Ace22 tűzfegyveres sorozatának 3/2-ik része következik, s innen is tájékoztatom a szerző népes rajongói klubját, hogy a kolléga megkapta a meghívót és innen kezdve saját jogú szerkesztőnek minősül. Az előléptetéseknél kötelező köröket a tavaszi lemilbulin tudhatja majd le.

A puskáknál a nagy áttörést a svájci Jean-Samuel Pauly ötlete adta, aki gyútűs puskájával 1808-ban már majdnem megoldotta a hátultöltés problémáját (minden puskát egyedileg kellett hozzáköszörülni a zárdugattyúhoz). A konstrukciót akkori alkalmazottja, Johann Nikolaus von Dreyse fejleszti piacképessé – 1836-ban már meg is van a működő Dreyse gyútűs puska, ami sok változtatás után (simacsövű, golyós lövedéktől a huzagolt, Minie lövedékes verzióig) végül a porosz hadseregben is rendszeresítésre került (1848-tól). A fegyver Hradec Kralove-nél bizonyított 1866-ban (akkoriban Königgratz volt a neve), amikor is az osztrák (és magyar) csapatok csúnyán ráfaragtak a 700 m-re hordó, hátultöltő Dreyse puskák tüzében. A Franklin Társulat által kiadott „A Mi Hadseregünk: Az OsztrákMagyar Monarchia Népei Fegyverben és Zászlók alatt“ c. műve így emlékezik meg az esetről:

„Az 1866-dik évi hadjárat után, melyben a hátúltöltő az elöltöltő fegyverrel szemben meglepő rendkívüli előnyt mutatott, valamennyi európai hadseregek a jónak bizonyult hátultöltő puskarendszer elfogadásához járultak. Pedig az akkori szerkezet még nem volt elég tökéletes; mindenki új rendszerű zárókészülékek föltalálásán fáradozott; a hadügyi kormányzatok törekvése pedig oly fegyverre irányúlt, melynek zárókészüléke a lehető leggyorsabb kezelést, tehát a leggyorsabb tüzelést lehetségessé tegye, de a mellett elég egyszerű legyen, hogy a katona azt könnyen kezelhesse; közgazdasági szempontból az államoknak még azon követeléssel is elő kellett állani, hogy a fegyver aránylag olcsó is legyen“.

A hadseregek új fegyverek iránti kívánságlistái azóta sem változtak: jót, használhatót, olcsón. Lehetőleg tegnapra... A franciák egy minden tekintetben jobb saját konstrukcióval álltak elő: a Chassepot puskával. Egyszerűbb, megbízhatóbb volt a Dreyse-féle konstrukciónál, jóval fejlettebb töltényel (később fémhüvely alkalmazásával igazi lőszerré fejlesztették). A lőtávolsága 1200 méterig terjedt a Dreyse 700 méterével szemben - kellemetlen lehetett a különbséget rohamlépésben megtenni a csatában, miközben lőnek az emberre. A „Mi Hadseregünk stb.“ így nyilatkozik:

„Azonban már az 1870—71-ik évi német-franczia háború hadseregeket a gyalogsági lőfegyver újabb tökéletesítésére vezette, mert a francziák a távtüzet már 2000 lépésre — azelőtt a gyalogság számára hallatlan távolság — használták.“

A lőpor is nagy változáson ment át: nem merek megnevezni egyetlen személyt, aki a nitrocellulózt feltálta, mert annyian jöttek rá nagyjából egyidőben, hogy a salétromsavba mártott cellulóz nagyot durran. Christian Friedrich Schönbein 1848-ban viszont praktikus ötlettel állt elő (kénsavval kevert salétromsavat alkalmazott). Ez történt:
Az így előállított lőgyapot („guncotton”) még nem volt az igazi – túl gyorsan égett. A francia Paul Vieille oldott meg a kérdést  1884-ban, szerves oldószerben feloldva a nitrocellulózt, amit így megfelelő geometriájúra lehetett alakítani az tervezett alkalmazástól függően. A füst nélküli (helyesebben gyérfüstű) lőpor („Poudre B” néven került forgalomba) nagyobb kezdősebességet adott a lövedéknek, valamint nem koszolta össze a fegyvert, és a nedvességre sem volt érzékeny. A légiós regényekből ismert Lebel puskában alkalmazták először, de gyorsan átvette minden nagyobb hadsereg. Később más füst nélküli lőporfajtát is feltaláltak, többek között Alfred Nobel.

