Mivel is tudnánk szebben köszönteni a karácsonyt, mint egy olyan poszttal, amely a második világháborús német kísérleti páncélozott járművekkel és más tüzérségi eszközökkel foglalkozik?! Egyúttal megragadom az alkalmat és bemutatom legújabb vendégszerzőnket, Titan89-et, aki nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen sorozatot ígér… Lássuk, olvassuk és kommenteljük!

Igen, elismerem, hogy a poszt főcíme akár egy Zs-kategóriás filmé is lehetne, de ettől függetlenül lássuk, melyek voltak azok a német haditechnikai újítások, amelyek megelőzték korukat, s amelyek – bizonyos körülmények között – akár meg is változtathatták volna az általunk ismert történelmet. Igyekezni fogok (a Lemilblogon már megszokott, könnyen emészthető formában) lényeges technikai adatokat is közölni, ugyanakkor remélem, hogy alkalmat adok jó pár hozzászólásra, no és az elmaradhatatlan szakmai helyesbítésekre is :-)

Sajnos (vagy szerencsére – ezt majd minden olvasó eldönti a poszt végén) nem fogunk egy posztba beleférni. Maradjunk hát a filmes hasonlatoknál: függöny fel és lássuk, kik szerepelnek az első felvonásban.

1.) Páncélozott járművek

1.1.) Krupp Räumer S aknamentesítő

A 19. századtól a fegyvergyártásban ténykedő Krupp Művek készítették el ennek a gigantikus szörnyetegnek a prototípusát. Magassága 3, hossza 10 méter volt, míg a jármű össztömege 130 tonna (!) körül alakult. Tiszta acélból készült kerekeinek átmérője 270 centiméter, amikre különböző szélességű „ekéket” lehetett felszerelni és ezzel lehetett szabályozni  a nyomvonal szélességét. Hogy terepjáró képessége megmaradjon, a gépet két részre osztották, a két traktust csuklóval kötötték össze. Páncélzata valószínűsíthetően eltérő volt (erős alvázvédelem), ami körülbelül a 20-40 mm szélső értékek közé esik. Erre vonatkozó pontos adatot (25 mm) csak itt találtam.

A meghajtásért két darab 12 hengeres, HL90 típusú Maybach motor volt a felelős. Az első és a hátsó kocsi külön motorral rendelkezett, amelyek egységenként 360 lóerőt biztosítottak. Maximális sebessége úton 20-22 km/óra volt, míg terepen 4-8 km/órával tudott haladni. Az egyetlen példány az amerikai hadsereg kezébe jutott, sorozatgyártásba pedig soha nem került. Önvédelmi fegyverrel nem szerelték fel a tesztek során, de a kocsiszekrények teteje ideális lehetett volna lövegtornyok beépítésére.

1.2.) Alkett-Raumgerät

Ezt a rejtélyes aknamentesítő prototípust az előrenyomuló Vörös Hadsereg találta a kummersdorfi gyakorlótéren. A felhasznált alkatrészekből következtetni lehet, hogy a Krupp Művek, az Altmärkische Kettenwerk (Alkett) és a Mercedes-Benz Művek vettek részt a megalkotásában. Ránézésre egy traktor alapjairól indult a fejlesztési irány. Ami a legszembetűnőbb, hogy nem a tipikus hernyótalpas rendszert használták, hanem a kerékhez hasonlatos szerkezet körül futottak a szemek és ez a konstrukció vitte előre a szerkezetet. Az aknamentesítő hátsó kereke kormányozható volt. Páncélzata 20-40 mm közötti, de a jármű orrán már 80 mm vastagságot is elérte, hogy ezáltal megvédje a kezelőszemélyzetet. Az aktív védelemről valószínűleg a raktárról megmaradt, két darab MG-34-es gondoskodott. A jármű állapotából ítélve megalapozott a gyanú, hogy soha nem próbálták ki harci körülmények között.

A szovjet csapatok hadizsákmányként a Szovjetunióba szállították és letesztelték a prototípust. Az eredmény siralmas volt: a szerkezet terepjáró-képességei katasztrofálisak voltak, s a magas felépítményt figyelembe véve joggal feltételezhetjük, hogy az ellenséges tüzérség álmainak netovábbja lehetett (volna). A csalódást keltő tesztek után a szovjet hadmérnökök félredobták és raktárban tárolták. Napjainkban a  Kubinkai Harckocsi-Múzeumban megcsodálható, de csak akkor, ha a legalább két-három héttel előre leadott látogatási kérelmedet a katonai illetékesek jóváhagyják.

Nem vicc, a múzeumban (amely továbbra is zárt katonai területen fekszik) komoly biztonsági intézkedések vannak, amelyek a külföldieket meglehetősen váratlanul szokták érni… Nem az a glasznoszty-modell, maradjunk ennyiben.

