Nos, Ace22 barátunk megrázta magát, és sorozatának december elején megígért harmadik részét (pontosabban: a harmadik rész első fejezetét) máris a Lemilblog olvasóközönségének értő és kritikus tekintete elé terjeszti. Ha az ilyenkor szokásos csúszópénzt anyagi ösztönzőt is soron kívül átutalja az Alapító Atyák számlájára, semmi sem fogja megmenteni attól, hogy szerkesztővé váljon.

A napóleoni háborúk minőségi változást hoztak a hadviselésben: megjelentek a százezres hadseregek, a beinduló ipari forradalomnak hála, immár tömeggyártott kovás puskával.
Ilyen volt a híres Brown Bess, ami 1722-től 1838-ig különösebb változtatás nélkül segített az angol birodalom építésében. Mai szemmel hatalmas, 0.75”-es kaliber és 120 grain töltet jellemezte (a grain ugyan súlymérték, 64,79891 milligram, de a katonáktól nem várható el, hogy patikamérleggel adagolják csata közben a töltetet, így a lőpor adagolása térfogat alapján történt). A tüzérség azelőtt a gyalogság előtt vagy a csapatok között helyezkedett el (ívelt röppálya csak mozsaraknál létezett, a francia hadseregben használatos Gribeauval ágyúk [itt balra] minimális állásszög-változtatást tettek lehetővé, bár kanócos gyújtás helyett már ütőkovás elsütőszerkezetük volt). A gyalogság tipikusan négyszögben állt fel, amiben jó eséllyel  tudott a lovasság ellen védekezni (normális ló nem megy neki a szuronyoknak, bármennyire is bíztatják, a tömör alakzatban álló katonák viszont kitűnő célpontot nyújottak a tüzérségnek), míg a lovasság igyekezett megbontani a négyszöget. Ha sikerült, a gyalogság szaknyelven szólva  rückwärtskonzentrierung-ot, (hátrafelé történő összpontosítást) hajtott végre, amit csak egy képzetlen civil tévesztene össze a futással...  Minden azon múlott, hogy mikor dördült el a sortűz: az akkoriban használatos fegyverek kb. 80-100 m-es távon belül ütötték át az akkor használatos mellvértet.

Waterloonál Morris őrmester a 71-esektől így ír:

„Nagy számú francia vértes bukkant fel közvetlenül előttünk [...] Csupán csak felbukkanásuk is elegendő volt ahhoz, hogy rémületet keltsen - egyikük sem volt kisebb növésű hat lábnál; acélsisak védte a fejüket, mellvas a testüket, a vértjük amolyan tyúkmellűre formázva, hogy lecsússzon róla a puskagolyó. Olyan félelmetes látványt nyújtottak, hogy azt gondoltuk, semmi esélyünk sem lehet velük szemben."

Ha azonban a gyalogság bevárta a hatásos lőtávolságot, fordult a kocka. Eedes, a 95-ösöktől így emlékezik: 

„Mindenkit visszatartottam a tüzeléstől, amíg a vértesek harminc-negyven yardnyira nem értek, akkor sortüzet vezényeltem [...] meg is lett a hatása, mert annyi ló bukott fel, hogy az ellenségnek lehetetlenség volt folytatnia a rohamot."

A 40. gyalogezred krónikája szerint:

„Nagyon nevetséges látványt nyújtottak a kályhacső-páncélba bújt gárdisták, ahogy megpróbáltak elfutni, mert persze alig tudtak mozogni, és sokukat foglyul is ejtették az arcvonal elé kiküldött vadászok." 

Napóleon (nem hiába volt tüzértiszt) addig szokatlan módon összevonta az ágyúkat, és a nem ritkán 80-100 ágyú koncentrált tüzétől megnyílt résen a rohamoszlopok behatoltak. Olyan puska, ami ennyi ember rohamát megállíthatta volna, még nem létezett (egészen az amerikai polgárháborúig – ott a „szuronyt szegezz és előre” taktika gyakran véres vereségekhez vezetett, köszönhetően az új fegyvereknek.)
A huzagolt cső sem merült feledésbe: úgynevezett vadászcsapatokat (németül Jägertruppe; franciául chasseurs) szerveztek biztos kezű lövészekből, akik speciális fegyvereikkel elsősorban a egyenruhájukról könnyen felismerhető tisztekre és a tüzérekre pályáztak. A várakban használatos mesterlövész fegyverek nagyon hosszúak tudtak lenni. Itt felül egy 23 mm-es kaliberű bástyapuska, beakasztható szakállal.

