megkapta ezt a lehetőséget, kitört a parasztgyalázat és mindenki az emberi alapjogok lábbal tiprását kezdte látni benne. Nem tudom, tényleg csak nekem furcsa ez a hozzáállás? Mert azt a leglucskosabb álmaimban sem merem feltételezni, hogy a kritikusok egyszerűen nem vették maguknak a fáradságot, hogy utánanézzenek a jogtörténeti előzményeknek és fellapozzák a nemzetbiztonsági törvényt. Amúgy meg felőlem nyugodtan lehetne bíró az engedélyező mindkét normában. Lehet, hogy nekünk is könnyebb lenne, mert elárulok egy belső infót: néha a minisztert nehezebb meggyőzni egy-egy lehallgatás szükségességéről, mint egy sokat látott és tapasztalt bírót.
Azzal kezdtem, hogy remélem, Q7-essel jöttél a beszélgetésre. De jobban utánagondolva, azt is kérdezhettem volna, hogy hol parkoltál a BTR-rel...
Hát igen, a másik kedvenc gumicsont, a páncélozott szállító harcjármű... Esküszöm, mintha legalábbis a Halálcsillagról beszélnénk. Nos, a TEK által esetenként használt BTR-eknek kétségtelenül vannak egyfajta, ha úgy tetszik: vizuális tartalmi elemei, a pszichológiaiakról nem is beszélve. A múlt december 19-i berlini események után pár nappal a budapesti karácsonyi rendezvénysorozat és vásár ezt ragyogóan ki is adta. Volt ugye egy BTR a Vörösmarty téren, volt egy a Mammutnál és egy a Westendnél. Markánsan más volt a célközönség mind a három helyszínen. A Vörösmarty téren például tipikusan falunap-fíling volt: a járókelők fényképeznek, simogatják, mosolyognak, örülnek, röpködnek a „köszönjük, hogy itt vannak!”-ok, a külföldiek pláne, hiszen ezt látják egész Európában.
Ez a „rettegnek az emberek és nem mernek kimenni az utcára”, na ez különösen nevetséges volt annak fényében, hogy a BTR-es kollégáim nem tudtak elmenni a sarokig, annyi volt az érdeklődő. Amikor aztán elővették a falatnyi, TEK-es logóval ellátott csokikat és a kis srácok nem csak hogy megérinthették a BTR-t és fotózkodhattak is vele, hanem még csokit is kaptak, na az volt aztán a fesztivál, tisztára gyereknap: egy óra múlva tele volt a Facebook fülig érő szájú, minden bizonnyal rettegő óvodás és kisiskolás fotójával, amint a páncélozott jármű előtt két kézzel nyomják magukba a csokit, amit ezektől a gonosz, vérivó TEK-esektől kaptak.
A Mammutnál más volt. Az utca túloldalán állt a BTR. Ott is rengeteg érdeklődő. Pár hónappal Nizza után voltunk ugye. Kaptuk rendesen a sallereket, jöttek a szakértőbbnél szakértőbb kritikák: mit tudna csinálni a BTR, ha megjelenne egy kamion? Mondjuk a szakértőket nem zavarta, hogy itt a tömeg jobbára a falon belül volt, a plázán belül, oda nem fog bemenni a kamion, csak ha bent szerelik össze. De induljunk ki abból, hogy ha ott megjelenne egy aktív lövöldöző, akkor az a kérdés, hogy az utca túloldaláról, 30 méterről tud megindulni a készenlét, vagy a légvonalban 7 kilométerre (közúton 11-re) található Zách utcai laktanyából. Ha ezen az időfaktoron elgondolkozik a tisztelt kritikus szakértő (éppen csak egy picit), akkor máris közelebb leszünk a megoldáshoz. És ha rááldozta azt a kábé 10 másodpercet, ami ennek az átgondolásához szükséges, talán belátja, hogy a BTR nem azért volt ott, hogy letapossa a Kisjézust és szanaszét szórja a betlehemes jászolból a szénát, kötésig belegázolva az emberek karácsonyi hangulatába.
A kérdés folyamatosan úgy merül fel, hogy miért van a TEK-nek tankja (nem, nem viccelek, sokszor tankról szól a vita, a Lemilblog olvasóközönségét ismerve ez nem is érdemel további magyarázatot). Akkor most megragadom az alkalmat és elárulom a titkot. Két szó, nem nehéz: mozgó fedezék.
