Biztos vagyok abban, hogy ha a klasszikus feladvány Lemilre aktualizált film-, avagy könyv-verziójával szembesülne ("Ha csak tíz/húsz/ötven  háborús filmet/könyvet vihetnél magadra egy lakatlan szigetre, melyik lenne az?"), számos olvasónk listáján ott szerepelne A piszkos tizenkettő című opusz.

A dallamos és roppant könnyen kiolvasható és megjegyezhető nickű Machaerophorus kolléga (tudjátok, ő az a bajonettes srác) ma bebizonyítja, hogy nem csak a döfő-szúró-vágó fegyverekhez ért, hanem egy – minden szempontból korrekt – Lemilposzt megírása sem áll távol tőle, ráadásul az előző mondatban szereplő témáról.

Egy ismerős cím: "A Piszkos Mocskos 12 13" (Filthy Thirteen)

Az amerikai ejtőernyős alakulatok történetét elég hosszú lenne elmesélni és mivel nemrég volt egy remek és nagyon alapos poszt Richard D. Winters halála alkalmából, én egy másik személyt emelnék ki röviden csak belőle.

Ott, ahol Richard D. Winters 1942 augusztusában megkezdte szolgálatát (a georgiai Camp Toccoa kiképzőtáborban), volt még jó pár olyan önkéntes, akik komoly befolyást gyakoroltak a háború kimenetelére. Az amerikai ejtőernyősök ugyanis mind önkéntesek voltak, akik szigorú válogatás után ölthették magukra a sokak által irigyelt egyenruhát és küzdhettek meg a jelvényekért.

Az egyik (és a mi szempontunkból a legfontosabb) kiképzőbázis a Camp General Robert Toombs volt; az Egyesült Államok hadseregének ejtőernyős kiképzőtábora a második világháború idején, öt mérföldre nyugatra Toccoá-tól, Georgiában.
1938-ban döntöttek úgy, hogy a helyi Nemzeti Gárda részére kiképzőtábort építenek. 1940. január 17-én indult a kivitelezés és 1940. december 14-én történt meg a létesítmény átadása. Ahogyan azt említettem, eredetileg Camp General Robert Toombs lett a neve, Robert Toombs, az amerikai polgárháború egyik tábornoka után.

A létesítmény átadása után a helyi Nemzeti Gárda múlatta benne az időt. Közben azonban kisebb balhé támad a világban és az Egyesült Államok is úgy gondolta, hogy ebből a buliból ők sem maradnának ki (azért kicsit kérették magukat, mint szűzlány az első bevetés előtt, mert hát azért mégse nézzék őket kurvának...)

Pearl Harbor után, 1942-től azután az Egyesült Államok Hadserege vette át a helyszínt, ahol ekkor még nagyon kevés épület volt, ezért az állományt főleg sátrakban helyezték el.  
Persze ezen hamar változtattak és elkezdték kiépíteni a tábort, ahogy illik.

Persze nem csak az 506-os PIR egységet, hanem még néhány hasonló alakulatot is itt képeztek ki. Az átlagos, normál kiképzési idejük 4 hónap volt. A speciális egységek képzése és az egyéb szakképzések tovább tartottak, illetve több helyszínre osztódtak. 

Egy kis felsorolás az itt kiképzett egységekről:

501st PIR, 101st Airborne Division
506th PIR, 101st Airborne Division
507th PIR, 82nd Airborne Division
511th PIR, 11th Airborne Division
517th PIR, 17th Airborne Division
457th Parachute Field Artillery Battalion, 11th Airborne Division
295th Ordnance Heavy Maintenance Company

A háború után a tábort bezárták, s egy darabig börtönként üzemelt. 

Egy aranyos kitérő a Camp Toccoa tábor  nevének eredetéről:

Mint említettem, a tábor neve Camp General Robert Toombs lett, de röviden mindenki csak (nem minden feketehumor nélkül) Camp Tombs-nak hívta.

Robert Sink ezredes volt az első egységek parancsnoka, aki eme világvégére érkezett meg néhány óra vonatozás után az 506. Ejtőernyős Gyalogezred (PIR) első alakulataival, kiképzésre. Kicsit elkerekedett a szeme - a nem annyira ijedős hírében álló ejtőernyős srácokkal együtt - amikor a 13-as számot viselő főútvonalon megérkeztek, majd a helyi koporsógyár (Toccoa Casket Company) mellett elhaladva bevonultak az első ugrások végrehajtására a Camp Tombs-ba (ha valaki nincs netán tisztában a tomb szó jelentésével: sírhant).

Ezek után Sink ezredes is úgy gondolta, hogy mindez egymás mellett azért nem tesz jót a srácok pszichés állapotának. Rávette hát a minisztériumot, hogy nem ártana a tábor nevét megváltoztatni, pl. Camp Toccoa-ra. Megtörtént ez is, szerintem elég gyorsan.

A koporsógyár állítólag maradt...

