avagy hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt mindent három nap alatt

Ez a post Storm barátunk tollából olvasható most egy nem is annyira egyszerű témában. A minap Pearl Harbor rejtélyén kaphattunk hajba a társblogon. A nagy számú (200+) és igen értékes komment hegyek jót tettek a témának. Feszegettük a nagy jelentőségű II. vh-s vállalkozás sikereit, kudarcait, ahol szintén a flotta légiereje és maga a repülőgépanyahajó bizonyította képességeit. No de olvassuk csak a  szerzőt:

Neoprimitív kollegának a Market-Garden művelet bemutatását olvasván viszketni kezdett a tenyerem, hogy egy másik, hasonlóan sikeres vállalkozást kivesézzek itt én is, ezúttal a másik oldalról. A dicsőséges Japán Birodalmi Haditengerészetről lesz szó, és arról, hogyan voltak képesek gyakorlatilag egyetlen ütközettel elveszíteni az egész Csendes-óceáni háborút.

1941. december hetedike következményeként a japán császári flotta és hadsereg szinte akadálytalanul elárasztotta a Csendes-óceánt és Délkelet-Ázsiát. Az emlékezetes Pearl Harbort ért támadás után - illetve vele egyszerre - bevonultak Thaiföldre, partra szállta a Fülöp-szigeteken, a Maláj-félszigeten, Borneón, Guam és Wake szigetén, valamint nekiestek Hong-Kongnak is. A második szakaszban Szingapúr és nagyjából teljes Indokína a kezükre került.
1942 elejére Ausztrália, Új-Zéland és a Csendes-óceán déli medencéjében kimaradt egyéb célpontok kerültek napirendre. Az első lépés ezen az úton Port Moresby elfoglalása - lett volna. Azonban MacArthur és a Csendes-óceáni flotta sikeresen beleköpött a szusiba, a Korall-tengeri csata során a Shokaku anyahajót erősen megrongálták, a Soho könnyű anyahajót pedig elsüllyesztették a Yorktown (jobb alsó kép) repülőgépei. Cserébe a Lexington anyahajót a jenkiknek saját kezűleg kellett elsüllyeszteniük, a Yorktown is nagyon súlyosan megsérült. Mindkét flotta kereket oldott, ezzel a történelem első olyan tengeri ütközete, ahol a harcoló felek felszíni egységei nem is kerültek egymás látótávolságába, barátságtalan döntetlennel ért véget (később ezt a csatát a történetírás amerikai stratégiai győzelemként értékeli majd, hiszen ezzel okozták a japán műveletekben az első megtorpanást mart a japánoknak egyúttal Port Moresby invázióját is fel kellett adni).

Volt azonban valami, ami a japán illetékesek győzelmi mámorát elfelhőzte: a Pearl elleni csapás során odaveszett az Egyesült Államok flottájának színe - a java, vagyis a repülőgép-hordozók éppen gyakorlatozással ütötték el az idejüket valahol máshol. Ezzel kapcsolatban számos konteo látott már napvilágot. A japán haditengerészet főparancsnoka, Isoroku Yamamoto ezért parancsot adott egy olyan terv elkészítésére, amivel az amerikai flotta tőrbecsalható, és azok az átkozott hordozók végre levehetők a sakktábláról.

Midway egy festői korallzátony a Csendes-óceán kellős közepén. Mellesleg amerikai flottatámaszpont, akkoriban felderítő hidroplánok bázisaként is használták. A japánok szemében jelentősége másban állt: mindössze 1136 mérföldre van Pearl Harbortól, azaz a jenkik nem engedhetik meg maguknak, hogy japán kézbe kerüljön. Tökéletes csali tehát, csak meg kell támadni, az amerikaiak pedig jönni fognak, nem tehetnek mást - és annak rendje és módja szerint bucira lesznek verve.

Azonban több dolog is Midway ellen szólt: messze van, hajókkal kell ellátni és támogatni, amikre sokkal nagyobb szükség lenne máshol, valamint a Hawaii-n állomásozó amerikai repülőgépek hatósugarán belül fekszik. Yamamoto viszont támogatta - és ez sokat nyomott a latban. A huzakodás végleges befejezését végül a Doolittle-hadművelet idézte elő: ha Midway a japánoké, a hordozók nem tudnak észrevétlenül ilyen közel lopakodni Japánhoz - tehát irány Midway.