A „Poudre B“ vagy ahogy az angolok elnevezték „Powder B" sem volt fenékig tejfel. 1905 szeptember 5.-én Togo tengernagy zászlóshajóját, a Mikasa-t belső robbanások rázták meg. Hat hónapra rá a brazil Aquidaban süllyedt el belső robbanás következtében.1907-ben a francia Iéna járt ugyanígy, és ekkor már kivizsgálták a történteket. Kiderült, hogy az új lőpor, hacsak nem tartják állandó, 90 C alatti hőmérsékleten, hajlamos figyelmeztetés nélkül robbanni. A korabeli gőzhajtású, trópusokon is bevetett hadihajókon ez különösen problémás volt.

A fejlődés következő lépése a lőszer kifejlesztése volt. Az első fémhüvelyes egyesített lőszert, ami tartalmazta a lövedéket, a lőport és a csappantyút, 1852-ben szabadalmaztatta az angol Charles Lancaster, akit gyorsan követett az amerikai George W. Morse 1857-ben, a szintén amerikai Hiram Berdan ezredes valamint az angol Edward Mounier Boxer – utóbbi kettő tervezte meg a végül győztes központi gyújtású lőszert. A feltalálók nem ismertek mértéket a különböző lőszerfajták terén, néha elég bizarr kinézetű vagy életveszélyes konstrukciókkal (mint az itt balra látható Teat lőszer) rukkoltak elő. Az elterjedt Casimir Lefaucheux által 1836-ban tervezett ütőcsapos lőszer (részben papírból készült) már majdnem jó volt, csak a kiálló csap érzékeny volt a külső behatásokra. Futottak még az itt alul látható, azóta kihalt konstrukciók. Az egyedüli túlélő a csapatban a peremgyújtásos (angolul “rimfire” – néha “oldaltüzelésű”-nek fordítják…) megoldás - ilyen például a legnagyobb darabszámban fogyó .22 Long Rifle. Az ennél nagyobb energiájú lőszerhez a központi gyújtású konstrukció vált be.

Kaliber: érdekes téma – a lövészeti alapismeretekben úgy tanítják, hogy az ormózat (oromzatnak is láttam írni) és barázda közti távolság – gyakorlatilag a fegyvercső belső átmérője. Ez Európában tiszta sor: milliméterben meg van adva, és annyi. Más a kép a tengerentúlon: ott a kaliber az angolszász hüvelyk századrészében van KÖZELÍTŐLEG megadva. A .357 Magnum (vagy 357 Magnum, mert a tizedespontot sem szokták mindig kitenni) kaliberű fegyverből kilőhető a .38 SPL lőszer, de a .38 Long Colt vagy a .38 Short nem.

A hátultöltő fegyvereknek volt egy hátulütője is: az áruk. A meglévő elöltöltős fegyvereket persze minden hadvezetés igyekezett átalakítani, de az átmeneti szükségmegoldások nem váltak be. „Mi Hadseregünk stb.“ így ír:

„Az osztrák-magyar hadsereg számára a Werndl-féle gerendely-závárzat lőn elfogadva; hogy azonban a hadsereg még az új fegyverzet elkészülte előtt is használható fegyverrel legyen fölszerelve, az akkori Lorenz-féle puskák egy Wánzl-féle új zárókészülék által hamarjában hátúltöltő puskákká lettek átalakítva. Az új Werndl-rendszerű fegyver szerkesztése alkalmával az előbbi 14 mmteres kaliber űrméret 11 mmterre szállíttatott alá; azonfelül a régi fegyvernek ama rossz tulajdonsága, hogy érczalkatrészei a napfényben csillogtak, a nedvességben megrozsdásodtak, megfelelő befuttatás, azaz „barnítás“ folytán megszűnt“.