1.3.) Sonderkraftfahrzeug 300 (Borgward)

A Borgward BI és BII fejlesztése még a második világháború előtt kezdődött. A kamikaze szó akkor még ismeretlen volt a nyugati emberek számára, de a német mérnökök is elindultak ezen a vonalon (azért jóval humánusabban, mint japán kollégáik). A fejlesztések célja egy személyzet nélküli, távirányítású jármű, amelyet robbanóanyaggal igencsak megspékelve az ellenséges harckocsiknak, illetve csapatszállítóknak vezethetnek, hogy aztán vígan sütögessék a maradványok felett a bécsi kolbászokat.

A jármű alapját az Sd. Kfz. 265 harckocsi adta. 1940 derekáig meg is építettek félszáz BI-et, melynek másfél tonnás testét egy 29 lóerős, négyhengeres motor mozgatta. A teszteken remekül helytálltak, ezért azonnal megkezdték a továbbfejlesztését. Habár a próbákon kiválóan szerepeltek, a hadszínterekre nem kerültek ki. Valljuk be: Adolfék 1940 nyarán még igencsak nyeregben érezték magukat, nem igazán volt szükség az ilyesfajta kapkodásra. No és mindenki ismeri a „Deutsche Präzision” szóösszetételt… Az új változat nagyobb és erősebb lett; közel 50 lóerős hathengeres motorjában és jócskán megerősített páncélzatában különbözött elődjétől, valamint súlyában is: a változtatások eredményeképpen tömege 2300 kilogrammra nőtt.

Az OKW dallamos nevű Wehrwirtschaftsstab-ja (vagyis a Wehrmacht főparancsnokságának felszerelésügyi hivatala) 100 darabra adott megrendelést, de – nem tudni, miért – ezek soha nem kerültek éles bevetésre, habár több különböző prototípus született és ezek a teszteken is  jól vizsgáztak. Készült belőle úszóképes típus és ezen felül aknamentesítő variáns is. Érdemes idekattintani.

Ezt tekinthetjük a Krupp Räumer S öccsének is. De nem ő volt a legkisebb királyfi, így hát következzék a Borgward kisöccse.

1.4.) Goliath

A Goliathnak csak a neve utalt óriásra, méretei eltörpültek a Borgward mellett (60 cm magas, 66 cm széles, 150 cm hosszú volt). Természetesen az élet alantasabb síkján való létnek is voltak előnyei: noha nem tudott annyi robbanóanyagot szállítani, mint a nagyobb testvére, elektromos meghajtása és méretei révén nehezebb volt az észlelése. A teszteken hasonlóan jó eredményeket ért el. Maximális sebessége 22 km/óra volt, közel egy mázsányi robbanóanyagot tudott szállítani, ami így is elegendő volt egy harckocsi kiiktatására (és egy nagyobb nyársaláshoz).

Kétféle változatát építették meg: az egyiket távirányítóval irányították, ami egy kábel segítségével össze volt kötve a járművel, a másik változatot rádió segítségével irányította a személyzet. Egyes források szerint éles bevetésre is sor került az ardeneki offenzívában. 1944-ben már szorult a hurok, így igencsak elképzelhető, hogy mindent alkalmaztak, ami csak hadrafogható volt.

1.5.) Sturmtiger (alias Rohamtigris)

A Rohamtigrist a sztálingrádi ütközet ihlette, és nem kisebb személyiség koponyájában fogant meg ötlet, mint magának Adolf Hitlernek. A nevével még találkozunk a mai posztban, mert igencsak kedvelt mindent, ami nagy és páncélos, és az sem árt, ha rajta virít a vaskereszt. A germán mérnökök lecsupaszítottak egy Tigris I vázat, erre erősítettek egy rendkívül erős páncélzatot (80-150 mm közöttit), megtűzdelték egy MG-34 géppuskával és a széria-Tigris L 230 P45 sorozatszámú motorjával (amely a kezdetekkor 697 lóerőt tudott, de később a túlterhelésből adódó problémák miatt 600 lóerőben maximalizálták a teljesítményét). Ezután megszórták az egészet egy – a Kriegsmarine számára kifejlesztett – 380 milliméteres Raketenwerfer 61 típusú rakétavetővel és kész is lett a második világégés legnagyobb tűzerejű páncélosa.

1943. október 20-án a jármű prototípusát bemutatták Hitlernek, akinek – közismert megalomániájához híven – nagyon tetszett a monstrum. 1943-ban havi 10 darab Rohamtigrisben határoztak meg a gyártási kvótát, ennek ellenére az általános nyersanyaghiány miatt a háború alatt mindösszesen 18 darab Sturmtiger készült. A nyersanyaghiány miatt csak a frontról visszaérkezett Tigris I tankokat tudták felhasználni.

