A halál szerves és elkerülhetetlen része életünknek, ezért illik csöndes beletörődéssel és bölcs rezignáltsággal fogadni, ha eljött az óra. Ezzel a kijelentéssel nem igazán lehet vitatkozni, legalábbis akkor nem, ha az emberi élet természetes lezárását jelenti.
Vannak azonban helyzetek, amikor a halál nem a biológia, hanem az emberi társadalom kérlelhetetlen ítélete folytán kopogtat, s nem ágyban, hanem mondjuk az akasztófa alatt, vagy egy felsorakozott és kicsit lámpalázas kivégzőosztag fegyvereinek csöve előtt következik be.
Professor Pizka csak itt olvasható tanulmányának első része aprócska ízelítőt ad az európai kivégzések elmúlt kétszáz éves kultúrtörténetéből.
Egy rövid kísérlet után, amit eredetileg a villamosszékről akartam írni, tiboru biztatására úgy döntöttem, kissé hosszabban értekezek a kivégzésről.
Egy budai társasházi lakásban találkoztam tiboruval, akit nekem mint egyszerű blogszerkesztőt mutattak be. Semleges témákról beszélgettünk, minden után élénk érdeklődést mutatott, elsősorban a környezetemben előforduló emberek érdekelték. A beszélgetés végén megbeszéltük, hogy még többször találkozunk majd. Noha mondták, hogy hazafias kötelességeimről fogunk beszélni, nagyvonalúan csak annyit mondott, hogy erre ráérünk egy másik alkalommal visszatérni, addig járjak nyitott szemmel és figyeljek.
Nem fogok írni a halálbüntetés jogosságáról, vagy jogtalanságáról, egész egyszerűen azért, mert úgy gondolom, hogy észérvekkel nem lehet a dologban állást foglalni. Nem is írok komplett, tudományos igényességű művet; aki ilyesmire vágyik, annak ajánlom Richard van Dülmen munkásságát: a „Rettenet színháza” című könyve elég jó összefoglaló a német kivégzés-történetről, ráadásul magyarul is megjelent. De bőségesen van anyag az interneten is. Ez egy szubjektív írás, az én szubjektív szempontjaimmal és véleményemmel. Az a célja, hogy bemutassam (figyelem: divatos buzzword következik) mi volt a kivégzési mainstream a XIX.-XX. századok fordulóján, Európában.
Tehát:
A halál az emberi kultúra egyik legnagyobb tabuja, és szinte minden embert, aki a halállal foglalkozik, körbeleng az érinthetetlenség, amelyet a múltban jogszabályok, szokások is előírtak. A hóhér kiemelt szerepet kap ezek között az emberek között, mint a halál, az ölés szakembere.
Szakember, mert embert ölni nem egyszerű. Lelkileg sem, de most arra célzok, hogy noha rengeteget olvashatunk „azonnal meghalt”, egyetlen lövéssel vagy kardvágással megölt emberekről, azért megbízhatóan, gyorsan embert ölni nem lehet egyszerű. Különösen, ha a megrendelőnek kívánságai vannak. Talán nem felesleges, ha kicsit áttekintjük, hogy miért is akarhat a társadalom valakit egy eljárás végén megölni.
A büntetések szerepe többdimenziós: többek között van represszív (elrettentő), retaliatív (megbosszuló) és reparatív (javító) szerepe. Minden kor minden büntetésében találunk ezekből elemeket, csak különböző arányban és felfogásban. Mai szemléletünket befolyásolja a szabadságvesztés széleskörű alkalmazása, a kiépült büntetésvégrehajtási (BV) szervezet. Ez azóta van így, hogy a társadalom képes ételt és fedelet adni a bűnösöknek, és amióta előtérbe kerültek a reparáció és a társadalomtól történő elszigetelés, majd az ebbe való visszavezetés fontosságát hangsúlyozó elméletek. A korábbi korokban a szégyen- és bosszúbüntetések adták a többséget. A halálbüntetésnek ebben a rendszerben is megvolt a szerepe. Azonban - akárcsak ma a szabadságvesztés - a halálbüntetés is differenciált volt.
Differenciálták a büntetést az elítélt személye, a bűncselekmény jellege és súlyossága alapján. Ehhez kellett a jó hóhér.
Tegyük fel, hogy a kivégzendő egyén (mint pl. Boleyn Anna esetében) királyi rangú és voltaképpen semmit súlyosat nem követett el. Egy csapással, tisztán, kevés vér, kevés szenvedés. Más esetben meg valami jó kis hazaárulót kellett órákig kínozni, csonkítani, ne haljon meg, tudjon ordítani, utána szakszerűen felnégyelni... Nos, mindez szakembert kíván.
