Mentula kolléga úgy kétezer évvel repít vissza bennünket az időben és a hajdanvolt Pretoriánus Gárdáról ad részletes, két posztra kiterjedő tájékoztatást. Aki elolvassa, ismételten rá fog döbbenni, hogy az elmúlt évezredekben csak a technika fejlődött, de az alap-intézményrendszer, illetve az emberi természet változatlan maradt. Ja: a büntetési tételek is enyhültek valamelyest, de ez nem biztos, hogy előnyünkre szolgál...

Tisztelt olvasók, kritikusok, profik: következik Mentula és az császárkori Róma egyik különleges egysége, a pretoriánusok! Tessenek rárepülni!!!
  

Szakadjunk el két poszt erejéig a jelen és a közelmúlt rögvalóságától, és révedjünk vissza az ókori Rómába. Mivel a szomszéd blogban a légióról már kaptunk egy áttekintő képet, folytathatjuk egy akkori elit egység bemutatásával.

Gaius Julius Octavianus Caesar – miután minden ellenlábasát kiiktatta és Kr. e. 29-ben visszatért Rómába – szerteágazó reformtevékenységét folytatva hozzálátott egy sokévszázados tabu ledöntésének. Ez abból állt, hogy reguláris római sereg nemhogy Rómában, de még Itáliában sem állomásozhatott. A légiók egészen a Kr. u. II. század végéig tartották magukat az ősi szabályhoz, és maradtak a problémás határvidékeken, hogy a civilizáció áldásaival megajándékozzák a barbárokat, akár akarják azok, akár nem (például így helyezkedtek el Vespasianus alatt).

A későbbi Augustusnak viszont nem volt ínyére, hogy a városi milícia, a liktorok, és holmi szedett-vetett privát testőrségekre van bízva Róma és az ő biztonsága. Már a polgárháború alatt maga mellé vett 5 cohors (egy cohors 480 fő) válogatott légióst, leginkább Caesar veteránjaiból, privát elit testőrség gyanánt.

Ez nem volt előzmény nélkül való. A római hadvezérek (akármilyen bátrak is voltak), biztonságukat korábban sem bízták a véletlenre: a hadjáratok idején a rájuk bízott légiók legjobb, legbátrabb és leghűségesebb katonáiból mindig összeválogattak egy cohorsnyi embert, akik kísérgették a vezért, és a parancsnoki sátor körül vigyázták dominusuk álmát. Mivel a katonai táborban a parancsnokságot praetoriumnak hívták, az alakulatra ráragadt a cohors praetoriana jólcsengő név, és már a Kr. e. III. században így emlegetik őket. Ez a testőrség viszont csupán addig járt, amíg az illető imperiuma, és egy minutummal sem tovább.
 

Csakhogy a Princeps (sokirányú polgárháborús tapasztalata révén, továbbá nagybátyja sajnálatos példájából is okulva) belátta, hogy mindössze 24 liktorral maga előtt az első múltbarévedő republikánus merénylő a már megboldogult ősei után küldheti. Gondolt hát egy merészet és a testőrségét meginvitálta egyenest Rómába, létrehozva belőlük a még három évszázadig többnyire azonos elven működő állandó testőrséget Praetorianus Gárda néven. A hivatalos megalakulást Kr. e. 2-re teszik, ekkor kapta meg kinevezését az első két praefectus. A ravasz Octavianus azért adott a látszatra: hogy gárdája ne tűnjön légiónak, a szokásos 10 cohors helyett megelégedett 9-cel. Adott melléjük egy piciny lovasságot is a segédcsapatok köréből, és elrendelte, hogy a 9 cohorsból csak 3 szolgálhat egyszerre az Örök Városban, a többit szétszórta a környező településeket. Egyes források szerint az úgynevezett Pomeriumon – Róma ősi, megszentelt határán – belül még a harci felszerelésüket sem viselhették, csak egy szál tógát, és az abba rejtett kardot.

A tiszti rangok a légiókéra hajaznak, csak lényegesen kevesebb van belőlük. Alulról felfelé:

Centuriones: egy század, tehát 80 fő parancsnoka (a légiókban ezt tovább cifrázták, különböző rangot jelentett, hogy ki hányadik cohors hányadik centuriáját vezeti, stb.);
Tribunes: a cohorsok vezetői;
Az egész gárdának két (néha 3) praefectus volt a parancsnoka, elvileg nem volt köztük rangbéli különbség.
 
A közkatonák is hasonlóan tagozódtak legionárius társaikhoz. Nem volt alá-fölé rendeltség a milites, az immunes (olyan közkatonák, akik öt évet leszolgáltak, és már nem kell latrinát pucolniuk, csak bizonyos szakfeladatokat bíztak rá), és az evocati (továbbszolgálók) között. Ja és persze voltak jelvényhordozók, zászlóvivők, képhordozók, kürtösök, stb., de ezekkel a beosztásokkal külön rang nem járt.

Ténykedett két kis elit az eliten belül, a – feltehetően lovas – felderítők (speculatores), és a baljós nevű politikai rendőrség (statores). Ez utóbbiak egyfajta ókori Gestapóként riogatták Róma népét – tegyük hozzá: gyakorta az egész gárda magáévá tette ezt a hatáskört.

Fénykorukban 16.000 gyalogos és 2.000 lovas szolgálta a császár biztonságát.
 
Feladataik némileg túltettek a szigorú értelemben vett testőrködésen. Végeztek rendfenntartást és végrehajtották a császár politikai jellegű parancsait: megtoroltak, elfogtak, bevittek és statáriálisan kivégeztek embereket, szemrebbenés nélkül. Hírszerzőik és elhárítóik révén megakadályozták – ha éppen nem ők szervezték – az összeesküvéseket. Azért néha háborúba is elmentek, ha a hadjáratot maga a császár vezette. A Traianus-oszlop egyik jelenetében dákokat aprítanak buzgón, de a hiperaktív Marcus Aurelianust Aureliust is elkísérték germánokat civilizálni. És mivel Itáliában nem voltak légiók, ha váratlan támadás érte a félszigetet, ők tartották a frontot a reguláris légiók megérkezéséig.

A kiképzés azonos volt bármely más légióéval.

A felszerelés is lényegében ugyanaz, már ha nem a Pomeriumon belül őrködtek: rövid, döfésre való kard, a gladius (itt balra látható); ezt a jobb oldalon hordták, nem utolsósorban azért, mert a bal kézben tartották a rétegelt falemezekből préselt pajzsot (scutum). A pajzs kapcsán ritka egyetértés van a expertek között: mindenki állítja, hogy a gárdisták ovális pajzsot használtak, az elterjedtebb téglalap alakú helyett. Ez feltehetően sötétkék alapon a csillagokat és a holdat ábrázolta. Volt még a bal oldalukra szerelve egy rövidebb tőr, és hordoztak egy (kettő) pilum nevű hajítódárdát. 

A páncélzat és a sisak is megfelel a római katonáról alkotott képnek, de gárdistáink kicsit többet adtak a dekorációra: nagyobb sisakforgóval, díszesebb páncéllal és mellvértekkel parádéztak. A páncél a mindenkori módit követte: az I. századig a láncing dívott, majd áttértek a lemezpáncél viselésére. A hozzáértők hatalmasakat vitáznak azon, hogy a rómaiak használtak-e olyan, izomzatot formáló fém vagy bőr mellvértet, amilyet Hollywood szerint soha le sem vettek.  Ilyen leletet ugyanis nem találtak. Bár a korabeli faragványok gyakran ábrázolják, ez lehet csupán a művészi koncepció része. A kompromisszumos megoldás kb. az, hogy ha volt is ilyen, az a mai díszegyenruhának felelhetett meg, sima szolgálatban vagy harc közben semmiképpen nem viselték. A fekete páncél pedig jól mutat, de tipikus filmes legenda (A Gladiátor című film jól példázza ezt az ábrázolást. Tényleg királyul néznek ki).

A centuriák hadijelvényei (signum) is nagyobbak, díszesebbek voltak a légiókénál (itt balkéz felől szemügyre lehet venni egyet). Cassius Dio szerint Caligula valamelyik germániai „hadjárata” idején külön nekik megengedte, hogy ne a jelvényhordozó (signifer) cipelje, hanem egy ökör, mert csak az bírta hosszútávon. Jellegzetes praetorianus szimbólum volt a skorpió, ami Tiberius születési jegyére utalt, meg lássuk be: illett is a fiúkhoz (itt jobbra a vörös alapú pajzson arannyal, illetve lent, a háttérben a kék alapú zászlón ugyancsak arannyal hímezve felfedezhető ez a bájos állat).

Több előnye volt, ha valaki nem a légióknál, hanem a testőrségnél szolgált: közel dupla zsold, 25 év helyett 16 év kötelező szolgálat, ami után, ha a légióba igazolt át valaki, azonnal hipp-hopp centurio lett. Később, mikor politikailag aktivizálódtak, és nélkülük senkiből nem lehetett császár, szokássá vált, hogy az új ceasar hatalmas prémiumot oszt ki, pénzzel váltva meg a hűséget. Nem beszélve arról, hogy többnyire Rómában, később más nagyvárosokban állomásoztak, és igen ritkán háborúztak a határvidékeken.
Vállalniuk kellett cserébe azt a kockázatot, hogy politikai súlyuk visszafelé is elsülhet, ennek jegyében gyakran váltak a tisztogatások áldozataivá, főleg a praefectusé nem volt nyugdíjas állás. Commodus összesen kábé nyolc, Caligula mindösszesen hat praefectust vágott haza.


A folytatás itt olvasható