Szinte minden háborúban részt vesz. Amióta az ember létezik és háborúzik, azóta van jelen minden nagyobb hadjáratnál, és sok ezer éven át gyakorolt alapvető hatást azok kimenetelére.

A rettegett Járvány Tábornok mindig a legkritikusabb pillanatban, a leggyengébb ponton támadott. Egész hadjáratok, uralkodók, országok, sőt, birodalmak sorsáról döntött. Legyőzhetetlen hadai ezernyi áldozatot szedtek, és nem volt menekvés előlük. Sok-sok évnek kellett eltelnie, mire végre méltó ellenfélre talált néhány fehér köpenyes, tűkkel és oltóanyagokkal felszerelt orvoscsapatban. 

Ám igazán sosem lehetünk tőle biztonságban. 

Járvány Tábornokkal már az ókori leírásokban is találkozhatunk. Mind az egyiptomi, mind az ógörög, mind pedig a perzsa birodalom hadjáratainál és csatáinál ott találhattuk. Ebben a korban a járványos megbetegedéseket még felsőbb isteni büntetésnek, megtorlásnak tartották, és ugyan Hippocrates megpróbálta kiismerni a Tábornok haderejét, igazán ellenszert ő sem tudott adni. De legalább részletesebb leírásokat készített, így ma már sok esetben -utólag- azonosítani tudjuk, hogy az adott pillanatban Járvány Tábornok épp melyik hadtestét vetette be.

Akkoriban még nem létezett közegészség, a higiénia sem állt a helyzet magaslatán, és a háborúkba vonuló hadseregeket is csak papok és sámánok kísérték. Egyszerűen nem is volt hatékony eszközük az előre nyomuló járványos megbetegedések megfékezésére.A legrégebbi leírás Hérodotosztól származik. A leírása szerint az i.e. 440 és 430 között Görögországba érkező, I. Khsajársá perzsa király (alias Xerxész) által vezetett 800 000 fős hadsereg az őrizetlenül hagyott Thesszália lerohanása után találta szembe magát Járvány Tábornok seregeivel. A városban állomásozó Loimos (Pestis) hadosztályok súlyos veszteségeket okoztak a perzsáknak. Olyannyira, hogy a város elhagyásakor 300 000 halottat hagytak maguk mögött.

Az i.e. 430-as második peloponésszoszi háború idején viszont Athénnak kellett megküzdenie az Etiópiából induló, és gyorsan terjedő pestissel. Ez a betegség egyik harcoló felet sem kímélte, maga Periklész is az áldozatává vált.

Járvány Tábornok hadereje ezekben a korokban jellemzően sokkal nagyobb pusztítást okozott, mint a háborús cselekmények. Jellemző volt, hogy egy-egy háborút végső soron nem is a fegyverek döntöttek el, hanem az, hogy a különféle betegségek mennyire kímélték meg a résztvevő hadseregeket, mennyire sikerült túlélniük azt. A háborúk eredményének befolyásolásával Járvány Tábornok gyakran írt történelmet, egész országok és birodalmak sorsát határozva meg.

Krisztus előtt 400 évvel komoly csetepaté bontakozott ki Szirakúzáért. Ez a város (és egész Szicília) stratégiai jelentőséggel bírt a Földközi-tenger feletti uralom szempontjából, ami viszont a teljes mediterrán vidék feletti ellenőrzést jelentette. A terület eredendően vegyes népességű volt, ám a belviszályaik ellenére is elég komoly erőt képviselt. Még Karthágót is megverte egyszer. Aztán i.e. 416-ben Athén is beleavatkozott a dologba, de Járvány tábornok megállította a törekvéseit. I.e. 396-ban aztán megérkeztek a karthágóiak, és meg is szállták a várost. Hosszú távra érkeztek, ám Járvány Tábornok ismét közbelépett. A pestis hadosztály elég gyorsan kiszorította a punokat a városból, mely végül hosszas csaták és politikai keverések után után a Római Birodalomhoz került. Ez alapvetően meghatározta a terület sorsát, de mi lett volna, ha Karthágó meg tudta volna tartani a területet? Már nem tudjuk meg.

I.e. 323-ban egy igen tehetséges hadvezér, egy bizonyos Nagy Sándor érkezett Észak-Itáliába némi hódítási szándékkal. Hadseregét egyetlen más haderő sem tudta megállítani, míg szembe nem találkozott Járvány Tábornokkal. A kolera és a malária hatalmas veszteségeket okozott a makedón birodalomnak, és magának Nagy Sándornak is. A hadvezér-zseni 32 évesen, tüdőgyuszival súlyosbított maláriában halt meg, pont egy újabb nagyszabású hadjárat küszöbén. Látszik, hogy Járvány Tábornok az ellenséges hadvezérek kiiktatásában is jeleskedett... Mi lett volna, ha Nagy Sándor épp tervezés alatt álló újabb hadjárata megvalósult volna? Ki tudja.

Amúgy a legyőzhetetlennek tűnő Római Birodalom is napi szinten harcolt Járvány Tábornok csapataival. A malária és a pestis gyakran tett látogatást a birodalom különböző részein. Néró uralkodása alatt például Rómában tört ki durva pestis járvány, később, i.sz. 165 táján az egész birodalmat elárasztotta a kór. A himlő is megjelent, többek között Marcus Aurelius császár is ebben halt meg. Természetesen a Rómát támadó gall és germán törzsek is találkoztak Járvány Tábornok csapataival, melyek nem egy sikeresnek induló Róma-elleni hadjáratot fordítottak katasztrófába.

A hunok előretörése is elakadt Konstantinápolynál, mivel a város bevétele előtt még előbb le kellett győzniük az anthraxot is. A szarvasmarhákat, később a lovakat, még később pedig az embereket is megtámadó baktérium végül megállította az előretörést.

Fontos megemlíteni, hogy Járvány Tábornok gyakran nem csak egyetlen hadtesttel támadott. A legfőbb haderő, a pestis mellett a fekete himlő, a vérhas, kolera, az anthrax, a tífusz, illetve a mediterrán vidékeken a malária is gyakran egyszerre jelent meg. Így utólag már nem is mindig lehet pontosan azonosítani, hogy épp melyik volt a domináns. Emellett azt is fontos megemlíteni, hogy a járványok a polgári lakosságot sem kímélték, így a háború másodlagos következményeként egész városok, országrészek haltak ki. A kieső munkaerő visszavetette a mezőgazdaságot, éhinséget, majd újabb járványokat váltott ki. Egy gazdaságilag meggyengült ország pedig gyakran a gyarmatosítók prédája lett.

Például Krisztus után 444-ben egy hatalmas járvány során szinte kihalt a Brit-szigetek őslakossága, így lényegében megállt az élet a vidéken. A gazdaság működésének fenntartása végett 449-ben szászokat kellett a szigetekre telepíteni, ami később elég jelentős változásokat okozott a terület jövőjében.

Az 540 körül kirobbant justiniánusi pestis sem kispályázott: 60 éven át terrorizálta a emberiséget, ezzel jelentős mértékben hozzájárulva a Bizánci Birodalom hatalmának összeroppanásához.

A középkor amúgy is a járványok szorításában telt el. Emberek milliói haltak meg a fertőző betegségek következtében, jellemzően sokkal többen, mint a háborúkban. És ez igaz volt a hadjáratokra, keresztes- és térítő háborúkra is.

Az első keresztes háborúban (1096–1099) például a 300 000 fős expedíciós hadsereg 20 000 főre csökkent a járványos megbetegedések miatt. Ezzel Járvány Tábornok nagyságrendekkel több áldozatot szedett, mint a tényleges csatározás. A második keresztes háború (1147–1149) sem járt nagyobb sikerrel: 100 000 főről 5000 főre apadt a csapat létszáma, és ezzel az egész vállalkozás dugába dőlt. A harmadik keresztes háború (1189–1192) során maga Szent Lajos is Járvány Tábornok áldozata lett.

Ám, hogy a helyzet még rosszabb legyen, a hajózás felélénkülése még inkább a dögvész előretörését segítette - ezzel új szintre emelve a pusztítás mértékét.