A terv összesen 16 különböző hajócsoport összehangolt működését feltételezte. Első felvonás megtévesztő támadás az Aleutok ellen messze északon. Rá egy napra Nagumo tengernagy hat nagy anyahajóból álló csoportja érkezik északnyugatról Midwayhez, hogy "előkészítse" (=szénné bombázza) a partraszálláshoz, végül a következő napon Kondo tengernagy 2. flottája berobog, és elfoglalja, ami megmaradt. Yamamoto csoportja a csatahajókkal eközben Kondo és Nagumo között, 300 mérföldre Midwaytől lesben áll, a felmentésre kifutó amerikai flottára várva.

Felderítésként tengeralattjárókból két kordont terveztek vonni Midway és Hawaii közé. Ezek jelzik majd, ha kifutnak az anyahajók (és végülis gyakorolhatják is egy kicsit a célok leküzdését). A tengeralattjáróknak június elsejére kellett a helyükre érni, viszont majdnem egy teljes hetet késtek - bár ez senkinél nem emelte meg a vérnyomást: az USA flottája úgyis gyanútlan, csak a Midwayt ért támadás fogja őket mozgásra bírni.

Május elsejére elkészültek a tervek, a harccsoportok parancsnokai terepasztalos gyakorlat során akarták ellenőrizni az elképzeléseket. Ennek során az amerikai hajók váratlanul rajtaütöttek Nagumo hajóin, amikor repülőgépei Midwayt bombázták. A szabályok alapján az Akagi és a Kaga összesen hét találatot kapott, mindkettő el is süllyedt. Ukagi ellentengernagy azonban megváltoztatta a játékvezetői döntést: hat találatot töröltek, az Akagi újra úszóképessé vált. Miután a siker így biztosítottnak látszott, május 5-én elrendelték a terv végrehajtását. A parancs a tervet a "MI-hadművelet" névvel látta el. Midwayt az "AF", az Aleutokat az "AO" betűk jelölték. A partraszállás napja június 4-ére lett kitűzve.

Május 20-án utoljára gyűlt össze a több, mint 70  hajó (Kondo hajói máshonnan indultak) a hashirajimai kikötőben:
A flotta zászlóshajója, a Yamato: 64 ezer tonna vízkiszorítással a világ legnagyobb hadihajója. 18.1 hüvelykes (46cm!!) ágyúi 42km-re is elhordtak. Ezekből volt kilenc, de ezen kívül még 24 kisebb ágyúval is felszerelték.
Mégis mindenki az anyahajókra figyelt. Nagumo zászlóshajója az Akagi: átépítése előtt 34 ezer tonna, 1938-ban azonban kicsit felhízlalták, 43 ezer tonnás vízkiszorításúvá nőtt, fedélzetén 85 repülőt hordozott.
A Kaga: egy félkész csatacirkálóból került kialakíásra. Átépítés után 44 ezer tonna vízkiszorítással rendelkezett - nomeg 90 db repülőgéppel.
A Hiryu (lent balra) és a Soryu (lent jobbra), amelyek a londoni haditengerészeti egyezmék kijátszása érdekében 10 ezer tonnásként kerültek bejegyzésre, de mindkettő 19 ezer tonnát meghaladó vízkiszorítással készült el, 73 és 71 repülővel.

Eredetileg hat hajónak kellett volna itt várakoznia. A Shokaku és a Zuikaku azonban a Korall-tengeri csata miatt kidőlt: előbbi olyan súlyosan megrongálódott, hogy egy időre kiesett a játékból, utóbbi repülőcsoportja pedig szinte teljes egészében odaveszett. A logikus kérdésre, hogy miért nem pótolták a Shokaku gépeivel a Zuikaku állományát, csak vállvonogatás adható válaszul: igazából nem vitték túlzásba az erőlködést, hogy még egy hajó bevethető állapotba kerüljön, a négy meglevővel szemben sem tudnak a jenkik elég erőt kiállítani. A japán parancsnokok egyetlen percig sem kételkedtek a sikerben. Volt olyan is, aki a postáját átirányíttatta a szigetre. Át is nevezték: Június Dicsőséges Hónapja nevet kapta. Ez az elképesztő rátartiság a hadtörténelemben már sokszor megbosszulta magát.

