Óriási volt a megdöbbenés Lisszabonban 1961. november 10-én, amikor egy menetrend szerinti utasszállító repülőgép néhány méterrel a házak felett lavírozva menekült az őt üldöző vadászgépek elől. Ennek a furcsa eseménynek a hátteréről olvashattok az alábbiakban.

 

1961 nem volt túl "szerencsés" év Portugália számára. A Salazar-diktatúra névadója (betegsége miatt) ugyanis egyre kisebb szerepet tudott vállalni az ország vezetésében és kihívás akadt bőven.
 
Január 22-én forradalmárok Henrique Galvao vezetésével elfoglalnak egy 600 turistát szállító hajót a Karib-tengeren. A 15 napos túszdráma végén a kalózok menedékjogot kapnak Brazíliában.
 
Március 15-én több kisebb incidens után az UPA (Angolai Lakosok Uniója) lázadói Észak-Angolában elkezdik lemészárolni a fehér ültetvényeseket és a gyarmatosítókhoz hűséges adminisztráció tagjait is. Elkezdődik a gyarmati háború.
 
Április 30-án az újságok szerint "sikerült helyreállítani a békét a nemzeti területen". A valóságban aktív harci cselekmények folynak. A vérfürdő egyre iszonyatosabb méreteket ölt. A vallási fanatikus felkelők és az őket kergető ejtőernyősök sem kímélnek senkit és semmit.
 
Május elsején megérkeznek a tengeren szállított főerők Angolába és Mozambikba.
Portugália katonái az első világháború vége óta egy lövést sem adtak le, ezért nem volt egyszerű hadat viselniük Afrika távolabbi végén. A közvélemény nagyon keményen bírálta a hadvezetést. Nyár végére sikerül elérni, hogy Angola talán legtermékenyebb része hamuvá égjen. A fehér telepeseket megölték, válaszként a feketéket lemészárolták, illetve elkergették a portugálok. Ezt azonban otthon eredményként is el lehetett volna adni, hiszen a jelentős veszteségeket ősztől az UPA szenvedi el.
 
Azonban november 10-én valami egészen megdöbbentő dolog történt, legalábbis a diktatúrához szokott és egyébként is nagyon nyugodt portugálok számára.
 
A marokkói Casablanca repülőterén reggel kilencre feltankolták a portugál légitársaság, a TAP Mouzinho de Albaquerque névre keresztelt utasszállító repülőgépét. A parancsnok a kitűnő képességekkel rendelkező (erre még nagy szüksége lesz aznap) és tapasztalt José Marcelinho, a másodpilóta Teles Grilo. Negyed tízkor a gép menetrendszerűen felszáll Lisszabon felé, elérik a szükséges magasságot, az utasok kikapcsolhatják az övet és rágyújthatnak (emlékeztek még ilyesmire?). Az idő kitűnő, a tervezett másfél órás út nyugodtnak ígérkezik.
 
A 18 utas közül azonban hat elszánt harcos is van, akik életüket adnák a Salazar diktatúra elleni forradalomért, vezetőjük a legendás Hermínio da Palma Inácio. Az indulás után fél órával lépnek akcióba. Palma Ináció feltépi a pilótafülke ajtaját és egy hosszú csövű revolvert nyomott a pilóta koponyájához:
 
- Ez egy forradalmi akció! Senkit nem akarok bántani!
 
A forradalmárok terve nagyon kockázatos. Nyugalmat színlelve akarnak Lisszabon felé repülni, majd ott százezer röpcédulát kiszórni a főváros Barreira, Setúbal, Beja és Faro negyedei fölött. Majd a géppel Tangerbe akartak repülni, ahol politikai menedék várta őket.

A másodpilóta Teles Grilo, a főmérnök António Coragem és a repülő mérnöke, Alberto Coelho a tervet hallva csöndben maradnak és teszik a dolgukat. A pilóta, azaz Marcelino a fejéhez szorított fegyver ellenére magyarázni kezd, azt állítja, nincs elég üzemanyaguk ahhoz, hogy Tangerbe mehessenek. Palma Inácio, aki civilben egyébként repülőmérnök és pilóta, nagyon biztos a dolgában. Megnézi az indulási jegyzőkönyvet és látja, hogy Casablancában teletöltötték a gépet kerozinnal, tehát az üzemanyaggal nem lesz baj. A pilóta még egy trükkel próbálkozik:

- Hogyan akarjátok kiszórni a röplapokat? Nem nyithatom ki az ablakokat!

Palma válasza nem nyugtatta meg a legénységet:

- Dehogynem. Leereszkedünk alacsonyra, kiegyenlítjük a nyomást és kinyitjuk a vészkijáratot.

