Akik próbálták, kivétel nélkül azt mondják, hogy a börtönvilágot csak az ismerheti igazán, aki eltöltött odabenn egy kis időt. Szerzőktől nem szoktunk priuszt kérni (még erkölcsit se nagyon), úgyhogy maradjon Iustizmord kolléga titka, honnan ez a tárgyi tudás, amely a most következő poszt mindegyik (szám szerint 627) sorából árad...

Következzék tehát egy - általunk eddig meglehetősen elhanyagolt - különleges rendészeti terület bemutatása, a linkrajongók meg dörzsölhetik a kezüket. Hölgyeim, uraim: a Lemilblog átfogó börtönposztját olvashatjátok, az elsőposztos szerzőt pedig bátorítsátok, mert olyan ő is, mint bármelyikünk volt az első saját poszt megjelenésekor...

Mottó: a liga, ahol senki sem a bentmaradásért játszik.

A brit Home Office szerint világszerte kábé 8,75 millió fő van börtönben, bár vannak magasabb számokat hozó tanulmányok is. Hogy hol, miként, miért? Lássuk akkor tempósan.

A kezdetek

Már a régi görögök is – kezdődik majd’ minden évfolyamdolgozat, de ez most nem, mert a régi görögök (akik még hellének voltak) nemigen ismerték a börtön fogalmát.

Már a régi rómaiak is – és igen, itt már helyben vagyunk, ugyanis (az azóta is közkeletű használatban maradt szó őseként) a Carcer, vagy Tullianum az i.e. 7. században már üzemelt. Ez azonban nem „töltőház” volt, ahogy ma nevezik például a szegedi Csillagot, mivel a római jogban a fizikai szabadságvesztés ismeretlen fogalom volt (ide nem értve az adósrabszolgaságot, illetve a trans tiberim való rabszolgának eladást), hanem egyszerűen a tárgyalásukra várók voltak ide zárva, ítéletig. Ez is ritkaságszámba ment azonban, jellemzően kiemelkedő súlyosságú bűncselekményeknél játszott mindez; tekintettel arra azonban, hogy a régi római jog a magánvádra épült, a magistratusok ritkán fogattak le bárkit is a lictorokkal (itt jobboldalt). Az épület dicsőségtablóján a legnagyobb nevek: Jugurtha (aki majdnem legyőzte Mariust), Vercingetorix (aki majdnem legyőzte Caesart), valamint a Catilina-féle összeesküvés tagjai, akik messze voltak attól, hogy majdnem legyőzzék a Köztársaságot, de Cicero nem véletlenül volt nagy szónok, s amint azt Szörényi Levente is tudatta:  a szó veszélyes fegyver. Továbbá Szent Pétert itt feszítették meg, uspide down, Szent Pált ide börtönözték be. Ma templom áll a Carcer felett, kettő is.

A helyezet érdemben a középkorban sem változott. Természetesen minden várnak, városnak volt tömlöce, ahol szükség szerint fogvatartották a (mai műszóval) terhelteket, ezek azonban jellemzően valamiféle vizsgálati fogságnak számítottak, tehát kifejezetten a büntetőeljárás lefolytathatósága érdekében állottak, illetve más büntetés (kivégzés, csonkítás) végrehajtásáig tartottak. Mondhatjuk úgy is, hogy nagyon hosszú ideig a „bebörtönzés” az eljáró hatóság, magisztrátus, városi tanács, vidéki földesúr, várkapitány, mitrás püspök, kádi, stb. szabad keretek közt meghozható, szó szerint megfellebbezhetetlen döntése volt.  Mindez azonban nem önálló szankció, hanem az eljárás járulékos kérdése volt.

És itt tegyünk is egy distinkciót a szabadságvesztés és a fogvatartás között. Merthogy utóbbi mindig is volt, hol eljárási okokból (leginkább a szökés ellehetetlenítése, bizonyítékok beszerzése, bizonyítékok megbabrálása elleni okból), illetve az ítélet (kivégzés, testi fenyítés)  végrehajthatósága érdekében. Kivételt általában a magasabb társadalmi státuszúak képeztek: királyok, hercegek, grófok, s nem a naplopók és burzsoák. Ilyen volt pl. Richard Coeur de Lion (hogy azon a nyelven nevezzük, amelyet maga is beszélt az angol helyett), aztán a legendás és nonegzisztens Vasálarcos (akiről konteót is lehetne írni), továbbá a Bastille (eredetileg Szent Antal bástya és kapu, későbbi levélcím: Nr. 232, Rue Saint-Antoine, itt oldalt) egyéb híres foglyai (akik max kábé 50-en lehettek egyidejűleg, és 1789-ben a forradalom általi szabadításnál heten voltak, és most pont-pont-pont).

Hasonlatos mindehhez a londoni Tower is, amely egyik funkciója a magas társadalmi állású és az uralkodó elleni cselekmények miatt bebörtönzendő emberek átmeneti szállása volt (Roger Mortimer, Guy Fawkes, Boleyn Anna, a későbbi I. Erzsébet), de bátran említhetjük Kufsteint is.
 
Talán egyedül az angolok jártak némileg külön utakon, ott ugyanis a társadalom- és jogfejlődés már viszonylag korán kimunkálta a due process, habeas corpus garanciális elveit (lásd Clarendon Assizes, Magna Charta, Petition of Right, Bill of Rights, valamint egyes törvények, például a Bloody Code, illetve az ún „szegénytörvények” is), ami a kontinentálistól eltérő joggyakorlatot eredményzett, és nagyobb számú állandó fogvatartottat. Szép példája ennek a London központi börtöneként szolgáló s többször is újjáépített Newgate Prison, amely a mai Old Bailey (az angol Központi Büntetőbíróság) helyén állott, nagyjából a 11.-12. századtól egészen 1904-ig. Az angol egy hagyománytisztelő népség. Ez a börtön a közembereknek épült, s vegyesen zártak be ide szegényt és jómódút, tárgyalásra várót és elítéltet, továbbá adósok börtönéül is szolgált, de a nőket és máshol el nem helyezhető gyermekeiket (!) is ide zárták be. Börtönnapló itt.

