Peter Shark kolléga elhatározta, hogy egy sorozat keretein belül bemutatja nekünk az első (majd a második) világháború kísérleti harckocsijait. Nem szaporítjuk tovább feleslegesen a szót, beszéljenek a mérnökien precíz mondatok és a - ma már néha mókásnak tűnő - képek. A mai első posztban az oroszok két monstrumáról olvashatunk.

1.1.) A Mengyelejev-tank

Tervezője Vaszilij Mengyelejev tengerészeti mérnök volt, a korszakalkotó kémikus fia. Hajógyártásban szerzett tapasztalatait felhasználva már 1911-ben (!) papírra vetette a „szárazföldi hadihajó” saját, oroszosan hatalmas változatát.
A lehető legegyszerűbb, téglatest formájú felépítmény teljes egészében páncéllemezekből állt, a hadihajókon megszokott vastagságban. Hossza 10 méter (az ágyúcsővel együtt 13), szélessége 3 méter, magassága a toronnyal 4,4 méter volt. Geometriai méretei mellett a tank tömege is óriási volt: elérte volna a 173 tonnát.

Front-páncélzata 150 mm, míg az oldalsó és hátsó lemezek 100 mm vastagok voltak. Tetőlemeze és a torony is szintén vastagon páncélozott volt. Legénysége nyolc főből állt volna, akik a farpáncélba vágott egyetlen ajtón keresztül szállhattak ki-be a tankba.

Motorját a szükséges teljesítmény miatt tengeralattjáróból tervezte kölcsönözni, míg fő fegyveréül egy 120 mm-es M1895 típusú hajóágyút választott. Az erős és megbízható ágyú képességeinek kihasználását azonban megakadályozta, hogy irányzási tartománya nagyon szűk volt. Egy feltöltéssel 51 lőszert vihetett magával, amik mozgatására a küzdőtérben egy sínrendszer szolgált. A tetőre egy Maxim géppuska került, teljesen körbeforgatható toronyban, ami elhelyezkedése folytán hatalmas holt teret eredményezett a tank körül.

Különlegessége a pneumatikus felfüggesztésű futómű volt, amivel a tankot teljesen le lehetett ültetni a földre. Ekkor az oldalsó lemezek teljesen eltakarták a lánctalpakat, és a tank egy álló erőddé vált volna. A tervező szerint ez egyaránt szolgálta volna a futómű védelmét az ellenséges tűztől, de az ágyú óriási reakcióerejét is a talajba vezette volna tüzeléskor, ami szintén a pneumatikus felfüggesztések kímélését szolgálta.

Ennek a leültetésnek a harcászati jelentősége az ágyú irányzási korlátai és az elégtelen gyalogság elleni fegyverzet miatt kábé a nullával lett volna egyenlő…

A tank teljesen leültetve

Tervezett sebessége 22-25 km/h volt, de ez több, mint hiú ábránd. A lánctalp és a kocsitest kialakítása miatt a mászóképessége is siralmas volt: gyakorlatilag csak teljesen sík terepen tudott volna közlekedni. Viszonylag keskeny lánctalpa miatt a talajnyomása is túl magas lett volna a felázott talajon, a raszputyica időszakában képtelenség lett volna vele terepen haladni. Vasúti szállításához is speciális kocsit kellett volna építeni hozzá, amire képes önerőből fel-le járni, mert ekkora teherbírású mobil daru akkor nem létezett.

Oldal- és felülnézeti metszetrajz. Jól látható a meghajtó mechanizmus, valamint a sűrített levegős tartályok. A szaggatott vonal a lőszerek mozgatásához használatos sínrendszer.

A tank csak terv maradt, mivel megrendelés nem érkezett rá (a logikus érvek mellett volt olyan indoklás is, hogy fölöslegesen erősnek tartották a 120 mm-es ágyút!), még prototípus sem épült belőle. Később vázlatok születtek egy módosított változatról is, 127 mm-es ágyúval és további két forgatható géppuskatoronnyal, de ez is ugyanúgy hamvába holt.

1:72 méretarányú makett (KORA)

1.2.) A Lebegyenko-tank

A legbizarrabb külsejű páncélozott harci jármű, amit ember valaha alkotott.
 
A tank megnevezés csak hellyel-közzel igaz, hiszen lánctalppal nem rendelkezett, így helyesen harcjárműnek kellene hívni, viszont abban a korban tanknak nevezték, így én is ezt használom.
Ne feledjük, hogy amikor ezek a konstrukciók születtek, a páncélozott harcjármű, vagy akkori nevén „szárazföldi csatahajó” fogalma még csak egy érdekes ötlet volt pár lelkes mérnök agyában és rajzasztalán. Semmi sem számított furcsának, hiszen még egyáltalán nem voltak gyakorlati tapasztalatok, amik fényében már a tervrajzok felett ítélkezni lehetett volna. Szinte minden ötletet kipróbáltak a gyakorlatban is (ha volt rá pénz); bizony arany évek voltak ezek!

