Felderítők, kémek, titkosügynökök és gabonabeszerzők

 Egy szomszédos blogon, egy kiváló tollú kolléga állandó szófordulata a „30 kilométerrel és 300 évvel odébb” kifejezés. Jelen esetben tegyünk mindkét szám mellé egy-egy nullát, cseréljük fel a mértékegységeket, és Asszíriából kiindulva nagyjából megkapjuk mai posztunk helyszínét, a Földközi-tenger körül elterülő Lómai… akarom mondani Római Birodalmat. Ez alkalommal sem kívánok belemenni a Birodalom történetébe, hiszen elég jól ismert államalakulatról van szó. Kicsiből nagy lett, aztán jöttek a balbálok és más notólius bűnözők (oké, oké abbahagytam), mire az utolsó római császár nyugdíjba vonult, és békésen tenyészthette kedvenc tyúkjait.

 A hatalmasra nőtt Birodalom – ne feledjük, a Város megalapításától kezdve Traianus haláláig (i.sz. 117) folyamatosan terjeszkedett – határán számtalan kisebb-nagyobb törzs, törzsszövetség és ország helyezkedett el, akik figyelő tekintetüket a gazdag és jómódú rómaiakra vetették, és időről időre megpróbálkoztak kifosztásával. Nem csoda, hogy a rómaiak is kialakították a maguk hírszerző-rendszerét, hogy megfelelő előrejelzésekkel rendelkezhessenek egy esetleges barbár betörés esetére. Minthogy a rendkívül hosszú határ egymástól gyökeresen különböző földrajzi, politikai környezetben futott, ennek megfelelően a hírszerzés is másféle módon működött: megkülönböztetjük egymástól az északi és keleti határvidéken dolgozó rendszert.

Nézzük először az északi végeket. A császároknak – leszámítva a hódítási betegségben szenvedő Traianust – a legfőbb törekvésük az volt, hogy a jól, jobban védhető természetes határokig terjeszkedjenek. A folyók (Rajna, Duna) mellett kiépülő hol lazább, hol sűrűbb erődrendszert, légiós táborok és megfigyelőpontok sorát nevezzük limesnek. Feladata nem is annyira a konkrét védelem, hanem inkább a megfigyelés, esetleg feltartóztatás volt, míg a légiók a veszélyeztetett szakaszhoz nem érnek. Ez a fajta defenzív taktika a hírszerzésre is érvényes volt. A szakirodalom emiatt „információs sorompóról” beszél e területen. A támadástól tartó Birodalom rettentő bizalmatlan volt a germán törzsekkel szemben, gyakran még a követeket sem engedték be teljes létszámban. Még a kereskedést is csak kijelölt helyeken, lehetőleg mindentől elzárt területen folytatták, nehogy a barbárok kémkedni tudjanak. 

A keleti határokon a fentiekkel ellentétben aktív hírszerzés  folyt. A nagyobbrészt lakatlan őserdőkkel borított európai határszakasszal szemben itt hegyvidéki és sivatagos zónák váltakoztak egy sokkal urbanizáltabb területen. Sőt, itt terült el a Római Birodalom legkitartóbb ellenfele, a Parthus Birodalom, majd később a szasszanida állam. Kihasználva a terepi lehetőségeket, a rómaiak csupán a legveszélyeztetettebb részeken  építettek erődöket, melyek szerepe többes volt. A védelem mellett kereskedelmi állomásokként és vámhelyekként is funkcionáltak – nem utolsó sorban pedig a hírszerzés bázisaiként. A nagyobb népsűrűség, a városok és falvak nagy száma felgyorsította a hírek áramlását, amit tovább erősített a nagymértékű kereskedelem, valamint a vallási célú zarándoklatok sora. Érthető tehát, hogy a keleti határ jóval nyitottabb, hírszerzési szempontból jóval bonyolultabb helyszín volt. Itt nem csak barbár törzsekkel, hanem szervezett államokkal állt szemben Róma, kifinomult diplomáciai módszerekkel dolgozó ellenséggel. A kereskedők és zarándokok kihallgatása, katonaszökevények elfogása – mind-mind olyan tevékenység, amit egy normálisan működő hírszerző szolgálat használ – már nem volt elég: ki kellett alakítani egy professzionális szervezetet, amely magától dolgozik.