A büntetések céljai közül a reparatív (javító) szándékot viszont a mai kor embere talán nem látja meg elsőre a kivégzésben. Persze, a mai gondolkodás már csak az ölést látja benne, de régebben a jogászok és a közvélemény is érzékelte például azt a gesztust, hogy a máglyára kötözött egyént meggyóntatták, és ha megvallotta hitét, akkor megfojtották. Tiszta lélekkel ment a másvilágra, ráadásul nem hősokk és CO mérgezés végzett vele negyedóra alatt, hanem az odarendelt fojtózsinóros (garrote) ember két perc alatt megfojtotta. Van különbség...
A kivégzésnek tehát kialakult a büntetőjogban szokásos rendszere. Alap-, minősített és privilegizált büntetéseket dolgoztak ki. A privilegizált, gyors és viszonylag fájdalommentes halált ígérő módszerek a nemesség, felső polgárság, katonatisztek kiváltságai voltak, esetleg vádalku keretében helyezték őket kilátásba. A minősített kivégzés boszorkányoknak, hazaárulóknak és egyéb súlyos bűnök elkövetőinek járt. A korabeli (főleg német) jogforrások részletesen szabályozták ezeket, úgyhogy óhatatlanul kellett a szakember.
Néhány fontosabb módszer:
Az akasztás
alapjaiban egyszerű művelet.
Nem, még soha nem akasztottam fel senkit.
Ám ahhoz, hogy jól csinálják, kell bizonyos rutin. Az akasztás során három okból következhet be halál/eszméletvesztés:
1.1.) fulladás (légcső elszorul);
1.2.) gerinc-sérülés (nyúlástól vagy csigolya-elmozdulástól sérülő gerincvelő);
1.3.) a nyaki ütőerek elszorítása (az agy nem kap oxigént).
Az akasztásnak három fő módszerét különböztethetjük meg:
1.a.) amikor felhúzzák az áldozatot az akasztófára;
1.b.) amikor kihúzzák/ejtik a már felhurkolt áldozat alól a padlót (drop method);
1.c.) a Monarchiában használt (és később Magyarországon és a környező államokban tovább élő) módszer, amikor a lábánál fogva kötéllel húzzák lefelé az áldozatot, miközben a hóhér kitekeri a nyakát.
1.a.) A felhúzós módszer előnye, hogy végtelenül egyszerű; hátránya, hogy a jól elhelyezett csomón kívül semmi sem garantálja, hogy akár a gerinc-sérülés, akár a vérellátási gond miatt az áldozat elveszítse eszméletét, így jó pár perces haláltusa előzheti meg az eszméletvesztést, ahonnan minden módszernél még 10-20 perc a halál.
Ma főleg különféle harmadik világbeli országokban lincseléseknél tanulmányozható a módszer, exkavátorok és daruskocsik közbejövetelével, a gyártók nagy-nagy bánatára. A posztba nem illesztem be, de a google-be a "hanging" keresőszót írva van egy videó, ahol egy szerencsétlen csadoros nőt rosszul kötnek fel, a másik két elítélt már rég halott, amikor még tart a haláltusa...
1.b.) A drop method valójában három kivégzésfajtát jelent.
1.b.a.) Az első a short drop, vagyis a rövid köteles akasztás. Ez az a fajta, amikor „kirúgják alóla a sámlit”. Az aggályok ugyanazok, mint a felhúzós módszernél.
1.b.b.) A standard (vagy más néven long-) drop lényege az, hogy az elítélt teste hosszabb utat megtéve lezuhan egy megfelelő emelvényről, így amikor a kötél kifeszül, a saját súlya adja azt az erőt, ami kitöri a nyakát. A hátulütő az, hogy ha rövid a kötél, akkor jön a fulladás, ha túl hosszú, levághatja az elítélt fejét. A standard drop 4-6 láb, (1,6-1,8 m) zuhanást jelentett.
1.b.c.) Mivel azonban az alapkoncepciót jónak ítélték, mindkét nagy használó (USA, UK) próbálta a long drop módszert tökéletesíteni; ez lett a measured drop (kimért köteles) akasztás.