Persze anno decembál ilyen finom különböztetés nem volt; akiről a hatóságok úgy gondolták, hogy, azt gyorsan bekasztlizták – a fogvatartással kapcsolatos bármilyen garanciális szabályok nagyjából a felvilágosodás mételyével tették be lábukat a jogszolgáltatás ajtórésébe (amit egyes archaikus avagy premodern, hogynemondjam tőrőlmetszett falusi BV-őrök azóta is igen nagyon sajnállanak). 

Mivel semmi ún. normatív szabályozás nem volt (ugye sokáig a törvény egyenlő volt a szokással és az aktuális uralkodó által kiadott szabályokkal, s hol volt a jogpozitivizmus gondolata még – bűnös, léha, buja gondolatként sem), a börtönviszonyok sokáig a börtön parancsnokának szabad döntései által voltak befolyásolva: amit mondott, úgy lett, teljes önkényesség volt. Normatív finanszírozás sem volt, a parancsnok vagy kapott x összeg pénzt (már ha…), s ebből kellett mindet kigazdálkodnia, és kiken spórolt, na vajon…. hát nem az őrszemélyzeten. Illetve azon is, de nem a foglyok javára, trust me. Ennek megfelelően a foglyok vagy kaptak enni, vagy nem; sokszor a családjuk juttatott be élelmet, ha tudott, vagy rájuk terhelték a fogvatartás költségeit (ami ma bújtatva Magyarországon is megvan, amennyiben a börtönkereset és a minimálbér olyan viszonyban van, mint takarítónő a bankvezérhez képest). A Newgate börtönt hivatalosan például két sheriff vezette, de ezek kiadták a börtönt „gebinbe” alvállalkozóknak, akik a fogvatartottaktól díjat szedtek az olyan „szolgáltatásokért”, mint például a bilincsek le- és fel(!)rakása, ami egyrészt a kor egyik legprofitábilisabb vállalkozásává tette a börtönfenntartást, másrészt határtalan visszaélésekre adott lehetőséget: Edmund Lorimer például a szokásos díj négyszeresét számította fel, Hugh De Croydont pedig egyenesen a fogvatartottak zsarolásáért ítélték el.

De tegyük most zárójelbe, hogy miként lett bebörtönözve valaki, aki törvényt szegett a setét középkorba; vessük vigyázó szemeinket a sogenannte újkorra.

Az újkor

A mindenféle feudális marhaságok felszámolása során olyan nóvumok is előjöttek, mint az emberi méltóság, törvény előtti egyenlőség, jogi önkény felszámolása, meg hasonló képtelen liberális gondolatok, melyek annyira károsak, hogy máig hatnak, csak ezt a konzervek nem értik.

Szóval kitalálták ezek a népboldogítók, hogy mindenkinek olyan elidegeníthetetlen jogai vannak, mint az élethez és a testi épséghez fűződő, a jogorvoslat joga, s hasonlók. Mindezek miatt (mert a középkorból kinőve a népek – akarom mondani az emberek – személyükben szabadokká váltak) megszűnt a rabszolgaság, szolgaság, jobbágyság, a helyhez vagy közösséghez kötöttség s eljött az egyéni személyes szabadság. Ezzel párhuzamosan a korábbi brutál büntetések (ugye a halálbüntetés alap volt, meg csonkítás, ilyesmi) megszűnésével mi lett a legnagyobb érték, amit le lehetett venni?

BINGO, a személyes szabadság ipse.

Voltak ún. tudósok, akik túlléptek azon, hogy ki tyúkot lop, vágassék le a keze, s ki marhát lop, akasztassék fel. Nem ment gyorsan; Angliában az 1800-as évek elejére több mint 200 (!) bűncselekmény büntetési neme volt a halál, de végre TUDOMÁNYOSAN kezdték el kutatni a bűnt, a bűnözést, a büntetést. Szociológiai érzékről tanúbizonyságot téve, a bűnCSELEKMÉNY büntetése helyett a bűnös perszonalizált megbüntetését, nevelését, a speciál- és generálprevenciós cél tették a magukévá, s azon gondolkoztak, hogyan lehetne  a SZABADSÁG elvesztésével, az ezzel való fenyegetéssel a népet a törvénytisztelő útra terelni.

Pár nevet említenék: Teresa Orlowski és Kathy Wild,  Beccaria és Bentham. Előbbi, a kicsi Cesare, a modern büntetőjog atyja megírta a Bűnök és büntetések c alapművét, amiben a büntetőjogi rendszer megreformálását taglalta és egyrészt a halálbüntetés eltörlése mellett érvelt, másrészt egy arányos, gyors és elkerülhetetlen, elrettentő, nevelő büntetés elsődlegessége mellett voksolt az elkövető puszta és kegyetlen büntetése helyett. Ez utóbbi a bűnt puszta hedonisztikus kalkulációnak fogta fel. Ennek megfelelően, a korábbi tett-büntető iskola helyett a bűnöst kívánták megbüntetni, személyesen.

S tegyünk itt megint 1, azaz egy darab distinkciót: a tett-büntető iskola a bosszúra, tálióra épül: szemet szemért; amit az elkövető okozott, legyen az általa is elszenvedve. Ezzel szemben a tettest büntető iskola arra helyezi a hangsúlyt, hogy vegyék figyelembe az elkövető személyiségét, s ennek (valamint az elkövetett bűnnek) a figyelembevételével a társadalom számra épületes (generálprevenciós), s az elkövetőt nevelő és elrettentő (speciálprevenciós) szankciót alkalmazanak.