A Birodalom fennállása során számtalan egység jött létre erre a feladatra, melyek tevékenységi köre gyakran átfedte egymást, függetlenül attól, hogy a határokon belül, avagy kívül működtek. Ezek mindegyike elit csapat volt, gondosan válogatott és kiképzett emberekkel, melyek általában az adott provinciában állomásozó légióba tagozódtak. Ők voltak az exploratores (felderítők), és a speculatores (kémek). 

Az exploratorok segédcsapatként (auxiliaris) szolgáltak a principatus korában, feladatuk elsősorban a felderítés volt. Egy-egy légió előtt vonulva, portyázva szereztek információt az ellenséges hadmozdulatokról, erőkről. Nem egyértelmű azonban, hogy szervezeti egységként önállóak voltak-e, avagy több különböző csapattestből lettek-e alkalmanként összeválogatva. Josephus Flavius zsidó háborúkról szóló könyvének egy bekezdése arról árulkodik, hogy kezdetben inkább ideiglenes csoport lehetett, Titus hatszáz lovasból szervezett egy kémszolgálatot ellátó egységet. A második századtól kezdve azonban kezdenek önálló egységként megjelenni a feliratokban és különböző irodalmi művekben. Ez volt az az időszak, amikor egyre nagyobb szerephez jutottak az ellenséges vonalak mögötti cserkészésben, „nyelvek” fogásában, és kihallgatásában. E tevékenységükhöz elengedhetetlen volt a civil öltözet. A heidelbergi Kurpfälzisches Museum őrzi Respectusnak, egy exploratornak sírkövét, melynek feliratából megtudjuk, hogy az egykori felderítőre nem sokkal hadsereghez való csatlakozása után villámgyorsan lecsapott a különleges egység, ahol azonban egy műveletben fiatalon, alig 23 éves korában elhunyt.

Milyen műveletek voltak ezek? Ammianus Marcellinus munkája megőrzött egy ilyet az utókor számára. Amida (a mai Diyarbakir; az egykori erőd romjai itt jobbra) szasszanida ostromakor (359-ben) – amikor is a szerző egyébként a városban tartózkodott, és tevékenyen részt vállalt a védekezésben – a felmentő sereget vezető római hadvezér több explorator segítségével tartotta a kapcsolatot az ostromlottakkal. Más kérdés, hogy a hadművelet nem sikerült, és a várost védő légiósok és civilek nagy részét a győztesek lemészárolták. Libanius jegyzett fel egy esetet, mikor a bevetésre induló ügynök hosszú, több hónapig tartó útja után tett jelentést a császári udvarban.

A speculatorest általában belső elhárító szervezetnek tartják, noha tudjuk, hogy részt vettek nagyobb lélegzetű fedett műveletekben a római határokon kívül is. Természetesen egyenruhát ők sem viseltek: Szerbia területéről való egy egykori kém sírköve, akit csuklyás köpenyben ábrázoltak egy gyors szekéren, mellette lándzsát tartó szolgájával. Név szerint ismerjük Publius Sulpicius Peregrinust, aki eredetileg lovasként szolgált, vagy éppen Lucius Titus Celert aki a pretoriánus testőrség IX. cohorsából került át az elhárításhoz. Sírjuk domborművén mindketten tunikát és köpenyt viselnek.

Leginkább azokon a határ menti területen működtek, ahol a kereskedelmi utak húzódtak, illetve a légiók állomásoztak. A keleti tartományok közül ilyen volt például Syria, vagy éppen Cappadocia. Az állandó hallgatózáson és kukkoláson kívül hozták-vitték a híreket az erődök számára, utasításokat a provincia vezetőjétől, vagy éppen a légió legátusától.

A növekvő Birodalom, a császárok egyre nagyobb hír- és információéhsége – no és paranoiája – elhozta azt a pillanatot, amikor a légiók mellé helyezett kis egységek már nem feleltek meg céljuknak. Ugyan nem szűntek meg sem az explorator, sem pedig a speculator egységek, de megjelentek az egy kézben lévő, központosított szervezetek,  a frumentarii (gabonabeszerzők) majd később az agentes a rebus (titkosügynökök) csoportjai. 