Az emléktáblát nem csak ezért kapta Sink ezredes.
Kezdetben a helyi, kisvárosi repülőteret használták kiképzésre, illetve az ejtőernyős ugrások gyakorlására, de mivel a kifutópálya túl rövid volt a katonai C-39 és C-47-es gépeknek, majd még egy jó kis katasztrófa is tetézte a dolgokat, ezért az itteni ugrásokat és gyakorlatokat lefújták, a srácok innentől kezdve pedig a Fort Benning-i légibázison gyakorolták az ugrásokat.

Camp Toccoában nem csak a jó reptér, de a profi lőtér is hiányzott, ezért a srácok harminc mérföldre, a Clemson Mezőgazdasági Főiskola lőterére jártak a kiképzés idején.
 
Ami viszont innen nem hiányzott (és mindmáig a legjelentősebb helyi látványosságot jelenti), az a Currahee Mountain. Az ejtőernyősöknek is az volt, mivel a srácok az erőnléti képzés keretében napi rendszerességgel megtekintették a hegyet, oda és vissza – futásban. Ha valaki emlékszik még a mondataikra a filmből: "three miles up, three miles down", azaz "három mérföld fel, három mérföld le".

Nem kell magyarázni ugye, honnan is származik a mondás? Az 506. PIR tagjai a mai napig "Currahees"-nek hívják magukat, s ez a harci köszöntésük is. Egy cseroki szóból, a "gurahiyi"-ből származik, ami azt jelenti: az önálló.

Szóval aki nézte az HBO sorozatát, a Band of Brothers-t, az innentől kezd képben lenni. 

Tehát ez volt az 506-osok kiképzőbázisa. Itt azért összefutnak a szálak az 506-osok más alakulataival, majd szétválnak, időnként pedig újra keresztezik egymást, például Winters hadnagy alakulatával és későbbi harci helyszíneivel is.

Az a bizonyos másik személy, aki nem kevésbé legendás és szintén 506-os, Jake McNiece, akinek származásáról finoman csak annyit jegyeznek meg, hogy "part Native-American", tehát részben indián. 

Bár őt és az egységét sokan nem ismerik, de annál inkább azt a filmet, melyet ő és az alakulata ihletett. A piszkos tizenkettő sokak kedvence volt, maradt is talán. A valóságban pedig volt egy Filthy Thirteen, azaz A mocskos tizenhárom!

Legendás egység volt ez a kőkemény 506-osokon belül is, úgynevezett pathfinders csapat; egy robbantó és felderítő raj. Ma talán a bőrnyakúakat és egyéb, az öngyilkosság határán tevékenykedő speciális alakulatokat azonosítanánk velük.

Egyébként a bőrnyakúak elnevezés (ha jól tudom) az amerikai polgárháború idejéből származik, amikor is az egyik északi, önkéntesekből álló és már akkor speciális feladatokat ellátó egység védjegye lett egy vastag és keményített marhabőrből készült nyakvédő, melyet a közelharc folyamán elszenvedett sérülések hatásainak csökkentése végett hordtak.

A filmbéli dolgokat felejtsük most el egy kicsit; ezeket a srácokat nem bűnözőkből verbuválták, hanem a legkeményebb feladatra válogatták ki az önkéntesek közül is önkéntesen! Ők voltak azok, akik legelőször, még a többiek előtt ugrottak és előkészítették a terepet a többieknek, robbantottak, szabotázscselekményeket hajtottak végre, és rögtönöztek (ha kellett, akár egy szál késsel). Ha nem volt éppen felszerelésük (mert hát a légiszállítás olyan-amilyen), nem estek különösebben kétségbe, hisz ott voltak a német alakulatok; a kisebb logisztikai problémákat könnyedén áthidalták az ő ellátmányukból és felszerelésükből. Igaz, az alakulat várható veszteségeit 80-90%-ra becsülték, s nem alaptalanul: az általuk elvégzett feladatoknál ténylegesen is ez volt a halálozási arány!

Ezért azután ne tessék csodálkozni, ha nem egészen illettek bele a jól fésült és mindig elegáns amerikai egyenruhások közé!

Nos, az ő parancsnokuk volt Jake McNiece.

Kiválóan képzett és pokolian bátor katona, bár a hadseregbe maga is egy kisebb csetepaté után menekült, amikor is egy kocsmai verekedésben majdnem agyonverte az egyik ellenfelét (szóval olyan legendásan rosszfiú volt, hogy akár Rejtő Jenő is meríthetett volna innen ihletet, a kies oráni helyőrség helyett). Emberei istenítették és bárhová követték. Titka a kíméletlen és alapos kiképzésben rejlett, amit minden egyes alkalommal maga is végigcsinált az embereivel, s közben kiválogatta a legkiválóbbakat. A bevetéseken mindig az élen járt, példát és bátorságot mutatott.

Ha valakinek mond az valamit, hogy harcok Carentan és környékén, Bastogne, D-Day, nos hát ők is ott voltak. A srácokat nagyon kemény próbák elé állították, bár cserében voltak bizonyos előjogaik, amelyeket kiharcoltak maguknak. Sejthetitek, milyen hatással volt az bizonyos tisztekre, hogy van itt néhány katona, akik nem tisztítják az egyenruhát, nem tartják be a katonai szabályokat, a legkisebb (akár csak vélt) sérelemért is kötekednek és verekednek, ráadásul csak saját parancsnokuknak engedelmeskedtek, sőt: még tisztelegni is csak neki voltak hajlandók. Ez sok tisztnél kivágta a biztosítékot, ezért azután állandósultak bizonyos összetűzések is, no és ily módon a katonai fogda is állandó lakókra lelt.

Amikor az egység áttelepült Angliába... na, akkor semmi sem változott. Az egyenruhájukat itt sem igazán sikálták és most már lehetett hivatkozni a fokozott és erőltetett kiképzésre is! Ekkor az egyik fényképen feltűnik egy kis felirat: Filthy-13.
A srácok ekkorra már állítólag többször lerámolták a környékbeli söntéseket, kisebb (de inkább nagyobb) zűrökbe keveredtek kábé mindenkivel, aki netán számon kérte volna rajtuk a kinézetüket, a szagukat és különben is úgy voltak vele, hogy mindenkinek a ku*va any*át.

Megszállottan készültek a bevetéseikre. Imádták a balhét, hajtották a csajokat, megitták egy-két kisebb-nagyobb hegy termését, vadásztak a szálláshelyükül szolgáló angliai birtokon szarvasra (ez állítólag kicsit sokba került a katonai vezetésnek dollárban is) és kőkeményen harcoltak, küzdöttek a bevetéseiken az ellenséges vonalak mögött.

Jake McNiece így foglalta össze az akkori állapotokat és az életszemléletüket:

"We didn't salute officers. We didn't mop barracks. We didn't do all that crappy nonsense that they had. But, we were all good combat soldiers, who often wore Mowhawk haircuts. We weren't there to play soldier. We were there to kill Germans".

A fenit beágyazott videón épp Jake McNiece mázolja ki indián hagyomány szerint egyik társát. A többiek szintén leborotválták hajukat.
A fenti kép megjelent a hadsereg újságjában, a Stars and Stripes-ban is. Innen szerzett ihletet a többi ejtőernyős alakulat, akik ugyancsak elkezdték harci színekkel kidekorálni magukat bevetéseik előtt.
Jake-nek négy ugrása volt egységével (illetve mindig a maradékkal + az újakkal, mert hát a csapat fogyott), mindegyik legendás és eseményekkel teli történelmi helyszínen. Azért azt nem árt tudni, hogy ekkor az amerikai ejtőernyős katonák "élettartamát" a hadvezetés 1,5 ugrásra becsülte. Persze kellett egy hatalmas adag szerencse is, de önmagában az azért ide kevés lett volna. 

Szóval Jake (akinek egyébként – mint említettem – (mohawk) indián vért is keringetett ereiben) nem volt egy ijedős gyerek. Az ellenségei a fronton pedig nem voltak túl szerencsések. Elmondta, nekik nem volt idejük és lehetőségük foglyokat ejteni. Menni kellett előre és abba bizony nem fért bele, hogy hadifoglyokkal foglalkozzanak – ezt mindenki értse úgy, ahogy akarja…

Első ugrásuk: 1944. június 6., D-Day.

Második ugrásuk: 1944. szeptember 17., Hollandia inváziója.

Harmadik ugrásuk: 1944. december 23., az amerikai és német vonalak közé Bastogne-ba, Belgiumba. A németek itt is rettegték őket, elvégre szabotázs és felderítés szakos hallgatók voltak. Az amerikai vonalakon belül viszont komoly legendává váltak! Mintegy mellékesen 1500 tonna ellátmány bejuttatását irányították az ostromlott városba, folyamatosan az ellenséges vonalak és a saját vonalaik közt közlekedve!

Negyedik (és egyben utolsó) ugrásuk: 1945. február 13., a Siegfried Vonal mögé, ahol szabotázscselekményekkel készítették elő az újabb offenzívát.

Az elképesztő veszteségek miatt az egységet folyamatosan töltötték fel, de McNiece, Jack Womer és Robert S. Cone ma is élnek az egységből. Jack Agnew 2010-ben halt meg.

Az egység tagjai közül még néhány név, akiket én megtaláltam: Joseph Oleskiewicz (itt jobbra, az angliai Exeterben, 1944. június 5-én), Brincely Stroup, Charles Mellen, Frank Palys, Charles Plaudo, John Hale, James F. Green, George Radeka, Clarence Ware, Roland R. Baribeau, James E. Leech, Herb Pierce, Andrew Rasmussen.
 
Az öreggel itt mindenki megpróbált egy fényképen szerepelni, elvégre az ember nem minden nap lehet egy ilyen legenda közvetlen közelében:
És végezetül egy magyar oldalt ajánlok a figyelmetekbe, ügyesek a srácok.