A többiek után május 29-én elindult a főerő is. Az egész legénység be volt sózva - hogy is ne, ilyen armadának hogyan lehetne ellenállni? Összesen 190 hajó túrta a habokat kelet felé a Kuril-szigetektől Guamig kibontakozó íven: 11 csatahajó, 4 nehéz és 4 könnyű anyahajó, 23 cirkáló, 65 romboló és 83 egyéb segédhajó.

Hogy az amerikaiak milyen erőket lehetnek képesek kiállítani? Hát... nem sokat. Becslések szerint az Egyesült Államok flottája 2-3 repülőgép-anyahajóból, 2 csatahajóból, 11-13 cirkálóból és esetleg 30 rombolóból áll. Sőt, az is lehet, hogy ennyire sem futja: május 15-én egy őrjáratozó repülőgép két amerikai anyahajót észlelt a Salamon-szigeteknél (a Hornet és az Enterprise alkotta Task Force 16 rongyolt épp Pearl Harbor felé, Nimitz hazahívó parancsára). Még a végén nem lesz mit szétrúgni...

A hadijátékok "sikerére" gondolva azért még egy felderítési műveletet terveztek: a K-művelet szerint tengeralattjárók a French Frigate zátonynál feltankoltak volna két hidroplánt, amiknek Pearlt kellett volna fotózniuk, tényleg ott vannak-e az amerikai hordozók. Csakhogy a tervezett napon (és még két továbbin) egy amerikai járőrhajó cirkált a zátonynál, emiatt a műveletet végül lefújták. Ezt viszont nem közölték Nagumoval - a rádiócsendet mindennél fontosabbnak érezték. (Óriási felderítési hiba!)

Arról fogalmuk sem volt, hogy eddigre az USA Csendes-óceáni főparancsnoksága óra-perc pontossággal tisztában volt a japán tervekkel - de persze nem is feltételezték, Nagumo felderítő jelentése leszögezte: "az ellenség nem tud terveinkről". Ha az admirális úr azt mondja, ki meri kétségbevonni?

A háború kitörésekor a japánok az amerikaiak által Purple fedőnévvel illetett gépet használtak a rádióüzenetek titkosítására (képünkön). 1939-ben kezdték el leváltani a Red nevű szerkezetet, amit korábban használtak. 1941-42-ben azonban még nem állt minden állomáson Purple rendelkezésre, ezért minden egyes Purple-lel kódolt üzenetet megismételtek Reddel kódolva ezeknek az állomásoknak a kedvéért. Nem várt mellékhatásként pedig szépen sikerült így betanítani az amerikaiaknak a megfelelő kódfejtést. Ennek köszönhetően a Washingtonban és Hawaii-on dolgozó felderítő csoport Joseph J. Rochefort fregattkapitány vezetésével nagyjából mindent tudott a japánok mozgásáról. (A felderítő csoport egy pincehelyiségben dolgozott Hawaii-on. A helyiség úgy nézett ki, mint egy pre-IT-éra rendszergazdai munkahely: borostás arcok, kilógó ingek, nyúzott tekintet, vágható cigarettafüst - és töménytelen mennyiségű papír, mindenhol. Az asztalokon, a padlón, a szekrények tetején. Rochefort hű volt a légkörhöz: nemezpapucsban és házikabátban kóricált.)
Ez a csoport már régebben megfejtette a JN-25, a japán hivatalos katonai kódolás kulcsát. Azonban a rádióforgalmazás megfejtése általánosan sosem eredményezett 10-15%-nál több konkrét eredményt, a többit következtetések és vad találgatások segítségével rakták össze. Ez a "laikusokat" elbizonytalanította, így Rochefort legnagyobb problémája teóriájának elfogadtatása volt. Az elfogott üzenetek nagy száma miatt már május közepére tisztában volt vele, hogy támadás készül - csak azt nem tudták megmondani, hol. Mi van, ha Alaszka, vagy a Hawaii a célpont? Vagy - ne adj' Isten - a nyugati part? A szárazföldi erők egészen a támadás kezdetéig nem adták fel azt a teóriát, hogy San Francisco ellen készülő bombatámadásról van szó. Minden az "AF" rövidítéstől függött. Végül a stáb egy tagjának eszébe jutott, hogy ez a kód már előfordult egy rádiótáviratban - nosza, felforgatták az egész helyiséget. Elő is került egy megfejtett üzenet tavalyról amikor néhány japán hidroplán sikertelenül támadást kísérelt meg Pearl ellen. Azok a hidroplánok French Frigate mellett (milyen meglepő) tankoltak tengeralattjáróról, és jelentették, hogy "elhaladtak AF mellett". Rochefort számára ez eldöntötte a kérdést, az adott pontnak Midway térségében kell lennie - más pedig ebben a térségben az ég egy adta világon más nem volt a felszín felett, csak Midway. Csupáncsak a vezérkart kellett meggyőzni erről. Végül Nimitztől engedélyt kaptak egy cselre: utasították a Midwayen állomásozó tengerészgyalogosokat, hogy jelentsék, az ivóvíz-ellátó berendezés meghibásodott. Két nap múlva elfogtak egy japán táviratot, ami szerint "az AF objektumnak kevés a friss vize".