A módszert 1872-ben egy William Marwood nevű úr találta ki. A lényeg az, hogy 5600 N erő hasson a negyedik-ötödik-hatodik csigolyák környékén. A testsúly adott, a kötél hosszát kell variálni. 1913 után 4400 N-ra vették vissza a szükséges erőt. Amerikában képlettel számolták ki a szükséges kötélhosszt, míg az Egyesült Királyságban a Home Office kibocsátotta az „Official Table of Drops” nevű táblázatot a testsúlyokhoz mért kötélhosszakkal. Amikor filmeken csapóajtós akasztófát látunk, alighanem measured drop akasztás történik. Ma már ritka a fából ácsolt emelvény, itt balra (ha minden igaz) egy, a legutóbbi időkig használt measured drop felszerelés látható, csapóajtóval, állítható hosszúságú kötéllel. Alul valószínűleg a tanúknak is van hely, hiszen az angolszász jogot használó országokban a magánbosszú kései maradványaként az áldozat családja és mindenféle hivatalos tanúk is jelen vannak a kivégzéseknél.
Végül, de nem utolsó sorban a magyar módszer:
1.c.) Az akasztófa nem a filmeken látott magas, fordított L alakú alkalmatosság, hanem mindössze egy oszlop. Az elítéltet a siralomszobából átkísérik az akasztás színhelyére. A mellette levő két börtönőr helyét a hóhér két segédje foglalja el.
Az elítéltet megfordítják (háttal áll a bitónak). Röviden felolvassák neki, az ítéletet és azt, hogy a kegyelmi kérelmet elutasították. Odaviszik az akasztófához, felteszik egy sámlira vagy kis fellépőre. A hóhér a bitónak támasztott létrán áll. Az elítélt lábára a segédek kötelet hurkolnak és azt átbujtatják az elítélt lába alatt található csigán.
Ezen a képen Bogár János főhadnagy látható, aki a háború után az egyik legismertebb magyar hóhér volt. Az ő szakmunkája okozta Szálasi (a képen ő a másik főszereplő) és miniszterei, továbbá Rajk László halálát. Egyes források szerint még további körülbelül háromezer emberét is - jogosan vagy jogtalanul. Fekete kabátja és puhakalapja sokáig meghatározta azt, ahogyan Magyarországon a hóhért elképzelik és ábrázolják, noha az utána következő ítélet-végrehajtók már egyszerű bévések voltak, akiknek volt teljesen hétköznapi beosztásuk is.
De vissza az eljáráshoz: a hóhér egy szisszenésére a segédek (a fenti képen ezt a mozzanatot örökítette meg a fotós) megemelik az elítéltet, akinek a nyakába kerül egy egyszerű, rövid hurok. Két szisszenés: a segédek teljes erővel elkezdik húzni a kötelet (a sámlit ekkora valaki már elvette). A csiga miatt a kötél lefele, a gerincoszloppal párhuzamos nyújtja a testet. A gerincvelő már ekkor elpattanhat, de amint teljesen kifeszült a test, a létrán álló ítélet-végrehajtó egy mozdulattal „kiemeli a csigolyát” vagyis kitekeri az elítélt nyakát. Ettől az rögtön (legalábbis elméletben, illetve szerencsés esetben) eszméletét veszti, majd további 8-15 perc múlva beáll a halál, leáll a szívverés. A jelenlevő orvos, miután a test már külső életjelet nem mutat, öt percenként sztetoszkóppal vizsgálja meg, hogy van-e még érverés. A testet legkorábban harminc perc múlva lehet levágni.
Eddig a műszaki részletek. Jogtechnikailag egy ítélet végrehajtása történik, ez pedig mind a háború előtti, mind pedig a későbbi szabályok szerint az első fokon eljárt bíróság feladata, legyen szó egy tartásdíj behajtásáról, jogosítvány bevonásáról, vagy épp akasztásról. Ezért a bíró, aki kihirdeti, hogy nincs kegyelem és aki az eseményen jelen van, az az elsőfokú bíróság bírája. Sőt, a háború után már kötelezően az ítéletet hozó bíró. A legenda szerint épp ezért bizonyos BV-intézetekben függöny is volt a gyengébb idegzetű bírák, ügyészek miatt. Jelen is volt, meg nem is...