Az 1300-as évek elején Szicíliából menekülő itáliai kereskedők érkeztek a Krími-félszigetre. Ám gyorsan nézeteltérésbe keveredtek a helyi muzulmánokkal, akik a konfliktus eldurvulásakor a közelben járásozó tatároktól kértek segítséget. Azok jöttek is segíteni, annak ellenére, hogy eléggé el voltak foglalva: ugyanis épp akkortájt ütötte fel a fejét Járvány Tábornok egy diverzáns pestis-osztaga a tatár seregben. Ám a kán úgy döntött, hogy ezt a saját javára fordítja, és parancsot adott a pestises hullák átdobálására az ellenséges területekre (Kaffa erődjébe). Ezzel nem csak egy új fegyvernem, a biofegyverek alkalmazásának alapjait tette le, hanem az 1347-ben kezdő, egész Európát rettegésben tartó Nagy Pestisjárványét is. A menekülő emberek ugyanis magukkal vitték a diverziós terror-osztagokat, a fertőzött patkányokat, így a járvány gyorsan terjedt (a lenti képen látszik is). Összesen 25-30 millió ember halt meg Járvány Tábornok európai hadjárata során, ami a kontinens akkori 80 milliós lélekszámához viszonyítva elég brutális pusztulást jelentett.A pestis akkoriban amúgy is gyakori vendég volt. Hol itt, hol ott ütötte fel a fejét, és bizony továbbra is erősen bele-bele avatkozott a háborúk kimenetelébe. A pestis zárta le például 1456-ban Nándorfehérvár ostromát is. A tízszeres túlerőben lévő II. Mehmed ugyanis kénytelen volt idő előtt támadni az elharapódzó járvány miatt, így túlerejét nem tudta kellően érvényesíteni - komoly lehetőséget adva a védőknek. Ebben a csatában Járvány Tábornok ezúttal a mi oldalunkon állt, így a segítségével elért diadal csaknem 80 évre visszavetette a török hódítást. Ám a győzelemért a Tábornok nagy árat kért: a csata két meghatározó vezérének, Hunyadi Jánosnak és Kapisztrán Jánosnak az életével kellett fizetnünk érte (1456  augusztus 11. és október 23.).

Amerika 1492-es felfedezése aztán új színt hozott Járvány Tábornok addig sem unalmas hadseregébe: a szifiliszt. Ezt Amerikából exportálták Európába, cserébe friss import Variola Verát vittek vissza a hajók. Vera kisasszony és udvartartása (kanyaró, szamárköhögés, stb.) később elképesztő pusztítást vitt véghez az indiánok között. Szintén megjelent a palettán egy másik feltörekvő versenyző is: az influenza.

Az influenzát igazából már Amerika felfedezése előtt leírták Angliában, de a többi korabeli járványhoz képest labdába sem rúgott. Aztán az 1500-as években angol hajósok vitték át a kontinensre, így 1529-ben Amszterdamból indulhatott a járvány. 1743-ban már a ma is mert verzió kezdett terjedni Itáliából, majd 1889–92 között „orosz influenza”-ként futott be komoly karriert – egymillió embert ölt meg akkor. De az igazi nagy dobása még hátra volt.

Ezekben az időkben még mindig nem tudtak sok mindent tenni Járvány Tábornok ellen, ám a betegségek diagnosztizálása, a betegek elkülönítése már önmagában is jelentős lépésnek számított. A magyar cs.kir. hadseregben például már XVI. századtól találhatunk egészségügyi kísérő személyzetet, II. Miksa (1493–1516) hadseregében pedig polgári orvosokkal kísértették a hadjáratra vonuló katonákat. Úgy tűnik, hogy II. Miksa tanult elődjének, I. Miksának a hibájából: az 1566-ban Buda felszabadítására indított hadjárat ugyanis gyorsan kudarcba fulladt, mikor a kiütéses tífusz már a 30 000. halottat követelte (ez volt a „morbus hungaricus”, mivel a betegséget a katonák szerte Európában széthurcolták Budától – szerethettek érte minket akkoriban…).