S itt jön be a TUDOMÁNYOS része felebarátod szenvedtetésének. A 18-19. század gondolkodói valóban a „jobbítás” szándékában forogtak, a „hogyan lehet az megesetteket jobbítani” kérdéskörében, s a nevelésre és a reszocializációra helyezték a hangsúlyt. Utópikus terveket gondoltak ki; ennek köszönhető például az úgynevezett dologház, ahol a munka erejével jobbítjuk meg a semmirekellő bűnelkövetőket. Később ezt Franz von Liszt (nem a zeneszerző…) tovább finomítja: az alkalmi bűnelkövetőnek valamiféle figyelmeztetést kell kapnia, a megbízhatatlan bűnözőnek hosszabb tartalmú javító-nevelő szabadságvesztés kell, míg a javíthatatlan bűnözőt el kell zárni a társadalomtól. Elvei máig hatnak, s ez a börtönépítészetre is kihat.

Korai próbálkozások

A 18. század végén a felvilágosodás elérte tehát a börtönügyet, illetve magát a büntetőjogi gondolkodást is. Korábban az úgynevezett tett-büntető iskola volt divatban, tehát nem azt nézték,  milyen személyiség a bűn elkövetője, stb., hanem a bűncselekmény objektív súlyához igazították a büntetést, mindenfajta liberális érzelgősség, személyreszabás nélkül. A büntetés maga represszív jellegű volt; célja elsősorban az elkövetett cselekmény megtorlása, másodsorban az elkövető és mások jövőbeni visszarettentése volt, az elkövető személy nevelése ismeretlen fogalom volt.  De hát a felvilágosodás bekövetkeztével elmúltak a daliás idők, amikor egy tyúk vagy egy hasáb tűzifa ellopásáért rapid módon fel lehetett kötni akár gyermekkorú elkövetőket is, és a központosított államszervezet (emlékezzünk csak: Nagy Frigyes, II. József, Napóleon korát éljük) átvette a rendi, feudális játékosoktól a büntetőhatalom érvényesítésének jogát, s felszámolta a jogi partikularizmust, a nyílt jogegyenlőtlenségeket.

Épült tehát a szép, új világ, s arra gondoltak, hogy a szép új eszméket a büntetőjogban is kamatoztatják. Ha az államot meg lehet javítani, miért ne lehetne az embereket is? S hogyan lehet megjavítani a bűnözőt? Természetesen úgy, hogy  felkötik  bezárják őket adott helyre, ahol okos szóval, türelemmel (meg kancsukával) beléjük nevelik a munkamorált, a mások javainak tiszteletét, az istenfélő életet. Átprogramozzák tehát őket úgy, hogy a 2.0-ás szoftvert futtató egyén immár a társadalom hasznos tagjává váljon. A brutális és jellemzően az elkövetőnek fizikai fájdalmat okozó középkori büntetések (csonkolás, billogozás, stb.) kimentek a divatból, ezzel tehát a szabadságvesztés vált a leggyakoribb főbüntetéssé (na jó, azért a kivégzésekkel se álltak ám le…).

Természetesen a börtönpopuláció növekedésével új börtönök is kellettek, a fogvatartottakat ellenőrizni (divatos kifejezéssel: menedzselni) kellett, adott volt tehát a logisztikai és építészeti kihívás.

Angol kutatók  Jeremy Bentham két dologgal vívta ki az utókor osztatlan elismerését (a fogvatartottakat senki nem kérdezte):

1.) Egyrészt úgy gondolta, hogy a bűnelkövetés puszta hedonista kalkuláció, tehát az elkövető józan számítással komparatív kutatást végez a bűncselekménnyel elérhető előny és az ezért elszenvedhető hátrány összevetésével; ez nem feltétlenül fedi a valóságot (indulati bűncselekményeknél, pl Cozma-gyilkosság, ez nyilván nem áll), és jelenleg mindegy is.

2.) Egy párizsi katonai iskola alapján előállt az úgynevezett „panopticon” (kép) rendszerrel (pan: minden, opticon: figyelni), melynek lényege, hogy a cellák egy kör(cikk) alaprajzú épület kerülete mentén helyezkednek el egymás mellett, s ezeket a középpontban felállított őrtoronyból (akár kisszámú személyzettel) prímán meg lehet figyelni.

„Megreformált erkölcsök – megtartott  egészség – fellendített ipar – oktatás kiterjesztve – csökkentett közterhek – stabilizált gazdaság, mely mintha sziklán nyugodna – ha a szegénytörvények gordiuszi csomója  nincs átvágva, hanem megoldva – mindez egy egyszerű építészeti ideával.”

írta Bentham.

Jellemzője a design-nak, hogy a fogvatartott sosem tudhatja, éppen őt figyeli-e az őr, s ez a konstans bizonytalanság a teoretikusok szerint kedvezően hat a fegyelemre. Az elképzelés máig hat; számos börtön építésénél átvették és máig alkalmazzák, mivel a központi felügyelet a cellaajtók nyitása, a kommunikáció, a fogvatartott/őr arányszám kedvező volta okán gazdaságosabb üzemeltetésat tesz lehetővé, mint a blokkszerű elrendezés (vö. Pennsylvania-rendszer; mindjárt tárgyaljuk). Ilyen elven működik például a Pelican Bay supermax börtön is az USA-ban, s mások is.

De volt egy praktikusabb mód is, minthogy Bentham kissé utópisztikus elképzelését anno a gyakorlatba nemigen ültették át.

Ki ne hallott volna a szegedi Csillag börtönről? Nevét onnan kapta, hogy felülről nézve „csillag” alakja van: egy központi épületrészből az épületszárnyak úgy nyúlnak ki, mint egy csillag ágai. Az ötlet a 19. század elejéről, az Újvilágból származik, ahol Pennsylvania-rendszernek (avagy elkülönítő rendszernek) hívták. Jellemzője volt az egyszemélyes elzárás (és egyáltalán, a rabok teljes elkülönítés egymástól), melynek célja az egyén megtörése és a börtönbeli bűnözés megakadályozása volt. Az egyszerű őrök csak a nyilvántartási számuk alapján ismerték a rabokat; a nevük, továbbá az ezek által elkövetett cselekmény nem volt előttük ismert. Mindezt még megbeszélni sem tudták, mert mindenfajta kommunikáció tiltott volt; még a börtönkápolnában is kis boxokban ültek a rabok, akik a börtönlelkészen kívül nem is láthatták a többieket.