Nyikolaj Lebegyenko vezetésével 1914-ben egy magánvállalatnál született az ötlet, hogy a tüzérségnél már régóta bevált tricikli-elrendezéssel egy önjáró, páncélozott járművet is létre lehetne hozni, ami erős fegyverzetével és mozgékonyságával a támadás éke lehet. Gyakorlatilag egy közönséges ágyútalp-formát nagyítottak fel annyira, hogy azon a küzdőtér felépítményei kényelmesen elférjenek. 

Először egy kisméretű, de működő famodell készült, amit egy gramofon motorja hajtott. A modell megmutatta, hogy lehetséges ilyen járművet építeni, sőt a méretarányos próbákon nagyon jó terepjáróképességet mutatott (egy könnyű modell még szép, hogy jó terepjáró…). A cár személyesen is megtekintette a modellt működés közben, és nagyon tetszett neki a szerkezet. Azonnal meg is bízta Lebegyenkót, hogy kezdje meg a prototípus építését, a költségeket pedig személyesen ő fedezi. A tank ez után kapta nem hivatalosan a Cár nevet, holott tervezője már elkeresztelte Nyepotir-nak.

A tank tömege meghaladta a 40 tonnát, a nagy kerekek 9 méter átmérőjűek voltak. Magassága 12 9, szélessége 12, hossza 17 méter volt. Legénységét 10 fő alkotta.

A két első kerék volt meghajtva, egy-egy 250 lóerős Maybach motorral, míg a kormányzás a hátsó kerékzsámoly elforgatásával történt. Legnagyobb sebessége 17 km/h volt úton. A három hátsó kerék tömör acélból készült, ami egyben ellensúlyként is szolgált, lent tartva a jármű „farkát” lejtőn lefelé is (csak sík terepen próbálták ki, lásd később). A magasan levő küzdőtérbe vezető lépcső is ezen a hosszú „farkon”került kialakításra.

Korabeli fénykép a prototípusról

Az erőátviteli rendszer önmagáért beszél: a motor egy közönséges autókereket hajtott meg, amit rugós felfüggesztés nyomott hozzá a nagy kerék faburkolatú futófelületéhez, ami így forgásra lett kényszerítve. Igen, ez komoly! Túlmelegedés vagy beragadás esetén a rugós tag feloldott, ezzel megvédte a motort.

A közepes űrméretű ágyúból és Maxim géppuskákból álló fő fegyverzet egy forgatható toronyba került a híd (talán ez rá a legjobb szó, mert kocsitestről vagy törzsről nem beszélhetünk) tetejére, középre. A híd oldalra túlnyúlt a kerekek nyomtávján, így a két szélén is fegyverzetet befogadó gondolákat alakítottak ki, melyekben egy-egy ágyú kapott volna helyet. Egy kisebb, szintén forgatható, géppuskákkal felszerelt torony került a híd alsó részére is; a jármű magassága ezt bőven megengedte.

Szállítása természetesen csak szétszerelt állapotban volt lehetséges, a harc előtti összeszereléshez komoly műszaki háttér kellett volna. Ezt a tervezők szintén nem vették figyelembe.

Az építés a cári támogatás következtében meglepően gyorsan haladt, 1915 júliusára már el is készült a prototípus. A Moszkvától 60 km-re fekvő próbapályán, az összeszereléskor derült ki, hogy a tank tömege 50%-al nagyobb a tervezettnél (60 tonnát nyomott), mert építése során vastagabb páncéllemezeket használtak. A próbákat nagy érdeklődés övezte a hadsereg vezetői részéről is.

Kezdetben jól is haladt minden, kemény talajon a tank sebessége közel elérte a tervezett értéket, a sűrű növényzeten és a kisebb akadályokon, árkokon könnyen átgázolt. A sárban viszont a nehéz hátsó kerekek beragadtak, akár egy horgony. Az erőátviteli rendszer pedig képtelen volt elegendő teljesítményt juttatni a nagy kerekekre, hogy erőből kihúzza a beragadt hátsó kerekeket. A motorok teljesítménye is kevés volt a 60 tonnához, nagyon hamar túlmelegedtek. A sáros vagy vizes nagy kereket az autókerék képtelen volt meghajtani; egyszerűen elforgott a síkos felületen. 1918-ban ismételt teszteknek vetették alá, hasonlóan lesújtó eredménnyel.

Korabeli fénykép egy kicsit retusált újságcikkből

Ez végleg elvette a fejesek kedvét a további támogatástól, a program eddig is 250.000 rubelt emésztett fel, amiből csak azt sikerült bebizonyítani, hogy hogyan nem működik. A küllős kerekek egyébként is roppant sérülékenyek lettek volna harc közben, ez elkerülte a tervezőgárda figyelmét, a bíráló bizottságét azonban nem. Ráadásul a hatalmas kerekek a felső toronyból való kilátást és tüzelést is erősen korlátozták. A döntést hamar meghozták, a programot törölték, a tankot egyszerűen otthagyták a gyakorlótéren rozsdásodni, ahol leállt. Végül 1923-ban bontották szét ócskavasnak, részegysége sem maradt fenn.