Ezeknek az információknak a hatására Nimitz lóhalálában hazarendelte a TF16-ot és TF17-et (előbbi az Enterprise (fent balra) és a Hornet (fent jobbra) köteléke Halsey parancsnoksága alatt, utóbbi a Yorktown (lent) csoportja Fletcher kezei alatt).
A TF16 május végén érkezett, viszont Halsey összeszedett egy fertőző bőrbetegséget, ami miatt már nem engedték vissza a hajójára. Utóda a TF16 fedezetének addigi parancsnoka, Raymond Ames Spruance ellentengernagy lett - annak ellenére, hogy semmilyen repülős képesítéssel nem rendelkezett. Május 28-án befutott a Yorktown is, bár ezt illene inkább vánszorgásnak hívni: akár egy tengeri meztelen csiga, tíz méter széles olajcsíkot húzott maga után a Korall-tengeren megsérült anyahajó. A javítódokk csapatának vezetői három hónaposra becsülték a szükséges javítási munkákat - Nimitz azonban egyszerűen közölte: "ezt a hajót három nap múlva vissza kell kapnunk". Végül - szó szerint - éjt nappallá téve három nap alatt elkészültek a javítások (illetve toldozások-foldozások), amik átmeneti jelleggel kb. két-három hetes működést biztosítottak a hajónak. Az utolsó javítómunkások akkor ugráltak le a hajóról, amikor az már a nyílt tenger felé hajózott a csatornán, hogy találkozzék Spruance korábban kifutott egységével egy "Point Luck"-nak nevezett ponton, Midwaytől északkeletre. Néhány nappal később, az alig valamivel korábban elhagyott vizekre pedig beúsztak a japán tengeralattjáró kordon hajói, hogy őrizzék - a nagy semmit. (A képen az I-168 látható a Kaidai osztályból, amely a történetben később még szerephet jut.)

Nimitz mindent megtett, hogy Midwayt is megerősítse: több hullámban végülis az addig ott állomásozó néhány PBY Catalina hidroplánt 32-re tornászta fel, emellé pedig küldött mindent, amihez csak hozzáfért: 4 B-26-ost, 6 vadiúj TBF Avengert, 29 vadászgépet, 34 zuhanóbombázót, sőt a légierő B-17-esei közül is lenyúlt 19-et. A vadászok közül azonban 21 F2A-3 Brewster Buffalo volt - a pilóták szóhasználatában "repülő koporsó". Ami a zuhanóbombázókat illeti, ott is sikerült hasonlóan veretes gépekre szert tenni: 16 gép az SB2U-3 Vindicator széria tagja volt - ezek már a háború kitörésekor is elavultnak számítottak. A legénység csak "széljelzőnek (wind indicator)" vagy "vibrátornak" hívta őket. Zuhanáskor a szárnyak vászonborítása hajlamos volt leválni - ezt ragtapasszal pótolták (a flotta mindig tudta, hogyan lehet legkönnyebben megszabadulni a használhatatlan felszereléstől: ajándékba kell adni a bőrnyakúaknak).
A pilóták legnagyobb része pedig éppencsak kikerült a repülőiskoláról, legtöbbjük soha életében még nem hajtott végre hajó elleni támadást - de ez igaz volt a B-17-esek legénységére is.

