Mai posztunk, mint azt láthattátok, sem időben, sem tartalmilag nem követi szorosan az első részt. De hát még tart Yule ünnepe, és amúgy is, legutóbb az óskandináv népekről szélsőségesen egyoldalú posztot írtunk, aránytalanul eltúlozva az erőszakra és vagyon elleni bűncselekményekre való hajlamukat. Ezért, mielőtt összeülne a MÚOSZ etikai bizottsága, gyorsan szögezzük le, hogy az átlag viking sokoldalúságával csak Pandacsöki Boborján vetekedhet. Lehet itt sorolni, hogyaszondja: nagyszerű hajós, felfedező, rafinált kereskedő, amúgy otthon békés földműves és kézműves, romantikus lelkű költő stb. Hangsúlyozzuk tehát, hogy e korukat megelőző polihisztor harcosok nem csak romboltak, hanem építettek is. Sok egyéb mellett pl. hajókat. Mai posztunk fő tárgya a legendás viking hajó, amely nélkül hőseink nem válhattak volna a 9-11. század világhatalmi tényezőivé, hanem maradtak volna olyan, azóta elszlávosodott/kihalt törzsek, akik fagyos hazájukban egymástól rabolják a jellemző helyi termékeket (rénszarvashús, rénszarvasprém, rénszarvaszsír). Beszámolunk továbbá egy tengeri csatáról, amelyet a kor legendás hősei vívtak.

 

Vihar hatalmasan vág tengerárba,
Harciasan úszik a hab óriása

Az óskandináv térségben már csak a földrajzi adottságok miatt is ősidők óta hajóztak. Az itteni hajózás és hajótípusok ugyanakkor pont annyira hasonlítanak a már megismert mediterrán hajókra, mint a kabóca ciripelésétől hangos délszaki táj az Északi-tenger hullámveréséhez. A jellemző forma, a hosszúhajó, már évszázadokkal a viking-kor előtt kialakult: hosszú, keskeny, kis merülésű, alacsony oldalfalú hajótest. Az ilyen formájú hajó jól fekszik a nagyobb hullámokon is, és keresztvitorlával sem csak félszélben, hanem éles szögben, akár a szél felé is képes haladni. (Figyelmes olvasóink emlékezhetnek a hajókra, amiket a rómaiak a Balti-tengeren, és a folyókon használtak, a helyiek tapasztalatait felhasználva, külsőleg már azok is megfeleltek az említett kritériumoknak.)

A gondos viking mesterek a következőképp jártak el, ha néhány szép szál tölgyfa került a kezük ügyébe. Az egy fából faragott hajógerinchez elébb rögzítették az orr- és fartőkét (ezeket olyan hévvel dekorálták, amit a rokokó-korszak belsőépítészei is megirigyeltek volna), majd a gerinchez gyógyították az egymást részben átfedő palánkdeszkákat, melyeket szintén lehetőleg egy-egy farönkből hasítottak ki. Jó kis meló lehetett fűrész nélkül. A palánkokat az átfedéseknél vasszegeccsel rögzítették egymáshoz, belülről úgy méterenként bordákkal erősítették meg a testet, amelyeket rugalmas ágakkal, gyökerekkel kötöztek a hajótesthez, végül a réseket kátrányos szőrrel tömítették. Az eredmény egy rendkívül gyors, és rugalmas hajó, ami ugyanakkor jól bírta a kevéssé barátságos északi elemekkel való permanens harcot. Ebbe aztán került egy darab árboc, amelyre egy szép színes keresztvitorlát húztak fel.

Szakértőink persze több dologban vitáznak, így azon is, hogy mikortól használtak az evezők mellett vitorlát is az északiak. Van erre számtalan elmélet, kezdve a második századdal, de ezek afféle spekulációk. Ugyanakkor érdekes módon 2-3. század környékétől egyes kelta, germán és szláv törzsek esetében bizonyítottnak tekintik a vitorla alkalmazását, de csatangoltak arra felé az 1. századtól római hajók is. Nehéz elképzelni, hogy ne termékenyítették volna meg a vikingek amúgy is élénk alkotó fantáziáját. A 7. századból való un. kvalsundi hajó az első lelet, ahol a hajó kialakításából feltételezhető, hogy árboc is lehetett rajta, de egyértelmű bizonyítékokat csak a 9. századi hajómaradványok szolgáltattak.
 

Lássunk néhány jelentős roncsot, méretet, egyebeket, időrendben: 
 

• hjortspringi hajó, kr.e. 4. szd., 19 m hosszú 2 m széles,

• nydami hajó 320-körül, az első bizonyíték a klikerpalánkos építésre,

• a már említett kvalsundi hajó, 7. szd.,

• osebergi hajó, 800 körül 22 m hosszú, 5 m széles, 15 evezőpár,

• tunei hajó 890 körül, 22 m hosszú, 4,3 m széles vitorlás, 13 pár evezős,

• gokstadi hajó, 890 körül, 23,3 m hosszú, 5,25 m széles, 16 evezőpár

Innentől ráfeküdtek a témára, és tömérdek változóan jó állapotú viking hajót ástak elő. Kiemelkedő jelentőségű lelet még a “skuldelevi ötök”, vagyis a Roskilde-fjordnál feltárt öt hajó, melyeket az öböl bejáratánál kővel megrakva szándékosan süllyesztettek el, hogy lezárják a fjordot. Ezekből kettő késői viking hadihajó. A nagyobbik egy klasszikus sárkányhajó, 30 méteres hosszával, és alig 3,5 méteres szélességével.

Időben elsőként a tunei hajót ásták elő, de az nem volt annyira fényes állapotban, hogy megmozgassa a tudományos közvéleményt. Majd jött a mindent elsöprő áttörés: a hajófétisiszta vikingek temetkezési szokásainak hála, a főembereket gyakran kedvenc hajójukban temették el, így bukkantak két királysír agyaggal beborított, és ennek következtében tökéletesen megőrzött hajójára Gokstadnál (jobbra lent) és Osebergnél (itt balra).

Pár év alatt elkészítették a gokstadi hajó élethű replikáját, és azt fantáziadúsan “Viking” névre keresztelték. A másolattal a norvégok az 1893-as chicagoi világkiállításon vettek részt, úgy, hogy a hajóval átkeltek az Atlanti-óceánon, elérve útközben a 11-12 csomós sebességet, ami a korabeli gőzösöknek megfelelő haladást jelentette, ezzel 27 napra volt szükség a Norvégia-New York táv leküzdéséhez. Érdekesség, hogy a spanyolok a Santa Maria másolatával ennél rövidebb útvonalon kétszer annyi idő alatt hajóztak át az óceánon. A Viking hazaútja már nem volt ilyen sima menet, egy vihar úgy megtépázta őket, hogy a hajóból semmi sem maradt, a legénységet pedig egy bizonyos Deák elnevezésű gőzös mentette ki.

Fenn a fecske-honban vészek ösvényt rónak,
Gestill is meghódol a hajó-rombolónak

A sagák – amelyek ugye pár száz évvel később íródtak – szóhasználata alapján vannak szerzők, akik a késő viking-kori hadihajókat három csoportba sorolják. A sniggek vagy kígyóhajók e szerint a legkisebbek, amolyan cirkálók, a skeidh a középkategória, végül a legnagyobb “csatahajók”, a sárkányhajók, azaz a drakkarok, 30 vagy több evezőpárral. Mások szerint a sagák szóhasználata (és tartalma) teljesen megbízhatatlan e téren is, mivel egy vérbeli saga-szerző egy cifra költői képért a lelkét, az édesanyját vagy bármit eladott, míg a történelmi hűségre csak annyira ügyelt, mint a Blikk. Akik így vélik, azok szerint kezdetben vala a multifunkcionális gokstadi típus (nem maga a gokstadi hajó, mert az kifejezetten királyi használatra készült), ami méretei alapján csapatszállító, hadi- és kereskedelmi hajóként is funkcionált.