Az ismétlőfegyverek fejlesztéséhez és elterjedéséhez az amerikai polgárháború nagyban hozzájárult: nem kell részletezni, miért volt előnyösebb a csatamezőn a hátultöltő vagy akár több lövésre képes fegyver. A kezdeti útkeresés érdekes darabokat eredményezett. Legelsőnek persze a revolverek csövének meghosszabbításával és tusa hozzáadásával próbálkoztak, de a dob-csőfar hézagon lefújó lőporgázok túl közel estek a lövész szeméhez. (A Tombstone c. filmben használt ilyet Wyat Earp)
A tusatáras / előágytáras puskák már jobban muzsikáltak, csupán arra kellett ügyelni, nehogy a lövedékek orra be ne gyújtsa az előtte levő lőszer csappantyúját. Ez főleg tusatárnál fordult elő. A legsikeresebb konstrukció az alsó kengyelkulcsos, előágytáras Henry karabély volt, amit Old Shatterhand kezében láthattunk először a TV-ben még a ’80-as években. Története a következő: Oliver Winchester megvette a Volcanic Repeating Arms céget (amely saját fejlesztésű, közelmúltban újra feltalált tölténykonstrukciójáról vált híressé), elkeresztelte Winchester Repeating Arms Company-nak és a kor legjobbjainak tartott puskáit: az 1860-as és 1866-os Henry karabélyt (.44-es kaliber, peremgyújtásos) majd a legendás 1873-as model, .44-40-es kaliberű, már központi gyújtásos lőszeren alapuló fegyvert. Gyárában megfordult John Moses Browning is, akiről még esik szó a későbbiekben. A képen fentről lefelé alulról felfelé: tusatáras Spencer karabély kivett tárral, 1860 Henry karabély, 1876 Winchester.

Az első sorozatlövő fegyver Dr. Richard J. Gatling találmánya. (A belga Fafschamps kapitány is kisérletezett 1851-ben “mitrailleuse” elnevezésű sorozatlövővel, de ez nem vált be a gyakorlatban). Gatling doknak az volt az elképzelése, hogy majd a nagy hatású fegyver kevesebb embert követel a harcmezőn, így a háború áldozatainak száma csökkenni fog (Alfred Nobelt is hasonló bullshit hatotta át, amikor megideologizálta a dinamit emberbaráti hatását). A konstrukció egy tengely körül forgó csőkötegből állt, aminek minden csöve a lövési folyamat más-más szakaszában állt. A készüléket eredetileg kézzel hajtották, korabeli próbák alapján a tűzereje egy húszfős szakaszéval ért fel (58 lőszert befogadó tár, 200 lövés percenként, már ha nem forgatták túl gyorsan, mert akkor hajlamos volt besülni). A polgárháborúban tesztelték a Richmond közelében lévő Seven Pines melletti csatában. Később gyermekbetegségeit orvosolták, majd a Colt cég vette meg a gyártás jogait 1866 júliusában. A konstrukció mindmáig él megbízhatósága, elcsettenő lőszerre való érzéketlensége és persze hatalmas tűzgyorsasága miatt – főleg repülőgépek és helikopterek kedvenc fegyvere ma is.