A Rejtő Jenő által is megénekelt Sing Sing (tábortűz, dobozgitár, közös dalolás… egy fenét, a nevének semmi köze a kedélyes daloláshoz, hiszen a környék őslakosaitól származik) 1828-ra épült meg. A később hírhedtté vált műintézmény akkoriban nagyon modernnek számított. Az úgynevezett „Auburn-rendszert” vették át, amelyben a rabok nappal dolgoztak (természetesen nem napi nyolc órában, hanem napkeltétől napnyugtáig), éjjel pedig egyszemélyes cellákba voltak zárva. Csíkos rabruhát viseltek, alakzatban meneteltek, amit jótékonyan megkönnyített az, hogy egymáshoz bilincselt lábbal, jobb kezüket az előttük masírozó vállára téve végezték a mutatványt (el se lehet téveszteni, ugye). Ja, és pofázni nem lehetett. Nem általában és az őrökkel, hanem egyáltalán: a rezsim része volt az, hogy a raboknak mindig csendben kellett maradniuk. Amennyiben ez nem sikerült, úgy a kilencfarkú macskára fárasztó percek következtek, de volt eset, hogy az elítélt hamarabb fáradt el; ekkor büntetése maradékát már nem a börtönben töltötte le, azonban  a rabtemetők feldolgozása kívül esik a poszt keretein.

Már akkor is voltak vérmes liberálisok, akik a bűnözők szekerét tolták, ezért az 1800-as évek közepén előbb 6-ra enyhítették a maximális csapásszámot (mondjuk ezen egy angol matróz jóízűen kacagott volna, elvégre Őfelsége flottájában a 100 korbácsütés sem számított túl súlyos büntetésnek…), majd a korbácsolást, botozást el is törölték. A őröknek új büntetési formát kellett találniuk. Roppant kreatívan kitalálták, hogy milyen jó fegyelmező eszköz a jéghideg vizet a meztelen és mozdulatlanra kötözött rab fejére önteni. Hiába, az emberi elme leleménye végtelen… Itt töltötte élete utolsó napjait a Rosenberg házaspár, akiket 1953-ban kémkedésért végeztek ki egy elektromosan minden irányba állítható felspécizett székben, hasonlóan 612 kollégájukhoz. A Sing Singnek köszönheti az amerikai nyelv a börtönbe zárás eufemisztikus megnevezését: being „up the river” (kb. „a folyón felfelé”), mivel a Sing Sing New Yorktól északra, a Hudson folyó partjára épült. Hasonlatosan, mint a Váci Fegyház és Börtön fővárosunkhoz képest, bár Kolompár Dzsenifertől még sosem hallottam, hogy az uram „up the river” van…

Van ám különbség börtön és börtön között is (Magyarországon jelenleg fogház-börtön-fegyház fokozatok vannak), hiszen a különböző rabok különböző biztonsági kockázatot jelentenek. Felteszem, az alacsony kockázatú rabok elhelyezése a lőtéri kutyát nem érdekli, de a nehézfiúk, ammá döfi! Ezt kábé így gondolták illetékes helyeken is, amikor (azért nem pusztán az olvasók borzongása érdekében) kitalálták a „supermax” börtönöket. Közismert tény, hogy az USA-ban a hírneves görög bíró, Konsztantisz ODABASZ elvei szerint osztják az éveket: a (több) évtizedes szabadságvesztés sem ritka, ami különleges biztonsági kockázatok miatt különleges börtönt igényel.

Az első ilyen a híres Alcatraz volt.
Itt magasról szartak a Pennsylvania- meg Auburn-szisztémára. Méghogy munkáltatás, javítás, muhaha, dehogy kérem. A cél egyszerű mint egy saller: elkülönítés (egymástól és a társadalomtól), totális ellenőrzés, risk-management, s mindez leginkább a „rohadjon rá a műanyaglakat is” szakkifejezéssel írható le. Szóval Alcatraz, népies nevén „a Szikla”, (hm, akárcsak Gibraltár, csakhogy előbbi birtoklásáért senki sem jelentett be igényt, érhetetlen…), tehát Alcatraz, mely nevét a spanyol „La Isla de los Alcatraces” megjelölésről kapta (melynek jelentése a Pelikánok Szigete, s tekintve hogy van Kaliforniában egy Pelican Bay nevű supermax börtön, úgy tűnik, a pelikán lesz a problémás rabok címerállata),  natehát Alcatraz katonai börtönként kezdte pályafutását még a polgárháború alatt, majd 1933-ban átkerül a Bureau of Prisons nevű (jelenleg is működő) szövetségi szervhez, s a következő 29 évben itt tartották az évi rendes börtöntalálkozót fogva a legveszélyesebbnek ítélt alakokat, mint például Sean Conneryt Al Capone-t.

A mítosz szerint  14 alkalommal összesen 36 ember próbált szökni, állítólag mind sikertelenül, noha 1962-ban 3 elítélt, aki „hivatalosan” a tengerbe fúlt, talán mégis megoldotta. Who knows? Mindenesetre a Pelikánok Szigete csak a kezdet volt. Mikorra bezárták, rájöttek, hogy a puszta elzárás nem elégséges, mert mentális panaszokhoz vezet: a fogvatartottak aszociális zombikká válnak. Tulajdonképpen az 1963-ban megnyitó USP Marion volt az első, ahol a „nevelés” igazi értelmet nyert, felkészült szakszemélyzettel (pszichológus, szociális munkás, taníttatás, stb.), s szakítva az addigi spártai bánásmóddal – de a dolgok épp ellenkezőleg alakultak.