A legtöbb hasznát a PBY-oknak látták, végülis ezek találták meg Nagumo hajóit. Már érkezésüktől kezdve folyamatos őrjáratokat tartottak velük a szigettől nyugatra-északnyugatra elterülő terület felett, 700 mérföld távolságig. A csatáról magáról nem akarok hosszan írni, rengeteg leírás található a neten, pl itt (angolul, nagyon részletes), itt (a magyar wikipedia cikke), valamint itt (magyarul) és itt (animációval az egész csata lefolyása lejátszható). Itt van egy cikk egy nemrég megjelent könyvből (Shattered Sword), ami a korábban megismert történeteket más fénybe helyezi, illetve néhány dolgot egészen másképp magyaráz (ezen felül persze még ezer helyen található leírás a csatáról).

Röviden a lényeg: a Midwayről felszálló PBY-ok június 3-án felfedezik Kondo szállítóhajóit, amire rázavarják a B-17-eseket, majd éjszakai támadásként négy PBY-t, torpedóval felszerelve (az egész csata során itt érik el az amerikaiak egyetlen torpedótalálatukat). Nagumo hajói egyelőre láthatatlanok maradnak egy viharzóna miatt, azonban másnap ezeket is kiszúrja egy Catalina - akkor, amikor Nagumo elindítja első csapását a szigetek ellen. A megfelelő tervezés miatt azonban a japánok üres célt bombáznak cafatokra, a csapásmérő gépek érkezésére az összes midwayi repülő a levegőben van, hogy Nagumot támadja. Az előző napi támadással együtt ezek a gépek összesen hét hullámban támadnak japán hajókat - és egyetlen megveszekedett találatot sem érnek el. Jó drágán számított nulla találat ez, ha azt vesszük, hogy a B-17-esek kivételével a sziget légiereje gyakorlatilag megszűnik létezni.

Nagumo a repülői több, mint felét tartalékban hagyja, a csapásmérő gépek indítása után hidroplánokat küld ki északkeletnek, az amerikai anyahajók felderítésére. A Tone 4-es gépe fél óra késéssel indul a katapult hibája miatt - és ez az a gép, ami végülis felfedezi a TF17-et. Sajnos éppen akkor tesz erről jelentést, amikor a Midwayi csapásmérő erők igénye szerint egy második támadást készítenek elő a szigetek ellen, amihez a tartalékolt gépeket átszerelik hajó elleni fegyverzetről (torpedók, rombolóbombák) szárazföldi támadásra alkalmasra (repeszhatású bombák minden gépen).
Az átszerelés közben történik a szigetekről indított amerikai gépek támadása is, ez pedig szétzilálja a flottát, emiatt a CAP (Combat air patrol, a vadászgépek által adott légi fedezet) fenntartására a flotta majd összes Zero-ját felhasználják. Támadás előtt ezeket is fogadni kell, újrafegyverezni és tankolni, hogy megfelelő vadászkíséretet adhassanak a csapásmérő gépek mellé (hiszen épp most látták, mire mennek vadászkíséret nélkül a támadók).
A Tone gépének jelentése általános zűrzavart okoz: Nagumo azonnal parancsot ad a visszafegyverzésre.

Fletcher és Spruance is veszi a midwayi PBY jelentését az anyahajók megtalálásáról, így a TF16 máris száguld, hogy támadjon - a vételkor még túl messze volt a japán anyahajóktól. Fletchernek a Yorktownnal be kell várnia korábban indított felderítőit, ezért ő lemarad - ekkor bukkan rá a Tone 4-es.
Mivel Nagumo az észleléskor északnak fordul, hogy az új fenyegetéssel nézzen szembe, a Hornet zuhanóbombázói nem találják meg a célt, így dolguk végezetlenül térnek haza. A többi gép megtalálja a japán anyahajókat, azonban a tervezett összehangolt támadás helyett - navigációs hibák és egyéb tévedések okán - gyakorlatilag századonként széttagolva támadnak. Először a két anyahajó torpedóvetői érkeznek, két külön egységként egyetlen találatot sem érnek el, viszont majdnem mind odavesznek.

