Az inkvizíciós szörnyűségek után több, mint egy fél évvel már senkit nem fog meglepni, hogy a portugál történelem nem éppen legkellemesebb korszakát választottam újabb posztom témájául. De hát a lemilhez nem is a kellemetességek illenek.

Ebben a sztoriban van természeti katasztrófa, szerelmi dráma, király elleni merénylet, koncepciós per, válogatott kínzások, politikai játszmák, durva ítéletek, szerzetesek kiebrudalása, és a portugál történelem máig egyik legjelentősebb figurájának felemelkedése.

De mielőtt belemerülnénk a sztoriba, próbáljuk elhelyezni mentális térképünkön a XVIII. századi Európát, és benne Portugáliát.

Virágzik és tombol az abszolutizmus és a felvilágosodás, olykor még egy-egy uralkodó személyében egyesül is, folyik a Churchill által első igazi világháborúnak elkeresztelt hétéves háború (1756-63), amelyben az Osztrák Birodalom és Portugália is részt vesz, ellentétes oldalon. A Habsburg Birodalom és ezzel a magyarok uralkodónője Mária Terézia, a szinte örökké terhes, elképesztő munkabírású, magyar testőröket tartó és gáláns történetek főszereplőjeként is ismert "császárnő" (bár a gáláns sztorik szemenszedett legendák). Rendeletei közül nevezetes például a Regulatio Cigarorum (1763), amely a cigányok erőszakos intergálását és letelepítését szolgálta (ma úgy tűnik, nem sok sikerrel), illetve a Ratio Educationis (1777), amely az oktatás megreformálásában volt mérvadó. Érdekes, hogy ezekkel a dolgokkal a politikusok még mindig bajlódnak ...

Ami Portugáliát illeti, mostanság kissé gyengélkedő gazdasága akkoriban szinte szárnyalt, bár nem a maga erejéből, és nem is IMF-hitelből, hanem elsősorban Brazília természeti kincsei és azok feldolgozása jóvoltából. A XVII. században lendült be a cukoripar, a XVIII.-ra már olyan gazdagságot termelt az Afrikából áthurcolt rabszolgáknak köszönhetően, hogy a lisszaboni udvar tejben, vajban és persze cukorban fürödhetett.

A luzitán napkirály, V. János (uralk. 1707-1750) tényleg mindent megengedhetett és meg is engedett magának. Ahelyett, hogy jó kapitalista módjára eredeti tőkefelhalmozást hajtott volna végre, ami máig pozitív hatással lehetne az országára, inkább számolatlanul szórta a pénzt, például hatalmas kolostort építtetett Mafrában, mert hálát akart adni azért, hogy Bécsből importált neje, a Habsburg Mária Anna két év házasság után végre teherbe esett (erről, már nem a teherbe esésről, hanem Mafráról szól a Nobel-díjas Saramago A kolostor regénye című opusza).

Szexcsatákba való hős lenne azzal a tulajdonságával, hogy bizonyos csinos apácák erotikus szolgáltatásait sem vetette meg: több szerzetesnő szeretővel dicsekedhetett, mint bármely más király az európai történelemben (ha mégse, akkor majd ti kijavítotok): ezzel aztán kiérdemelte a Freirático melléknevet, amelyet szabadon Apácafalónak fordíthatnánk. Leghíresebb kegyencnője, Madre Paula de Odivelas több gyereket is szült neki. (Tán nem véletlen, hogy Diderot Az apáca című regénye is ebben a században játszódik, noha nem a portugál király szeretője ihlette.)

Csalánba nem üt a ménkű, ahogy mondani szokás, V. János még azt is megúszta szárazon, hogy az Úr menyasszonyait dézsmálta, de fiának, I. Józsefnek (uralk. 1750-1777) aztán kijutott a természeti csapásokból. Csendet kérek, mert sorsfordító eseményekről lesz szó (valamint egy fadót is énekelhet valaki a poszt olvasása közben)!

1755. november 1., mindenszentek ünnepe, Lisszabon:

A jámbor portugálok épp hazafelé tartanak a reggeli miséről, mikor rájuk szakad az ég, vagyis megnyílik alattuk a föld, mégpedig a későbbi becslések szerint a Richter-skála szerinti maximális fokozaton (az Úr is tud azért időzíteni ...). A lisszaboni földrengés bevonul a történelembe, sőt, a filozófiatörténetbe is, ha még emlékszik valaki középiskolai olvasmányai közül a Voltaire-féle Candide-ra, ott is szó esik róla.