Supermax

Ahogy az USA-ban nőtt a börtönnépesség (kép), s egyre nagyobb számban voltak köztük „nehézfiúk” (a 70-es években volt úgy, hogy egy év alatt 450 fogvatartott lett emberölés áldozata – szabadulása előtt), szükségét érezték, hogy létrehozzanak magas biztonsági (max security) besorolású börtönöket, s hogy börtönön belül is „még jobban” elzárhassák a különösen problémás (ön- és közveszélyes, agresszív, bandázó, szökni akaró, aktív ellenszegülő) eseteket. Ez lett az SHU, special handling unit, „börtön a börtönben”, ami supermax börtönné teszi az intézetet. Itt a rabok tényleg érzik, hogy be vannak zárva, mivel mindennapi életük minden pillanata állandó megfigyelés, felügyelet alatt áll, extrém biztonsági intézkedések mellett. Mindez gyakoratilag nem más, mint egy 24/7 biztonsági elkülönítés.

Felhívom a figyelmet az itt balra látható börtönhírszerzés-karjelvény mottójára: In God we trust - All others we monitor.

Prototípus-példája ennek a vadiúj (1989-ben átadott) Pelican Bay State Prison, amely Kaliforniában található. Nevéből adódóan nem a magánokirat-hamisítás és közúti baleset gondatlan okozása c. bűncselekmények elkövetői laknak itt. Ellenkezőleg: a Mexican Maffia (Dél-Kaliforniából, jelük a #13, minthogy az „M” betű a tizenharmadik az ABC-ben), a Nuestra Familia (ők a 14-es rajtszámú versenyző, toborzási körzetük Észak-Kalifornia), a Black Guerrilla Family, az össz-amerikai összevetésben legbrutálisabb Aryan Brotherhood, a trónkövetelő Nazi Lowriders (utóbbi kettő a 88-ast preferálja, ha már sorszámosztás van, utalva a H-betűre)… Mind-mind nagyszámú állandó legénységet állomásoztat az intézményben – na ja, ellenük építették. Érdekes szokás a börtönben, hogy a frissen érkezett (és még „csak” a max security részlegbe utalt) raboknak odaadják azokat az iratokat, amelyek az általuk elkövetett cselekményre vonatkoznak (pl. ítélet), hogy igazolhassák a többiek előtt: tökéletes a pedigréjük, vagyis hogy például egy becsületes drogkereskedő vagy fegyveres rabló az illető, nem holmi pedofil vagy rendőrspicli. A módszer tulajdonképpen az élet- és balesetbiztosítást jelenti odabent; a klubtagsági tetkó kiosztása előtti lekáderezés ugye minden szervezet számára vitális… és működik.

A 2280 „terv szerinti” helyre mostanság 3450 körüli fogvatartott jut – a zsúfoltság nem magyar jelenség hát. Ezt a létszámot bő ezer főnyi őr felügyel, a kábé 500 fő nem őri személyzet mellett. De tán nem is a max security fokozat a legrosszabb, ami történhet egy fogvatartottal.

1983. október 22-én az USP Marion börtönben (ugye-ugye, a liberális neveléspártiság…) két, egymástól független támadásban két BV-tisztet öltek meg, amit a relatíve laza biztonsági rendszerrel magyaráztak. A gyilkosságok után a börtönben bevezették, amit a magyar BV „zárás” néven emleget: mindenki ül a cellájában, mint kutyaszar a fűben, mozgás csak indokkal és szigorú kísérettel, talpig vasban (kézbilincs, lábbilincs, kéz a derékszíjhoz bilincselve, száj kipeckelve, kámzsa a fejen). Mindezt még megfejelték egyéni elzárással, s a közösségi érintkezés (menza, sport, istentisztelet) totális kiiktatásával...

Ez lett a modellje az ADX Florence nevű műintézménynek (itt alul), amely méltán kapta meg a „Sziklás hegység Alcatraza” nevet, noha a pelikánok itt nem őshonosak, és az Uffizi még nyomokban se lelhető fel. A börtön 60 millió USD–be került (hol van ez egy modern repülőgépanyahajó bekerülési költségéhez képest… a USS CVN76 Ronald Reagan, amelyet kábé akkoriban hagytak jóvá, mindösszesen 4,5 MILLIÁRD dollárba fáj – repülőgépek nélkül; egész felfoghatatlan), s 1994-ben nyitott meg, azaz zárt be jópár gazfickót (érdekes, ha egy börtön megnyílik, már zár is be….paradox egy helyezet).

Szóval az ADX Florence a hely, ahol nagyon nem viccelnek. A legtöbb, mintegy 2,5 x 4 méteres cella „bútorzata” (ágy, asztal, stoki) öntött betonból készült, speckó lefolyója van a csapnak, a wc eltömítés esetén lezár, a zuhany időzítővel műkdik, a tükör acélból van és a falhoz csavarozzák. Mondjuk a falhoz láncolással mindezt hozták már 500 évvel ezelőtt is, de hát ugye a fejlődés… TV, rádió van, de büntetésből ezeket elvehetik – s mi a tarka lóbránert csinálna akkor a fogvatartott a 24 órás nap 22-23 órájban? Merthogy a maradék az, amit zárkán kívül tölthet… Talán gondolkodhat azon, hogy hol is van, mert az „ablakokból” (ami egy kábé 8 x 90 cm-es nyílás) csak az eget látja, semmi egyebet (megjegyzem: Sátoraljaújhely még ezt sem biztosítja…), s azt se tudja, hogy az épület pontosan mely részén van. A sportolást is egy „üres úszómedence” jellegű helyen végzik, hogy a falakon kívül mást ne is lássanak.

A napi rutinszerű motozás, az állandó videomegfigyelés a rendszer része. Természetesen a szögesdrót, mozgásérzékelők, őrkutyák, kamerák, lézersugarak, nyomásérzékeny padlólapok a gyári alapfelszereléshez tartoznak; metálszín, tolatóradar és dupla sajt nem rendelhető. Egy fogvatartott szerint a rezsim „nyomor és fájdalom” okozására szolgál, egy volt őr szerint ez „a pokolnak egy tisztább változata”. Néha öngyi lesz valaki, ha nagyon ügyes, de az éhségsztrájkot mesterséges táplálással lerendezik. Híresebb vendégszereplők A stáb állandó tagjai: Eric Robert Rudolph, aki a ’96-os Olümpián robbantgatott, Zacarias Moussaoui, aki a 9/11 egyik megalkotója, Theodore Kaczynski az „Unabomber”, Timothy McVeigh, akit 2001-ben kivégeztek az Oklahoma City-béli robbantás miatt, Dwight York, a Manchester United trinidadi csatára  fekete szupremációs vezető (és szexuális bűnöző, adócsaló, szerintem L. Ron Hubbarddal jól megértették volna egymást). Ne feledkezzünk meg a már szintén elhunyt Charles Harrelsonról, akiről ha filmet forgatnának, a főszerepet alighanem fia, Woody Harrelson kapná (ezek szerint a Natural Born Killers főszerepe nem egészen véletlen esett rá).

A rabok csapata igazi all-american válogatott (a 101st 82nd Airborne most nem lázad), „worst of the worst”, mindössze kábé 500-an vannak. Egy 300 milliós országból tényleg csak nagy dobással lehet idekerülni, de hát America’s Got Talent...

Aki a rabok mindennapjait szabályozó könyvecskére kíváncsi, ide kattintva eléri. Roppant tanulságos.

Mindenesetre ára is van biztonságnak: egy supermax börtönben 75.000 USD/fogvatartott/év költséggel lehet számolni, ami a triplája az átagosnak. Crime does not pay, but costs – nagyon is igaz. És az ADX Florence nem az egyedüli a kategóriájában; állami (tehát nem szövetségi) fenntartásban van még jópár ilyen hely: az Oak Park Heights például Minnesotában, ahonnan (tudjuk, Acatrazról se) még soha nem szöktek meg, és börtönön belüli emberölés sem volt. Johnny Cash is úgy érezte, hogy megörökítésre érdemes más börtönök is vannak még. Ez az 1878-ban építeni kezdett (amikor is Magyarországon előlép: Csemegi Károly és az ő state-of-the-art büntető kódexe)  Folsom Prisonról szól:
 
Igaz, arról nincs benne szó, hogy ez volt az első börtön a világon, ahová bevezették az elektromosságot – eredetileg még nem kivégzési céllal.

Folsom híres szülötte  lakója volt Charles Manson, de az utolérhetetlen Danny Trejo is itt készült fel későbbi híres filmszerepeire.

Ez az első egy kissé túlzás:

de ez a második már üt, mint a toronyóra:

Említsük még meg Kalifornia büszkeségét, a San Quentin börtönt is – híres fogvatartottak felsorolása itt igen hosszú lenne, amit a helyben végrehajtott halálos ítéleteknek is köszönhet az intézet.

Kérdéses, hogy jó-e ez a szisztéma. Számos ok miatt (egyik ezek közül a híres „három csapás” nevű büntetőjogi ökörség, meg Odabasz bíró úr öröksége) lakosságarányosan és abszolút számadatot tekintve is az USA rendelkezik a világ legnagyobb börtönpopulációjával: jelenleg is nagyjából 2 millió ember van rács mögött a Szabadság Földjén (ez 686 fő/100.000 lakos), beelőzve a legkevésbé sem demokratikus Orosz Föderációt és Kínát (0,9, illetve 1,4 millió fő). Nehéz elképzelni, hogy mennyit lenne a fogvatartotti létszám, ha Kínában és az oroszoknál is bejönne a plurális demokrácia…

Prison Gang

And the whole rhytm section was the purple gang, let’s rock – énekelte a Király.

Nos, nem egy börtönben a ritmust valóban a börtöngengek diktálják, és igen, they’re rockin. A prison gang egyrészt önvédelmi társulás, ugye egységben az erő, s ami nem öl meg, az erősebbé tesz (Nietzsche), s mi tesz erősebbé, mint pár tucat (száz) hasonló világfelfogású nigger  fogvatartott, akik együtt küzdenek a szocialista jövőért a fehér /hispano/még feketébb gengek ellen - már ha nem üzletelnek éppen velük. Olyan ez odabent, mint a Monopolyba oltott Survival. Közös érdek, közös átok, mások nemigen jó barátok. Ezek a csoportok tehát általában önvédelemből jöttek létre más, már létező börtöngengek ellen (bár léteznek olyanok melyek eredete börtönön kívüli), s jellemzően faji-etnikai alapon szerveződnek (szüfrazsetteket sem fogadnak be).

A Pelican Bay szekciónál megemlítettem párat, de a lista nem teljes: ide tartozik még a Texas Syndicate (hispanók), a Ñetas (Puerto Rico rum rulez), United Blood Nation (keleti parti feketék), Folk Nation, People Nation (e két utóbbi úgy utálja egymást, mint Brian életében a Palesztina Népe Frontja meg a Palesztin Nemzeti Front, vagy mi), D.C. Blacks (fővárosi fekuszok), Confederate Knights of America (white supremacist), Dead Man Incorporated (Marylandből), Conservative Vice Lords (a „vice” itt ugye nem a „helyettest” jelenti – ők főállású ganxta fekuszok Chicagóból, go Bears, Bulls, Blackhawks & Whitesocks – szerzői preferencia), és a kakukktojás, a dél-afrikai nemzeti válogatott gerincét adó  The Numbers Gang  (egy szép videó a főnökről itt alul), akiket a világ legkeményebb börtöngengjének tartanak; még jó, hogy az internacionalizmus itt még nem meghatározó.

Ahogy lenni szokott, bővítették hatáskörüket: a drog- és alkoholcsempészet, zsarolás, prostitúció szervezése hasznos elfoglaltságot és bevételt jelent az egyhangú börtönévek alatt. USA-szerte százezres nagyságrendű (!) aktív tagja van a gengeknek – s nem csak börtönön belül. Másrészt a gengek valamiféle önkormányzatot is megvalósítanak, mint a céhek a középkorba, külső segítség nélkül lerendezik a belső feszkót, igénybe nem véve a hivatalos utat. A gang tagjai általában tetkókkal és a közös szóhasználattal azonosítják egymást, külön rituálét használnak; tulajdonképpen olyanok, mint valamiféle (rendőr)botcsinálta törzs. Ezt az őrök is levették, s a tetkók jópár bandatagot juttattak már max security vagy Special Handling Unit részlegekbe. Egy átlagos Waffen-SS katona se tudta volna jobban kifejezni krédóját, mint a gang tagjai: „in for life and out by death”, vagyis a belépés egy életre szól, kilépőhöz csak a halotti anyakönyv mellékleteként lehet hozzájutni.

Leszögezhető, hogy a gengek közti nyári átigazolási piac nem olyan pezsgő, mint az európai klubfutballban; élő példát hirtelen nem is tudnék hozni. Itt, valamint itt további infók lelhetőek fel.

Van egy börtön, amit azonban a gangek nem tudnak meghódítani, mert még a fentieknél is katonásabb; ez a United States Disciplinary Barracks, vagy más néven The Castle. Nem véletlen, hiszen maga a hadsereg üzemelteti Fort Leavenworth-ben. Supermax börtönnek számít, és legalább 5 éves szabveszt, vagy tiszti rendfokozat kell a szálláshelyszolgáltatáshoz, s itt található a hadsereg „halálsora” is.

Death Row

Vannak tehát még ennél is különlegesebb helyek, ahol a fogvatartottank aztán totál semmi vesztenivalója nincs, hiszen max megint halára ítélik, sag schon, kétszer kivégezni mégse tudják (mondjuk talán ha lenne minősített végrehajtás, mint annó, de hát a liberalizmus, ugye). Itt tehát haláli speckó elítéltek vannak.

Igen, a Halálsoron vagyunk ahol Ave Caesar nélkül is morituri te salutant a jelszó. Ha a gugliba beütjük: „death row”, kb. az 5. találat a Texas Department of Criminal Justice (nagyjából Texasi Büntetőjogi Részleg) nevű kormányhivatal honlapja. Nem véletlenül: bár Florida és Kalifornia több embert tart a „halálsoron” (az egész USA-ban majd’ 3200 ember várt kivégzésre 2009 végén), Texas vezet a kivégzettek számát illetően: a halálbüntetés 1976-os felújítása után (ugye a Furman vs. Georgia ügyben 1972-ben felfüggesztették, de a Gregg vs. Georgia ügyben 1976-ban de facto visszaállították a halálbüntetést az USA-ban), már a 464. kivégzést is letekerték (Larry Wooten fekete férfi Lamar megyéből, nyereségvágyból több emberen különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette miatt), s mivel 1923-73 között még 506 rosszfiút intéztek el államilag, mindösszesen a jubileumi ezrest közelítik (bonus prize: governorial pardon, hehe). Ha az ember rákattint erre a linkre, nagyon érdekes dolgokat olvashat; arrafelé valahogy a „közérdek” felülír sok „biztonsági okot”, mert hogy a magyar BVOP-tól nehéz lenne személyre lebontott adatokat kapni, az igen valószínű.

A kedélyességet félretéve, borzasztó sorsok bontakoznak ki. A szerző elvben halálbüntetés-párti, de a fenti honlap bezony tompít ezen. Az USA-ban a halálbüntetés kihirdetése és végrehajtása között eltelik jópár év – az elítélt előbb gyakorlatilag letölt egy hosszabb szabadságvesztést (a bő 10 év körüli az átlagos, de a csúcstartó David Powell 31 évig senyvedett a megváltás előtt), majd „mellesleg” ki is végzik. Dupla büntetés, nagyon nem helyeselhető. Viszont a kivégzettek utolsó mondatai sokszor nagyon megindítóak, még az én torkom is elszorul (magamat ismerve, eztán azért quite etwas) – érdemes elolvasni őket.

Kevin Scott VARGA, külhoni magyar (pont lemaradt a kettős állampolgárságról) oly szépen mondta 2010 májusi kivégzésekor: I do not want anybody to mourn my death; celebrate my life – nem akarom, hogy gyászoljanak; ünnepeljék, hogy élek). Texasban amúgy a death row a Polunsky Unit-ben van (nők a Mountain View Unit-ot kapják, de romantisch…), de a halálos ítéleteket  hagyományosan a  Huntsville Unit-ben foganatosítják; régen kötéllel és elektronyos székkel, ma már méreginjekcióval. További érdekesség, hogy ott a rassz megjelölése nem találkozik ombudsmani rosszallással: ha valaki fekusz, akkor fekete, ha native indian,  hispán, fehér, kaukázusi, eszkimó, marslakó, akkor azt írják a kartonjára – tényszerűen. Az is érdekes azért, hogy az 1923-73 közti kivégzések kábé 2/3-a fekete, 9 %-a hispán, a maradék fehér… Jim Crow még mindig szárnyal, de a déli szigorra magyarázat a déli konzervatív büntetőjogi hozzáállás, mely hajlamos előbb akasztani, majd az igazságot kideríteni (ugye ez az az állam, ahol az éjszakai behatolót minden kérdés és jogkövetkezmény nélkül legális lepuffantani).

Ezzel szemben az utolsó vacsora érdekes:  az elítélt a józanság határain belül (tehát alkoholon kívül) bármit rendelhet, ami a környéken beszerezhető. Tulajdonképpen igazán extra kívánságok nincsenek, de feljegyeztek már langusztafarka, garnélát, Wellington bélszínt, Burger Kinges rendelést felvonultató utolsó étkezéseket, de a személyes kedvencem a „pizza with everything”. Ami még érdekesebb, hogy évi kábé 100 millió USD-t csapnak ki a hallbüntetések végrahajtására (Floridában az utolsó vacsi maximális költsége 40 dolcsi, nem ez dobja meg…). Akinek van hozzá gyomra, itt szó szerint csemegézhet.