A torpedótámadások miatt viszont a Zerok alacsony magasságon repkednek, amikor megjelennek az amerikai zuhanóbombázók 12 ezer lábon. Az Akagi 2, a Kaga 4, a Soryu 3 bombatalálatot kap, mindhárom hajó megbénul, másnapra el is süllyednek. A Hiryut az menti meg, hogy egész nap észak felé elkódorog a köteléktől, ekkor éppen a láthatáron túlra kerül. Róla indulnak az amerikaiak elleni visszavágás gépei. Ezek megtalálják a Yorktownt, és a CAP-t valamint a légvédelmet túlélő 8 gép 4 tiszta találatot ér el (hasonlítsuk ezt össze az amerikai találati aránnyal). A Yorktown is megbénul, a kazánokban kialszik a tűz. A legénység nekilát a javításoknak, és délután kettőre a hajó képes újra 15-18 csomóra, ami már elég, hogy gépek induljanak róla. Ekkor azonban megérkeznek a Hiryu torpedóvetői is, kettő találatot is elér. A hajó még ettől sem süllyedt el. Másnap már vontatásra készültek, amikor az I-168 tengeralattjáró megtalálja, és újabb négy torpedót ereszt belé. Ezek közül egy a kísérő Hamman rombolót találja el (ami gyakorlatilag kettétörik és percek alatt elsüllyed), kettő pedig átmegy a romboló alatt és eltalálja a Yorktownt. Másnap hajnalra a hajó elsüllyed.
A japánok azt gondolták, két anyahajót intéztek el - a Yorktownt másodszor támadó torpedóvetők kizártnak gondolták, hogy egy "őrületesen égő" anyahajó ilyen gyorsan magára találjon. Azt hitték, az erőviszonyok kiegyenlítődtek, 1 az 1 ellen következik. Délután három körül Spruance felderítői azonban megtalálják a Hiryut, és az érkező zuhanóbombázók 4 találattal véget vetnek pályafutásának.

Yamamoto, amikor értesült a négy hordozó elvesztéséről, lefújta a támadást. Az már mit sem számított, hogy Kondo admirális csoportjában két visszavonuló cirkáló - a Mogami és a Mikumi, a flotta két vadiúj, hipermodern nehézcirkálója - összeütközött egy egyszerű manőver közben. Másnap a jenkik keményen megszórták a Mikumit, ami el is süllyedt. (alsó kép: égő Mikumi)

Az Egyesült Államok flottája elveszítette a Yorktownt, valamint a Hamman rombolót - és ez volt az összes hajóveszteségük a csata alatt. A japán flotta elveszítette négy legjobb anyahajóját, több egyéb hajót, 90 pótolhatatlan veterán pilótát és több ezer tengerészt. Ez a csata döntő jelentőségű volt és rengeteg egyéb tanulsággal is szolgált. Döntő jelentőségű, mert a Korall-tengernél megtorpant japán flotta itt veszítette el végképp a kezdeményezést, az erőviszonyok itt egyenlítődtek ki, és innentől tudott az USA flottája és hadserege támadásba lendülni.

Hogy mi volt végülis az oka ennek az összeomlásnak? Nagyon egyszerű: a japánok tervei - és az amerikaiak felderítése.

• A japán elbizakodottság (ahogy ők nevezték: "győzelmi betegség"), a leginkább egyértelmű ok. A felderítést elhanyagolták, a terv több eleme betarthatatlan volt (a tengeralattjáró kordon pl. nem készülhetett el időre, az északnyugati kordon négy hajója közül három a K-művelet résztvevője volt), és nem számolt azzal, hogy az amerikaiak esetleg máskor vagy máshogyan reagálnak. A rádiócsendet halál feleslegesen erőltették, erőiket pedig annyira széttagolták, hogy a 190 hajóból végülis csak Nagumo egysége harcolt valójában - a csatahajók pedig csak az olajat zabálták. Bebizonyosodott, hogy a nagy felszíni hajók kora leáldozott, a tengeri csatákat a repülőgéphordozók döntik el.
• Az amerikaiak viszont nem voltak restek a felderítésben, kódfejtőik olyan alaposan felmérték az ellenséges terveket, hogy sokszor jobban tájékozottak voltak, mint egyes japán parancsnokok (pl. az invázióért közvetlenül felelős Yasumi Toyama azt sem tudta hogy néz ki Midway, ezért a partraszállást délről tervezte, lévén ott van legközelebb a zátony a szigethez - gőze nem volt róla, hogy északon nagy rés van a zátonyban).

Mindez önmagában nem okozta volna ezt a végkifejletet. Nagumo elsöprő túlerővel rendelkezett az amerikai erők felett, ha minden a tervek szerint alakul, a partraszállás megtörténik. Ha a Tone 4-es időben indul... ha az amerikai gépek pár tíz percet késnek 4-én... Ha a tengeralattjárók időben a helyükre érnek... Ha észleléskor azonnal megtámadják az amerikai anyahajókat, azzal a fegyverzettel, ami a gépeken volt...

Ezeken felül egyéb érdekességekkel, tanulságokkal is szolgált az ütközet:

• Az Egyesült Államok ebben az időben - finoman szólva - csehül állt a pilótákat illetően. Sőt, az anyahajós hadviselés doktrinalizációja sem volt kiforrott. Akár a találati arányokat nézzük, akár a navigációs hibákat vagy a támadások összehangolatlanságát, mind azt mutatják, hogy mennyire gyakorlatlan volt az amerikai flotta ebben az időben ebben a harcmodorban. "Szép" példa: a profik, az Enterprise és a Hornet torpedóvető századai a "tökéletes homály" című előadást mutatták be az anyahajók ellen, a Hornet századából a tizenöt gép még azelőtt odaveszett, hogy egyáltalán torpedót tudtak volna indítani (persze ez azért nagyrészt a Zerokat dícséri). Az egész csata folyamán az amerikai torpedóvetők nem értek el egyetlen találatot sem.
• Az amerikaiak azt tartották a japánokról, hogy semmi eredetit nem képesek alkotni, mindenük csak silány másolat. Erre a Zero alaposan rácáfolt - persze később annak is kiderültek a gyenge pontjai. Tervezésekor elsődleges igény a jó manőverezhetőség és a tűzerő volt - ezért két 20mm-es gépágyút vitt magával, darabonként 60 lőszerrel és két 7.7mm-es géppuskát. Emellett egyáltalán nem volt páncélozva, tankjai sem voltak öntömítőek - ezért egy-két találat is fáklyává változtathatta őket, míg az amerikai gépek több találattal is képesek voltak hazavergődni. A Zero gyors volt, emelkedőképessége és manőverezhetősége magasan az akkori amerikai típusok fölé emelte. A páncélozott amerikai vadászok viszont jobban bírták a gyűrődést és súlyfölényük miatt zuhanásban gyorsabbak voltak, mint a páncélozatlan Zerok. A Zerok átlagos CAP járőrözési ideje két óra volt - június negyedikén azonban a limitált lőszerjavadalmazás miatt 45 perces járőrt is feljegyeztek. Ez azt jelentette, hogy a repfedélzet állandóan foglalt volt a biztosítást végző Zerok miatt, nem lehetett még csak megkezdeni sem a csapásmérő gépek felkészítését.
• Az USA hajói hiába voltak Fletcher parancsnoksága alá rendelve, többé-kevésbé függetlenül tevékenykedtek, általában 5-10 mérföldre hajóztak egymástól. A japán anyahajók azonban egyetlen kötelékben, szoros négyszögalakzatban (holott a Hiryu és Soryu Yamaguchi tengernagy alá tartozott, mint 2. hordozó osztály) közlekedtek. Ez okozta, hogy csak a Yorktownt - illetve a másik oldalon egyszerre három hordozót is - érte találat.
• A japán anyahajós doktrínának megfelelően egy teljes repülőosztálynyi csapásmérő gép átfegyverzése 40-50 percet vett igénybe: a gépeket a hangárfedélzetre kellett liftezni, fegyverzetet leszerelni és raktárba juttatni, a másik típusú fegyverzetet felszerelni, lift a repülőfedélzetre, motormelegítés (utóbbi kihagyhatatlan: az ekkor használt vékony hengerfalú csillagmotorok melegítés nélkül teljes gázzal képesek voltak felrobbanni is akár, kenéshiány és egyéb tényezők miatt). Összesen két lift állt rendelkezésre. A gépeket a hajókon típus szerint szétosztva tárolták: a vadászok elől, zuhanóbombázók középen, torpedóvetők hátul. Ha tehát torpedóvetőket akartak indítani, még a CAP sem szállhatott le.