Kilencvenezerre becsülik a lisszaboni áldozatok számát (a város összlakossága ekkor 275.000 körüli). A rengést, amelynek epicentruma valahol a tengerben lehetett, természetesen cunami követte, 6-20 méteres hullámokkal, a folyamat nem sokban különbözhetett az idei japán földrengéstől, az atomerőműveket kivéve … Lehet, hogy hihetetlen, de Portugáliának máig nincs cunami-előrejelző rendszere, pedig Lisszabon veszélyeztetett zónának számít.

Ahogy fentebb említettük, az Apácafaló V. János és a szent életű osztrák Mária Anna fia, I. József kapaszkodik ekkor az ország ingatag trónjának karfájába, aki a földrengést csak azért úszta meg szárazon, mert a lányai aznap mise után nem akartak hazamenni a palotába, így az nem omlott a fejükre. Amilyen mákjuk volt, a cunami se ért el olyan magasságba, ahol sétáltak.

[Nem sikerült beágyaznom egy videót, amely azt mutatja, milyen volt Lisszabon a földrengés előtt, de ha valaki kíváncsi rá, ide kattintva megnézheti.]

Szerencsés megmenekülése dacára I. József olyan sokkot kapott a földrengés során, hogy soha többé nem volt hajlandó kőből épült házban lakni, úgyhogy luxus-sátortáborban (magyarul kempingben) élt egész hátralévő életében, és persze onnan irányította az udvart, meg az országot, meg a birodalmat ... Vagyis nem egészen ő irányította, de erről majd később.

I. József portugál király ugyan nem volt valami elsőosztályú monarcha, de legalább valamiben hasonlított saját atyjára, és minden abszolutista uralkodó utolérhetetlen példaképére, XIV. Lajosra is, mégpedig abban, hogy szeretőt tartott: igaz, egyszerre csak egyet, és még az se volt apáca. Az egyik legfontosabb régi arisztokrata família, a Távora-család örökösének, Luís Bernardónak a feleségét, Teresa Leonort érte az a megtiszteltetés, hogy lopott órákban felüdíthette az államügyekben megfáradt királyt. (Elnézést, de a látszat ellenére szereplőink nem egy dél-amerikai tévéregény stábjából kerültek ide, tényleg így hívták őket.)

1758. szeptember 3., Lisszabon környéke:

Ezen az estén Józsefünk egy kellemes légyott után éppen haza-, mármint a kemping felé tartott hintajával (meglepő módon testőrök nélkül, csupán másodmagával, noha az alábbi képen ennél sokkal több szereplő van ábrázolva, ne feledjük, hogy ezek többsége a túlvilági szférához tartozott, ezért őket  később nem lehetett tanúként kihallgatni), mikor három marcona merénylő rálőtt a járműre. Nem lehettek éppen mesterlövészek, de az sincs kizárva, hogy az egész merénylet előre megrendezett színjáték volt csupán.

Különben a király nehezen úszta volna meg olyan olcsón, ahogy megúszta: őt csak a karján találta egy golyó, a kocsisa súlyosabban megsebesült, de azért simán hazaértek a sátortáborba. Ha ti ki akarnátok nyiffantani a királyt, és hárman vagytok kettő ellen, ráadásul a meglepetés erejével tudtok hatni, ez lett volna a végkifejlet? Vagy a béna Jóskának volt akkora mákja, hogy már másodszor menekült meg a biztos haláltól, totálisan érdemtelenül?

Ahogy hazavergődött díszes sátrába, a sebesült király azonnal hívatja először a felcsert, vagyis udvari orvosát, aztán a teljesen ébernek ható Sebastião José de Carvalho e Melót (sorry, ezek ilyen hosszú nevek, de jegyezzétek meg csak a két elsőt belőlük), akinek hosszas nyöszörgés közepette beszámol a merényletkísérletről.

Ez, a később Pombal márki néven elhíresült jóember volt az, aki a földrengés után valójában újjászervezte az országot, tehát elévülhetetlen érdemeket szerzett. Sebastião José a beszámoló hallatán megdöbbenve szörnyülködik, majd összeszedi magát, és esküt tesz arra, hogy a merénylőket haladéktalanul felkutatja, kiszedi belőlük, ki bérelte fel őket, és felgöngyölíti az egész összeesküvést. Merthogy itt nyilvánvalóan összeesküvésről van szó (nem elméletről).