II. Miksa már jobban felkészült volt, de megjegyzendő, hogy ezek a "kísérő orvosok" sokkal inkább borbélyok voltak, illetve ápolók, akik továbbra sem nem tudtak sokat kezdeni a járványos betegségekkel. Járvány Tábornok tehát továbbra is szabadon alakítgathatta a történelem menetét. Nézzünk néhány példát:

Az amerikai Függetlenségi Háború során himlő járvány tört ki, ami miatt a függetlenség-pártiak nem tudták a megszállt északi gyarmatokat megtartani. A veszteségek miatt vissza kellett vonulniuk, visszaadva a koronának a gyarmatokat. Így aztán Kanada ma nem az Egyesült Államok része...

De a Nagy Francia Forradalom sorsa is egészen máshogy alakult volna, ha a király megsegítésére érkező, 42 000 főt számláló porosz-osztrák csapatoknak nem okoz egy 13 000 fős veszteséget a vérhas (dysenteria) – ami miatt vissza is kellett vonulniuk.

Ám Járvány Tábornok nem mindig a franciák oldalán harcolt. Napóleon oroszországi hadjáratát már eleve lestrapált (piszkos, éhező, és tetves) katonákkal kezdte meg, de a felperzselt föld-taktikája ezen még tovább rontott. Légzőrendszeri problémák, diftéria, majd kiütéses tífusz tizedelte a katonákat, akik félmilliós létszáma igen gyorsan csökkent. Moszkva elérésénél már csak 80 000-en voltak, ám a legrosszabb csak ezután jött. Nem csak az oroszok lendültek ellentámadásba, de Tél Tábornok is, majd ezt látva Járvány Tábornok is rátett még egy lapáttal. A katonák nem tudtak tisztálkodni, nem étkeztek megfelelően, legyengültek és elárasztották őket az élősködők. Így a vírusos tüdőgyulladás, a vérhas, a hideg és a háború megtizedelték a francia erőket, akik létszáma végül 20 000-re fogyott. A katonák a betegségeket is haza hozták magukkal, így később több várost is megfertőztek. Vilnában például 25 000-en betegedtek meg, és csak 3 000-en maradtak életben.

A Rákóczi-szabadságharcból (1703–1711) sem maradhatott ki Járvány Tábornok. Mindkét oldal erőteljes támadás alá került, olyannyira, hogy a szabadságharc vége felé már minden 5 áldozatból 4 a pestis rovására volt írható. A 3 milliós országban 300 000-en haltak meg a járványtól. Ez mind anyagilag, mint a járvány miatti dezertálás miatt megroppantotta a kuruc sereget, ami Érsekújvár elestéhez vezetett, végső soron pedig a teljes vereséghez.

1730 után viszont az epidemiológia rohamos fejlődésének köszönhetően megjelent az első védekezési mód a fekete himlő ellen. Ez a vakcina tulajdonképpen gyengített himlő volt, amit ha sikerült túlélni, akkor később védettséget biztosított. Ugyanakkor a korabeli vakcina még meglehetősen veszélyes volt: beadása előtt tényleg nem ártott megérdeklődni a kockázatokat és a mellékhatásokat a kezelőorvostól és a gyógyszerésztől, de talán még Istentől is; ugyanis a vakcina halálozása aránya 1:300 volt. (Most minden évben aggódunk az influenza-oltások veszélyei miatt, de mikor mit szólhattak az amerikaiak, mikor George Washington elnöknek tele lett a zsákja a himlővel, és elrendelte a kötelező variolizálást?)

A dögvész igen komoly pusztító erő volt, még ekkoriban. Jól mutatja a tipikus veszteségi arányokat a krími háború (1853-56). Ekkor az orvosi kezelésre szoruló katonák 80%-a fertőzés miatt lett hadképtelen, a háborús sérülések aránya csak 20% volt. A teljes halálozási arány 3.1 : 1 volt a betegségek javára (Összesen: 52877 harctéri halott, 114494 betegségben elhunyt). A porosz–osztrák háborúban (1866) ez az arány 1.4 : 1 volt, az orosz–török háború (1877–1878) idején viszont kiemelkedően sok, 18-szor annyi ember betegedett meg fertőző kórtól, mint fegyvertől. De említhetnénk az első mexikói háborút (1846-48) is, ahol a harcok 1549 amerikai és mexikói életet követeltek, míg Járvány Tábornok 10951-et.

Ám az orvoslás fejlődése töretlen volt: 1768-ben megnyílt az első katonaorvos-képző intézet Brüsszelben, majd igazi áttörést az 1785-ben, Bécsben induló intézet hozott. Természetesen elsősorban az akkoriban rohamosan fejlődő tűzfegyverek által okozott sérülésekre specializálódtak, de legalább már kialakult egy hatékony katonaorvosi rendszer a hadseregekben.  

Magyarország területén az első állandó katonai egészségügyi intézmény alapítását II. József rendelte el. A cs. kir. pesti helyőrségi kórház elnevezésű intézmény bizonyíthatóan 1785-től kezdte meg működését. Ekkor már a csapatkórházak, gyengélkedőházak, tábori kórházak is rendszerbe álltak, 1870-re már 32 katonai kórház üzemelt a Monarchia területén. Ezekre szükség is volt, mert Járvány Tábornok már gyűjtötte a seregét.

1848-ban, a forradalom kitörésekor Magyarországon még így sem vették túl komolyan a járványok elleni védekezést (főleg a polgári gyógyításban). Pedig akkor még sokakban élt az 1831–32. évi (első) „nagy” kolera-világjárvány emléke. Amikor ismét megjelent a kolera (a környező országokban és hazánkban egyaránt – hisz pl. mindenki a Duna vizét itta), akkor azért hoztak néhány megelőző intézkedést (bár a 31%-66%-os halálozási arány mellett furcsa, hogy egyes területeken még az elkülönítést is feleslegesnek tartották).

Ez a kolera az indiai eredetű O1 verzió volt, melyről egy bizonyos John Snow mutatta elsőként ki, hogy ivóvízzel terjed – de ez az információ Magyarországra csak késve jutott el. Magát a bacit csak 1884-ben sikerült kimutatnia Robert Koch-nak. 

Az szabadságharc kitörésekor az országban orvoshiány volt, főleg vidéken. Így aztán már Jellasics betörése előtt járványok törtek ki: kolera, hastífusz, kiütéses tífusz, szóval a szokásos. Május 15-én már 800-an voltak kórházban a magyar haderőből, de a környező országokban is támadásba lendült Járvány Tábornok Kolera-hadteste. Akkor még nem volt nyilvánvaló, de egy világjárvánnyal nézett farkasszemet a Klauzál Gábor-vezette minisztérium (ahová az egészségügy is tartozott).

A kolera október 9-re érte el Pestet. Attól kezdve az ellene dúló harcokat a Honvédelmi Bizottmány irányította, majd Klauzál Gábor Kolera Elleni Bizottsága. Ez mind a polgári, mind a katonai védekezésre hatáskörrel bírt, bár az utasításait nem mindig hajtották végre. Ráadásul a katonaság higiéniás állapota is katasztrofális volt. Kossuth személyesen is meggyőződött erről, és különféle rendeletek kiadásával próbálta a helyzetet (és a  Bizottság intézkedéseinek betartását) segíteni. A kórházakat a Honvédség lefoglalta, a polgári betegeket haza küldték (tovább fertőzni a családot, majd meghalni).

Az intézkedések és (főleg) a tél hatására a kolera kicsit visszább szorult, de 1849-ben újra támadásba lendült – ekkor már elkülönítésre is szükség volt. Mire a járvány lecsengett volna, megérkeztek az oroszok – és velük együtt Járvány Tábornok újabb hadtestei is. 

Az Indiából Oroszországba átterjedő kór nem kímélte az orosz haderőket sem; a 200 000-es seregből már júniusban 6000 beteg volt, és 1300 halott. Attól kezdve pedig napi 60 új megbetegedést regisztráltak, így júliusra már az orosz haderő negyede (!) megkapta a betegséget, és a halottak száma is 20 000 felett járt. A legfertőzöttebb a 4. orosz gyaloghadosztály volt, akik többezer fős kolera-barakkokat építettek Tokajon, Eperjesen, Kassán és Nyíregyházán.

Sajnos az orosz haderő-mozgások is erőteljesen elősegítették a járvány terjedését, ami így a magyar sereget is újrafertőzte. Összesen 25-30 000 magyar katona veszett el a forradalmi harcokban, ezzel szemben Járvány Tábornok számlájára 100-120 ezer halott írható (200-240 ezer betegből).