Róma egész történelmének talán leghírhedtebb „egysége” a gabonabeszerzőké volt. Érdekes elnevezés az övék – frumentarii – mintha az ÁVH-s legényeket „búzabegyűjtőknek” nevezte volna el kopasz vezérünk, jelvényükként egy padlásajtón keresztbe támasztott söprűvel. A Krisztus utáni második századra egyértelművé vált, hogy szükség van egy egész Birodalomra kiterjedő hatáskörrel rendelkező szervezetre. Végül Traianus (itten jobbra lent, ha valaki keverné a két fickót) volt az, aki felállította a „gabonabeszerzők” elitgárdáját. Alapjául azokat az egységek szolgáltak, amelyek eddig is léteztek, feladatuk pedig valóban a rekvirálás, a légiók élelemmel való ellátása volt. És miért pont belőlük lettek a különlegesek? A válasz egyértelmű: úgy ismerték a Birodalmat, mint a tenyerüket, fel-alá járva, utazva, a légiókat követve sok mindent láttak, hallottak. Nem viseltek egyenruhát, ugyanakkor légiós táborban laktak, míg Rómában hivatalos szállásuk a Castra Peregrinorum volt, Róma hét dombjának egyikén, a Mons Caelius-on, melyről megmaradt feliratok tanúskodnak. Hogy a szervezet tagjai a kezdet kezdetén igenis büszkék voltak hivatásukra, azt az tanúsítja, hogy számtalan síremléken találjuk feltüntetve rangjukat. Érdekes, hogy tagjait főleg a Germaniából és Duna-menti provinciákból toborozták – több Pannoniából származó frumentariusról is tudunk, így például Savariából (a II. segédlégió egykori katonája), vagy épp Aquincumból kerültek az alakulathoz.

Hadrianus – aki a Traianus-féle kardozunk-hódítunk módi után békülékenyebb hangnemet ütött meg – volt az, aki végül befejezte a gabonabeszerzők feladatkörének kialakítását. Eszerint megmaradt eredeti feladatuk, azaz a gabona begyűjtése (belföldön és külföldön egyaránt), miközben kémkedtek is az adott területen; ők voltak a futárszolgálat – az általuk megszerzett híreket saját szervezetük juttatta el a császárhoz; ilyenkor, hogy gyorsabban juthassanak előre, egy különleges lándzsát vittek magukkal, ami pozíciójukat jelezte – valamint ellenőrzésük alatt tartották a postát is. Nem egy korrupt, csak testi örömeinek – na jó, lelkinek is – áldozó proconsul látta vesztét óvatlanul fogalmazott családi leveleinek. Két mai spanyolországi feliratból pedig arra következtetnek, hogy egyes esetekben a (belvízi) hajózást is ők felügyelték. 

Az idők során a frumentariusok egyre több jogkört ragadtak magukhoz, ami oda vezetett, hogy a társadalom rettegni kezdett tőlük, ami végül engesztelhetetlen gyűlöletbe és megvetésbe csapott át. Ők kísérték a foglyokat (pl. Pál apostol is az ő kíséretükben került vissza Rómába), végeztek a politikailag megbízhatatlan elemekkel, végül már ők is hajtották végre az ítéletet; kezükhöz egyre több – igen gyakran ártatlan – vér tapadt. Befolyásuk növekedett, 217-ben Marcus Oclatinus Adventust, a frumentariusok és a pretoriánus gárda parancsnokát Caracalla halálakor császárnak akarta a szenátus, ő azonban idős korára való hivatkozással elutasította a felkérést. Maradjunk annyiban, ő tudta: jobb a tőrt fogó kéz oldalán állni, mint a másikon... (Csak tájékoztatásul: a császári címet végül megszerző Macrinus - itt balra - tizennégy hónapig viselhette a bíborszínű tógát, hogy aztán egy akupunktúrás kezelésbe belehaljon.) Érezve a hatalom ízét és erejét, a szervezetet elérte a korrupció: akinek megfelelő mennyiségű pénze volt, az megvehette életét. Az utálat végül annyira ellehetetlenítette a társulat működését, hogy Diocletianus feloszlatta azt, ami nettó kétszáz százalékkal emelte népszerűségét; ezzel egy korabeli választáson minimum kétharmados győzelmet arathatott volna, és még a Birodalom határain túl élő rómaiak is rá szavaztak volna.

