Neoprimitív barátunk vette a légierős vonalat, amivel a legutóbb előhozakodtunk, és amit majd igyekszünk a jövőben is erősíteni. Neo vendégposztos (volt) minálunk, így már bizonyított skót témában, kommentezőként is a hozzáértés jellemezte. Ekként érte őt az a megtiszteltetés, hogy mint szerkesztő, ezentúl saját nevén publikálhat. Ismét előállt tehát egy olyan témával, ami nekem is kedvencem. Következik a 99-es alakulat:

A harmincas évek végén valakinek feltűnhetett az Egyesült Államokban, hogy Németországtól a Szovjetunión át Japánig mindenhol piszokul fejlesztik a légierőt, miközben az övék nagyjából sehol sincs. Repülőt persze lehetett gyártani, de hiába mondták, hogy "Huss!", maguktól nem repültek, ezért Roosevelt elnök (F.D. – akinek esetleg kétségei támadtak volna) 1938-ban meghirdette a Civil Pilótaképző Programot - Civilian Pilot Training Program (CPTP). Ilyet már másutt is láttunk, hogy programot hirdetnek, esetleg ahhoz stratégiát is, de amerikai barátaink ezúttal komolyan is gondolták. A CPTP keretében évente 20.000 főiskolai/egyetemi hallgató adhatott szárnyakat a vágyainak. Már ha fehér volt történetesen a lelkem.

A fekete hallgatók, illetve a főleg feketéket oktató déli főiskolák előtt a program zárva volt, egészen 1939 májusig, amikor egy - akkor még ismeretlen - szenátor, bizonyos Harry S. Truman közbenjárására előttük is megnyílt a lehetőség. Az elzárkózás oka nagyon egyszerű volt: mint máshol is, ez a tanfolyam egyben rejtett katonai képzés volt, a pilóták pedig tiszti rendfokozatot kaptak - a feketéket viszont hivatalosan alkalmatlannak tartották a harci szolgálatra. (Elnézést a nem PC megfogalmazásért, de az állandó afro-amerikaizás kicsit szétzilálná a szöveget; ez nem szociológiai tanulmánynak készül.) Mint az összes többi csúnya előítélet esetében, az olyan nyilvánvaló cáfolatok, mint a polgárháború néger alakulatai, vagy az indiánháborúk legendás "buffalo soldier"-ei mit sem számítottak.

Az egyik első, kísérleti helyszínnek az alabamai Tuskegee Főiskolát jelölték ki. A hivatal jó érzékkel olyan helyet választott, ahol a legközelebbi reptér 40 mérföldre volt - adok én nektek repülést, beste bokszos kölkei! Az ötlet jó volt, de nem számoltak a diákok lelkesedésével, akik társadalmi munkával hamarosan létrehozták saját repterüket az egyetem által biztosított területen. Az első fekete hallgató vizsgája országos hírré vált, aminek köszönhetően egy, az ügyet támogató alapítvány itt tartotta közgyűlését 1941-ben. Az elnökség tagja volt Eleanor Roosevelt, az elnök felesége is, aki ragaszkodott hozzá, hogy tegyen egy kört az egyik néger oktatóval - a kísérő Titkosszolgálat emberei [US Secret Service – az elnök és környezete biztonságáért, valamint az amerikai dollár hamisítása elleni küzdelemért felelős szövetségi ügynökség; valójában nem túl titkos, csak ez a neve a szervezetnek] kitörő lelkesedéssel fogadták az ötletet. A First Lady viszont aggályaik ellenére épségben földet ért, és a reptér 175.000 dollárt kapott bővítésre az ország első asszonya alapítványától. Ezek után már csak azt az apró akadályt kellett elhárítani, hogy mivel nem volt fekete repülőalakulat, a végzett hallgatókat a sereg - őszinte sajnálatára - nem tudta befogadni. Ezt végül Roosevelt rendelete oldotta fel és 1941 júliusában 11 kadéttal és egy tiszttel létrejött a Class42-Cat Tuskegee kiképző alakulat.

A fiúk tehát elkezdtek repkedni; előbb kiképzőgépeken, később P40 Warhawk-okon (képünkön) és P39 Airacobra-kon és minden hivatalos izélgetés ellenére (a bázis egyik parancsnoka pl. kijelentette, hogy nála ugyan soha nem lesz tiszt ezekből - szerencsére hamar leváltották) öten meg is szerezték a szárnyakat, s ők lettek a 99FS (Fighter Squadron) első pilótái (jelvényük képe itt jobbra).

1943 áprilisában megkapták a hajójegyeiket is, egyenesen Afrikába. Lehet, hogy ez is a katonai bürokrácia poénja akart lenni, mert eredetileg angliai áttelepülésre készültek. (A Tuskagee bázis egészen 1949-ig, a szegregált alakulatok hivatalos megszűnéséig használatban maradt, mint az egyetlen ilyen kiképző központ.)

Afrikában a már ismert P40-es újabb, korszerűsített változatán repültek, ami azt jelentette, hogy a reménytelenül lassú gépből eltávolították a fegyverzet és a páncélzat egy részét - ez minden pilóta álma. A gép ezzel együtt is lassabb volt, rosszabbul emelkedett és süllyedt, mint a térségben bevetett német vadászgépek, egyedül a fordulókat tudta szűkebbre venni. Ez azt jelentette, hogy ha már harcba keveredtek, akkor csak harcolni lehetett, lerázni az ellenséget vagy elmenekülni előle nem. A gépek teljesítménye miatt elsősorban támogató feladatokat kaptak, vadászbombázóként német földi célpontokat támadtak, néha bombázókat kísértek.

Egy ilyen bevetésen aratta első légi győzelmüket Charlie Hall egy Focke Wulf 190 felett és jutalmul megkapta a század páncélszekrényében április óta őrzött kincset - egy üveg Coca-Colat!

Más jutalom nem is várt rájuk, mert a 33. FG (Fighter Group) parancsnoka, akinek az alárendeltségébe tartoztak, addig is mindent elkövetett az ellehetetlenítésükre. Mint egy rossz hollywoodi filmben, volt minden: nem fogadott tisztelgés, tudtuk nélkül előre hozott eligazítás, folyamatos leminősítés a jelentésekben és a légi győzelem után hónapokig kizárólag földi támogató feladatok. Mindezt úgy, hogy az egyetlen kiképzőbázis miatt a század folyamatosan létszámhiánnyal küzdött, ezért a többi egységhez képest a pilóták leterheltebbek voltak.

Mikor a századparancsnok, Benjamin O. Davis Jr. alezredes (az alulsó képen a pilótaülésben ücsörög) szeptemberben visszatért az Államokba, hogy átvegye a megalakult 332FG parancsnokságát (ez tömörítette a fekete századokat - jelvénye itt), előbb még egy kongresszusi vizsgálóbizottság előtt volt jelenése. Felettesük kezdeményezésére ugyanis az egész századot fel akarták oszlatni, de legalább is hátországi őrszolgálatba vezényelni. Fegyelmezetlenség, megbízhatatlanság, harci szellem hiánya voltak a vádak, bizonyítékul az egyetlen lelőtt ellenséges gépet is felhozták.

Bár Davisnek már volt némi gyakorlata tiszttársai rosszindulatának kezelésében (a West Point-ot úgy végezte el, hogy négy éven át a parancsokon kívül senki egy szót sem volt hajlandó szólni hozzá), ezeken a vádakon kiakadt, hiszen most nem csak róla volt szó. A tárgyalás végül azzal zárult, hogy bár a javaslatot az áthelyezésre nem vetették el, előbb bekértek egy összehasonlító elemzést a hadszíntér más, Warhawkokat repülő századainak teljesítményéről.
Ez fényesen igazolta, hogy a 99. századnak nincs oka a szégyenkezésre. Az erkölcsi elégtétel mellett az is örömükre szolgált, hogy a huzavona miatt átkerültek a 15. Légihadsereghez, megszabadulva ezzel mind korábbi "jóindulatú" felettesüktől, mind a földi támogató feladatoktól. A közben már Olaszországba áttelepült század az anziói partraszállásnál kapcsolódott be újra a légiharcokba, rögtön öt FW-190-es lelövésével - önmagában is szép teljesítmény, különösen ha hozzávesszük, hogy a P40-es jó 140 km/h-val lassabb volt a német gépeknél.

Anzio után a Monte Cassinoért folyó harcok következtek és mire 1944 júniusában a 99. század csatlakozott a Davis vezette 332. FG-hoz már 500 bevetésen több mint 3200 felszállás volt mögöttük. 17 lelőtt ellenséges géppel ők lettek a 79. FG legeredményesebb százada. A 332-ek is túl voltak már több hónapnyi unalmas kikötői őrjáratozáson: a csoport végre megszabadult az elavult gépektől és megkapta a P-47D Thunderbolt vadászokat. A Jug (Köcsög), ahogy a katonák nevezték a háború legerősebb és kétségtelenül legszívósabb vadászgépe volt, amelyiknél nem kellett attól tartani, hogy az első repeszdarab kiüti harcból.

Ezzel a géppel már kísérővadász feladatokat is el tudtak látni, így június 14-én pl. éppen Budapest fölött "vendégszerepeltek". Még szinte idejük sem volt hozzászokni az új gépekhez, máris újabb csere következett, ezúttal a P-51 Mustangokra, amiken aztán a csoport a fegyverszünetig harcolt is. Ezt a típust a háború egyik legjobb vadászgépnek tartották, nem csoda, hogy a pilóták morálját is emelte az új gépek érkezése. Ekkor kezdték bevezetni az álcázó festés nélkül érkező, natúr fémszínű gépeket, a csoport pedig a Mustangok teljes farokrészét látványosan vörösre festette.


"Azt akartuk, hogy a bombázókon tudják, kik kísérik őket, a németek meg tudják, kikkel állnak szemben" - mondta egyikük. Tudták is mindkét oldalon és a csoport egyre büszkébben hirdethette, hogy a kíséretük alatt egyetlen bombázót sem sikerült még ellenséges vadászgépnek lelőnie - ez olyan fegyvertény volt, ami miatt érthető, ha a bombázókötelékek parancsnokai örömmel látták maguk körül a vörös farkú Mustangokat. (a képen egy ilyen bombázókíséret lett megörökítve a 99-esek P51B Mustangjaival) Ők voltak a 15. légihadseregben az elsők, akik légiharcban Me-262 sugárhajtású gépet lőttek le. A 332. FG végül 111 légi győzelemmel (összesen 136 levegőben és 237 földön elpusztított géppel) fejezte be a háborút, egy pilótájuk (Lee Archer a 302. századból - balra lent) öt győzelemmel ász lett. A győzelmeknek megfizették az árát is: az ezerötszáznál is több bevetés során 66 pilótájuk veszett oda, harmincketten pedig valamelyik német fogolytáborban élték meg a háború végét. A sok dicsőség mellé kínos baki is becsúszott: 1944. május 26-án Hathcock hadnagynak navigációs gondjai voltak és nagyon örült, mikor végre földet ért. A földi személyzet nagyon készségesen segített az eltévedt pilótának, aki kicsit későn konstatálta, hogy nem elég, hogy mindenki fehér, de ráadásul németül beszélnek. Ez volt az első, épségben német kézre került Thunderbolt és a németek azonnal Rechlinbe, a kiértékelő központjukba szállították.

Hollywood persze filmre vitte a sztorit Lawrence Fishbourne főszereplésével (második világháborús filmszerepekben érthető okokból nem dúskálnak a fekete sztárok). Idehaza is játszották A 99-es alakulat címmel, majd DVD kiadást is megért.

Ahogy az illik, a végén mindenki büszke volt és boldog, sajnos a valóság nem egészen így festett. Hiába bizonyították a fekete pilóták, hogy semmivel sem rosszabbak fehér társaiknál, az előítéletek és főleg a faji megkülönböztetés megszüntetéséhez ez nem volt elég. Olyannyira nem, hogy a Tuskegee-ben kiképzett 447. bombázó csoportot nem engedték harcba. Ők fehér parancsnokot kaptak, aki nyílt rasszizmusával végül is kiváltója lett a "Freeman Field-i lázadásnak". Az egység tisztjei, miután nem engedték be őket a csak fehéreknek fenntartott tiszti klubba, előbb egyesével, majd szervezetten, testületileg próbáltak meg bejutni. Eredmény: 101 letartóztatott tiszt. Hadbíróság elé végül is csak hárman kerültek (a felettesek jobbnak látták gyorsan lecsendesíteni az ügyet az európai győzelem örömében úszó országban), közülük is ketten csak pénzbírságot kaptak, a szolgálati lapokon azonban a 90-es évekig szerepelt a hátrányos minősítés.

A háború után a fekete pilóták nagy része is visszatért a civil életbe, a 332-esek pedig csökkentett állománnyal egészen 1949-ig működtek, amikor Truman hivatalosan végleg megszüntette a szegregációt a hadseregben. A pilóták közül hatan még a vietnami háborúban is repültek, hárman vadászgépen. Eredeti parancsnokuk, Benjamin O. Davis Jr. a légierő első fekete tábornoka lett, végül altábornagyként vonult nyugdíjba. 2007. májusában az alakulat túlélőinek George Bush adta át a Kongresszus által adományozható legnagyobb kitüntetést, a Kongresszusi Aranyérmet. "Két háborút vívtunk. A szüleimért repültem, a fajomért, hogy elsőosztályú állampolgárok lehessünk és a hazámért. Az otthon maradt 14 millió fekete amerikaiért harcoltunk." - mondta Joseph Philip Gomer, az egyik ma is élő veterán.