Európában sem pihentek a feltalálók: 1863-ban a francia (más források szerint belga) Joseph Montigny jött elő egy sokcsövű (37 cső, nem semmi) szerkezettel, szintén “mitrailleuse” néven (itt balra), amit Jean-Baptiste Verchere de Reffye fejlesztett tovább, aki szerényen beérte 25 csővel öt koncentrikus körben. A töltés egy töltőkötegbe foglalt lőszercsomag csőbe hátulról történő betolásából állt, amit aztán egy kurblival lehetett egyenként elsütni (“moulin à café” azaz  “kávédaráló”  becenéven futott katonai körökben). Nagyon sokat vártak tőle (egy korai sci-fi szerző is a bűnüldözés kulcsát a rendőrség “mitrailleuse”-zel való felszerelésében látta). A porosz-francia háborúban aztán gyakorlatban is kipróbálták, nagyon szerény sikerrel. A tapasztalatok alapján egyetlen európai hadsereg sem rendszeresítette ezt a konstrukciót, csak a franciák erőltették egy darabig. Jókai így ír:

“Az ágyúdörgés, fegyverropogás egy percig sem tartott szünetet. A franciáknak mitrailleuse-eik voltak; azoknak a recsegő kerepelő ropogása valami rémséges zene volt a halálordítás közepett. [...]  A mitrailleuse csak ezer lépésnyire arat, de a Krupp-ágyú kétezer lépésnyire kaszál”.

Az első vitathatatlan géppuska az amerikai Hiram (más források szerint Hyram) Maxim nevéhez kötődik (itt balra), akinek 1881-ben javasolták, hogy ha meg akar gazdagodni, olyasmivel álljon elő, amivel az európaiak elvághatják egymás torkát – Maxim tehetséges (az első hangtompító megalkotója, valamint kis híján a repülőgépé is), de anyagilag sikertelen feltaláló volt addig, bár egy elektromos lámpájáért a becsületrend lovagjává is ütötték. 

A készülék (1899 évi 14047. sz. szabadalom) rövid hátrasiklású, vízhűtéses konstrukció volt, már hevederből tüzelt, elvileg 600 lövés / perc gyorsasággal – ezt valamilyen kulcs alapján a britek 100 puska tűzerejével találták azonosnak, amikor megvásárolták a konstrukciót, az akkoriban használatos 11.4 mm-es Henry-Martini karabély lőszerre adaptálva – ez fekete lőporos töltetet használt, ami a nem tett jót a fegyver megbízhatóságának. A fegyver nagyon bonyolultra sikeredett (A Pallas lexikonban műszaki rajzából kiindulva, amit mérnöki szemmel is nehezen lehet kibogarászni. Legkevesebb 14 rugó van összesen benne – nem lehetett semmi a csatatéren javítani). Az új fegyvert háború híján nem lehetett harci körülmények között tesztelni, így a fegyvert rendszeresítő országok a gyarmatokon vetették be a szerencsétlen benszülöttek (matabelék, mahdisták, boxerek, hererók, filippinók, stb.) ellen,  akiket (tíz)ezrével kaszált le az új fegyver. (Persze ahol nagyon lendületesen hanyagolták a hadviselés alapvető szabályait, ott ráfaragtak, pl. a zulukkal). Az angolok végül emberükre találtak a búrokban a testvérblogban megírt Gyémánt Háborújában, ahol a történelemben első alkalommal mindkét oldalon bevetették a géppuskát (a búrok a nehéz pajzsot levették, ami az eredeti 65 kg-os súlyt 26,4 kg-ra csökkentette, így sokkal mozgékonyabbak voltak a géppuskás osztagaik, amiért is az angolok háromszorosan felülbecsülték a búrok géppuskáinak számát).

Más utakon idult el John Moses Browning, aki a cső megcsapolásával (gázelvétel), és a lőporgázok munkahengerbe vezetésével érte el az öntöltési folyamatot 1899-ben.  Több konstrukciója is sikernek bizonyult, a Browning Automatic Rifle (BAR) az európai U.S. Expeditionary Corps-nál lett hamar népszerű.. Az elterjedt .30-06 Springfield puskalőszerrel ment, csak a tárkapacitás bizonyult néha kicsinek (20-as tárral tervezték).

A cseh Adolf Odkolek szinte ugyanazzal a konstrukcióval állt elő 1890-ben, amit végül a franciák vettek meg, és kifejlesztették belőle az 1886 M Lebel 8 mm lőszerre (Rejtő Jenő regényeiből ismerős lehet) a sikeres Hotchkiss géppuskát.

Megjelentek az öntöltő kézi lőfegyverek is. Említeni sem kell a legendás Mauser pisztolyt (csak próbálnám meg...), amit 1895-ben szabadalmaztattak, és 1896-ban kezdtek gyártani. Rendkívül népszerű fegyvernek bizonyult, a világ számos országa licenszelte vagy csak egyszerűen lemásolta. Erősen puska-utánérzése van: az elsütőbillentyű-kengyel előtti tárat tölténycsík segítségével lehetett tölteni, a fából készült fegyvertokot pedig puskatusként is lehetett használni. 1901-ben a Birmingham-i Webley & Scott Ltd. dobta piacra a Webley-Fosbery öntöltő revolvert (manapság szokatlan konstrukció, de nem egyedülálló: a spanyol Mateba cég “Unica” elnevezésű .357 Magnum kaliberű “auto-revolver"-ével állt elő nemrég).

Az 1904. május 1-jén a Jalu folyónál kitört orosz-japán háború (más források szerint február 8-án Port Arthurnál, ahol a japánok rajtaütöttek az orosz flottán, két csatahajót és egy cirkálót megtorpedózva - hadüzenet nem volt, így a háború kezdetének dátuma sem pontos) adta meg az igazi próbát a géppuskának (az oroszok a Maxim géppuskát, a japánok a Hotchkiss-t preferáltálák). Nogi tábornok megálmodta az “emberi hullám” elméletet, amit az orosz géppuskaállások frontális támadásán alapult – az elmélet működött ugyan, de a japán veszteségek katasztrofálisak voltak. (Részletek itt)

A tapasztalatok ellenére az európai hadvezetés még “a golyó ostoba, a szurony hős" elvet vallotta. Alternatív géppuskakonstukciók nálunk a “közhazában”, azaz a Monarchiában is születtek. A legpatinásabb konstrukció Karl Salvátor főherceg és Dormus őrnagy nevéhez kötődik – ez ugyan „Salvator-Dormus M1893” néven rendszeresítésre kerül minden hibája ellenére (miután egy herceg és egy főtiszt találta fel), de hamar kiszorította személyes kedvencem, az Andreas Wilhelm Schwarzlose által 1902-ben által feltalált minimális alkatrészigényű, robosztus géppuska, ami a Mannlicher 8x50R lőszert tüzelte. A bonyolult Maxim konstrukcióhoz képest alig tartalmazott mozgó alkatészt: a cső szilárdan rögzítve volt, a súlyzárat egy könyökcsuklós mechanizmus késleltette. A lőszereket egy olajos szivacs kente, hogy könnyebben dolgozzon a hüvelyvonó. Általában nagyon elégedettek voltak a végfelhasználók – annyira, hogy még második világháborúban is szolgálatban volt, akkor is működött az orosz télben, amikor a csúcstechnikának számító MG 42 “villám” géppuska már befagyott.

A géppuskák harctéri mozgatását is meg kellett oldani. A búr háborúk óta a tűzsűrűség megnőtt, a nehéz pajzs elhagyása általában nem volt járható út. A németek kétkerekű homokfutókkal akarták megoldani a szállítást, a Monarchia, Franciaország és Oroszország málhásállatokban gondolkozott, a hollandok kerékpáron akarták szállítani, a belgák pedig (nem röhögni!) két erős kutya által húzott kiskocsin. Harctéri körülmények között az állatok hamar elpusztulhattak, és a katonákra hárult cipelés. Az orosz Szokolov ezredes által feltalált kerekes lövegtalp vált be még a legjobban.