A pillanatnyi elégedettség, ami elöntötte Diocletianust a rendelet aláírásakor, hamar tovatűnt. A spalatói palotájában üldögélő dominus piszok hamar rádöbbent, hogy a gabona ugyan változatlanul eljut a hadsereghez, de az infók biza’ elakadnak félúton. Így nem is vacakolt sokat, s felállt az új egység, az agentes a rebus (másképp írva: agentes in rebus), azaz a „titkosügynökök”. A pontos dátum nem ismert, először 319-ben említik őket. Tanulva a túlontúl önállóvá váló frumentariusok esetéből, a császári udvar egyik méltósága alá rendelte őket: a külügyeket és a palota belső ügyeit intéző magister officiorum parancsnoksága alá kerültek. 

Képzésük is a palotában folyt, szigorúan militarizált környezetben. Szakdolgozatvédés, államvizsga és a lerészegedés után megkapták első beosztásukat valamelyik provincia valamely állami hivatalában, mely ezek után fedőszervként szolgált számukra. 357-ben minden tartományban két-két ügynök szolgált, ami 395-ben egyre csökkent. A négyszázas évektől kezdve azonban ismét növekedett a létszámuk, 412-től kezdve újra két ügynök dolgozott egy tartományban, majd tovább emelték a bevetési keretet, ami végül meghaladta az ezer főt. 

Nem volt rossz beosztás, Justinianus törvényei szerint a cég tagjai mentesültek a polgári és büntetőjogi törvények alól, csupán a magister officiorum ítélkezhetett felettük. Mivel fő feladatuk a gyors kommunikáció volt a Birodalmon belül, logikus volt, hogy ők ellenőrizték az állami postát (beleértve a leveleket is), felügyelték az utakat és fogadókat, valamint az utazók menetleveleit. Szerepet kaptak a diplomáciában, a követeket kísérték, segítették és egyben megfigyelték őket a tárgyalásokon. A későbbiekben fontos feladatuk lett az uralkodói parancsok kihirdetése, végrehajtásának ellenőrzése, a provinciák bürokráciájának megfigyelése. Innentől kezdve pedig már csak egy lépés hiányzott, hogy a rossz emlékű gabonabeszerzők összes melóját elvégezzék.  

Megjelent az eliten belüli elit, ők voltak a curiosi, a legügyesebb, legrafináltabb titkosügynökök. Ők aztán tényleg titokban működtek, ellenőrizték az ellenőröket, megfigyelték a megfigyelőket, övükben pedig mindig ott bújt egy jól megélezett penge, hogy bármikor lecsaphassanak arra, akire a Dominus ujja rábökött. Nem voltak sokan, erejük teljében a Kelet-római Birodalom területén csupán 248 tiszttel, 250 altiszttel és 750 közemberrel szolgálták a dominatus urát. Ennek ellenére rettegtek tőlük, a már említett Libanius, egy negyedik századi filozófus terrorral és zsarolással vádolta őket: „juhászkutyák, akik csatlakoztak a farkasfalkához” – jellemezte a titkosügynököket. Ők tartóztatták le a különösen veszélyes elemeket, illetve magas rangú tisztviselőket, ők kísérték száműzetésbe az elítélteket (pl. Aranyszájú Szent Jánost 404-ben).

Az agentes a rebus még két kisebb egységet foglalt magába. A mensores a császár utazását biztosították, útvonalat ellenőriztek és a szállást védték, a lampadarii pedig az ünnepélyes menetek felvigyázásával foglalkoztak - nevük szerint csupán a fáklyákat tartották a menet szélén, de ne higgyünk abban, hogy feladatuk ennyiben kimerült. A cég igen hosszú ideig létezett, utolsó említésük 678-ból származik; Hitvalló Theophanész írása szerint Pál magiszter küldi őket egy követségbe.

Láthatjuk tehát, hogy Róma sem volt híján azoknak az egységeknek, csapatoknak és szervezeteknek, melyek napjaink államait jellemzik. Persze, azóta nagyot változott a világ, a XXI. században már egészen biztosan nincs olyan titkosszolgálat, melynek emberei foglyokat kísérnének, vagy mondjuk, kínoznának. Nem, ebbe még belegondolni is borzasztó lenne!