Majd némileg később, a 10. század során különült el élesen a kereskedelmi és a hadihajó, idővel ez a distinkció egyre jelentősebbé vált. A hadihajók még keskenyebbek, még kisebb merülésűek lettek, míg teherhajók, a knarrok vagy knorrok, elhagyták a hosszú keskeny formát, e helyett magasabb oldalfalú, több palánkból álló, szélesebb és nagyobb merülésű vitorlás jött létre, amelyben az áru már jó eséllyel szárazon vészelte át a tengeri utat. Ismerünk pár kiemelkedő hajót is, mint például Olaf Tryggvason Nagy Kígyója, 70 evezőssel. (A korábbi zászlóshajójával, a Daruval meglátogatta egy vazallusát, aki a Kis Kígyó nevű drakkarral sietett ura elé, amely pár méterrel, és evezőpaddal felülmúlta a Darut. Mivel egy hűbéresnek semmije, de még a hajója sem lehetett hosszabb, mint a királynak, így szükség volt a Nagy Kígyóra.)

A knarrok (itt egy balra) tették meg a távoli nyílt tengeri utakat, 6-8 csomós átlagsebességet produkálva (egy csomó=1,852 km/h) de láttuk, hogy a karcsúbb gokstadi hajó másolata 10-12 csomót is tudott. A feljegyzések szerint jó esetben, széljárástól és hajótípustól függően, például Norvégiból Izlandra 2-4 nap alatt jutott el a jámbor telepes, de a dán kalóznak is elég volt 2 nap, hogy rajtaüssön az angol partokon. Aki nem érezte úgy, hogy elég messze lakik Nyugat-Izlandon, az onnan alig 3-4 nap alatt Grönland déli részére juthatott.

A felfedezésekben itt nem mélyedünk el, csak szőrmentén. Az elsőként gyarmatosított Skócia körüli szigetek (Orkney-, Shetland-szigetek, Hebridák), de még Izland – korábban Thule - és a Feröer-szigetek is évszázadokkal korábban ismertek voltak, így nem kellett őket felfedezni, de vikingek telepesként csak a 9. század elejétől jelentek meg ezeken a helyeken. Főleg a norvég vikingek kivándorlási hajlandóságát fokozta Széphajú Harald egységes norvég államról alkotott víziója, benne mindennel, ami egy ilyen állammal együtt jár: központi hatalom, adók, törvények, rend stb. Így hát felháborodott ezrek kerekedtek fel, hogy Izlandon, vagy valamely más, távoli szigeten építsék a Szabad Világot. Igazából azonban Izland és a Feröer-szigetek később Norvégia részévé váltak, majd később dán fennhatóság alá kerültek.

Az igazi felfedezés persze Grönland és Amerika volt. Grönlandot egy Gunnbjörn nevű ember fedezte fel véletlenül, aki amúgy Izlandra igyekezett, de eltévedt. Ez után vagy száz évvel a száműzött Vörös Erik immár tudatosan több, mint húsz hajóval utazott oda, azzal az eltökélt szándékkal, hogy az új földeken le is telepednek. Így is tettek, leszármazottaik több évszázadon át virágzó gazdálkodó közösséget alkottak, szintén először norvég, majd dán formális uralom alatt. A 14. századig tartották a kapcsolatot Izlanddal és Norvégiával is, ami aztán megszakadt, azóta sem tudni, mi lett az utódokkal. Kis létszámú, sérülékeny közösség lévén sejteni, hogy lehetett némi beltenyészet, de akár egy járvány, vagy ínséges év is elég volt az eltűnésükhöz. Annyi bizonyos, hogy 1540-ben már csak eszkimók laktak arrafelé.
Végül említsük meg Vinlandot, Marklandot és Hellulandot, mely területek bizony már Észak-Amerika részét képezik. Két ellentétes tartalmú saga alapján vagy Bjarni, Hjerjólf fiáé a felfedezés érdeme, vagy Vörös Erik fiáé Leifé. A sztori itt is azzal indult, hogy a felfedező – bárki is legyen az - Grönlandra indult, de elkeveredett. Utána indultak a célzott expedíciók. Tudjuk, hogy járt arra például Vörös Erik egyik haverja, Thorfinn Karlsefni, és a másik fia is, Thorwald. A grönlandiak második generációjáról feltehető, hogy nyaranta pár hónapra rendszeresen átruccantak Újfoundlanra, Labradorra, egyesek szerint a Szent Lőrinc-öbölig is (ez a legészakibb pont, ahol a vadszőlő megterem, így a Vinland név eredetét is magyarázná). Egy viking telepet valóban feltártak, Újfoundland északi részén, de állandó letelepedésre nem utal semmi. A helyiekkel való szórványos kapcsolatot bizonyítja egy Maine államban, indián leletek között talált Olaf Kyrre királyt ábrázoló norvég érme.

Meghal barom, meghal barát, meghal maga is az ember,
De senkinek a híre-neve meg nem hal soha, aki valamilyet szerzett

A vikingek érdekes módon nem kedvelték a tengeri csatákat. A hajók harcászati jelentőségét azzal aknázták ki, hogy lehetővé tették a hirtelen szárazföldi rajtaütéseket, ahogy azt már kitárgyaltuk. Ha mégis tengeri ütközetre került sor, ott igyekeztek öblökbe, fjordokba húzódni, és olyan körülményeket teremteni, mintha a csata a szárazföldön zajlana. Ehhez először leszerelték az árbocot, majd a szorosan párhuzamosan egymás mellett álló hajókat az orrtőkénél fogva összekötötték, így egy nagy úszó erőd jött létre, amellyel komótosan eveztek az ellenség felé. A harc az íjak kilövésével és dárdák hajításával kezdődött, majd ahogy a hajók összeértek, kezdődött a közelharc, egymás hajóira átugrálva.

Na de nézzünk egy konkrét esetet, mégpedig azt, amelyben a viking kor olyan szupersztárjai feszültek egymásnak, mint Olaf Tryggvason, norvég király, és Villásszakállú Sven a dán-svéd szövetség élén, kiegészülve Hakon Jarl bosszúszomjas fiával, Erikkel. Minderre az első millennium évében vívott svolderi (vagy svoldi) tengeri csatában került sor.

Tryggvason norvég király Széphajú Harald unokája, a kijevi varég testőröknél nevelkedett, majd Európa minden csataterén megfordult. A norvég trónért egyebek mellett eltette láb alól Hakon Sigurdssont, majd megtért, és a maga finom eszközeivel egész országát az igaz útra kívánta terelgetni, amire az ottani Koppány- és Vata-félék pont úgy reagáltak, mint mifelénk. Ellenfele – volt szövetségese – Villásszakállú Sven (vagy Svend), dán, később angol és norvég király, Kékfogú Harald fia, és az angliai hódítást betetőző Nagy Knut apja. Svenhez csapódtak az Odinhoz hű norvégok, és Olof, svéd király is. Szóval illusztris társaság jött össze.

Az erőviszonyok finoman szólva nem voltak kiegyenlítettek, Svenéknek 60 hajója volt, Tryggvasonnak 11, de őt erősítette a legendás Nagy Kígyó, a Daru és a Kis Kígyó is. És amúgy sem volt szokása kitérni holmi hatszoros túlerő elől. Ahogy említettük, mindkét fél akkurátusan összekötözgette a hajóhadát, és egymásnak rontottak. A középen összpontosuló közelharcban a norvégok a három nagy sárkányhajó magasságának köszönhetően jobban indítottak, és akár győzhettek is volna, ha a másik norvég, Erik, Thor nevével kombinált csatakiáltásokat harsogva le nem válik a kötelékről, és oldalba nem kapja honfitársai szélen elhelyezett kisebb hajóit, mindkét oldalról egyenként levágva, és izolálva azokat a köteléktől. A legvégére maradt a Nagy Kígyó, de nem sokáig. Tryggvason és megmaradt emberei végül teljes fegyverzetben a vízbe ugrottak, de - ismerve a vas és a víz fajsúlya közti jelentős különbséget – nem azért, hogy elmeneküljenek.


Ha jól számolom, még van három nap az amúgy 12 napos viking Yule-ünnepből, tehát mindent bele, elő a sörös kupát. És persze BÚÉK!