Ejtsünk pár szót arról is, amiért kiérdemelte a tiszteletet és a rettegést. A fegyver lövedékeinek hossza 1489 milliméter, míg tömegük típustól függően 345 és 351 kilogramm volt. A rakétavetőből kétféle gránátot lehetet kilőni: a 125 kilogramm robbanóanyaggal töltött, repesz-rombolóhatású Raketen Sprenggranate 4581-et, és a kumulatív töltetű Raketen Hochladungsgranate 4592-t, amely 2,5 méter vastag megerősített vasbetonon (!) volt képes lyukat ütni. Mindössze 317 darab 380 milliméteres repesz-romboló lövedék jutott el a csapatokhoz. A rakétavető elsütésekor keletkező hajtógázok a csövet körülvevő nyílásokon át távoztak. Sajnos ezáltal kilométerekről is jól észrevehető volt, amikor egy Rohamtigris tüzelt.

De szerencsénkre (és mások szerencsétlenségére) ezt a remekművet be is vetették, s itt alább  olvashatjuk, hogyan is teljesített harci körülmények között.

A Rohamtigrisek első helytállására Varsóban került sor, ahol részt vettek az augusztus 1-én kitört felkelés leverésében. Ekkor alkalmazták a Sturmtigert először (és egyben utoljára) arra, amire tervezték és amire a legalkalmasabb volt: utcai harcokra és épületek lerombolásra. Ezután a nyugati fronton teljesítettek szolgálatot. Az ardenneki offenzívában hét Rohamtigris vett részt, ahol bebizonyosodott, hogy a harcjármű a szövetségesek által alkalmazott páncélelhárító fegyverekkel gyakorlatilag kilőhetetlen, köszönhetően a 150 milliméteres homlokpáncélnak. Állítólag az egyik ütközetben (1945 januárjában) a harctéri jelentések szerint egyetlen lövéssel 3 Sherman tankot tett harcképtelenné - erre azonban megcáfolhatatlan forrást nem találtam.

Természetesen mint mindennek, ennek a monstrumnak is voltak gyenge pontjai. Legnagyobb problémát a muníció mennyisége okozta, pontosabban ennek a hiánya. Alapesetben 12 rakéta fért el a tankban ezen kívül volt lehetőség egyet csőre tölteni, egyet pedig a töltőállványra helyezni. Utóbbit nem nagyon alkalmazták, így rendszerint 13 rakétával indultak neki a frontnak.
A másik alapvető gyengesége a mozgékonyság és a megbízhatóság volt. Mivel tömege jóval nagyobb volt az alapjául szolgáló Tigrisnek (olyan bő 6-7 tonnával, ami barátok közt sem elhanyagolható), így ez a megbízhatóság és gyorsaság rovására ment; a veszteséglistára nagyobb mennyiségben kerültek meghibásodás miatt, mint az ellenség tüzének következtében (!). Ezek figyelembevételével is a Rohamtigrisnek nem volt párja a harcmezőn, hatalmas tűzerejüknek köszönhetően nem csak támadáskor, de védelmi fegyverekként is kiválóan bizonyítottak, és eredeti feladatkörük mellett páncélvadászként is helyt álltak.

Akcióban a Rohamtigris:

1.6.) Maus szuper(nehéz) páncélos

A szupernehéz páncélos fejlesztését 1941-ben kezdték el a Krupp Műveknél, a szovjet nehézpáncélosok ellenpólusaként. Először a Tigris tank továbbfejlesztését célozták meg, de a német hadvezetés 1942-re leállítja a projektet és egy még nagyobb páncélos tervezésére szólítja fel a vállalatot. A március 22-én kiadott parancsban az OKW egy teljesen új, legalább 100 lőszer befogadására képes és 100 tonnás (!)konstrukció prototípusát rendeli meg a Krupp Művektől. Két tervezőzseni neki is lát a munkához: dr. Müller és Ferdinand Porsche professzor személyében (igen, ez a Porsche az a Porsche). A két szakember neki is lát vászonra vinni az első terveket. Fel se skiccelik az első vonalakat, amikor a Führer magához rendeli személyes beszélgetésre a két mérnököt (Porschét Adolf igen nagyra tartotta).

A Führer fejében ugyanis már egy új, az előzőnél is grandiózusabb terv bontakozott ki: egy 120 tonnás, a lehető legnagyobb lövegekkel felszerelt, “elpusztíthatatlan” harckocsi vízióját tárta a szakemberek elé; Hitler olyan ember volt, aki szeretett nagyot álmodni.