Palma volt a helyzet ura. Hátul sem voltak nehézségek, az utasok elképedve figyelték a történéseket (egyes források szerint ez volt az első menetrendszerinti repülőgép-eltérítés a történelemben). A légikalózoknak nemhogy kiabálniuk nem kellett, de fegyvereiket sem vették elő. A sztyuvik főnöke, Orloff Esteves együttműködött a gépeltérítőkkel, sőt később  a légikísérők segítettek kiszórni a röplapokat. Az utasok (amerikaiak, spanyolok, belgák és két portugál) nyugodtan kivárták a fejleményeket.
 Félórával a tervezett érkezés előtt, elkezdődtek az előkészületek a leszállásra. Marcelino érintkezésbe lépett a toronnyal és megkapta a leszállási engedélyt az ötös pályára. Megközelítette a repteret, elkezdett ereszkedni, majd az utolsó pillanatban mind a négy motort csúcsra járatva átstartolt a leszállás helyett. Marcelino félszavakban megpróbálta megértetni a toronnyal, hogy utasításokat követ és hogy átrepül Lisszabon és más portugál területek felett.

"Ismételje meg!", kérte a semmit sem értő légiirányító. Ekkor azonban közbelépett a helyszínen tartózkodó Costa Macedo, a légierő tábornoka. Mindent rögtön értett és riadót fújt. Két perccel később már indult is két F-84-es vadászgép. A parancs egyértelmű: ha nem sikerül földre kényszeríteni az utasszállítót, akkor le kell lőni.

A repülő veszélyes macska-egér játékba kezd: leereszkednek száz méteres magasság alá, hogy ne láthassa őket a radar és elkerüljék az üldözőket. A manőver nagyon veszélyes, de José Marcelino a legjobb pilóták egyike. A repülőgép szinte karcolja a Marques de Pombal emlékmű szobrát (aki volt Lisszabonban, az el tudja képzelni: mintha a Moszkva téren szlalomozna egy utasszállító!), átrepültek a Baixa felett Alcántara irányába. Kinyitották a vészkijáratot és máris százezer szórólap hullott a tervben szereplő negyedekre. A küldetés teljesítve. Az őket kereső gépek, még mindig a város felett voltak, amikor az eltérített repülő Algarve felett elhagyja a partokat.

Ekkor azonban feltűnt két kisebb hadihajó. Marcelino meglátja a riadóztatott matrózokat és veszélyes manőverbe kezd. Lejjebb ereszkedik és átrepül a két hajó között, mindössze tíz méter magasan. Végül 12 óra ötven perckor leszállnak Tangerben. A nemzetközi sajtó napokig tele van a vakmerő tett részleteivel. A forradalmárok elérték céljukat.

Herminio da Palma Inácio (1922-2009), portugál antifasiszta ellenálló. A fiatal forradalmár a sintrai Granja légibázison, mindössze huszonöt évesen kezdte el az ellenállást a Salazar vezette fasiszta diktatúra ellen 1947-ben (szabotázsakciókat hajtott végre). Illegalitásba kellett vonulnia hét hónapra, de a politikai rendőrségnek sikerült letartóztatnia. 1948. május 16.-án reggel négy lepedővel a nadrágjában áll be a sorba a vécé elé, majd kimászott az ablakon. Végül majd 15  méter zuhanás után, pont az őr mellé esett, akinek nem hagyott időt a cselekvésre. Ezután eltűnt a tömegben.

A rendőrség elől Marokkóba, majd az Amerikai Egyesült Államokba menekül. A pilóták szakszervezete garantálta a tartózkodását, de a hatóságok kiutasították. Rio de Janeiróba érkezik, ahol a Salazar diktatúra ellenzői lelkesen fogadták. 1958-ban (Humberto Delgado tábornok fellépése miatt) újabb lendületet kapott az antifasiszta mozgalom.

A legendás repülőgépeltérítés után az ellenállók Brazíliában anyagi nehézségekkel szembesülnek, úgyhogy 1967-ben kirabolják a Banco de Portugalt. Ekkor Párizs volt a forradalmárok gyülekezőhelye; nem csoda, hogy Palma Ignacio itt is felbukkant. Innen egy újabb vakmerő tervvel hazatér, hogy elfoglalja Covilhba városát. A PIDE (Polícia Internacional e de Defesa do Estado - Nemzetközi és államvédelmi rendőrség) azonban újból elfogja és Portóban bebörtönzik. Ebből a börtönből a testvére által becsempészett fűrészlap segítségével szökik meg, elfűrészelve a rácsokat. A PIDE (mint később kiderült) tudott a tervről; egy informátor mindent beköpött, de hiába kutatták át a forradalmár celláját, a fűrészt nem találták meg.

1973-ban újra Portugáliába érkezik, de a PIDE (amit közben átkereszteltek DGS-re) újból elfogja. Hat hónappal később elkezdik elengedni a politikai foglyokat. Palma Inácio az utolsó, mert a dühös katonatisztek (a tőle elszenvedett számtalan megalázásért és a bankrablás miatt) köztörvényesként tartják fogva. A diktatúra bukása után mindent megtesz, hogy ne szovjet típusú baloldali diktatúra következzen, majd Palma Ignácio mintapolgárként él haláláig Lisszabonban. Még legádázabb ellenfelei is elismerték róla, hogy mindent megtett a békés rendezésért.
 
Arról, hogy Portugáliában milyen volt a Salazar-diktatúra, fasiszta-e vagy sem, nos, erről megoszlanak a vélemények; én csupán a forrásokat idéztem.