A régi bölcsesség szerint az idő egy olyan folyó, amibe a halandó nem léphet kétszer ugyanúgy. Ez tévedés, az ember nem csak léphet, de akár fejest is ugorhat, és meg is teszi. Általában ott, ahol jól láthatóan legfeljebb térdig ér a víz.  A nikápolyi ütközet, és mondjuk a mohácsi csata egyes elemei közötti hasonlóságok sajnos nem csak a véletlen művei...

A XIV. század második felére nyilvánvaló lett, a Balkán felől új veszély fenyeget: a terjeszkedő oszmán birodalom.

 Az első magyar katonák, akik megütköztek 1375 nyarán a a törökökkel és szövetségeseikkel, I. avagy Nagy Lajos király seregéhez tartoztak. 

 1389, a  szerbek rigómezei veresége után  Magyarország ellen is megindultak az oszmán hódítás első fázisát jelentő, határon átcsapó betörések. Ezek azzal jártak, hogy a határmenti terület elnéptelenedett, több stratégiai fontosságú erődítmény már az 1390-es évekre elpusztult, török kézre került.

Lajos király veje és utódja, az 1387-ben királlyá koronázott Luxemburgi Zsigmond felismerte a veszélyt, és próbált is tenni ellene: elhatározta, hogy felhasználva családjának egész Európára kiterjedő kapcsolatrendszerét fellép a törökök ellen.

Dolga egyáltalán nem volt könnyű: Zsigmond a bárók kegyelméből lett királlyá, és ezért magas árat kellett fizetnie. Megválasztásának fejében szabályszerű szerződést csikartak ki tőle, amely szinte minden hatalmat a királycsináló liga kezére juttatott. Kötelezte magát, hogy tanácsadóit  kizárólag főpapjaiból, báróiból és ezek örököseiből választja ki.  A nádor Lackfi István lett. Zsigmond ugyan elnyerte a koronát, de a ligával kénytelen volt együttmüködni, a bárók területi igényeit pedig kielégíteni.

A kényszerhelyzetben hozott ígéretek kárát a királyi birtokállomány látta, ugyanis míg Nagy Lajos halálakor a várak fele király kézben volt, ez a szám az adományozások után 20%-ra csökkent. Az új tulajdonosoknak pedig kissebb gondja is nagyobb volt annál, hogy költséges erődítmény-fejlesztésekbe kezdjenek, felkészülve a várható török támadásokra.

Zsigmond, miután megerősödött pozíciója, szabadulni akart a ligauralom alól ezért, új, hozzá hű idegeneket és nemeseket emelt bárói rangra ( Cillei Hermann, Ozorai Pipó). 

Nehéz helyzete ellenére 1392-ben már egy kisebb nemzetközi koalíció élén indult meg a törökök ellen.  Ez  a sereg átkelt a Dunán, és megpróbálta csatára kényszerítenit Bajezid szultánt, de ő kitért az összecsapás elől.   A keresztény erők, félreismerve a szultán szándékát, elhitették magukkal, hogy az oszmánok ereje akár egyetlen, gyors, nagyszabású hadjárattal megtörhető.

1395 elején sikerült  visszafoglalni a Duna menti Kisnikápoly várát, sőt a Magyarország déli megyéire törő török sereget a temesi ispánok legyőzték. Zsigmond és tanácsadói szerint elérkezett az  idő a felbillent erőegyensúly helyreállítására.

Persze a király tisztában volt azzal, hogy erre a saját erőforrásai önmagában nem lesznek elegendőek, ezért  Európára kiterjedői összefogással akarta kiűzni a törököket a Balkánról. Ehhez jelentős /elvi/ támogatást kapott IX. Bonifác pápátál, aki a tervezett vállalkozást keresztes hadjáratnak minősítette. Zsigmondnak igazi nemzetközi koalíciós erőt sikerült létrehoznia: a keresztes hadjárat hírére lovagok érkeztek Franciaországból és a Valois hercegek által uralt Burgundiából, Angliából, /nem, a fekete lovag nem volt köztük./ Jöttek Lengyelföldről, a német fejedelemségekből, az itáliai városokból és  Csehországból is. Velence flottát szerelt föl, csatlakozott a johannita lovagok nagymestere és természetesen az oszmánok által leginkább fenyegetett Bizánc is.