A két mérnök fejest ugrott a  vonalzóval és ceruzával a papírhalomba. Több lehetőséget is megvizsgáltak: többek között a 127 milliméteres haditengerészeti, a 128 milliméteres légvédelmi és a meghosszabbított csövű 128 milliméteres löveg alkalmazását mérlegelték. 1943 elején azonban újabb fordulat zavarta meg a mérnökök munkáját: Adolf Hitler ismét magához rendeli a fejlesztésért felelős szakembereket, és újabb utasításokat adott, amelyek szerint a készülő prototípust (az eddigi tervektől eltérően) 128 és 75 milliméteres lövegekkel kellett ellátni, a sorozatgyártású darabokat pedig képessé kellett tenni a 150 milliméteres KwK 44 L/38, vagy a 170 milliméteres KwK 48 hordozására.

Ha egyszer valakit elkap a megalománia… Hogy pontosan lássunk: csak a kisebb löveg is majdnem egy Tigris II tűzerejével bírt. Nem mellékesen a szövetségesek úgy tartották, hogy egy Tigris kilövéséhez nyolc Sherman harckocsi kell. Na de lássuk, hová vezet a valóságban a kóros elmeállapot. Az első (fából készült) modellt 1943 május elsején mutatták be Hitlernek, aki nagyon meg volt elégedve a látottakkal, és legkevesebb 150 darabos szériát rendelt a harcjárműből. Az első (még torony és löveg nélküli) prototípus 1943 karácsonyára készült el. A tesztek során kiderült, hogy az eredetileg repülőgépek számára kifejlesztett, módosított Daimler-Benz MB 509 motor a tervezett 20 km/órás sebességgel szemben mindössze 13-14 km/órás sebességgel képes mozgatni az irdatlan acélmonstrumot, pedig az akkor még sem toronnyal, sem löveggel nem volt felszerelve; sem a motor, sem a futómű nem bírta el az irdatlan tömeget.

A tesztelés tovább folyt: a második, V2 jelű továbbfejlesztett prototípus 1944 márciusára készült el. Az új Egér elődjénél erősebb motort, új tornyot és löveget, valamint átalakított futóművet kapott Az első tesztek során bebizonyosodott, hogy a 128 KwK 44 és a koaxiálisan beépített 75 milliméteres KwK 44 egészen elképesztő rombolóerővel ruházza fel a szupernehéz harcjárművet. Könnyedén leküzdött bármilyen ellenséges páncélost, a kolosszus mozgatásáért felelős motor azonban (a folyamatos fejlesztések ellenére) még mindig erőtlennek bizonyult. Emiatt a motor fejlesztését kezdték el, egy teljesen új motort kezdtek el tervezni, ami megfelelt volna ehhez a nagy tömeghez.

A motor gyártása nem kezdődött el anyaghiány,  valamint a gyárakat ért sorozatos bombázások miatt. Ennek ellenére a Maus-on az utolsó pillanatig folytatódtak a munkálatok, mivel Hitler mindenáron Sztálin elé akarta állítani a 188 tonnás acélszörnyet.
A közel 190 tonnás Maus V2 további sorsa nem teljesen tisztázott és bár egyes visszaemlékezések szerint részt vett a Kummersdorf körüli harcokban, valószínűbb, hogy soha nem került bevetésre.

A prototípusok utóéletéről is több legenda szól. Mindegyik azon alapul, hogy a németek (a visszavonulásuk alatt) felrobbantották őket.

I. konteó: A Mausot a kummersdorfi gyakorlótéren felrobbantották, nehogy az oroszok kezére jusson a harckocsi. Miután bevonultak erre a területre, az orosz csapatok átfésülték az egészet, ahol rábukkantak a Maus roncsaira. A roncsok után megtaláltak a német tesztek során készült képeket és terveket. A roncsokat Oroszországba szállították, majd nem kevés fejvakarással az orosz mérnökök helyreállították a harckocsit.

II. konteó: Az a V1 példány, amelyet  már felszereltek a V2 tornyával, túlélte a háborút, majd orosz csapatok kezére került. A V2 teljesen megsemmisült. Ami biztos, hogy az oroszok 1951 után tesztelték, de a hozzáfűzött reményeket soha be nem váltó típusként elkönyvelték és a rendszerváltásig valahol a rozsda ette. A Kubinkai Múzeum megnyitása után a múzeumba került, itt felújították és újrafestették. A Maus 1993 után kaphatta a végleges színét, mert az azelőtt készült felvételeken egyszínű a harckocsi teste.

Aki személyesen szeretné látni ezt a különleges harckocsit, annak a már fentebb is említett Kubinkába kell mennie. Ez a haditechnikai múzeum az egyik legjobb és legszebb Oroszországban. Több ritkaság megtalálható az itt említettek közül. Kubinka a térképen Moszkva mellett található (így sajnos elég messze van kis hazánktól).

Itt egészen jó képek találhatók.

Folyt. köv.

A Lemilblog alapító atyái, valamennyi szerkesztője és szerzője nevében kívánok minden olvasónknak, hozzászólónknak (és önmagunknak) kellemes karácsonyi ünnepeket!