• A japán hordozók hangárfedélzete végig teljesen zárt volt, szemben az amerikai anyahajókkal, ahol a hangárok oldalfala nyitható szerkezettel rendelkezett. Emiatt a japán hordozókon a repülőgépek motorjainak melegítését csak a repülőfedélzeten lehetett elvégezni.
• Ugyancsak a japán hordozókról szólva: akár egy-két találat is megbénította őket, ami igen meglepő: a brit Illustious hat találat után haza tudott vánszorogni a Földközi-tengerre (és akkor a Hornetet ne is említsük: Santa Cruznál összesen három zuhanóbombázó találat, két kamikaze, három torpedóvető találat, később kilenc amerikai torpedó és 400 db (!!) 5 hüvelykes gránát saját rombolóktól, majd még később 4 torpedó japán rombolóktól kellett, hogy elsüllyedjen). Ennek oka az, hogy a súlycsökkentés - és így magasabb csúcssebesség - elérése érdekében a repülőfedélzetet fából készítették. Így a bombák simán átszakították ezt, és egy-két(-három) fedélzettel mélyebben robbantak, a zárt térben sokkal nagyobb pusztítást végezve.
• A japán hajók ebben az időben egyáltalán nem voltak ellátva radarral. Ezt nem lehet eléggé kihangsúlyozni, támadó repülőkre pl. csak akkor tudtak felkészülni, amikor valamelyik figyelő kiszúrta őket a hajók felett. Az amerikai hajókon már 80-100 mérföldről észlelték a támadó gépeket.
• A szárazföldi kiképzést kapott pilóták és a B-17-esek felhasználása elrettentő erővel ugyan bírt - a Zerok pl. mindig is respektálták ezeket a gépeket - de, mint a háború után kiderült, összesen 332 darab bombát dobtak le Midwaynél, és egyetlen egy árva találatot se értek el.
• Az ütközettel kapcsolatban bevetett tengeralattjárók közül - több, mint harmincról van szó összesen - egyetlen egy, az I-168 ért el találatot. Az amerikai Nautilus ugyan megtorpedózta a sodródó Kagát, de a torpedója befulladt, a robbanófeje letört az éles szögben leadott lövés nyomán. Az I-168 süllyesztette el a Yorktownt és a Hammant. Ez a tengeralattjáró Midwayhez volt beosztva, hogy megfigyelést végezzen és támogassa Kondo hajóit és a partraszállást. Mikor Kondo hajóit visszaparancsolták, a tengeralattjárónak elfelejtettek szólni, így az 5-én éjjel egy után nem sokkal felszínre emelkedett, és négyhüvelykes fedélzeti ágyújából nekiállt megszórni - a lagúnát, merthogy mást nem talált el. A tengerészgyalogosok ágyúi cserébe 42 össztüzet lőttek, szintén találat nélkül. Két fényszóró végül nyolc perccel később befogta a tengeralattjárót, ami erre inkább lemerült.

Ez után az ütközet után a Japán Birodalmi Haditengerészet sosem volt képes kiheverni (=pótolni) az elveszett 4 nagy hordozót és több mint 330 repülőgépet. Sőt, a pilótáik minősége is lassú romlásnak indult ezután, így végülis az amerikaiak lépésről-lépésre, az egész világháború legvéresebb, legkegyetlenebb hadszínterén (keleti front, ugyanmár, vasárnapi matiné ehhez képest) végülis kitakarították a Csendes-óceán medencéjét.

Ehhez az első lépésre Guadalcanalnál került sor.

Források:
Legfőképpen Walter Lord: Hihetetlen győzelem című könyve. Ezen felül a fent belinkelt leírások (és még egy rakás más), főképp a Shattered Sword szerzőinek pdf-tanulmánya. A könyvet mindenkinek ajánlom elolvasásra, mivel regény, ezért a tények mellett izgalmas és olvasmányos is (az én példányom épp a cikk írásának folyományaként esett négy darabra a sokszori elolvasásból).