Legpontosabban a burgundi trónörökös, Félelemnélküli János kíséretét alkotó kontingenst ismerjük, amely 108 lovagból, 107 lovagi módon harcoló, de nem lovagi rendű lovasból, 12 íjászból és 22 számszeríjászból állt. A francia–burgundi kontingens többi részét a krónikás Froissart 1000 főre (lovagok és nem lovagi rendű lovasok) teszi, ami igen megbízható becslésnek tűnik. Ha az íjászok és számszeríjászok száma ugyanúgy aránylott a lovagokéhoz, mint János gróf kíséretében, lehettek mintegy másfél százan. Mindent összevetve tehát a francia–burgundi sereg harcra kész tagjainak létszáma aligha haladta meg a másfél ezret. Mivel a többi náció által kiállított csapatok nagyságban meg sem közelítették a francia–burgundi kontingenst, a teljes keresztény koalíciós haderő nagyságát, a magyarokat és havasalföldieket nem számítva, semmiképpen nem tehetjük 5000 főnél többre. Ez még mindig igen tekintélyes létszám, figyelembe véve, hogy nem gyülevész keresztes hadról, hanem az európai lovagság harci tapasztalatokkal bíró krémjéről volt szó. Vezetői között olyan tekintélyes vezéreket látunk, mint Philippe d’Artois, Franciaország connétable-ja, vagy éppen a híres Boucicaut marsall (e cím a magyar lovászmester megfelelője volt).

Magyar részről Zsigmond egyrészt kiállított egy nemesi sereget, de ezt, mivel határontúli támadó hadjáratra készült, csak a határok védelmére vehette igénybe. A magyar támadó sereg magvát azok a katonák alkották, akiket a bárók és az udvari címek birtokosai szerződtettek a királyi jövedelmek terhére.  Hozzájuk csatlakoztak azok a köznemesek, akik elég pénzzel rendelkeztek a lovagi felszerelés megvásárlására, és úgy döntöttek, a várható haszon megéri  azt a kockázatot, hogy elkísérjék a csatába uralkodójukat. Az így kiállított sereg  létszáma nem haladhatta meg a tízezer főt, de jelentős része az elmúlt esztendőkben  tapasztalatot szerzett a török elleni harcokban.  Ugyancsak Magyarországról vitte magával a sereg az ostromokhoz szükséges felszerelést, az ágyúk és a hagyományos ostromgépek zömét is.

A teljes sereg nagysága nem haladhatta meg  a húszezer főt, ez azonban nem afféle gyülevész had volt, hanem   tapasztalt, a harcot ismerő katonákból állt.

Nos mivel a halál ötven órája akkor még több mint fél évezrednyire rejtezett a jövőben, Zsigmond végigtekintve seregén és a kor Tigris tankjain, nem énekelhette el a Panzerliedet. De mivel fontos, hogy az ilyen pillanatokat egy uralkodó emlékezetessé tegye, állítólag így nyilatkozott: "Ha az egész égbolt is leomlana, lándzsáink akkor is fenntartják azt!

 Július végén indultak meg a Duna mentén haladva a török birodalom felé. Az a Al-Dunánál aztán ostrom alá vették Nikápoly várát. Itt csatlakozott hozzájuk Mircea, a havasalföldi vajda, ötezer lovassal. Sokak szerint a várostrom hatalmas hiba volt: ha továbbhaladnak, egyesülhettek volna a bizánci sereggel, és akár egyetlen döntő győzelemmel végzetes csapást mérhettek volna az oszmán birodalomra. Valószínűleg alábecsülték Bajezid szultánt, azt remélték hogy a seregével ismét kitér az ütközet elől. Ő azonban rövidesen megérkezett harmincezer főre tehető létszámú seregével. /Ebből kb. kétezren lehettek a janicsárok/

 A török sereg is készülni kezdett a csatára, elhelyezkedett, és kiépítette állásait: középen foglaltak helyet a janicsárok, akiknek sorai előtt földből és karókból erős védsáncot emeltek. A janicsárok mellett kétoldalt álltak a szpáhik, előttük pedig a könnyűlovas íjászok. Végül a dombok fedezékében mintegy ötezer könnyűlovas volt  a tartalék. Jól látható, hogy a török sereg felállása alapvetően defenzív jellegű volt, mint mindig, ha nyugati típusú páncélos lovagsereggel állt szemben.

A török seregnek három előnye volt a nyugatiakkal szemben: nagyobb száma, fegyelmezettsége, és vezérének hadvezéri tehetsége.

A koalíciós sereg haditanácsán  összeütköztek az érdekelt felek:  Merész Fülöp, a  burgundi herceg parancsba adta fiának, János grófnak, hogy mindig  haladjon a keresztény sereg élén. A teljes  páncélzatot viselő francia és burgundi lovagok fölényben érezték magukat nemcsak a könnyűlovas íjászokkal, de a  szpáhikkal szemben is, ezért szakítottak az angol íjászokkal szemben 1356 után követett gyalogos harcmóddal. Zsigmond és a magyar bárók, a havasalföldiek, már ismerték ellenfelük cselvetésre épülő taktikáját, ezért óvatosabb felállást javasoltak. Tervük szerint a  csatát a viszonylag nagy létszámú magyar és román lovasság kezdte volna, hogy a francia lovagok még a szpáhik újrarendeződése előtt felmorzsolhassák a janicsárok ellenállását. A nikápolyi és későbbi tapasztalatok egyértelműen igazolták, hogy a begyakoroltan manőverező janicsárok szétszórása lovasrohammal lehetetlen volt, de az adott helyzetben a lovagok gyalogos harca vagy föl sem merült, vagy a terv azonnal megbukott a büszke franciák és burgundiak ellenállásán.

Így a csata napján a francia és  a burgundi lovagok álltak fel az első vonalba. Mögöttük sorakoztak fel a magyar sereg páncélos lovasai, valamint a nemzetközi erők maradék része,  a  szárnyakra álltak fel a román és magyar könnyűlovasok.

/A csatáról nyugati részről leírás csak évekkel később, a túlélők beszámolóiból született./

A csata valószínűleg a törökök színlelt támadásával kezdődött: a lovasságuk megindult, majd adott jelre visszavonulásba kezdett. A francia seregtest ekkor rohamozni kezdettt és rátámadt a saját vonalai felé húzódó török lovasságra.

A törökök pedig elérve saját vonalaikat elkanyarodtak, és a támadó keresztény lovasságra a janicsárok nyílzápora zúdult.  Voltak akik ezt túlélték, és folytatták a támadást, de a roham végleg elakadt a janicsárok előtt emelt lovasság elleni akadályokon. A lovagok csak ekkor szálltak le a lovaikról, és próbáltak csoportokra szakadva gyalogosan harcolni, de a visszatérő szpáhik rohama elsöpörte őket.

Ekkor érkeztek meg a második harcrend lovasai,  és  a nehézlovasság súlyos csapást mért a szpáhikra. Úgy tűnt, hogy az elsietett francia roham ellenére sikerül megfordítani a csata menetét. De ekkor  az eddig  a dombok fedezékében  rejtőzködő, tartalékban hagyott  török könnyűlovasság rohamra indult, és oldalba kapta a keresztények második vonalát és felmorzsolta azt. Rendezetten visszavonulni nem lehetett, maradt a menekülés. A nyugati források a magyarokat és havasalföldieket vádolják megfutamodással, de aligha van igazuk. aligha  meglepő, hogy a második hullámban érkező, egyébként is könnyűlovas románok tudtak leghamarabb egérutat nyerni, míg a lovaikról leszállt franciáknak esélyük sem volt a menekülésre. 