A csöves tüzérség mellett feltűntek a rakéták is, az angol oldalon. A civilizáció terjesztése közben az angolok néha kellemetlen meglepetésekkel találták szembe magukat. Seringapatamnál 1799-ban Tipu szultán vasköpenyes rakétákkal lőtte az angol csapatokat. A zsákmányolt rakétákat hazaküldték tanulmányozni a Királyi Arzenálba, ahol is William Congreve ezredes vette kezébe a fejlesztést. Az eredmény egy akár két mérföldre hordó (a korabeli csöves tüzérség ennek a közelébe nem jött) és akár 24 fontos gyújtó/robbanó/repesz fejet hordozó eszköz lett, ami annyira sikeresnek bizonyult még az amerikai himnuszba is bekerült az 1812-es háborúban szerzett tapasztalatok okán. ("And the rockets’ red glare, the bombs bursting in air") [itt alul].
A rakéták harci alkalmazása Ázsiában régi hagyományokra tekint vissza: kezdetben nyilakhoz erősítve hajtótöltetként vagy csupán gyújtogatni/ijesztgetni használták, de létezett komoly sorozatvető kivitelben is. Ez volt a hwacha, amit a Discovery Channel “Mythbusters” (“Állítólag…”) sorozatában rekonstruáltak, és be is mutatták működés közben. Itt alul az első az alacsony költségvetésű LEGO rekonstrukció, a második (alatta) a koreai inváziót megörökítő koreai Haengju szentély festménye.
Néha meghökkentően modern konstrukciók is előfordultak: egy, az erdélyi Nagyszeben (Sibiu, Hermannstadt) irattárából előkerült okmány és könyv igazolja, hogy a  többlépcsős rakétát már 1551-ben is sikerrel alkalmazták. Conrad Haas, Nagyszeben gondnoka, pénztárosa és eszközmestere feladatának tekintette a rakéták fejlesztését. Az akkori rakétákat főleg jelzőeszközként, iránymutatóként, tűzgyújtóként lőtték ki. Erre törekedve eszelte ki, hogy ha a puskaporral töltött papírcső aljára egy kis harang alakú fémfúvókát erősít, akkor a lángsugár egyenletesen fúvódik hátra. Legfontosabb azonban, hogy úgy vélte: ha három rakétát erősít egymás fölé, a legalsó felemeli a szerkezetet, majd miután az égés eléri a másodikat, és meggyújtja azt, az első leválik. Hasonlóan indul be a harmadik "lépcső" is, ám mivel a levált első és második maradványait már nem kell hordoznia, ezért magasabbra juthat, mintha a hármat egymás mellé erősítve, egyszerre gyújtanák be. Lényegében tehát elsőként alkalmazta a többlépcsős rakétát.

A gyújtás terén Edward Charles Howard 1800-as találmánya, a durranóezüst és a durranóhigany (ezüst- ill. higanyfulminát) jelentette a következő ugrást. Alexander John Forsyth atya, akit idegesített, hogy a kovás serpenyőből felszálló füst miatt megugranak  a kacsák, amikre vadászott, szabadalmaztatta a fulminátos gyújtást 1807-ben: egy furcsa, forgatható felporzó kütyüt talált ki, ami már gyorsan, a kovás gyújtásnál megbízhatóbban gyújtotta be a lőportöltetet. 1822-ben Joshua Shaw szabadalmaztatta a csappantyút, amit csekély kb. negyed évszázad alatt a hadseregek is rendszeresítettek.

A meglévő kovás fegyvereket szükségmegoldásként durranóhiganyos töltetű óncsövecskékkel  igyekeztek felturbózni (gyutacs), amit az ütőkova helyére csavarozott elsütőcsőr gyújott be. A technológia nem volt bonyolult (az 1848-as szabadságharcban a patikusok is el tudták készíteni papírból a honvédek puskáihoz), ennek ellenére 1835-ben Giuseppe Console megkapta érte a Vaskeresztet, a Console-záras fegyvereket pedig elit vadászcsapatok kapták [itt felül a Console-zar].

Colt: az ember, akinek a neve egyet jelent a revolverrel, aki hajósinasként a kormánykereket látva, zseniális pillanatában megálmodta a forgópisztolyt – ezt felejtsük el. Revolverek már a középkor óta létezek, mind csőköteges, mind dobos változatban [itt jobbra Samuel Colt]. Az ő érdeme az, hogy elsőként tudta tömeggyártásban alkalmas konstrukcióban kihozni a fegyvert. Első konstrukciója, a Colt Patterson 1833-ból, ötlövetű, visszahajtható ravaszú elsütőbillentyűjű jószág lett. A korai coltok Magyarországra is eljutottak.