Véletlen, hogy a magyar szabadságharc pont egy világméretű kolerajárvány idejére esett, de a brutális orosz veszteségek dacára is kijelenthető: Járvány Tábornok ezúttal ellenünk volt. Nélküle talán minden máshogy alakult volna.

Ám voltak sikerek is. 1897-ben egy bizonyos Ernest Duchesne francia katonaorvos kifigyelte, hogy az arab lovászok a nyergen megtelepedett gombát használják gyógykezelésre. A Penicillium glaucum nevű penészgomba hatékonynak bizonyult a tífusz ellen, de az Escherichia Coli ("E-Coli") baktériumot is elpusztította. Munkásságát akkor még kinevették, ám valójában ez volt az első komoly penicillin-kutatás a világon. Duchesne később meghalt TBC-ben (ami amúgy penicillinnel gyógyítható lett volna), a fődíjat pedig egy bizonyos Alexander Fleming vitte el. És mindenki, aki az életét köszönheti a penicillin és az antibiotikumok felfedezésének.

Mikor a plázában sétálgató fiataloktól megkérdezte egy riporter, hogy mik az elmúlt 150 év legfontosabb felfedezései, akkor naná, hogy a mobiltelefont mondták a legtöbben - akkor még nem volt Facebook. Nekem azért lett volna pár sokkal jobb jelöltem is...

A katonaorvosi szolgálatok is fejlődésnek indultak. A cs. és kir. Hadügyminisztérium 1867-es megalakulását követően a 14. (egészségügyi) osztály vezetője látta el a katona-egészségügyi szolgálat vezetését, később a cs. és kir. Hadsereg Főparancsnokság egészségügyi főnökével együttesen gyakorolta ezt a feladatkört.

Aztán kitört az I. Világháború, melybe a Monarchia katonaorvosai az addigi háborúkénál jóval komolyabb tudással, eszközkészlettel és tapasztalattal léptek be. Betegmegfigyelő állomásokat hoztak létre, melyek tudatosan harcoltak a járványok ellen. Ekkor már a kolera elleni védekezés is jól működött, így az csak a háború első három évében jelentkezett, akkor is csak enyhén, főleg a szerb harcszíntéren. Összesen 80000 megbetegedés történt, ami a háború méretéhez és hadi veszteségeihez képes igen kevés. A malária (főleg Albániában) még a koleránál is kevesebb megbetegedést okozott. A kinines kezelés és a jól szervezett gyógyítás- és megelőzés meghozta gyümölcsét. A tífusz sem tudott igazán előre törni, bár így is 3 millió halálesetről írnak, főleg Oroszországban és a keleti fronton (nem véletlenül: itt leírhatatlan higiéniás állapotok uralkodtak).

Érdekes adalék, hogy a különböző fertőző betegségek különböző dolgokhoz is kötődnek. A legtöbb betegség terjedése főleg az epidémiai (földrajzi) területektől függ, de például a kolera, a tífusz, a vérhas és a malária nagyon időjárás-függő is. A megerőltetésnek kevésbé van hatása, de például a katonák származási helye lényeges: szereztek-e már védettséget korábban. A Krimi háborúban például az oroszok megbetegedése sokkal ritkább volt, mint a többi résztvevőé - pedig sokkal többen voltak.

Emellett a háborúban megjelenő stressz sem elhanyagolható, ami vérnyomás- és veseproblémákat okoz a katonáknál és a polgári lakosságnál egyaránt - tovább növelve a veszteségeket.

Ami még lényeges: a kezelések miatt csökkent a betegségek halálozási aránya is. Az elhúzódó háború, és a végén már 22%-ot is meghaladó alultápláltsági ráta dacára sikerült elkerülni Járvány Tábornok korábban tapasztalt előretörését. A Monarchia seregében sem volt jelen a pestis és a lepra, inkább a tetanusz és az agyhártyagyulladás okozott 110 000 megbetegedést. Ezeket is csak azért, mert a háború kezdetén lassan állt csak fel a katonaorvosi hálózat, és lassan alakult csak ki a szükséges tapasztalat. Ráadásul vadiúj, addig nem számon tartott betegségek is rendszerbe álltak, mint például a lövészárok-láz, vagy a nephritis. Ám az I. VH. során már egyértelműen több veszteséget okoztak a fegyverek, mint a fertőző betegségek.

Ám Járvány Tábornok még tartogatott egy utolsó cselt. A Spanyolországból hazatérő amerikai katonákon észlelték elsőként az influenza egy addig nem látott, szokatlanul agresszív változatát. Innen nevezték el a kórt spanyolnáthának, ami villámgyorsan terjedt előbb a harctérről hazatérő, hajókon és vonatokon összezsúfolódó katonák között, majd a háború nélkülözéseitől legyengült lakosság köreiben. Az új influenza-verzió cseppfertőzéssel terjedt, a tüdőben is tudott szaporodni (nem csak a felső légutakban), és 40 fertőzésből egyszer ölt (a normál vírus 25 000-ből egyszer halálos). Járvány Tábornok vadiúj tömegpusztító fegyvere 1919-re kb. 20-50 millió ember halálát okozta, többet, mint az I. Világháború.

Bár egyes vélemények ellent mondanak ennek. Az első VH. végére az akkor még hivatalosan nem detektált betegség már javában szedhette áldozatait a lövészárkokban. Olyannyira, hogy egyes becslések szerint addigra már több katona halt meg spanyolnáthában, mint harci cselekményben - csak ezt még hivatalosan nem mérték. Ha ez igaz, akkor az influenzának is komoly szerepe lehetett az I. VH lezárásában, a halottak számát meg nyugodtan fel lehet emelni 100 millióra.

A második világháború során is jelen voltak Járvány Tábornok hadtestei. Főleg ott, ahol a higiénia és az egészséges táplálkozás hiányosságokat szenvedett. (A hadifogoly- munka- és haláltáborok tipikusan ide tartoztak...) A tetvek megjelenése hozta a tífuszt, így az élősködők irtására az amerikaiak DDT-t, a németek Ciklon-B-t vetettek be. Utóbbiak nem csak rendeltetésszerűen használták ezt az anyagot.

A magyar katonák indulás előtt Tetra védőoltást kaptak (kolera, tífusz, paratífusz ellen), valamint jól szervezett csapat-egészségügyi rendszer is rendelkezésre állt. Ellenben újdonságként jelent meg a gyors mozgás, és (főleg Oroszországban) a rossz utak jelentette probléma. Emiatt az egészségügyi személyzet gyakran lemaradt a csapatoktól. Így a 2. magyar hadsereg szinte minden katonája átesett az "ukránkán", de általában is gyakori volt a TBC, és a különféle nemi betegségek. Ahol sok volt a halott, pl. Leningrád ostroma alatt a hastífusz járvány is aratni tudott.

Ám a középkorban elért sikereit Járvány Tábornok már így sem tudta megismételni. Ám ez nem jelent semmit a jövőre nézve: a biológiai fegyverek fejlődésével, rossz kezekbe kerülésével a tábornok még visszatérhet, még ha valaki másnak az eszközeként is. Soha nem lehetünk biztonságban tőle!

Források:

1. http://nol.hu/lap/hetvege/20101022-haboruk_dontobiroi__a_jarvanyok
2. http://www.katasztrofak.abbcenter.com/?id=81094&cim=1#
3. http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=165&lap=3
4. http://www.orvostortenet.hu/tankonyvek/tk-04/data/pdf/2601a.pdf
5. http://nagyhaboru.blog.hu/2012/03/21/fertozeses_megbetegedesek_az_osztrak_magyar_hadseregben_az_i_vilaghaboru_idejen
6. http://eletmod.hu/tart/cikk/jd/0/79431/1/korkep/Mi_is_az_a_spanyolnatha
7. http://tortenelemklub.com/koezepkor/egyeb-koezepkor/186-pestis-es-mas-jarvanyok
8. http://kuruc.info/r/9/48306/
9. http://193.224.76.4/download/konyvtar/digitgy/phd/2008/revai_tamas.pdf
10. http://193.224.76.4/download/konyvtar/digitgy/phd/2011/faludi_gabor.pdf