The 3rd World

Van ugyen az Élet Értelme by Monthy Python’s Flying Circus, annak is van a harmadik világ-féle sketch-e, mint alul, ahol itt az auftakt a lényeg, nem a későbbi hitbéli vita, khm.

Nohát, a 19. század derekára jellemző közép-angliai állapotok egy meghitt provanszál villa kényelmét nyújtják egyes afrikai, ázsiai, dél-amerikai börtönökhöz képest. Hell on earth, trust me. Itt van kapásból Pollsmoor Maximum Security Prison Fokvárosból, a maga viruló gengéletjével (The Numbers Gang interjút lásd feljebb), vagy a kitűnően managelt Butim börtön Brazíliában, ahol 1999 júniusában a 456 fogvatartottból 345 pattant meg – egyszerre. Aztán itt van La Modelo (A modell) nevű börtön Bogotában, ahol privát boltok és éttermek szolgálják ki a kb 11.000 fős nagyérdeműt, szigorúan in-house (tehát for club members only és házhozszállítás sincs,), vagy a Kamiti Maximum Security Prison Nairobiban (Kenya), ahol vödrökkel állnak sorba „tiszta” vízért a fogvatartottak s ahol mobiltelefonnal vették fel, ahogy a mobiltelefonok után kutató őrök brutálisan összeverik a mobiltelefont rejtegető fogvatartottakat. Ha ezt Kafka vagy Rejtő látta volna…

A Maula Prison-ban (Malawi) átlag minden 60. fogvatartott hal meg – de nem ám kivégzés okán, hanem az egészségügyi állapotok miatt. Igaz, a 12-13 milliós népességre jutó körülbelül 28 diplomás ügyvéd és 8 ügyész még rosszabb statisztikai átlagot hoz; ehhez képest a VIII. kerületi Ügyészség tobzódik emberekben.

Mexikóban nem is a bel-, hanem a külvilág okoz gondot: a Penal del Altiplano nevű intézet falai 1 méter vastagok, a börtön körüli légtér zár alatt van, 10 km-es körzetben korlátozott a mobiltelefonhálózat, és páncélozott szállító harcjárművek állomásoznak a börtön körül – ugyanis a szökés (nehéz)fegyveres külső elősegítése itt nagyfokú kockázatot jelent. Igaz, a Tijuana, Sinaloa, del Golfo (Gulf), Los Zetas kartellek vezetői megérdemlik ezt az aprócska figyelmességet.
A Granja Penal de Pavón Guatemalában sem a hétköznapi egykedvűségéről ismert: a hatóságok tulajdonképpen csak a külső őrzést adták, a belső életet a rabok „önkormányzata” (rule in chaos, hehe) határozta meg;  ennek elképzelését az olvasóra bízom. Ez a modell annyira sikeres volt, hogy 2006 szeptemberében alig 3000 rendőrre volt szükség, hogy az intézményben a rendet helyreállítsák. Ehhez mérten a hét halott (incl. a börtön „polgármestere”, Luis Zepeda) tényleg collateral damage.

Gikondo vagy Kigali City Prison Ruandában másféle rekorddal dicskedhet: az 1994-es népirtások utáni kábé 50.000 (ötvenezres) fogvatartotti létszámával legfeljebb a náci koncentrációs táborok és a Gulag vetekedhettek. Összehasonlításul: a francia Fleury-Mérogis Prison a maga 3.800-as fogvatartotti létszámával Európában vezeti a listát.

Kivételek azért ott is vannak.

Itt van rögtön a fülöp-szigeteki Cebu Provincial Detention and Rehabilitation Center (CPDRC) vidám férfikórusa börtönválogatottja, amint nagy átéléssel és szenzációs koreográfiai érzékkel (különösen a „csaj”, hehe, alakít nagyot) ütik agyon szabadidejüket. A videót eddig több, mint 46 milliószor nézték meg, sajnos, a beágyazás funkció le van tiltva...

Itt pedig a középkori teuton lovagok nemes hagyományaihoz visszatérő, úgynevezett „wilde sau” alakzatot formáló középponti ék is megüti a Magyar Néphadsereg Néptánckórusának színvonalát.

Lefogadtam volna, hogy a biztonsági tiszt eleinte ellenezte az egészet, de aztán meghajolt a rabok alulról jövő iniciatívája előtt, hiszen ugye a nevelés a cél, s a közösségi cselekvésben feloldódó, ekként a közösségi érdekeknek magát alávető individuum már egy kis lépést tett afelé, hogy a társadalom hasznos, blablaba. De nem: az igazgató ötlete volt, nevelési céllal, s a börtöntrupp immáron majdnem olyan híres, mint az Alexandrov Kórus és állítólag a rabok is élvezik (a szavazáson kiemelkedő, 102,7%-os tetszési indexet mért a parancsnokság). Ha nem volna ez is egy max security prison, talán még a Szigeten is felléphetnének vele, de azt hiszem, a vízummal gondok adódnának… Viccen kívül, Ricardo Vidal kardinális, amikor 2007-ben meglátogatta a börtönt és megnézte a performanszot, megjegyezte: „a fegyelem csodálatos bemutatóját láttuk. Bárcsak ilyenek (ti. fegyelmezettek) lettek volna életükben, nem kerültek volna ide!”. Nos, egy börtön, mely eléri célját… Lehet, hogy Guantanamón is ezzel kellett volna próbálkozni?

Zárásként egy szerkesztőségi megjegyzés: Iustizmord posztja egy kis magyar kitekintéssel zárult - volna, ha a blogszerkesztőgép nem mondja, hogy túl hosszú, tessék vágni belőle. Leválasztottuk tehát a magyar részt, de a szerző ígéretét bírjuk arra vonatkozóan, hogy erre külön írásban fog kitérni.

Lemilblog