Gondoljuk át együtt a következő (nem mellesleg valódi, megtörtént eseten alapuló) szituációt. Az elfogni szándékozott, ön- és közveszélyes, nagy valószínűség szerint fegyveres, sőt robbanóanyaggal is rendelkező célszemély háza egy vidéki településen van, egy nagyjából 30 x 30 méteres ingatlan, egy enyhén lejtős domb tetején, közvetlen szomszédok nélkül. A földút 20 méterre húzódik a háztól. A fene se tudja, mi mindent spejzolt be a lakásába. Na, azt az utolsó 20-30 métert, ami simán belőhető az ingatlan bármelyik ablakából, azt hogy oldod meg? A sok hozzáértő, aki természetesen mind volt katona és minimum szakdolgozatot írt harcászatból, ő hogy oldaná meg anélkül, hogy az embereit ne nevezze ki céltáblának? Ilyen körülmények közepette a nagy pajzsot, a gurulóst nem lehet felvinni, a kicsi meg kevés, mint lócitromban a vitamin, pláne, ha a másik fél esetleg egy csőre töltött, betárazott AK-47-tel várja a hívatlan látogatókat. Mit csinálunk, szétlőjük a házat, hívjuk a Gripeneket? Nem hinném, hogy a falu lakossága díjazná az ötletet.
A megoldás az, hogy valami mögé bújva az embereink megközelítik az ingatlant. Vagy ha falat vagy kerítést kell bedönteni. Emlékezzünk csak a két évvel ezelőtti felsőgallai esetre, ahol így is volt két halott... Ha akkor és ott a tárgyalónk nem beszéli le az elkövetőt a további lövöldözésről, akkor bizony a BTR bemegy, egészen a konyhai mosogatóig.
A BTR-es téma zárásaként: kiöregedett, leírt honvédségi készletből származnak, szinte egy fillérbe sem kerültek, ellenben sok odafigyelésbe, gondosságba, esetenként ráfordított szabadidőbe. A srácok hozták működőképes állapotba, kaptak egy festést és a mi céljainkra egyelőre megfelelnek. Ott állnak a laktanyában, hat darab van belőlük. Szigorú szabályok szerint vehetnek részt a forgalomban, hiszen nincs rendszámuk, túl méretesek: felvezető autó, speciális kiképzés, vizsga a vezetőiknek, nem sorolom.
És azt is elmondom (tudom, ez is ki fogja verni a biztosítékot), hogy előbb-utóbb ezek helyett be kell majd szerezni valami korszerű, az összes külföldi partnerszolgálat által is használt, városi környezetben, önállóan is bevethető, magas védelmi képességekkel bíró taktikai járműveket. És létrás autókat is be kell szerezni - bár inkább emelhető trepnisnek hívnám ezeket -, olyanokat, amilyenekkel például a bécsi kollégák dolgoztak idén februárban egy akció során. Hogy érthető legyen: egyszerre több műveletis felemelését teszi lehetővé akár az első emeletre is. Előre szólok, hogy ezeket sem szotyiért adják.
Ha már ilyen előzékenyen szóba hoztad a Halálcsillagot: fogadjunk, hogy nem Luke Skywalker a kedvenc Star Wars-hősöd.
Hát igen, a 2012 szeptemberi műegyetemi bevetés, ami számos derűs perccel örvendeztette meg a TEK ellendrukkereit. Ennek ellenére a mai napig vallom, hogy az egy mintaszerű akció volt: mindenki pontosan azt tette, ami a dolga. Mielőtt a tisztelt olvasó felhördülne, elmagyarázom, miért gondolom ezt.
Sajnos már nem emlékszem kristálytisztán, a magyar sajtóban mekkora visszhangja volt a nem egészen két hónappal azelőtt lezajlott denveri ámokfutásnak, de magát az esetet fel tudom idézni. Röviden: az amerikai város egyik bevásárlóközpontjában 2012. július 20-án egy Batman-jelmezes őrült lövöldözni kezdett egy filmbemutatón. A tragikus mérleg: tizenkét halott, több, mint ötven sebesült, köztük több gyerek. Ahogy az ilyenkor a világ valamennyi terrorelhárító szervénél lenni szokott, az esetet természetesen a TEK szakemberei is feldolgozták: megvitatták, kitárgyalták, elemezték, értékelték.
Nos, 52 nappal a denveri események után jön a riasztás, hogy egy budapesti egyetemi előadáson megjelent egy jelmezes személy, aki leült a hallgatók közé és kirakott maga elé az asztalra egy fegyvernek látszó tárgyat. Megnézném magamnak azt az illetékes parancsnokot, aki erre legyint egy nagyot. Riasztás, műveleti egység elindul, és kábé 8-10 perc alatt a helyszínen van. Intézkednek, hogy civil ruhásaink szivárogjanak be és próbálják beazonosítani azt az ominózus, fegyverszerű valamit. Mivel még néhány méterről is a megtévesztésig valódi fegyvernek nézett ki, megszületett a döntés, hogy az ismeretlent el kell fogni, ami meg is történt. Miután tisztázódott, hogy pontosan mi a helyzet és hogy játékpisztolyról van szó, a fiatalembert átadtuk a rendőrségnek és levonultunk. Ennyi történt, nem több és nem kevesebb.
Nem akarom tovább magyarázni a bizonyítványt, aki jót mulatott az eseten, hát egészségére. Fenntartom, hogy a TEK semmi mást nem tett, csak azt, ami a dolga. És csak azt kérném halkan és udvariasan: mindenki gondolja át még egyszer, mi történt, mi történhetett volna, ha az a jópofa legény nem egy gólyabulis filmforgatásra készül.
A CTG rövidítésről egy terrorelhárítónak biztosan nem a magzati szívhangmonitorozás, a kardiotokográfia jut eszébe, hanem az összeurópai, terrorizmus elleni munkacsoport, a Counter Terrorism Group. Ennek az a diszkrét bája, hogy 15 évvel ezelőtt eredendően vegytiszta titkosszolgálatok alapították, de – ha jól tudom – ma már a TEK is a tagok közé tartozik. A hírek szerint nem fogadták valami nagy ovációval, tapssal és lábdobogással a megjelenéseteket, mert nem értették, hogy mit keres egy tűzszerészekkel, kommandósokkal és mesterlövészekkel bőven ellátott szervezet (hogy a BTR-ről ne is beszéljünk) a kizárólag titkos információgyűjtéssel foglalkozók klubjában.
Először tényleg nem értették, hogy pontosan kik is vagyunk és mit is csináluk, ezt kár tagadni. Kicsit értetlenkedve nézték, hogy nálunk a két képesség (a műveleti és a felderítő) együtt van, ez nekik szokatlan volt. Aztán elfogadták, mint hungarikumot. Ennek a portékának az árulásában, a felderítőmunka új tartalommal való megtöltésében elévülhetetlen érdemei vannak Bodnár Zsolt tábornoknak, főigazgató-helyettesnek. Egész véletlenül ő is egykori SZBESZ-es, és egyébként a legtökéletesebb megtestesítője a felderítői szakmai képességek ötvözetének. Mellesleg szerintem a jövő bennünket fog igazolni, lassan-lassan más európai partnerek is le fogják vonni ugyanazokat a következtetéseket, mint mi, és meggyőződésem, hogy néhány év múlva nem a TEK lesz az egyetlen ilyen hibrid terrorelhárító szervezet Európában. Megsúgom: már most sem az, csak ez még nem publikus.
Mert azt nekem senki ne mondja, hogy milyen jó az, ha a forró, azonnalos intézkedést, beavatkozást igénylő felderítési információ keletkezését követő hosszú-hosszú percek (esetenként órák) azzal telnek, hogy két, egymástól nem csak fizikailag, hanem irányításilag is távoli alakulat vezetői egyeztetnek, leveleznek, neadjisten még vitatkozgatnak, értetlenkednek is egy csöppet... Nem akarok nagy szavakat használni, de az ilyen esetekben tényleg emberéletek múlhatnak minden elvesztegetett percen. Ehhez képest a TEK-nél valaki rácsap a virtuális vörös gombra, s ha olyan a helyzet, 5 percen belül az első kéklámpás műveleti kocsi már a Hungária körúton kergeti kétségbeesésbe az összes traffipaxot.
Benne kell lenni az elit klubban, benne is vagyunk. Fontos az összes hasonló nemzetközi szervezetben tagnak lenni: általános információs adok-kapok, kapcsolatok ápolása, rendszeres összejövetelek, telefonszám- és email-csere, de aki egy kicsit is járatos a nemzetközi kapcsolatok világában, az pontosan tudja, hogy az igazán komoly és eredményes együttműködés (lett légyen az rendőri, titkosszolgálati, de akár egészségügyi vagy oktatási terület), szóval az igazán gyümölcsöző kooperáció lehetősége az a kétoldalú kapcsolatokban rejlik. Hogy a rendőrös hasonlatnál maradjak: a Magyar Rendőrség Interpol-tagságának fontossága senkiben nem kérdőjeleződik meg, de azt minden szakmabeli tudja, hogy nem azért jó a kapcsolat mondjuk az osztrák, a román vagy a szlovák rendőrséggel, mert évente kétszer mindketten elküldjük a képviselőinket Lyonba, ahol az Interpol központjának menzáján 10 euróért háromfogásos ebédet kapnak egy pohár jóféle vörösborral, hanem azért, mert a magyar zsaruk konkrét ügyekben rendszeresen találkoznak osztrák, román és szlovák kollégáikkal. Mi is jóban vagyunk mindenkivel, akivel jóban kell (és jóban érdemes) lennünk.