Jókai így ír találkozásáról az első colttal:

"Azzal elővett az oldaltáskájából egy forgópisztolyt, aminőt még én akkor csakugyan nem láttam. A „Colt”-féle revolver volt az; öt lövésre készítve. Ezt még előlről kellett tölteni, s evégett a töltény hengerét kikapcsolni, külön minden lyukába a lőporszaruból port tölteni, a golyó végén szeg volt, arra egy parafa fojtást kellett megerősíteni, azután a golyót töltővesszővel és kalapáccsal a csőbe beverni - majd a töltényhengert a helyére visszakapcsolni, a piramidlikre lőkupakokat fölrakni az ellenség ezalatt pauzálhatott, és nézhette, hogy mi lesz ebből?"

Coltnak az igazi sikert a Mexikóval vívott háború hozta meg, amikor az amerikai önkénteseket (főleg a Texas Rangerseket, akik megkedvelték a komancsokkal való csetepatékban a fegyvert) forgópisztolyokkal szerelték fel, Walker kapitány által javasolt módosítások alapján újrahangszerelve a Pattersont [itt alul]. Az új Colt Walker típusú forgópisztolyok brutálisan nagy tűzerejű fegyverek voltak (60 grain töltetével egészen a .357 Magnum megjelenéséig a legerősebb pisztoly volt). Walker kapitány a Juamanta-i csatában elesett, de neve ebben a fegyverben él tovább, az egyik legkeresettebb gyűjtői darab. Később a fegyvert könnyebb konstrukciójúvá alakították, Colt Dragoon-ra átnevezve.

Ezek mind elöltöltő konstrukciók voltak (a Patterson utáni modellek már beépített töltőkarral is el voltak látva), a kamrák töltése után ajánlatos volt zsírral bekenni a golyók tetejét a láncgyújtás kivédésére. A revolverek tovább fejlődtek, tipikus képviselőik az 1851 Colt Navy [itt felül] és az 1861-es Colt Army. 

Az utóbbi már az amerikai polgárháborúban jelent meg: mondani sem kell, hogy aki tehette, forgópisztolyt vett magának – Colt vagy Remington volt a két legnépszerűbb választás (a Remington New Model Army 1858-as model már felső kerettel is rendelkezett, a célzást ezzel könnyebbé vált, a keret meg erősebbé), de voltak olyan szörnyszülöttek is, mint a kilenclövetű (plusz egy sörétes lövés) Le Mat [itt felül].

A polgárháború vége után azonnal megkezdett „Grand Rush for the Indian Territories" alatt szinte behozhatatlan előnyt adtak a forgópisztolyok (és az ismétlőpuskák) a rézbőrűekkel szemben - akik persze igyekeztek minél gyosabban felzárkózni a „mennydörgő botok“ terén, néha meglepő, de csak átmeneti sikerrel... Persze a vadnyugat klasszikus kb. húsz éve alatt (polgárháború végétől az 1886-os nagy marhavészig)  is a forgópisztolyok adták meg az alaphangot.

A tüzérség is fejlődött: a polgárháború előtti/közbeni Amerikában a legfontosabb újítások a Dahlgren mintájú ágyúk voltak. A belső ballisztikára rásejtve ez a típus szép körte alakot formáz, amelynek oka a csőben lövéskor uralkodó nyomásviszonyokban és az akkor alkalmazott öntvények mechanikai tulajdonságaiban rejlik. Az ágyúcső emiatt a szokásos kialakítású ágyúkhoz képest azonos kaliber mellett jóval nagyobb lőportöltetnek volt képes ellenállni, ami a lőtulajdonságokat jelentősen befolyásolta. Ilyen high-tech ágyúkat kapott John Ericcson Monitor-ja is [itt  felül látható egy közülük].

Érdekes állomás a lövedékek fejlődésének állomásaiban a Minie francia mérnök által feltalált (helyesebben újrafeltalált, emlékszünk a sabot-ra?) alul kúposan üreges, a kalibernél valamennyivel kisebb átmérőjű lövedék. Ezt könnyen be lehetett tolni a szorosan huzagolt, előző lövések által elkoszolt csőbe, de a lövéskor keletkező gázok a kúpot feltágították, ezáltal belesajtolták a huzagokba és megakadályozták a lefúvást. A lövedéknek (huzagolt csőből kilőve) már nem kellett gömb geometriájúnak lennie, így a kedvezőbb aerodinamikai profil miatt a hatásos lőtávolság két-háromszorosára nőtt az addig megszokottnak.