Az akasztáson kívül van még egy fojtogatós büntetés, a fentebb már említett garrote, vagyis fojtózsinór. Ez az egykori spanyol impériumban volt használatos. Pofonegyszerű: az elítéltet a nyakába kötött kötéllel megfojtják. Egyszerű, kis helyigényű megoldás, semmi különösebb hacacárét nem igényel. Persze aztán ezt is gépesítették. A kelléktár kissé már bűvebb: gépesített garrote, hóhér, elítélt és néhány vidékies eleganciájú úr, ahogyan ez a - Fülöp-szigeteki Bilibid börtön udvarán készült - kép is mutatja itt felül. Úriemberek a kalapjukat megfojtásuk közben kézben tartják. Ötórai pálinka, az úri közönség verekszik.
Gyorsan és úri módon: a lefejezés és a golyó
A fojtogatás, történjen bárhogyan, mocskos, kutyának való tevékenység - tartották a régiek. Nemesembernek, katonatiszteknek más módszer járt. Az ő halálukat egy csapás, egy lövés okozta.
2.) A lefejezés
sokféle lehet. Egy biztos: szakember nélkül ez sem megy. A bakónak ugyanis pontos csapást kell mérnie a nyakcsigolyák közé, egy csapással leválasztva a fejet. Ha ez nem megy, a nemes kivégzés szánalmas hentesmunkává aljasul. Pár száz éve a tömeg még hóhért is lincselhetett elrontott kivégzés miatt.
Az eszköz lehet bárd, kard vagy guillotine. Az elítélt lehet ülő vagy térdelő helyzetben, esetleg tőkére hajtott fejjel. Az amerikai filmekben látottakkal ellentétben a leggyakoribb az ülő helyzet volt. Általános nézet, hogy az egy csapással végrehajtott lefejezés a leggyorsabban és a legkevesebb fájdalommal vezet a halálhoz. Ellentmond ennek jó pár beszámoló a pislogó, grimaszokat vágó fejekről. Aztán persze van olyan nézet, hogy ez legenda, a levágott fejek mindenesetre nem nyilatkoztak. A japánok megszállta Kínából van bőven fotó a neten lefejezésekről, de úgy döntöttem, hogy aki ilyet akar nézni, az pillanatok alatt megtalálja a google vagy más keresőprogram segítségével.
Itt egy kép Szent Kozma és Damján kivégzéséről; remélem Fra Angelico ügyvédei nem fognak megkeresni...
A nyaktiló vagy guillotine arra volt jó, hogy nem kellett hozzá jó kardforgató, bár az is igaz, hogy ezt is hóhérdinasztiák kezelték. A Sanson-dinasztia például csak Párizsban hat generáción keresztül, nem beszélve a vidéken dolgozó sógorokról, unokatestvérekről. Már XVI. Lajos (valami furcsa előrelátástól vezérelve) betiltotta a kerékbetörést. Erről a módszerről sok írnivaló nincsen: nem a kerék volt a fő kellék, hanem egy vasbunkó, amivel össze-vissza verték az elítéltet, míg bele nem halt. Kegyelem esetén a fejénél kezdték. Gondoljuk meg, mi lett volna a francia forradalom alatt és után, ha XVI. Lajos nem ilyen előrelátó...
A lefejezést tehát gépesítették. Antoine Louis vezetésével bizottság jött létre (innen a francia becenév: louisette, vagyis lajoska), ennek tagja volt dr. Joseph-Ignace Guillotin anatómiaprofesszor. A megalkotandó gép előképei közé tartozott az olasz Mannaia, a Halifax Gibbet (ez utóbbi szó jelöli magát a gépet az angolban) illetve a Scottish Maiden. Talán mondani sem kell, hogy a németek is ismerték a szerkezetet, Fallbeil (szó szerint: hulló bárd) néven.
A francia guillotine atyja is német volt, egy Schmidt nevű csembalókészítő alkotta meg a francia modellt és a népszerű legendával ellentétben nem XVI. Lajos, hanem ő volt az is, aki a 45 fokos ferde pengét javasolta. A guillotine első áldozata egy Nicolas Jaques Pellettier nevű útonálló volt. Az utolsó ember, akit (legalábbis Franciaországban) nyaktilóval végeztek ki, egy tunéziai bevándorló volt (Hamida Djandoubi). Ő 1977 szeptemberében, Marseille-ben vesztette el a fejét.
A német eredetet közvetetten bizonyítja, hogy a guillotine-nak nem voltak idegesítő elektronikai hibái és kíméletlenül szögletes formájú. Recht schönes Auto, nicht wahr Günther? Nem közismert, de a hitleri Németországban használták a Fallbeilt, összesen kb. 16.500 embert kivégezve. Illusztráció természetesen a wikipédiáról, itt felül. Balra az 1792-es modell, jobbra az 1872-es, 1907-es állapotában. Ezek után még vádolja valaki a Togliattiban található Volzsszkij Avtomobil Zavod mérnökeit azzal, hogy ritkán fejlesztenek a termék külsején...
