A hadtörténelem iránt érdeklődő szakmai sokaságon belül egy markáns kisebbség kifejezetten a haditengerészet rajongója. Ők azok, akik csuklóból megmondják, mi a különbség egy cirkáló és egy romboló között, mi az a zászlóshajó és tán még azt is, hogy miért magasabb rendfokozat az altengernagy az ellentengernagynál. A haditengerészeti vonzalmúak csoportján belül is elkülönülnek egy kicsit azok a kollégák, akik érdeklődésének fókuszában a tengeralattjárók állnak. Mai posztunk elsősorban nem is nekik szól, hiszen nekik biztosan a kisujjukban van a téma, inkább a csendes többségnek, akik keveset (vagy semmit) nem tudnak az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete (Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine) tengeralattjáró fegyvernemének első világháborús teljesítményéről. Mivel nem vagyok a téma szakértője, megköszönnék minden érdemi kiegészítést és pontosítást, amiket a komment-szekcióban helyezhettek el.

Lévén hogy a huszadik század legelején a K.u.K. Kriegsmarine konzervatív vezetői meglehetős gyanakvással és komoly fenntartásokkal figyelték a vetélytárs haditengerészetek tengeralattjárós fejlesztéseit és beszerzéseit, az osztrák-magyar búvárhajók elég későn jelentek meg a színen. 1914-ben, a háború kitörésekor mindössze 6 (hat) tengón lobogott a piros-fehér-piros hadizászló, s ezek is elég karcsú teljesítményekre voltak képesek: kicsik voltak, s a meglehetősen korlátozott akciósugaruk gyakorlatilag csak a partmenti járőrfeladatok ellátására tette alkalmassá őket, értelemszerűen az Adrián. A legelső példány 1909 augusztusában kapott lajstromszámot. Ez volt az SM U-4, vagyis a Seiner Majestät Unterseeboot Nummer 4, azaz Őfelsége 4-es számú tengeralattjárója, amely a Kiel-i "Germania" hajóépítő cég szakembereinek keze munkáját dicsérte.

Hogy a legelső miért futott négyes számmal, és hogy miért a rá két évre vízre bocsájtott társa lett az U-1, hát ezt ne tőlem kérdezzétek, ez is egy a haditengerészetek nehezen átlátható titkai közül.

A későbbi hajók teljesítménye természetesen meghaladta a korábbiakét, de bármennyire is fáj, legalább így egymás között valljuk be: az osztrák-magyar tengeralattjárós fegyvernem mindig is megmaradt a "futottak még" kategóriában, legalábbis a többi nagyhatalomhoz képest. A háború végéig mindösszesen 27 tengónk bocsátkozott harci cselekményekbe, s ezek közül 13 csak 1917-ben, egy pedig a legutolsó évben, 1918-ban lépett szolgálatba. És hogy legyen mihez viszonyítani ezt a számot: az első világháborúban a velünk szövetséges Német Császárság 343, míg a velünk szemben álló Egyesült Királyság 304 tengeralattjárója harcolt a vizeken (illetve a vizek alatt), hogy a franciák 95, vagy az olaszok 76 katonai búvárhajójáról ne is beszéljünk. Szóval nem ez volt az erősségünk, na.

De azért olyan nagyon ne keseredjünk el, hiszen a harmatos darabszámhoz elég szép eredmények kapcsolódnak. A jól felkészített tisztikar és a gondosan összeválogatott és alaposan kiképzett legénységek a tengeren sem hoztak szégyent a Monarchiára. A világháború négy éve alatt körülbelül 200 ezer bruttó regisztertonnányi ellenséges hajót (kereskedelmi és hadihajót vegyesen) süllyesztettek el vagy rongáltak meg súlyosan. A sikeresen megtámadott célpontok nemzetiség szerinti listáját Görögország vezeti (34 hajójukat kaptuk el), ezt követi az Egyesült Királyság (32 hajóval), majd Olaszország következik a sorban (26). A hadicélpontok közül tengóink elsüllyesztettek két páncélos cirkálót, két középcirkálót, öt torpedónaszádot és két tengeralattjárót.

A sokszínű monarchia a tengeralattjáró-parancsnokok nemzetiségében is megmutatkozott. A 27 tengónak az évek során összesen 43 parancsnoka volt: 21 osztrák, 9 cseh, 6 horvát, 4 lengyel, s 1-1 olasz (!), szlovén és bosnyák. Forrásaim magyar kapitányról nem tesznek említést; ha mégis tudsz ilyenről, örömmel olvasnám a hírt.

Őfelsége I. Ferenc József tengeralattjárói értelemszerűen főleg az Adrián vitézkedtek, nagynéha kimerészkedtek a Földközi-tengerre is egészen Máltáig, de ennél messzebb nem nagyon bukkantak fel, érthető objektív okokból. Ami a veszteségeinket illeti: a háború négy éve alatt 8 tengótól kellett elbúcsúznunk, fedélzetükön 119 tengerésszel (közöttük hat parancsnokkal), nyugodjanak békében! További 52 tengerészünk hadifogságba esett. Gyors fejszámolást követően máris kisakkozhatjuk, hogy egy akkori átlagos tengeralattjárón 20-25 fő teljesített szolgálatot. Ha ezt összehasonlítjuk az átlagos második világháborús utódaikkal (átlagosan 50-60 fő), pláne a korszerű maiakkal (esetenként akár 130-160 fő), hát így is láthatjuk, hogy mennyire változott a tengós élet (is); száz éve gyakorlatilag egy nagyobb baráti társaság vagy egy kisebb iskolai osztály létszámának felelt meg egy teljes legénység.

És akkor lássuk a nyolc legnagyobb fegyvertényt, amely az osztrák-magyar tengeralattjárók nevéhez fűződik.

1.) 1914. december 21. Az itt fent látható francia Jean Bart nehézcirkáló (vagy dreadnought osztályú csatahajó?) volt az első komolyabb skalp, noha elsüllyeszteni nem sikerült, csak megrongálni egy torpedóval, amit az U-12 (kapitány: Egon Lerch) lőtt ki rá a dél-albán partok mellett. És hová csapódott be a torpedó? Hát természetesen a hajó bortároló rekeszébe, elvégre francia zászló alatt hajózott... A Jean Bartnak sikerült Máltáig elevickélnie, ahol közel négy hónapon át javították, amíg ismét harcképes állapotba hozták.

2.) 1915. április 27. Az ugyancsak francia Léon Gambetta páncélos cirkáló (itt felül) az Otrantói-szoros közelében találkozott a Georg Ludwig von Trapp által parancsnokolt U-5-tel. A tengeralattjáró két torpedót lő ki a 821 katonát szállító hadihajóra, mindkettő célba talál és alig negyed óra alatt el is süllyed. 684 francia tengerész veszti életét, köztük Victor Senes ellentengernagy. A cirkálójuk elvesztése arra késztette a franciákat, hogy áttervezzék az Adria blokádjában részt vevő hajóik taktikáját és járőr-útvonalait.

3.) 1915. július 18. Az olasz Giuseppe Garibaldi páncélos cirkáló (felül) Dubrovniktól 5 kilométerre dél-keletre fut össze az U-4-gyel (kapitány: Rudolf Singule). A randi (olasz szempontból legalábbis) sikerülhetett volna jobban is, hiszen az U-boot két torpedót lő ki rá 700 méterről. Mindkettő talál, a Garibaldi oldalára dől, de a közelben tartózkodó többi olasz hajó az 578 fős legénységből 525-öt sikeresen kiment a vízből. A cirkáló 12 perc alatt elsüllyed, s az olaszok tanultak a leckéből: innen kezdve már nem támadták az osztrák-magyar partvidéket, Singule pedig a kor egyik ünnepelt celebjévé válik.

4.) 1915. augusztus 5. Az első ellenséges tengeralattjáró, amely az osztrák-magyar zászló alatt hajózó tengók áldozatává válik, az olasz Nereide volt. Az Adria kellős közepén található Pelagosa (horvátul Palagruža) sziget mellett egy felderítő hidroplán észleli az arrafelé bóklászó alkalmatosságot, majd a már említett U-5 siet a helyszínre megoldani a problémát. Von Trapp korvettkapitány legénysége most sem hibázik, s egy 48 órán át tartó becserkészést követően kilövi a Nereidet, melynek 19 fős legénysége életét veszti.

5.) 1916. június 8. A polgári szállítóhajóból segédcirkálóvá, tehát hadihajóvá átalakított Principe Umberto (itt felül) éppen az albániai Vlore kikötőből szállította volna haza a balkáni fronton már egy teljes éve ott harcoló és teljesen kimerült olasz 55. Gyalogos Ezredet, amikor a sors összehozta az U-5-tel, amelynek már nem az általunk is jól ismert von Trapp a parancsnoka, hanem az ifjú és ambíciózus Friedrich Schlosser sorhajóhadnagy. A búvárhajó 1200 méterről lő ki két torpedót, amelyek közül a második telibe találja a Principe Umbertót. Ami következik, az az első világháború legtöbb áldozatot követelő hadihajó-katasztrófája: 1750 (más források szerint 1926) halott. A híres Lusitania elsüllyedése "csak" 1200 ember halálát eredményezte.

6.) 1917. április 15. A brit Mashobra kereskedelmi gőzös éppen Indiából tért (volna) haza Londonba, fedélzetén gyarmatáruval, kukoricával és egy jelentős lenmag-szállítmánnyal, amikor Krétától 280 kilométerre nyugatra, a Földközi-tenger közepén találkozik az U-29-cel (a fenti képen). Leo Prásil Uboot-parancsnok nem sokat tököl, egyetlen torpedót lő ki, amivel a tenger fenekére küldi a 8300 tonna vízkiszorítású, 137 méter hosszú hajót. Nyolc tengerész kivételével a legénység megmenekül (a segítségükre siető brit hajóknak köszönhetően), de a brit parancsnokot, Brooks kapitányt Prásilék foglyul ejtik. Ez volt az osztrák-magyar tengeralattjárók által elsüllyesztett legnagyobb brit kereskedelmi hajó.

7.) 1917. augusztus 29. Az U-14 (itt fent) Málta környékén portyázik, s kapitánya, régi jó ismerősünk, von Trapp kifejezetten az utánpótlást szállító ellenséges hajókra feni a fogát. A vadászok szerencséje vele van, mert a hatalmas olasz gőzös, a Milazzo (korának egyik legnagyobb áruszállító hajója) éppen Máltára próbál eljutni a pakisztáni Karacsiból, megrakodva mindenféle földi jóval. Von Trappnak három torpedóra volt szüksége, hogy a hajót elsüllyessze, de csodával határos módon a Milazzo legénysége túléli a támadást, őket szövetséges hajók halásszák ki a vízből, amikor az U-14 már messze jár. Ha a vízkiszorítást nézzük, a maga 21 ezer tonnájával a Milazzo volt a K.u.K. tengósainak legnagyobb zsákmánya az első világháborúban. Bónusz infó: az U-14 eredetileg franciának épült Toulonban (ő volt a Curie), de 1914. december 20-án Pula kikötőjénél az osztrák-magyar haditengerészet egy kis csetepaté után ráteszi a kezét és néhány hónap elteltével saját zászló alatt állítja hadrendbe. És persze a franciák visszakapják a világháború után, mert ilyen ez a kurva élet...

8.) 1918. szeptember 20. A francia tengeralattjáró-flotta büszkesége, a Circé (utolsó képünkön) éppen elektromotorjai akksijait tölti valahol az albániai Rodon-fok magasságában a nyílt tengeren, amikor hajnali négykor a Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy által irányított U-47 rajtaüt az óvatlan franciákon. A Circé 22 fős legénységéből csak az elsőtiszt, Eugène Lapeyre ússza meg élve, őt kimentik és hadifogollyá nyilvánítják.

Ennyit most a "mi" tengeralattjáró-flottillánkról (vagy flottánkról? Na ezt se tudom...). Megismétlem: előre is megköszönök minden kiegészítést a témához.