A legsúlyosabb veszteségeket /anyagilag is/ az elsőnek meginduló frank és burgundi  lovagok szenvedték el.

 János gróf megmenekült ugyan a haláltól,  fogságba esett, és csak velencei kereskedők által folyósított óriási kölcsönök segítségével tudták kiváltani. Ez apjának, Fülöp burgundi hercegnek félmillió aranydukátba került; ez az összeg magasabb volt, mint Zsigmond király egy esztendei magyarországi bevétele. Fülöp herceg ezenkívül még évekkel a csata után is komoly összegeket fizetett a csata azon túlélőinek, akik költségeik és váltságdíjuk kifizetése miatt súlyos anyagi helyzetbe kerültek.

Magyarok közül is sokan kerültek fogságba például a  nádor, akiért hatvanezer forint váltságdíjat követeltek. Ezt az összeget családja még birtokai nagy részének zálogba vetésével és eladásával sem tudta előteremteni,  a nádor évekkel később török fogságban halt meg. Ugyanígy járt számos ismert és ismeretlen magyar katona, akikről gyakran csak annyit tudtak, hogy „nyomuk veszett” a törökökkel vívott csatában.  Zsigmond királynak  hajón sikerült elmenekülni a  csatatérről, de csak több hónapnyi út végén, 1397-ben, Dalmácián keresztül tért vissza Magyarországra. Számára a csata legsúlyosabb következménye az volt, hogy –igaz, önhibáján kívül, de – neki kellett viselnie a vereség következményeit : hiába  nem született hadvezérnek és volt kiváló diplomata, enenk a kudarcnak az emlékét később sem tudta győzelmekkel feledtetni.

A csata legfőbb tanulsága az volt, hogy a rendkívül fegyelmezett, begyakorlott, az európaiak által rég elfeledett keleti taktikai elemeket alkalmazó oszmán hadsereget nem lehet alkalmi módon összegyűjtött, a szükséges tapasztalatokat nélkülöző lovagseregekkel legyőzni. Zsigmond a maga részéről levonta a következtetést, és uralkodása hátralévő hosszú periódusában nem próbálkozott többé a nikápolyihoz hasonló grandiózus vállalkozással. Helyette lefektette annak a végvárrendszernek az alapjait, amely csaknem százhúsz esztendőn keresztül útját állta az egyre fokozódó oszmán nyomásnak. A végvárrendszer kulcseleme a szerb fejedelemtől, Brankovics Györgytől birtokokért megvásárolt Nándorfehérvár lett.

Az 1397-ben összehívott temesvári országgyűlésen Zsigmond az elavult, Anjou-kori banderiális haderő helyett bevezette a telekkatonaságot, amelyben a birtokosoknak 20, majd 33 jobbágy után kellett egy lovas íjászt kiállítaniuk. Új, valóban hozzáértő emberek kaptak hadvezéri rangot a királytól, mint Ozorai Pipó, és Hunyadi János.

Megerősítette a Szávától a Dunáig elterülő határvédelmi övezeteket, a bánságokat is.

A törökök pár évvel később Ankaránál súlyos vereséget szenvedtek Timur Lenk hadaitól, az oszmán birodalom egy időre szétesett, Európa fél évszázadot nyert, hiszen Konstantinápolyt csak ötven évvel később foglalták el. Európa persze, köszönte szépen, de nem élt a lehetőséggel...

 Nikápoly, és a lovagsereg  eszméjéhez később Hunyadi János tért vissza rövid időre, de két súlyos vereség őt is rádöbbentette, hogy a megváltozott erőviszonyokat nem lehet többé figyelmen kívül hagyni.

Felhasznált irodalom:

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396–1526 (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005) 

Magyar Honvéd 2009/10

www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/.../nikapoly1396.html

mek.oszk.hu/01900/01948/html/index192.htm

http://lexikon.katolikus.hu/N/nik%C3%A1polyi%20csata.html