3.) Lövészet
A puskát az ember ölésre fejlesztette ki, kézenfekvő volt tehát a kivégzésre használata. Ugyanakkor kellően megbízható lőfegyverek hiányában sokáig a „hagyományos” módszerek élveztek előnyt.
A lőpor és golyó általi halál sokáig katonai büntetés volt.
Különbséget kell tennünk a katonai, kivégzőosztagos kivégzés és a többi, golyó általi halál között. A kivégzőosztag katonái néhány lépésről céloztak, majd lőttek. Vezényszó, lövés, vive la France!, (Goya itteni képén nyilván: Viva España!), vagyis halálosan egyszerű, mégis van benne valami méltóságteljes. Ellentétben a többivel.
A második világháború, illetve a pesti Duna-part egylövéses kivégzéseit mindenki ismeri. Ezt a módszert közismerten az oroszok is használták. Sok magyarázni való ezen sincs. Odatart, lő.
A morbid humor egyik gyöngyszeme az ehemalige DDR-ben használatos koreográfia.
Itt is az egylövéses módszer dívott, ám azt „váratlanul, közvetlen közelből” kellett leadni (Unerwarteter Nahschuss). Ez úgy történt, hogy a kivégzőszobába kísért elítélttel közölték, hogyaszongya: ″Ihre Erschießung steht unmittelbar bevor″ vagyis: Önt hamarosan lelövik; vagy hogy megmaradjon a bikkfa: az Ön lelövése küszöbön áll.
Abban a pillanatban, amikor ez elhangzott, a hóhér lőtt is, amíg az elítélt tán fel sem fogta, mit mondtak neki. Ettől váratlan. Ismerve a börtönben elérhető magas sávszélességet, szerencsétlen muki pontosan tudta, hogy mi lesz az eljárás. Ennél még a magyar hóhérok sziszegése is jobb volt...
Lassan az első rész végéhez érkezünk. Nem írtam részletesen a máglyáról, a vízbe fojtásról, a különféle afrikai háborúkban dívó válogatott kegyetlenségekről. Ezekről külön posztot lehetne írni, de a jó Afrika-szakértő ma már ritka, mint a fehér holló.
A kegyetlenségek nagyrészt elkoptak a felvilágosodás korának kezdetére. A felvilágosodás aztán elsöpörte a többit. A XIX. század végén Amerikában és Európában a kivégzések beköltöztek a börtönudvarra. A Place du Gréve, a Tyburn, a Vérmező legfeljebb a legendákban emlékeztettek az egykori nyilvános kivégzésekre. Mindenütt jogszabályok és eljárásrendek születtek, uralkodóvá vált az akasztás, a főbelövés és a nyakazás. Egy-két évtizedig maradt azonban csak így a dolog, és kezdetét vette egy újabb változás, amelyről (és a róla alkotott lesújtó véleményemről) legközelebb írok. Addig remélem megkapom további instrukcióimat a blogszerkesztői fedésben dolgozó, Iszáje... tiborutól.
Az érdekfeszítőnek ígérkező cikksorozat első részének zárásaként engedjetek meg egy ajánlót.
Ahogyan azt az őt ismerők egyöntetűen állítják, Pizka professzornál szerényebb és szégyenlősebb létformát még egy genetikailag módosított ibolya sem tud felmutatni, ezért magamra vállalom a következőket:
A poszt elolvasása után kattintsatok Pizka prof. személyes honlapjára ide, ahol a jobb oldali oszlopban egy ajánlót találtok a Goldenblog 2010-re, a komplex blogok kategóriájába. Azt kérem tőletek, hogy ha tetszenek az ottani írások (és akkor is, ha nem), nevezzétek a ráérünk-blogot (és egyúttal jelentkezzetek zsűritagnak is), mert ha Pizka prof. megnyeri a versenyt, akkor jókedvű lesz és tettrekész, vagyis nem kell könyörögni neki heteken keresztül, hogy írja már meg ennek a kurva kivégzéses sorozatnak a második, esetleg harmadik részét.
Ja, és igyekezzetek, mert nevezni csak holnapig, vagyis hétfő, augusztus 23.-ig lehet!
Köszönettel: Makszim Maksz...
akarom mondani: tiboru
Az utolsó 100 komment: