Hamar munka ritkán jó! - mondja az ősrégi szólás, amit mr nemo nyugodtan fel is írhatna mottónak virtuális címerére. Festina lente!, azaz iparkodj komótosan! - szól az évezredes bölcsesség; a nagysikerű első rész megjelenése után alig 82 nappal, íme, máris olvashatjuk a várva várt folytatást.

Nemzetünk legismertebb és legdaliásabb admirálisáról szóló második posztja következik. Kellemes időtöltést!

„Jön Orty!”

Az olasz tengerészek többsége ugyanis nehezen ejtette ki a „H” hangot, ám jól tudta, hogy ki a Novara gyorscirkáló parancsnoka - de ne szaladjunk ennyire előre!


1914 nyarán Horthy Miklós sorhajókapitány jól megérdemelt szabadságát töltötte, amikor egy napsütötte júliusi napon behívóparancsot kapott. Két nappal később, az éjjeli órákban a Temes monitor (itt balra) lőni kezdte Belgrádot. A többi már történelem.



És pont ezért vagyunk most itt!

A világháborút a Habsburg csatahajó parancsnoki hídján kezdte meg, amit derék tengerészünk kissé sértődötten vett tudomásul. Hajónak hajó volt, de öreg, lassú és némileg alulfegyverzett, ám a part menti védelmi feladatokra, és a Szerbiában harcoló csapatok utánpótlás-biztosítására pont megfelelt. A naszádok és tengeralattjárók kapták a huszárosabb feladatot, a brit-francia hajók zaklatását. Ebből a legügyesebb az U12 legénysége volt, akik egy bravúros, 600 méteres indítással a háború végéig szárazdokkba küldték a Jean Bart csatahajót, és elérték, hogy a franciák ne merjenek több csatahajót az Adriára küldeni (bár rombolót és cirkálót igen).

Csigaevő barátaink alaposan elszámították magukat előzőleg. Nem volt tengerészeti bázisuk a térségben – Olaszország ekkor még semleges –, Carappo-t meg nem tudták elfoglalni. Csak páncélosokat hoztak magukkal, cirkálók és naszádok nélkül. Az utánpótlást és hadianyagot a tengeren kellett felvenniük, nappal a Monarchia búvárhajóinak periszkópját lesték, éjjel a torpedónaszádok sziluettjét.

Közben hősünk dúlt-fúlt kabinjában, és nem kevés irigységgel tekintett szerencsésebb társaira, akik részt vehetnek a harcokban, míg ő tétlenségre van kárhoztatva. Decemberben karácsonyi ajándéknak egy új megbízatást kapott: kinevezték az akkor még felszerelés alatt álló Novara gyorscirkáló (itt balra megcsodálható) parancsnoki posztját. Immáron megjavult hangulatban 1915 tavaszán indult első éles bevetésére, amikor is Németországból vasúton az Adriára hozott UB8 tengeralattjárót kellett Gallipoli közelébe vontatnia. Úgy okoskodott, hogy ami nem megy erővel, azt megoldjuk sunyítással. Hajóját kifeszített vászondarabokkal, és ál-kéményekkel szállítógőzösnek álcázta, amikor más hajókkal találkozott, csökkentette a sebességét és végig a kereskedelmi útvonalat használta. A küldetést sikerrel végrehajtotta, amiért a németek is kitüntették.

Ám nem tartott sokáig az öröm, hisz május 23-án délután Olaszország hadat üzent a Monarchiának. Az akkori vezetést igen szíven ütötte a 30 éves szövetség ilyen aljas árulása, ezért kissé elragadtatták magukat. Jóformán a teljes hajóhadat kiküldték, és még aznap este rommá lőttek Velencétől Brindisiig mindent, amit láttak, különös tekintettel a vasútvonalakra, hidakra, hadianyagraktárakra, laktanyákra és bármire, amit csak érintőlegesen is lehetett használni háborús célokra. Jellemző az olaszokra, hogy mire kifutottak a hajóik, a mieink már visszatérőben voltak, így jó két héttel késleltették is a talján sereget.

[Nem akarok én feleslegesen régi sebeket feltépni, de azért jó, ha mindenkiben tudatosul, hogyan is nézett ki az az első világháború a térképen. Pirossal mi (azaz a Monarchia és szövetségesei: Német Birodalom, Bulgária, Törökország, na meg egy pár kósza gyarmat Afrikában és még kószább Ázsiában), zölddel az ellen (ugyancsak gyarmataival és a velük összekacsintókkal együtt), szürkével a semlegesek. Nem mondanám, hogy túlságosan kiegyensúlyozott mérkőzés volt. És ehhez képest elég sokáig álltuk a sarat.

tiboru kiegészítését olvastátok.]

A háború nagy részében ilyen part menti rajtaütéseket hajtott végre, ellenséges hajókat próbált meg elfogni, vagy ő maga menekült, ha túlságosan előremerészkedett felderítés közben. Hol magányosan, hol rombolókkal, naszádokkal, cirkálókkal, tengeralattjárókkal, tengerészeti repülőkkel megerősítve. Lényegében szabad kezet kapva vitézkedett, a parancsnokával csupán előzetesen egyeztetett, de a kisebb vállalkozásokat ő találta ki és tervezte meg. Ja és persze ő is hajtotta végre.

[Szerintem nem tévedünk túl nagyot, ha azt mondjuk, hogy Horthy volt akkoriban az Adria osztrák-magyar Robin Hoodja. tiboru megjegyzése.]

Horthy kettőssége itt is megmutatta magát. Egyrészt hajójának minden helyiségébe riadócsengőket szereltetett fel, így a legénység az utolsó pillanatig tudott pihenni, és csak akkor kellett elfoglalniuk állásaikat, amikor már tényleg nyakukon volt az ellen. Másrészt mindig gondot fordított arra, hogy az elsüllyesztett, kigyulladt ellenséges hajók legénységét kimentsék; sokszor még az üldözésről is lemondott emiatt.

Külön ki kell emelni az Otrantói tengerzár elleni nagy – azért nagy, mert korábban is járt már itt segíteni a briteknek az éles tesztelésben – rajtaütést 1917. május 15-én (amikor már az itt jobbra látható IV. Károly próbálta helyrehozni a helyrehozhatatlant). A Novara vezette flottilla sikeres támadása hosszú időre szabadon – a tengeralattjárók addig is átjutottak, csak sok volt vele a macera – járható tette az utat, az akciót egyébként nemzetközi szinten is elismerték, a városi legendák szerint a mai napig tanítják egyes haditengerészeti akadémiákon.
A hazafelé tartó út először csak roppant izgalmas volt, majd ahogy az ellenfél túlereje mind nyilvánvalóbbá vált, inkább közelített a kétségbeejtőhöz. Horthy megsebesült, a Novara mozgásképtelenné vált, az erősítés még nem ért ide. Ám az üldözők még a monarchia többi hajójának érkezése előtt távoztak. A mai napig rejtély, hogy pontosan miért.

Ez volt a legjelentősebb adriai ütközet, amit a Monarchia nyert meg, hisz egyetlen hajót sem vesztett, míg a másik oldalon másfél tucat süllyedt el; igaz, a javuk egyszerű gőzös bárka volt.

Illetve ekkor vívta utolsó tengeri csatáját is. Miután felépült, 1918 februárjában a Prinz Eugen – amely hajó szégyenletesen, francia tengerészeti célpontként végezte, de azért vessetek rá itt balra egy pillantást – kapitánya lett, de itt lényegében halára unta magát, hisz a nagy hajók nem futottak ki. Még megpróbálták megismételni a ’17-es sikert, ezúttal csatahajókkal, hogy meglepetésszerű támadással térdre kényszerítsék az antant flottát, de számításaikat egy olasz motoros hajó keresztülhúzta, a Szent István hullámsírba merült, a köteléket visszahívták.

Ezt követően már nem volt jelentősebb tengerészeti akció, ha a csírájában elfojtott matrózlázadást nem vesszük annak.

Összességében elmondható, hogy a mindenki által lesajnált és már az első napon temetett k.u.k. flotta gyengébb hajókkal, és kisebb létszáma ellenére méltó ellenfele volt a nagy testvéreknek. Komolyan akadályozta őket a térség tengerészeti manővereiben, és a közelébe sem kerültek, hogy elpusztítsák, pedig ezek voltak az eredeti brit és francia tervek. A flotta tettei sikerekről szóltak, még ha nem is voltak olyan nagyok, mégis egyedülállóak, hisz máshol erőteljesen szopóágon voltunk. A kapitányokat szerették és tisztelték az emberek, közülük is kiemelkedett Horthy, aki nagy kedvence volt a kor zsurnalisztáinak.

Ekkori tettei alapozták meg későbbi kormányzóságát, de erről a korról már nem fog poszt születni – legalábbis az én „tollamból” – hisz a politikai témáktól tisztes távot tartunk.