Sebastião José egyébként azelőtt, hogy az 1750-ben hatalomra került József király szolgálatába állt volna mint külügyminiszter, Mária Terézia udvarában lébecolt öt évig, és osztrák nőt vett feleségül. Korábban Londonban szolgált, és a jelek szerint felszedett egy-két jó meg kevésbé jó ötletet is, állítólag beállt szabadkőművesnek is ... Felvilágosultságának köszönhetőek nem csak abszolutista elképzelései, hanem az is, hogy gyakorlatilag véget vetett az újkeresztények (pár száz éve kényszer-katolizált zsidók) hátrányos megkülönböztetésének és beszüntette az autodaféket, igaz, az Inkvizíciót azért nem oszlatta fel.

Nos, ez a cseppet sem szívbajos, de azért néhány szimpatikus tulajdonsággal is rendelkező Sebastião José nagyon nem csípte a királyi szeretőt. Na nem, mintha a házasságtörés intézménye ellen lett volna különösebb kifogása, ilyesmi eszébe se juthatott egy felvilágosult politikusnak, és sejthetően személyes ellenszenvet sem táplált a hölgy iránt, egyszerűen utált minden régi arisztokratát, mert bennük látta a portugál társadalom modernizálásának legfőbb kerékkötőjét. Márpedig ő modernizálni akart. A Távora-család (címerük itt balra) bűnbakká avatása kézenfekvő megoldásnak tűnt arra, hogy úgy ráijesszen a reformok ellen ágáló nemességre, hogy azoknak pár generációra elmenjen a kedvük a kekeckedéstól, így kapva kapott az alkalmon, hogy a merényletet ráverje a famíliára, akár ők álltak mögötte, akár nem. Ha egyáltalán volt merénylet. Vagy bármilyen összeesküvés, ugyebár.

Sebastião José-nak nem volt nehéz elhitetnie a beszari királlyal, aki még mindig a földrengéstől való rettegésben élt, hogy a féltékeny férj próbálta kinyiffantani, főleg azután, hogy a titkosszolgálat félelmetes gyorsasággal előkerített két egyént, akik kínvallatás hatására töredelmesen beismerték, hogy a Távorák bérelték fel őket a merényletre, és ha az sikerrel járt volna, az összeesküvők José Mascarenhast, Aveiro hercegét ültették volna trónra. (Nem tehetek róla, hogy itt mindenki József, elég gyakori név ez odaát még ma is.)

A miniszterelnök a lefogott „merénylőket” gyorsított eljárásban elítéltette és már másnap felköttette, nota bene, még azelőtt, hogy nyilvánosságra hozták volna a királygyilkossági kísérlet tényét. De sietős volt valakinek, nem gyanús? Az elkövetkezendő hetekben az egész népes Távora-családot és csatolt részeit letartóztatták: a família fejét, Alvor hercegét, feleségét, Leonor de Távorát (jobbra fent) összes gyermekükkel, sőt unokájukkal egyetemben, valamint az oldalági rokonokat, szövetségeseket, plusz Leonor asszony jezsuita gyóntatóját, Gabriel Malagridát (itt balra) is hűvösre tették. (A cselédséget sem kímélték, de ezekről a szerencsétlenekről a történészek nem nagyon szoktak megemlékezni.) Azért ez meglehetősen szokatlan eljárás, még ha összeesküvésről lett volna is szó, nagyon az írmagjukat is kiirtom-féle gondolkodásmódra vall.

Az egész bagázst hazaárulással és királygyilkossági kísérlettel vádolták meg, de úgy jártak el, mintha a merénylet sikerrel járt volna, vagyis maga a tény, hogy az uralkodó életben maradt, nem volt enyhítő körülmény. A vád a következő „bizonyítékokra” hivatkozott:

a)    A kivégzett merénylők beismerő vallomására (csak miért kellett őket olyan gyorsan eltenni láb alól?);

b)    A tényre, hogy a „gyilkos” fegyver Aveiro hercegének tulajdona volt;

c)    Valamint arra feltételezésre, hogy csak a Távorák tudhatták, hol jár a király éppen tilosban, hiszen Teresa, a szeretője az ő családjuk tagja (lehet, hogy akkoriban divat volt a férjet és az egész rokonságot is beavatni egy ilyen liezon részleteibe, de ez azért kissé durva). Megjegyzendő, hogy szegény Teresát ugyanúgy letartóztatták, mint a többieket, szóval Józsefünk nem lehetett valami nagyon szerelmes belé.

A Távorák tagadtak, pedig őket se kímélték a börtönben, a férfiakból erőszakkal próbálták kipréselni a beismerő vallomást, de valójában édesmindegy volt, hogy mit mondanak, a bíró le volt kenyerezve, és a miniszterelnökkel szembemenni senki nem mert többé, ugyan kinek lett volna kedve kockáztatni, hogy neadjisten róla is kiderüljön: benne volt az összeesküvésben? Ha az ország egyik legbefolyásosabb családjával ezt lehet csinálni, ha se a nőket, se a gyerekeket nem kímélik, akkor ott kisebb figurák számára fű nem terem.

Az ítélet alapján az egész családot, nőkkel és gyerekekkel együtt ki kellett volna végezni, de a királynénak, Mariana Vitória de Borbón-nak és a trónörökösnőnek, Maria Franciscának azért ez már sok volt, utóbbiak nagy részének kieszközölték a kegyelmet a királynál. A márkiné, a család tulajdonképpeni feje (mert a férje mellette másodhegedűsnek számított) azonban nem úszhatta meg.

1759. január 13., Lisszabon közelében, a Belém-torony mellett:

A Távora-család nyilvános és még a kor ízlése szerint is brutális kivégzése. A férfi elítélteket kerékbe törték, aztán lefejezték őket, és holttestüket máglyára vetették, a hamut pedig szétszórták a Tejo folyóban. Nem csupán kivégezték őket, hanem még a feltámadás reményét is el akarták venni tőlük, akkoriban a hamvasztás nem számított bevett gyakorlatnak. (Leonor nagyasszony annyi kedvezményt kapott, hogy őt „csak” lefejezték, nem törték kerékbe.)

A (sajnos) felejthetetlen látványosság címzettjeinek, a portugál arisztokráciának mindezt végig kellett néznie. Aki nem azzal volt elfoglalva, hogy valahogy visszafojtsa a hányingerét, az közben azon gondolkodhatott, hogy mennyire nem szeretne az abszolút királyi hatalom (értsd: Sebastião José hatalma) ellen lázadozni, inkább olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak lehetett, és villámgyorsan beállt a bólogatójánosok rendjébe.

Aveiro hercegének palotáját földig rombolták, és sóval hintették be, a Távora névnek még az említését is megtiltották (persze a történelem már csak ilyen, ma többen emlékeznek a nevükre, mint szinte bármely más arisztokrata családéra).

A jezsuita Malagrida olyan büntetést kapott, mint a meggyőződéses eretnekek szoktak, elevenen égették meg, pár nappal később pedig az egész jezsuita rendet betiltották. (Erre Mária Terézia sokkal később, csak 1777-ben kerített sort.) Javaikat elkobozták, szerzeteseiket száműzték, mégpedig nem csak a szárazföldi Portugáliából, hanem minden gyarmati területről is. (Ez egy kicsit a templomos rend feloszlatására emlékeztet, azzal a sajátos poénnal, hogy Portugália az egyetlen ország, ahol a templomos rend Dénes királynak köszönhetően tulajdonképp nem szűnt meg ...)

A ki nem végzett családtagok (tehát a nők és gyerekek) életfogytiglani kolostorfogságra cserélhették a halálos ítéletet, ez a sors várt az Alorna-családra és Aveiro hercegének lányaira is. I. Mária királynő, aki soha nem értett egyet a Távorák ilyetén megbüntetésével, trónra kerülése után megkegyelmezett nekik.

Sebastião José volt az egyedüli, aki az egész történettel jól járt, az összeesküvés hatékony kinyomozásáért és a felelősök megbüntetéséért megkapta az Oeiras hercege címet, 1770-ben pedig Pombal márkija lett: ma is ezen a néven emlegetik, és szobrát Lisszabon egyik leghíresebb terén kerülgetik az autósok.

A portugál történelem egyik legnagyobb hatású államférfiújaként tartják számon, érdemei számosak, ez vitathatatlan, de amit a Távorákkal művelt, az még akkor is abszurd, ha tényleg ők (vagyis valamelyikük) követték el a sikertelen merényletet, ami máig rendkívül kétséges.