Ha már külföld: te magadnak szoktad intézni az esetleges vízumokat, ha olyan országba utazol, ahol erre szükség van?
Ó, azt is megkaptuk, hogy mit akarunk mi külföldön, amikor vízumot sem voltunk képesek intézni magunknak. Az olvasó biztosan emlékszik, amikor 2012 tavaszán volt az a szíriai emberrablásos ügy, s amikor három napot csúszott a damaszkuszi beutazásunk, mert nem kaptunk vízumot. Nos, nem akarok senkire mutogatni, azt viszont tisztelettel kijelentem, hogy a vízumok beszerzése nem a TEK feladata, diplomáciai feladatokat hálistennek még nem lőcsölt ránk senki, és bevallom, nem is nagyon hiányzik. Miként azt is meggyőződéssel állítom, hogy ha egy magyar külföldön komoly bajba kerül (na nem olyasmire gondolok, hogy ellopják a rántotthúsos szendvicsét vagy elveszíti az útlevelét, hanem ha teszem azt emberrablók kezébe kerül), akkor önmagában a világ legtökösebb konzulja és legdörzsöltebb hírszerzője sem jelent megoldást. Oda olyan bűnügyi munkás is kell, aki egész életében ilyesmivel foglalkozott, aki ugyanazt a nyelvet beszéli (szakmailag értem), mint a fogadó ország zsarui.
Bizonyos vélemények szerint bűnüldözési hatékonyság szempontjából az az ideális állapot, ha egy ügy végig a kezdeményező szervnél marad, a felderítéstől egészen addig, amíg az ügyész vádat nem emel. Ismerjük ugye a mondást a közös lóról és az ő hátáról. Mindketten dolgoztunk olyan egységnél, ahol csak felderítés folyt, aztán csak néztünk, amikor egyes ügyek elhaltak, mert a nyomozó vagy a vizsgáló, aki megkapta, nem érezte a magáénak és szart rá. Röviden: nyomozóhatósági jogkört nem szeretnétek?
Szerintem ez egy nagyon komoly hiányosság, mert a jelenlegi állapotok szerint a felderítésnek nem igazán látjuk a végét, a nyílt nyomozást, a vizsgálatot. Az ügyet át kell adnunk más szervnek: az NNI-nek, a BRFK-nak, valamelyik megyének, ami (megint csak saját vélemény) nem biztos, hogy jó. És nem feltétlenül az kellene, hogy módosítsák a törvényt és adjanak a TEK-nek nyomozati jogkört (egyébként adhatnának). Simán meg lehetne azt is csinálni, hogy mondjuk delegálnak, átvezényelnek vagy berendelnek egy tíz fős nyomozói vagy vizsgálói stábot, osztály jogállással teszem azt a BRFK-ról, amelyiknek kizárólag az lenne a feladata, hogy a nálunk keletkezett, arra érdemes ügyeket átveszi a felderítőktől és lenyomozza, a büntetőeljárási törvénynek megfelelően. Vagyis hozzák magukkal annak a szervnek a nyomozati jogkörét, ahonnan vezényelték őket. Nincs ebben semmi varázslat, nem kell feltalálni a meleg vizet, volt már hasonló a magyar bűnüldözés történelmében és nem fordult ki sarkaiból a bolygó.
xxx XXX xxx
Eddig tartott az interjú első része. A másodikban többek között arról fogunk beszélgetni, hogy hogy is volt az, amikor eltévedtek Karmacson, akció közben hogyan lőhet hasba egy kommandós egy másikat, tényleg van-e operatársulat a Zách utcai laktanyában, miért van intenzív szarszag a TEK két objektumában, mi a helyzet a kiberterrorizmussal, vagyis megannyi kínzó kérdés... Szóval ha eddig nem tetted volna, vedd fel a Lemilblogot a könyvjelzőid közé, ha nem akarod, hogy a TEK kiszúrja a biciklid kerekének gumiját és közben még a kutyádat is lehallgatja!
Lapzártakor érkezett a hír a manchesteri terrortámadásról. Innen is részvétünket nyilvánítjuk az áldozatok hozzátartozóinak és nagyon szurkolunk a brit terrorelhárításnak.
Az utolsó 100 komment: