Folytatjuk az elkezdett beszélgetést Jasenszky Nándorral, a Terrorelhárítási Központ néhány hónapja kinevezett kommunikációs illetékesével (hivatalosan: a TEK Társadalmi Kapcsolatok Osztálya vezetőjével). Az első rész eddig úgy 17 ezer kattintást kapott, szóval nem tévedtem, amikor azt jósoltam, hogy lesz érdeklődés a téma iránt. Lássuk akkor a folytatást. Előre szólok: nem rövid, Örkény-rajongók most nézzenek félre.

És mielőtt belevágnánk, egy kis pontosítás azoknak (barátoknak és ismeretleneknek is), akik magánüzenetben, emailben és különböző Facebook-oldalakon kifejtették azon véleményüket, hogy a Lemilblogot (illetve személyesen az interjú készítőjét) kilóra megvette a TEK (vagy a Fidesz). Nos, ki kell ábrándítanom mindenkit, aki ezt gondolja. Én jelentkeztem náluk és én kértem az interjút, ráadásul (amilyen élhetetlen balfasz vagyok) nem kértem cserébe semmit, pedig most így utólag egy Audi igazán jól jönne.

Dolgoztam annó a KBI-nél (ha még mond valakinek valamit ez a három betű), amit mindenki Horn Gyula kreálmányának tartott (részben jogosan, tegyük hozzá), de nem örültem, amikor engem, az egyszerű beosztott nyomozót Horn-bérencnek neveztek csak azért, mert azon szervezet keretein belül próbáltam tenni a dolgom.

A TEK-nél nagyságrendileg kábé ezer ember dolgozik, s talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy közülük legalább 90% ugyanúgy csak a munkáját végzi (amit esetleg még szeret, sőt, imád), ahogy én is tettem, mindenféle pártkatonai és ideológiai elkötelezettség nélkül. Na ők, ez a nagyjából 900 ember szerintem megérdemel annyit, hogy hétévente a szóvivőjük elmondja az ő álláspontjukat is, és ennek én helyet biztosítsak.

Szerintem nem diabolizálni kell a TEK-et, hanem mondjuk észérvekkel vitatkozni velük, rámutatni arra, hogy más vélemények is vannak, hogy másként is lehetne esetleg csinálni, stb. De mindehhez szükséges, hogy legalább egyszer (mondom: legalább egyszer) hétévente meghallgatni, hogy az ő kisbírójuk mit dobol és hogyan.

De akkor most már tényleg lássuk az interjú második részét.

Említetted, hogy a TEK jelenlegi létszáma valamivel több, mint ezer fő. Amennyire tudható, az állomány meglehetősen heterogén; jelen vannak a tűzszerészektől kezdve a személyi biztosítókon („testőrökön”) keresztül a fekete ruhás „kommandósokon” át a mesterlövészekig és a helikopterpilótákig számos rendészeti szakosodás képviselői.

Ezek mindegyike izgalmas szakmát reprezentál, én mégis a felderítőkről érdeklődnék, azokról a magyar Jack Bauerekről, akik gyakorlatilag nem szerepelnek a hírekben (érthető módon, teszem hozzá gyorsan). Mi lehet, mit szabad tudni róluk? Mi az ideális (egészséges) és az aktuális felderítők/nem felderítők arány? Kritikusaitok szerint túl kevés a felderítő és túl sok a harcimarci, legalábbis egy olyan szervezethez képest, amelyik a terrorelhárítást és nem a terrorfelszámolást viseli az elnevezésében.

Talán nem a heterogén a jó kifejezés, de – a komplex feladatrendszerből fakadóan – valóban sok szakterület képviselteti magát. Az önálló légi képesség hiányzik, így helikopterpilótáink nincsenek, hacsak a drónkezelőket nagyképűen nem hívjuk annak. A TEK honlapján is látható szervezeti és személyzeti adatokat böngészve bárki felfedezheti magának az igazgatóságainkat, köztük a felsorolásban elsőként szereplő Felderítési Igazgatóságot. Ennek pontos létszáma nem nyilvános, azt azonban elmondhatom, hogy a művelet/felderítés létszámaránya nagyjából és körülbelül 3:1. Hogy ez ideális-e? A fene se tudja. Lehet-e egyáltalán ideális arányról beszélni? Szerintem nem.

Az viszont (közel hét évvel a megalakulás után) szerintem lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a névválasztás okozott némi zavart. A szervezet megalakításánál egyértelmű cél volt, hogy elnevezésében legyen megfogalmazva a fő feladata, ugyanakkor rövid, érthető, lefordítható és nemzetközileg is értelmezhető legyen. Egy cég nevében nem lehet rögzíteni a teljes feladatrendszerét, mert értelmezhetetlenné válik. Emlékezzünk csak, 1990-ben a megalakult központi bűnüldözési szervezet elnevezése Nemzetközi, Szervezett és Kábitószerbűnözés Elleni Szolgálat volt, az NSZKBSZ. A fejlécünk olyan volt, mint egy SZMSZ. Ez módosult 1993-ban Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálatra, így jött létre a – szerintem legendás – SZBESZ.

Mert ha megvizsgáljuk a TEK feladatait, nem csak a terrorelhárítás és nem csak a személyvédelem tartozik ezek közé, hanem minden olyan rendőri beavatkozás is, amely különösen veszélyes, fegyveres bűnözők, mentálisan zavart, ön- és közveszélyes személyek elfogását, ártalmatlanná tételét célozza. A Műveleti Igazgatóságunk kiszolgálja a teljes magyar rendőrség ilyen irányú igényeit. Kiemelném, hogy ha a területi szervek megkeresnek, mi akkor is megyünk és besegítünk, ha nincs fegyveres célszemély, „csak” simán megszorultak és nincs elég emberük, erejük, technikájuk egy-egy akció eredményes és biztonságos lebonyolításához. Így állnak össze azok a kritikák, amelyek akkor érnek bennünket, amikor autótolvajokat vagy marihuána-termesztőket fogunk el, pedig ilyenkor nem teszünk mást, mint állunk a társszervek rendelkezésére. Tudomásom szerint olyan még nem volt, hogy valamelyik műveleti egységünk vezetője unalmában felhívta volna valamelyik budapesti kapitányság osztályvezetőjét és megkérdezte volna tőle, hogy figyelj öreg, nincs valami bolti tolvajotok szabadlábon, olyan szívesen kimennénk húsz fővel szombat este elfogni...

Bocs, de kanyarodjunk vissza a felderítőkhöz, ha lehet...

Már ott is vagyunk, csak azt akartam megindokolni ezzel a kis kanyarral, hogy szerintem nincs olyan, hogy „egészséges felderítő arány”, pláne, ha egy olyan műveleti létszámhoz viszonyítjuk őket, amely nem kizárólag terroros esetekben vethető be, hanem szolgáltatja a magas színvonalú műveleti képességet. Ami a felderítőket illeti, vegyesen jöttek a rendőrségtől (főként az NNI hajdanvolt Terrorizmus és Extrémizmus Elleni Osztályától, de a BRFK-ról és megyei főkapitányságokról is), az Alkotmányvédelmi Hivataltól (ők ugye a polgári elhárításunk), de vannak kollégák, akik a hírszerzéstől vagy a vámnyomozóktól érkeztek. A felderítők nem csak a budapesti központban szorgoskodnak, hanem régiós kirendeltségeken is jelen vannak, akárcsak a műveletiek.

És hogy mivel foglalkoznak? Ha az ember fellapozza a rendőrségi és a nemzetbiztonsági törvényt a „titkos információgyűjtés” fejezeteknél, ott elolvashatja azoknak az erőknek, eszközöknek és módszereknek a felsorolását, amelyeket a felderítőink felhasználhatnak (és fel is használnak) munkájuk során, az informátorok bevonásától kezdve a fedővállalkozás létrehozásán keresztül a telefonlehallgatásokig és akár a fedett nyomozó alkalmazásáig. Amúgy ezek a lehetőségek természetesen nem a TEK kiváltságai, Magyarországon körülbelül hét olyan szervezet van, melynek szakemberei (a törvényes feltételek megléte esetén) ezeket jogszerűen alkalmazhatják.

Amit én látok, az a HUMINT, vagyis az emberi információforrásokra épülő felderítés globális visszaszorulása. Lassan eljutunk oda, hogy a „nyomozás csúcsát” a híváslisták és a cellainformációk lekérése jelenti. Ha körülnézel, már szinte alig találsz olyan szakembert – hál’ Istennek, ebből mi nem állunk rosszul –, aki tudná, hogy hogyan kell kiválasztani vagy tanulmányozni egy reménybeli együttműködőt, hogyan kell megközelíteni, beszélgetni vele és meggyőzni arról, hogy segítsen a hatóságoknak. Persze, nagyon klassz dolog a mindent látó drón, a banki átutalások nyomonkövetése, de kérdezlek én: mire fogod használni a legkorszerűbb lehallgatóberendezést és a műholdakat, amikor a terroristavezetők személyes, szóbeli utasításait egy szamáron közelekedő küldönc viszi egyik hegytetőről a másikra, majd a címzett fülébe súgja az üzenetet és nem emailen vagy Facebookon küldik?

Ha csak a költséghatékonyságot nézzük: egy jó helyen található, kiválóan képzett informátor belekerül mondjuk havi pár száz dollárba (oké, legyen ezer, de lehet, hogy pénzt se kér), egy műhold pár tízmillióba. És a műhold nem tudja feltérképezni, hogy mondjuk Ali nagyon dühös Ahmedre, mert Ahmed elszerette tőle Fatimát.

Kérdeztem is egyszer régen, még a kilencvenes években az egyik nyugati kollégától, hogy te, mit csináltok, ha kihúzom a villásdugót a falból, vagy ha ráömlik a kávé a processzorra? Rámnézett és csak annyit mondott: hát az nagy gáz lenne... Szóval erre mondom, hogy nagyszerű dolog a szövegszerkesztő meg a számítógép úgy általában, de ne dobjuk ki a spirálfüzetet se. Ott a Google Maps, óriási, tényleg, de mi van, ha nem működik a kompjúter? Úgyhogy legyen kéznél kinyomtatott térkép is és tanuljuk meg olvasni ezt. Párhuzamosság, ez a kulcsszó.

Erről jut eszembe: az egyik ismerősöm kartográfus és rajtam keresztül felajánlott a TEK-nek egy igen részletes Karmacs-térképet. Nem tudom, most átadhatom-e...

Ja, a másik horrorsztori, ami – ha valóban úgy történt volna, ahogyan azt kábé ezerszer megírták, megrajzolták és tán még szoborba is öntötték – tényleg joggal kaphatna helyet bármilyen kabaréválogatásban. Én erre csak Mark Twain szavaival tudnék reagálni, akiről európai utazása alatt az amerikai lapok azt írták, hogy elhunyt. Az író erre táviratozott a barátainak, a következő szöveggel: A halálomról szóló hírek nagymértékben túlzóak.

Izgalmas felvezetés, lehetne egy kicsit bővebben?

Hát legyen, de előrebocsájtom, hogy a valóság ebben az esetben sem olyan szórakoztató, mint a városi legendává és mémmé nemesült fikció. Akkor már megvolt a Teréz körúti robbantó (megjegyzem, őt is mi fogtuk el), s a karmacsi lakcímére igyekeztünk, biztosítani a helyszínt a házkutatáshoz és a többi nyomozati cselekményhez. Senki nem tudhatta, hogy mit és kit, kiket találunk ott, úgyhogy szép számmal vonultunk le a zalai faluba.

Szép számmal? Hányan voltatok, harmincan-negyvenen?

Hát mindenkit (tűzszerészeket, műveletieket, felderítőket, kutyásokat, objektumbiztosítókat, technikusokat, na és a főigazgatót, nem beszélve az ügyészségről és az NNI-ről) összeszámolva közelebb volt egy háromjegyű számhoz. Ha ez soknak tűnne, emlékeztetem a tisztelt olvasót, hogy mégiscsak egy olyan ember lakcímére mentünk, aki már akkor megalapozottan gyanúsítható volt egy olyan robbantás elkövetésével, amihez házilag készített pokolgépet használt. Nem tudtuk, vannak-e bűntársai, miként azt sem, hogy milyen esetleges meglepetésekkel készül üdvözölni a hívatlan látogatókat.

A külső gyűrű már biztosította a házat, mi a konvojjal közeledtünk a település felé. Akkor már nem volt semmi sürgős, tehát a három BTR nem az előre meghatározott, viszonylag egyenes (mondjuk úgy: árkon-bokron át) felvonulási útvonalon haladt, amin akkor mentek volna, ha a legrövidebb időn belül a helyszínre kell érni, zárni és biztosítani az épületet.

No, beérkeztünk a faluba a főutcán. Az egész falu kicsi, lehet vagy 800 lakosa és maximum 15 utcája, de lehet, hogy ezzel sokat mondtam. Bal kéz felől volt egy nagyon-nagyon szűk és eléggé meredek földút, amin egy kispolskival ragyogóan fel lehetne menni a gyanúsított házához, de páncélozott szállítóknak már egy kicsit szűk. Közvetlenül az út mellett jobbról-balról kertek, hobbitelkek megművelt ágyásokkal, tehát nem egy vadvirágos mezőt kell elképzelni. Megállt a konvoj, s miután a napszaknak megfelelően köszöntünk, udvariasan megkérdeztünk egy helybélit, hogy bátyám, nincs-e valami szélesebb kerülőút, amit igénybe tudnánk venni, hadd ne túrjuk szét a tizenakárhány tonnás BTR-ekkel a helybéliek veteményesét. Mondta az illető, hogy sajnos nincs. Hát, ha nincs, akkor nincs, nosza akkor néhány méter tolatás, fordulás, nekirugaszkodás, felmentünk és a terveknek megfelelően megcsináltuk a melót. Ennyi volt „a TEK eltévedt Karmacson” című népmese, dióhéjban. A megfélemlített lakosságról, a zokogó gyerekekről csak annyit, hogy ha vattacukrot osztunk és autogramot, akkor az lett volna a falunap! Sajnálom, ha csalódást okoztam volna, tudom, illúzióromboló vagyok.

Hát így valóban egy kicsit más a leányzó fekvése, hogy úgy mondjam. De ha megint a terepen elkövetett hibákról esett szó, hogy is volt az a 2013 decemberi eset, amikor az egyik TEK-es meglőtte a társát? Vagy ez is összeesküvés-elmélet?

Nem vagyok híve a mellébeszélésnek, ez nem konteó, hanem igen, megtörtént. Rögtön az eset után nyilatkozott is a tábornok, vittük a balhét és azonnal intézkedett az eset kivizsgálásáról. Azt is mondta, hogy nem hinné, hogy a vétkest aránytalan retorzióval kellene sújtani. Fegyverkezelési hiba volt, s mindent meg kell tennünk annak érdekében (például a kiképzés során), hogy ilyesmi soha többé ne ismétlődhessen meg. Egyetlen ilyen eset is sok, nem vitás, de engedtessék meg nekem még egy rövid reflexió ehhez a témához.

A TEK megalakulása óta eltelt 80 hónap alatt alsó hangon is kétezer éles, fegyveres bevetésre került sor, bevetésenként átlagosan 12-15 lőfegyverrel. Ugye ez 25-30 ezer fegyver. Ezek közül 1 (egy) esetben történt meg, hogy emberi, szakmai hiba miatt úgy sült el egy fegyver, hogy vétlennek okozott sérülést. Mégegyszer hangsúlyozom, mielőtt letépik a fejem: egyetlen ilyen eset az pont eggyel több, mint ami „belefér”. De az 1:30000, az azért nem tartozik a „felfoghatatlanul hajmeresztő” kategóriába. Nem akarok cinikusnak tűnni, de nálunk ezt hívják üzemi balesetnek. A figyelmetlen villanyszerelőt megrázza az áram, az óvatlan kőművesnek ráesik a tégla a lábára, a nem elég körültekintő rendőrnek véletlenül elsül a fegyvere. És mivel ez csapatmunka, a környezetében általában más rendőrök is tartózkodnak. Hál’ Istennek komolyabb következménye nem lett (a meglőtt kolléga felépült), s azon vagyunk, hogy ne legyen többé hasonló eset. A hibás mozdulatsor minden másodpercét és minden centiméterét százszor kielemeztük, a kiképzés és a fegyverkezelési gyakorlatok során szerintem még ezerszer szóba fog kerülni, tanultunk belőle. A világon nincs olyan színházi előadás, amit annyiszor elpróbálnának, mint mi egy-egy lehetséges műveleti, taktikai helyzetet.

Igen, kétségtelen, még Latinovits Zoltánnak is voltak pillanatnyi kihagyásai a színpadon... És ha már színpad: tényleg van színházterem és operatársulat a Zách utcában?

Tavaly januárban suhant végig a magyar sajtóban a felháborítónak szánt hír, mely szerint 25 millió forintból felújítjuk a színháztermünket. Igen, van színháztermünk, pontosabban egy, körülbelül 300 fő befogadására alkalmas nagy eligazítótermünk (nevezhetjük előadóteremnek vagy konferenciateremnek is), amit a katonai hagyományoknak megfelelően itt is színházteremnek hívnak, elvégre a Zách utcai Maléter-laktanya, ahol most a TEK központi telephelye és székhelye van, 2010 előtt honvédségi objektum volt. Azt mondom, hogy egy ekkora állománynak kell egy ekkora terem, ahová mondjuk az emberek 20%-át le tudod ültetni, ahol egy-egy igazgatóság tud szakállomány-gyűlést tartani, vagy ahol mondjuk le tudjuk ültetni a hozzánk látogató külföldi kollégákat egy-egy közös gyakorlat előtt és után. Hogy mást ne mondjak, amikor legutóbb itt voltak a lengyel, cseh és szlovák terrorelhárítók, akikkel közösen a V4 (Visegrádi Csoport) metró-gyakorlatát csináltuk, bizony jól jött egy ekkora terem a közös eligazításhoz és az értékeléshez. Bevallom, a mai napig nem értem, mi volt ezzel a probléma: hogy felújítottuk és nem pereg a vakolat, hogy a sajtóteremben most már van normális hangosítás és vetítési lehetőség? Vagy simán csak az, hogy mindez a TEK laktanyájában van?

Amúgy operatársulatunk még nincs, ezt csak majd a szimfonikus zenekar és a balettegyüttes után tervezzük megalakítani.

Azért túlságosan nem sajnálunk benneteket, elég sok lóvé ment el felújításokra és korszerűsítésekre az elmúlt években.

Ha valaki bejön a laktanyában és többé-kevésbé szakmai szemmel körülnéz, nem lát ott semmi olyasmit, ami luxusberuházásnak minősülne. Mit lát: például rengeteg Škodát; a főigazgató se egy zsírúj Bentley-vel jár, hanem egy többéves VW mikrobusszal. És ha bejössz az udvarra, látod, hogy szemre szépek az épületek, mert fel lettek újítva, de kettőből évek óta nem tudjuk kiirtani a csatornaszagot, mert olyan elrohadt eternit-csöveken megy a szennyvíz, hogy kedvezőtlen széljárás esetén égünk a külföldi delegációk előtt, mint a benzines rongy, bent meg (sajnos nem tudom másként mondani) penetráns ürülékszagban ülnek az emberek.

Tehát nincs aranyból a számítógépek billentyűzete, bármit is híresztelnek rólunk. Igen, van egy repülőgépünk, kétmillió forintba került egy komplett 737-es Boeing sárkánya (törzse), ennyiért hozták be a laktanyába. Az ezt leselejtező légitársaság örült, hogy nem nekik kell veszélyes hulladékként megsemmisíteniük, ami szerintem nagyságrendekkel többe került volna, mi meg örültünk, mert a továbbiakban nem kell kivinni az állományt Ferihegyre gyakorlatozni évente max. négyszer egy – ma már jószerivel sehol nem használt, Tu-154 típusú – repülőgépen. Ma akár hetente vagy naponta gyakorolhatnak, hiszen ott van az atlétikapálya közepén. És igen, van egy metrószerelvényünk is (érdekessége, hogy mérethű alagút-környezetben áll), amin szintén gyakorolnak a srácok, így nem kell lezárni az igazi metrót. Van buszunk, lesz villamosunk, ugyancsak gyakorlási célokra, de nem, nem fogja se a tábornok hazavinni, se én, se más. És most már van egy európai színvonalú műveletirányítási központunk is, amely megfelel minden nemzetközi szakmai standardnak.

Ha technikai fejlesztésekről beszélünk, nem hagyhatom ki a saját szakembergárdát, hiszen nem minden új cuccot kell megvennünk; van, amiket a mieink találnak ki, módosítva a már meglévőket, korszerűsítve, tökéletesítve ezeket. És ha mondjuk egy felderítőnek van valami különleges kívánsága műszaki területen, így szeretné rejteni a mikrofont vagy úgy a kamerát, hát azt kell mondanom, hogy láttam én már ezt-azt eddigi pályafutásom során, de néha bizony az én szám is tátva marad attól, amit ezek a srácok csinálnak.

Egyszer régen azt hallottam egy sokat tapasztalt külföldi kollégától, hogy minden speciális alakulatnak rendelkeznie kell egy olyan szakterülettel, amiben ők a legjobbak, amiben a többiek hozzájuk járnak tanulni. A TEK esetében van-e ilyen, bármilyen szűk terület, amiben ti vagytok az igazán menők?

Nehéz kérdés... Első körben természetesen azt mondom, hogy mindegyik szakterületen kiváló szakembereink vannak. Gondolom a Lemilblog olvasóinak sokat mond a tizensokszoros lövész világbajnok, Simonyi Ottó neve, nos, ő is a TEK sorait erősíti és a mesterlövészek felkészítéséért és irányításáért felel. Az alkalmazott közelharc képzés felelősei olyan nemzetközileg is elismert szaktekintélyek, mint Kelemen István 10 danos mester és Karacs Attila egykori K1 bajnok. A tűzszerészeinknek vagy a kutyásainknak sincs miért szégyenkezniük egyetlen nemzetközi megmérettetésen sem. Ettől függetlenül, ha ki kellene emelnem egyetlen területet, akkor az egészségügyi műveleti támogatók megérnek egy misét.

Van egy másik nemzetközi szervezet is, a beszélgetés első részében már említett CTG-n kívül. Ez az ATLAS, az Európai Unió tagállamai különleges rendőri terrorelhárító műveleti egységeinek klubja, melynek ugyancsak tagjai vagyunk. Ez a szervezet 2001-ben alakult és az európai határokon átnyúló rendőri kommandós/műveleti együttműködést hivatott biztosítani. Olyan egységek vesznek részt az ATLAS munkájában, mint a francia RAID és GIGN, a német GSG-9, az osztrák Cobra, a brit SCO19 vagy a spanyol GEO, hogy csak olyanokat említsek, amelyekről szerintem az olvasók jelentős része hallott. Nos, az ATLAS-on belül a „frontegészségügyi” képzésért a TEK a felelős, évente ide járnak a többiek képzésekre és továbbképzésekre, s az általunk a résztvevőknek kiadott tanúsítványokat a SOTE is ellenjegyzi. Orvosaink és mentőtisztjeink (az úgynevezett TEK-Medic Team tagjai) minden éles bevetésen ott vannak és a laikus szemnek egészen hátborzongató dolgokat tudnak művelni, ha nagy a gond.

Olvasóink szeretik a hátborzongató dolgokat, kaphatnánk egy kis ízelítőt?

Hát jó, te akartad, aztán ne mondd, hogy nem szóltam. Van például egy olyan eljárás (a részleteket ne kérdezd, fogalmam sincs a dolog fiziológiai, biológiai hátteréről), ami abból áll, hogy ha a páciens keringése már teljesen összeomlott, a TEK-Medic megfúrja az illető sípcsontját és azon keresztül adja az infúziót, mert sehogyan másként nem biztosítható a folyadék-utánpótlás. Nem is olyan régen így mentettük meg az egyik elfogott személy életét.

Kemény... Hagyjuk is a további nyálcsorgató részleteket, s így, a hajrában ejtsünk még néhány szót az egyik trendi kifejezésről, a kiberterrorizmusról és a kiberbűnözésről. Hogy áll a TEK ilyen szempontból?

Nem, nem mi vagyunk a kiberrendőrség, amire szerintem rákérdeztél. Az NNI-nél van egy egész főosztály, ha jól tudom, erre nemrégiben elkezdték a toborzást, amiről a sajtó is hírt adott. Ne hagyjuk említés nélkül a Nemzeti Kibervédelmi Intézetet, illetve a Kormányzati Eseménykezelő Központot, akik az internetet támadási csatornaként felhasználó incidensek kezelését és ezek elhárításának koordinálását végzik. Szerintem az alkotmányvédőknél is van ezzel foglalkozó szakegység és hogy még komplikáltabb legyen, a Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltató Zrt-t is meg kell említenünk, mint olyanokat, akik a kiberbiztonság egyes vetületeivel egészen biztosan foglalkoznak. Természetesen mi is rajta tartjuk a szemünket az internetet és a kiberteret eszközként használó terrorgyanús egyéneken és csoportokon, de még egyszer mondom: ez a szakterület annak ellenére sem tartozik a TEK-hez, hogy benne van a bűvös „terrorizmus” szó. Bevallom: a jelenlegi létszám mellett ezt nem is tudnánk bevállalni.

A nemzetközi politika mennyire befolyásolja a partnerszervezetekkel folyó együttműködést?

Nézd, mi szakemberek vagyunk, nem politikusok, s azzal bátorítom magam, hogy ez külföldi partnereinkre is érvényes. Ez egy szakma, amelyben érzelmi megközelítéseknek nincs helye, annál nagyobb szerepe van a racionalitásnak és a folyamatosságnak.

Reméljük, hogy ezt a politikusok is így látják...

A politikusok gyakran józanabbak és racionálisabbak, mint amilyen kép kialakul róluk a közvéleményben. Hadd mondjak egy példát, nem államtitok, noha eddig nem nagyon hallottam, hogy megírták volna, legyen a tiéd a dicsőség. Szóval azt mindenki tudja (na jó, majdnem mindenki), hogy a védett személy és az őt védő testőrcsapat, főleg ennek vezetője között speciális kapcsolat alakul ki. Ha van bizalmi állás a világon, akkor ez tényleg az. Nos, kapaszkodj meg: Orbán Viktor miniszterelnök személyi védelmét a 2010-es választások után körülbelül másfél évig ugyanaz az ember irányította (a TEK állományából), aki ezt megelőzően Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc személyi biztosítóinak a főnöke volt, gyakorlatilag a két egykori szocialista kormányfő főtestőre a Köztársasági Őrezrednél. Hogy miért? Hát feltételezem azért, mert akkor és ott ő volt a legmegfelelőbb erre a feladatra, s ezt Orbán miniszterelnök úr is így gondolta.

Bevallom, most megleptél és szerintem nem csak engem.

Ugye, hogy ugye? Ennyit arról, hogy a TEK-nél a párthűség az elsődleges szempont.

Na de térjünk vissza a nemzetközi kooperáció kérdésére, nem akarok kitérni a kérdés elől. Röviden: semmiféle mértékadó visszaesést nem tapasztalok a kétoldalú együttműködésekben, akár a magyar-német, a magyar-brit vagy akár a magyar-izraeli terrorelhárítási viszonylatról beszélünk. Hajdu tábornoknak vagy nekem egészen más feladatok szerepelnek a munkaköri leírásainkban, mint mondjuk egy miniszterelnöknek vagy egy kormányszóvivőnek. Példaként azt tudnám felhozni, hogy a kilencvenes évek elején-közepén a magyar-román államközi viszony nem volt kifejezetten felhőtlennek mondható, ugyanakkor ez volt az az időszak, amikor a két rendőrség szervezett bűnözés elleni szolgálatai között olyan kiváló együttműködés alakult ki, ami végül (csak egy példát mondok a rengetegből) a budapesti Zsidó Múzeumból 1993 végén ellopott és Romániában felbukkant tárgyak hat hónappal későbbi visszaszolgáltatásában, a közös nyomozásban és az elkövetők felderítésében is megnyilvánult. Úgy vagyok vele, hogy a tanár tanítson, a pék süssön kenyeret, a blogger írjon blogot, a terrorelhárító meg kergesse a terroristákat. És ha mindenki becsületesen teszi a dolgát, nagy baj nem lehet.

Ha már voltál olyan úriember és megemlítetted a bloggereket: lesz-e hivatalos TEK-blog, Facebook-oldal, esetleg Twitter-fiók? Várható-e változás a sajtóval folytatott kommunikációban?

Akik ismernek, azok tudják, hogy én mindig is nyitott voltam a nyilvánossággal folytatott párbeszédre. Hajlandó vagyok tudomásul venni azt az amerikai tanítást, hogy „A toll mindig erősebb, mint a kard”. De szerintem egy rendvédelmi szerv és a sajtó közötti kapcsolatnak a korrektségen és egymás szabályainak elfogadásán kell nyugodnia. Az újságírónak tiszteletben kell tartania, hogy vannak kérdések, amelyekre akkor sem válaszolhatok, ha nyolcadszor kérdezi meg egy perc leforgása alatt, ugyanakkor időt kell adnia a válasz megfogalmazására, ha nem akarja, hogy tőmondatban feleljek. Véleményem szerint az is méltányolandó elvárás részemről (vagy bárki más illetékes részéről), hogy másnap az újságban vagy az online felületen azt úgy jelentesse meg, amit és ahogyan elmondtam, ne pedig olyan címmel, ami homlokegyenest az ellenkezőjét állítja. És a szakmai minimum: tájékozódjon egy icipicit azzal a témával kapcsolatban, amiről beszélgetni fogunk. Cserébe őszinteséget, korrektséget és egyenes beszédet kínálok, maximum azt fogom néha mondani, hogy erre a kérdésre nem válaszolhatok. Egy terrorelhárító szervezet transzparenciája mégiscsak más, mint egy általános iskoláé vagy egy közkórházé.

Ami a Facebook-oldalt és a többi közösségi médiumot érintő kérdést illeti, még nem tudok rá érdemben válaszolni. Érzem (akár azt is mondhatom: érezzük), hogy a TEK sajtója, nyilvános és szakmai imidzse rosszabb, mint amilyet ez a bő ezer ember megérdemelne, s én arra szegődtem, hogy ezen változtassak. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy ezt a vállalásomat végigvigyem.

A múltkor az ELTE egyik hirdetőfalán láttam egy kis plakátot, ami egy előadást hirdetett, melynek egyik előadója te voltál. Ez már a kommunikációs offenzíva része, vagy egyszeri, vissza nem térő alkalom volt, s aki nem ment el, az így járt?

Nem nevezném offenzívának, de hasonló előadásokra már több egyetemen és főiskolán sort kerítettünk, és tekintettel a sok megkeresésre, a road-showt folytatjuk. Szeretnénk tudatosítani a fiatalokban (persze nem csak bennük), hogy reálisan mekkora veszély a terrorizmus, ráébreszteni őket, hogy milyen kihívásokat támaszt és ezekre milyen válaszaink vannak, milyen segítséget tud adni ebben a társadalom, a lakosság, az egyén. Bátorítom a hallgatói önkormányzatokat, hogy keressenek meg bennünket, a fellépést olcsón megszámítjuk (konkrétan: nem kerül semmibe, csak hogy ne legyen félreértés!). Ha időben jelzik az igényt és megszervezik, elmegyünk mi bárhová beszélgetni, előadni, de a vitától sem félünk.

Zárásként a jövőről pár szót. Milyen fejlesztések, beszerzések várhatók középtávon? Csillaghajó, halálsugár, tengeralattjáró?

Szerintem szabad szemmel is látható állománytábla-bővítés mostanában nem lesz, technikai fejlesztés igen. A tavalyi, terrorizmus elleni csomag terhére (amit még nem költöttünk el) lesz néhány eszközcsere, mert kitelt az idejük. Sajnos kampányszerűen jönnek majd a kiadások, mert hat és fél évvel ezelőtt, amikor a TEK megalakult, egyszerre történtek a beszerzések és ezek egy részének, például a védőfelszereléseknek egyszerre jár le a szavatossága. A Lemilblog törzsolvasói biztosan tudják, hogy például a lövedékálló mellényeknek is van szavatossága, bizonyos idő elteltével már nem biztonságosak, de ilyen kategóriába esnek a kevlársisakok is.

Élettartam-meghosszabbítás? Ez nem játszik?

Igen, van olyan, de ez a lövedékálló mellények esetében azt jelentené, hogy ki kellene küldenünk őket az USA-ba (ezek amerikai gyártmányok), ott bevizsgálják őket, majd visszaküldik, szóval többe kerülne a leves, mint a hús, tehát ez gazdaságilag sem vállalható opció. Az újak már európai beszerzésűek, magasabb védelmi fokozatúak lesznek és tíz éves szavatossággal rendelkeznek majd. Ha minden jól megy, egy árnyalattal ráadásul még olcsóbbak is lesznek, mint az amerikaiak voltak annak idején. A sisakokat innen vesszük, a szomszédból: a legjobb kevlársisakokat az osztrákok gyártják manapság; mindent tudnak, csak a gyereket nem viszik le a játszótérre és kávét nem főznek. És nem kizárt, hogy lesz egy komplett ruházatcsere is.

Vége a macsós, fekete ruhás időszaknak? Jön valami könnyedebb, esetleg ízléses, rózsaszín árnyalatú hajtókával, színes kiegészítőkkel?

Megfontoljuk a javaslatot, de inkább a praktikum oldaláról közelíteném meg a kérdést. Aki visel feketét, az tudja, hogy nadrágban, ingben, de autóban is a fekete a legkényesebb színek egyike, minden szösz és porszem meglátszik rajta. Ez így alakult ki történelmileg (mint Magyarországon annó az egypártrendszer): a kommandós feketét hord. Ezzel szakítanánk most. Lehet, hogy egy speciális, zöldesbarnás alaptónus lesz a megoldás. Van a kínálatban, szintén európai beszállítótól, ráadásul kizárólagossági záradékkal: ha megvetted, senki más nem rendelhet a felszerelés és a ruházat egyetlen darabjából sem ugyanolyat.

Fegyverzetfejlesztés?

Az is lesz, folyamatosan jönnek a HK-416-os gépkarabélyok, de ezzel párhuzamosan, bizonyos feladatokhoz megtartjuk a régi MP5-ös géppisztolyokat is, sőt az átalakított és módosított, egyszóval fejlesztett AMD karabélyainkat sem kívánjuk a szemétdombra vetni. És lesz egy korlátozottabb beszerzés hőkamerákból és éjjellátókból, ezek se olcsók, de nap mint nap látjuk, mekkora szükség van ezekből is az újabb, technikailag fejlettebb modellekre. A két létrás/darus kocsit és a páncélozott szállító járműveket a beszélgetés első részében már említettem; ez utóbbiból egyelőre ugyancsak két darabban gondolkozunk, olyanokban, amelyek a BTR-ekkel ellentétben – amelyeket szintén megtartunk a rendszerben – önállóan is közlekedhetnek, nem csak konvojban, felvezetővel. Lesz rendszámuk is, ráadásul vezetésük sem igényel olyan különleges előképzettséget, mint a régi szovjet járműveké. Méretüknél, kialakításuknál fogva alkalmasak városi környezetben történő használatra. Nagyjából ennyi, ami fejlesztésben és beszerzésben az elkövetkezendő néhány hónap, esetleg egy év során várható.

xxx XXX xxx

A Lemilbog olvasói nevében is köszönöm a beszélgetést Jasenszky Nándornak. Őszintén remélem, hogy ez a kétrészes interjú hozzásegíti olvasóinkat a tisztánlátáshoz és (ha eddig nem lett volna) a saját vélemény kialakításához. Hiszünk abban, hogy érdemben vitatkozni csak akkor érdemes, ha a vitapartner érveit meg is hallgatjuk. Azt ugyanis, amikor mindkét fél csak a magáét szajkózza és kurvára nem kíváncsi a másik mondandójára, azt nem vitának hívjuk, hanem veszekedésnek vagy fikázásnak. Ezt pedig meghagyjuk a nagyoknak. Kommentelésre fel, kíváncsiak vagyunk a (civilizált hangnemben megfogalmazott) véleményedre. A trollok és a gyalázkodók ki lesznek baszva, és abszolút nem fog érdekelni, melyik oldalt képviselik.