Akár a személyes emlékeimben vájkálok, akár a vonatkozó sztereotípiákat veszem alapul, annyi bizonyos, hogy a skandinávok személyiség-szerkezete nem teljesen harmonikus. E sötét bugyrok adták a világnak pl. a skandináv death-metált, vagy ami még rosszabb, magát az Ikeát. És mindennek természetesen a viking korba nyúló történelmi gyökerei vannak, amelyeken ugyan nem rágjuk át magunkat, csak felvillantunk ezt-azt, ami hadtörténetileg érdekes lehet. Megpróbáltam olyan tömör lenni, mint egy rúnakő, de így is vagy három részt szabadítunk rátok, ráadásul engedve a kreatív indulatnak, az első kettőt most rögtön. Túlesünk a nyugat-európai viking kirándulásokról szóló viszonylag száraz részen, igaz, blogunkhoz illően szigorúan csak a véres fajtából szemezgetünk, némi haditechnikával és harcmodorral fűszerezve, és végül kiderül, hogy Für Lajosnak nem volt igaza. Szóval következzék megint egy kis múltidézés. Most szólok, hosszú lesz, bontsatok egy sört.
Kezdjük a viking szó eredetével, amelyről természetesen számos elméletet dolgoztak ki. A többségi elvet alkalmazva hirdetünk győztest: a legnépszerűbb fejtegetés szerint az óskandináv ’vik’ kifejezésre vezethető vissza (öböl, fjord), a viking pedig annyit tesz: olyan tengeri rabló, aki amúgy öblökben rejtezik, és hosszú utakra indul. Hát, tömör nyelv. Tegyük hozzá, az ellenérdekeltek nem így nevezték őket, hanem északiaknak, dánoknak, ruszoknak, stb.
“Tűzzel égetjük fel a tanyaházakat
És a lakók testét vérbefagyva hagyjuk
Heverni az utcán.”
A 700-as évek végén egyre többen elégelték meg a helyi szokásjog vérlázító igazságtalanságait (ez persze relatív dolog), a gazdagok tömérdek ágyasával járó túlnépesedést, ráadásul sokan voltak, akik valamely belső hatalmi harcban majdnem olyan durván elszámították magukat, mint Almássy Kornél, és emiatt jobbnak látták, ha mielőbb máshol építenek mézsörfőzőműhelyt. És véletlenül ekkortájt terjedtek el azok a hajók (pl. a híres gokstadi típus), amivel a norvég fjordokból két nap alatt Anglia keleti partjáig röptette őket a szél. Szóval minden készen állt egy jó kis balhéhoz.
Kutatóink a következő beszélgetést hallgatták le 793. júniusában, egy skandináv fehér éjszakán (sajnos sem régészeti bizonyíték, sem írásos forrás nem támasztja alá, illetőleg utóbbiak még nem kutathatók):
- Te Ulf, nem szörnyű, hogy mindent az elsőszülött testvéreink örökölnek, és nekünk nem jut se föld, se asszony, sőt, mézsör is alig ?
- De igen, Styrbjörn, főleg a mézsör. Hiába no, a magunk fajta deklasszálódott szabad harcos itt csak szív.
- Az egyik nagybátyám, Thorsten szerint nyugatnak hajózva némi fosztogatással szerezhetnénk egy kis vagyont, valami Lindisfarne nevű szigeten... khm. nem is tudom, őseink törvényei szerint ez így erkölcsös?
- Ah! Miazhogy, nagyonis!
Így hát nekivágtak. Lindisfarne kolostora elleni támadás az első írásos forrás által is megörökített, és nagyobb visszhangot kiváltó esemény, amelyhez a viking kor kezdetét a legtöbb szerző köti. Napra pontosan 793. június 8-a. Persze kisebb csetepaték már korábban is voltak, de a 8. század elejétől indult a nagy rajzás, ekkortól minden valamit is magára adó viking vezér tavasszal kihajózott kalózkodni. Első körben ugye a brit partok lakói senyvedtek, de az északi harcosok hamar ráéreztek a dolog ízére, és rögvest neki estek a kontinentális Nyugat-Európának. A dán vikingek jó ideje kóstolgatták a Frízföldet, egyes források szerint már 799-ben is raboltak arrafelé, majd 810-ben – bár ekkor állítólag kivételesen alapos külpolitikai megfontolásokból – taroltak egy sort. 820-ban 13 hajóval támadták meg a frankok fontosabb kikötőit, de kétszer is lepattantak a Nagy Károly által szervezett, és ekkor még jól működő partvédő őrségről, mire végül a harmadik helyszínen épp hogy nullszaldóra kihozták a projektet. Miután azonban a 840-es években Jámbor Lajos gyermekei egymásnak estek, és vagy két generáción át ennen magát marcangolta Nyugat-Európa, a szervezett védelem nélkül maradt vidékek felkerültek az évente kifosztandó települések listájára. És nem volt megállás: 844-ben az Ibériai-félsziget leányai kapnak ízelítőt erőszakos nemi bűncselekményekből, Vasakaratú Björn 859-ben pedig már 62 hajóval három évig turnézott Észak-Afrika és Itália partjainál. A svéd vikingek pedig időközben megindultak kelet felé, ahol majdan meg sem állnak Bizáncig, sőt.
Mivel sok könyv önálló témája a vikingek terjeszkedése, mi itt nem ragozzuk túl. Önkényesen három csoportba soroljuk a támadásokat, céljuk és összetettségük szerint.
Kezdetben vala a kalózkodás a part menti területeken. Ezt annyira kedvelték, hogy szinte az egész viking korban van rá példa. A dolog annyiból állt, hogy az egy méternél nem nagyobb merülésű hajókat nekikormányozták a tenger- vagy folyópartnak, majd a harcos a hajóból kiugrik - fut - öl - rabol - erőszakol - zsákmánnyal hajóra száll programot hajtja végre. A portyázó kötelékek a tengerparti sávok után sikerrel adaptálták a módszert a nagy folyókon felhajózva a kontinens belsejében is. Sőt, volt rá példa, hogy lovakat is szereztek, így a vizektől távolabbi célpontokra is sikerült váratlanul lecsapni, igaz, harcolni inkább gyalogosan szerettek.
„A véres kard most méltán
kap aranykoszorút”
A pár hetes, max. hónapos kimaradások egyre elnyúltak, és eljött az az idő, amikor vikingjeink télire is a célterületen maradtak. 843-ban elsőként egy sereg a keleti-frankok földjére mélyen benyomulva töltötte a telet, elűzött parasztok házaiban. 850-ben pedig a Brit-szigetek is elvesztették szüzességüket, a helyi krónika szerint "a pogányok egész télen itt maradtak, Thanet szigetén", majd 855-56-ban egy másik közeli szigeten építettek ki bázist, vagy két évre. Még ekkor sem törekedtek hódításokra, de annál inkább elterjedt, hogy bizonyos váltságdíj, ún. danegeld fejében hagynak békén egy adott területet. Esetleg szemérmetlenül kedvező kereskedelmi szerződések aláírását kényszerítik ki. Mindezeken felbátorodva pedig egyre nagyobb csapatok álltak össze, és több ezer (de az újabb források szerint legfeljebb két-három ezer) fős inváziós flották kezdtek komoly vállalkozásokba, amelyekhez posztgraduálisan elvégezték a várostrom szakot is. 845-ben az Elba, Rajna és Szajna körüli vidék összes városát kifosztották, beleértve Párizst és Hamburgot is. A vikingekhez pedig tonnaszám áramlott az ezüst danegeld formájában.
Legvégső lépésként ráébredtek, hogy egyes területeket megszállva tartva még jobban lehet maximalizálni a profitot, utazgatás nélkül lehet adóztatni a helyieket, ellenőrizni a kereskedelmet, földet szerezni stb. Angliát 865 után lényegében elfoglalta az un. “nagy sereg”, akiket Ragnar dán király fiai, Halfdan, Hubba és Ivar vezettek. Ők 20 (!) évig turnéztak, bejárva gondosan a teljes, akkor még négy királyságból álló Angliát, majd végül úgy megszerették a tájat, hogy le is telepedtek. Különféle viking csapatok még vagy 200 évig részesítették előnyben a környéket, beleértve a többször szintén teljesen meghódított Írországot is. Ezeken a helyeken a kis királyságokban gyakran viking vezérek, vagy a vikingek bábjaként uralkodó helyiek ültek a trónra. (A térkép jobbra a skandináv eredetű helynevek elterjedtségét mutatja.)
A hódítás másik útja az volt, hogy a vikingek által erősen szorongatott valamely uralkodónak egy másik, vagy akár épp a szorongatást okozó viking vezér nagyvonalúan felajánlotta, hogy amennyiben bizonyos part menti terület birtokosává válhatna, úgy a többi csibész vikinget távol tartja. Erre talán az első példa, amikor Harald Klak 841-ben a (mai Holllandiában fekvő) Walcheren-vidéket szerzi Lothar királytól, hogy aztán az első komoly támadónak, Ruriknak behódoljon. A szintén dán Gotfred sikeres hódító jellegű háborúja során a visszavonulás feltételeként szó szerint a keleti-frankok fele királyságának átadását (mégpedig naná, hogy a bortermő felét) jelölte meg. Frízföldet ugyan megkapta, de mivel az nem volt borvidék, tovább háborúzott, míg végül valahogy valakik – saját táborában - megölték. Lássuk be, a legnagyobb spíler az ilyen játékokban a későbbi Rollo herceg volt, aki 911-ben Normandiát szerezte meg, nem is akármilyen dinasztiát indítva útjára.
“Kezemben kardom és
Vér a lándzsanyélen
Így járom a földet,
Hol a holló követ.”
A kontinensen a 880-as évek hozták az utolsó, talán legnagyobb támadássorozatot, ebből kijutott minden frank utódállamnak. Hasting vezér a tengerparti területeket támadta, 885-886-ban pedig Siegfried jelentős sereg élén újból megostromolja Párizst, és bár az makacsul ellenállt, két év blokád után is csak jelentős váltságdíj fejében távoztak. Más seregek közben a már emlegetett Gotfred nevű dán vezér alatt mélyen bennt a szárazföldön Kölnt és Triert fosztogatták, megint mások ekkor is Angliában vagy az íreknél garázdálkodtak. És akkor még nem beszéltünk a Kelet-Európában ténykedő kollégáikról.
A túloldalon hosszú évtizedekig nem találtak ellenszerre. A nagy partvidékek állandó védelme nem volt megoldható, a gyors hajókkal bárhol lecsaphattak, márpedig akkoriban egy Atlanti-Fal építése, partvédelmi ütegekkel, még nem volt opció. A folyókat próbálták hidakkal, torlaszokkal védeni, de mint tudjuk, ilyenkor a furmányos hajósok kikapták hajóikat a vízből, és kacagva megkerülték az akadályt. A városok megerősítették a falaikat, ami gyakran segített, bár a vikingek, mint ahogy szóba került, tudtak várat ostromolni, csak nagyon rühellték az ezzel járó tökölést. A lényeg azonban itt kb. az, hogy amíg a Frank utódállamok nem voltak képesek rendes központi hatalmat kiépíteni, nem volt esélyük. Nyugat-Európában végül a 10. század végére sikerült olyan ütőképes védelmet szervezni, hogy azt asztalra csapva kimondhassák: ami elég az elég! 890-ben, majd 891-ben a vikingek több komoly vereséget is elszenvednek (pl. Bretagne-ban, és a Karinthiai Arnulf által vezett német seregtől, a Dyle folyónál). Így hát a 10-11 századra a harcosaink célpontlistáján maradtak a Brit- szigetek, Írország, és Kelet-Európa. Na meg az új, ismeretlen terültetek...
"Összecsengnek dalunkban a sorvégek, leszünk mi még dánok is meg norvégek"
A vikingek esetében jellemző harci szervezetről nem nagyon beszélhetünk. Az alapegység nagy valószínűséggel a 'lid' (sereg, csapat) volt. Korábban úgy vélték, hogy ezek elsősorban a jól összetartó nemzetségekből szerveződtek, de mostanság arra jutottak, hogy a távoli pereputtynak mégsem volt olyan jelentős szerepe a viking társadalomban. A lidek inkább katonai társaságok, céhek, akik a rengeteg önjelölt király valamelyikére, akár egy jarlra (kb. gróf, az angoloknál earl) vagy egyéb vezérre felesküdtek. A főnököt vakon követték, amíg elég dicsőséget, és bevételt értek el, ellenkező esetben “leváltották”. Ismert olyan verzió is, ahol hajók tulajdonosai állnak össze egy liddé. Ezek a csapatok jellemzően pár száz főből álltak, de nagyobb vállalkozás esetén természetesen többen egyesültek, választva egyetlen vezért. Jellemző az a kettősség, ahogy az amúgy öntörvényű és féktelen népség a harcban vasfegyelmet tanúsítva tesz eleget a vezér parancsainak.
A harci morállal általában nem volt baj. A vikingek vallása, világképe egyszerre generálta a harci dicsőség mindenek feletti hajszolását, és a halálfélelem kiiktatását. Ennek az elegynek a legbrutálisabb megtestesítői a berserkirek/berszerkerek. Ők azok, akik magukat semmivel sem védve sisak és páncél nélkül valóságos önkívületi állapotban, őrjöngve vetették magukat a küzdelembe, de még a pajzsukat sem védekezésre használták, hanem dühükben harapdálták (mint itt ez). Erre az eszelős viselkedésre megint vagy negyed tucat magyarázattal szolgálnak szakértők. Az egyik verzió szerint a srácok egyszerűen a harc előtt benarkóztak, sajnos a recept nem ismert. Mások szerint e kiemelkedő harcosok az epilepszia vagy a pszichopátia különféle fajtáiban szenvedtek, és hát ott sem volt OPNI, ezért praktikusan a harcban vezettették le a beutaltakkal feles energiáikat. Végül azt is írják, hogy nincs másról szó, minthogy ők egyszerűen különleges kiképzésben részesült elit katonák voltak. Arra mindenesetre van adat, hogy akiket ezzel a névvel illettek, gyakran voltak válogatott testőrök, de mindenképpen előretolt csapásmérők.
A vikingek sikerének másik kulcsa az lehetett, hogy tömegek foglalkoztak élethivatás-szerűen katonáskodással. Szó volt már a katonai testvériségekről, említsük meg a leghíresebb, irodalmilag megörökített ilyen csapatot, a Kékfogú Harald által gründolt Jormsvikingeket. Nos, ők vagy léteztek vagy nem, a régészek szerint nem, de számos leírás említi őket. Ezek szerint a mostani különlegeseket idéző felvételi rendszer után folyamatos intenzív kiképzésben részesültek, és hasonlóan szigorú szabályok szerin éltek. A sagák rettegett mitikus hősként emlegetik őket. Hatalmas erődjük, Jormsborg, valahol az Odera torkolatánál állott. Ami ténykedésüket illeti, az nem túl fényes: három részletezett vállalkozásuk az őket felbérlők halálával végződött. Annyi bizonyos, hogy ilyen jellegű zsoldos seregek tömegével léteztek, de jelenleg nem kizárt, hogy a Jormsviking-saga írói egy kortárs családnak fényeztek utólag őstörténetet.
Az utolsó 100 komment: