A Második Világháború utáni időszakot a történelemtudomány hidegháborúnak nevezi. Tény, hogy a két győztes nagyhatalom, a Szovjetunió és az USA nem csak retorikájában volt háborús, hanem a szüntelen fegyverkezésben is. Egyre-másra rendszeresítették a mind modernebb, pusztítóbb fegyvereket, sőt, fegyverrendszereket, miközben próbálták politikai-katonai befolyási övezeteiket gyarapítani. Az első nagy, és véres fegyveres konfliktus a koreai háború lett. Itt a kommunista északi hadsereg agressziójára válaszul egy, az ENSZ által felhatalmazott nemzetközi haderő lett felállítva. Nem is olyan sokkal később szintén Ázsia egyik félszigetén izzott fel aztán újra a háború tüze. Az indokínaiként kezdődött, később vietnami háborúként ismertté vált konfliktus utolsó 9 évében az USA hadereje volt a főszereplő (a kommunista oldalt most nem taglaljuk). Kevesen tudják azonban, hogy a jenkiknek ebben a háborúban is voltak szövetségesei.

Még Johnson elnök hirdette meg a Many Flag, vagyis Több Zászló programot, amibe az USA-barát ázsiai és csendes-óceániai államokat invitálta. Ezzel próbálta meg a vietnami háborút többnemzetiségű konfliktussá varázsolni. Alább ezeket a szövetségeseket ismerhetitek meg, és talán nem spoiler, ha előre kijelentem: a Több Zászló program hát… finoman szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Az Egyesült Államok után a legtöbb katonát a Dél-Koreai köztársaság küldte Vietnamba. Hogy mit is kerestek ott a koreaiak? Nem nehéz kitalálni: egyrészt Dél-Korea a saját bőrén ismerhette meg, milyen is a kommunista térnyerés. Pont nekik nem hiányzott volna még egy erős szovjet vagy kínabarát állam a térségben. Másrészt a szerepvállalásukat a baráti viszonzás is motiválta, hiszen az USA segítsége nélkül nem létezhetne Dél-Korea sem. Az első 2000 fős egység 1965 februárjában érkezett meg a II.Hadtest harcászati övezetébe, és Nha Trang és Da Nang között lettek bevetve. 1969 végére már 47000 dél-koreai katona állomásozott a vietnami dzsungelben. A tetemes költségek egy részét az amerikai kormányzat állta, 1966 és 1970 között 900 millió dollárral járult hozzá a költségekhez. Ezt a gyakorlatot 1973-ig folytatta, hogy a dél-koreaiak legalább két hadosztályt tudjanak Vietnamban állomásoztatni. A koreai katonák rendkívül szívós, bátor katonák voltak, és ehhez járult a kiváló tiszti állomány, és az ezzel együtt járó jól szervezett vezetés. A teljes háborús részvételük alatt kb 41000 ellenséges katonát, gerillát öltek meg. Harcban nem ismertek irgalmat, de sajnos harcon kívül sem. A legfelsőbb (koreai) vezetés minden katonát azzal a jó tanáccsal indított útnak, hogy lehetőleg ne ejtsenek foglyokat. Ezt szinte mindig maradéktalanul be is tartották, így nem csoda, hogy a helyi lakosság (még akkor is, ha a déliekkel szimpatizált) igen hamar meggyűlölte a koreaiakat. Az amerikai hadseregnek örök szégyenfoltja My Lai, akkor a koreaiak ezen is túltesznek: Binh Hai 66 lemészárolt civil, Binh Hoa 430 fegyvertelen halott, Tinh Son 280 áldozat, Binh An 380 kivégzett civil, Ha My 135 fő, Phong Nhi 79 fő, Tay Vinh 1200(!) civil áldozat. Ez utóbbit egy hónapon keresztül folyamatosan követték el, így jött ki ez a hatalmas szám. Emlékeztetőül: az amerikaiak My Lai-ban 504 fegyvertelen civilt mészároltak le… A háború ideje alatt 320000 katona fordult meg Vietnamban, és a szolgálati idő egy év volt, ennyit kellett a dzsungelben lehúzni. A veszteségek nem kerülhették el a koreaiakat: 5100 halott, és 11000 sebesült. A legkiemelkedőbb egységek a Fővárosi Gépesített Hadosztály, vagy más néven Tiger Division, a 2. Tengerészgyalogos Hadosztály (Blue Dragons) és a 9. Gyalogos Hadosztály (White Horse) voltak.

Ausztrália viszonylag messze van Indokínától, de az akkori kormányt szintén aggasztotta a kommunista előretörés, és rettegtek, hogy bekövetkezik a dominó-elméletként ismert külpolitikai katasztrófa. A csendes-óceáni térségben már a 2. Világháború óta szoros kapcsolatban állt az Egyesült Államokkal, és alapító tagja volt a SEATO nevű szervezetnek, ami a NATO térségbeli klónja lett volna. (Nem lett az, sőt, 1977-ben megszűnt) Bár gazdaságilag sokkal jobban állt, mint a háború tépázta Dél-Korea, mégsem vetette bele magát annyira a háborúba. Ez nem is csoda, hiszen az ausztrál polgároknak a vietnami háború nem szólt másról, mint a jenkik saját magánháborújáról. A kicsit tájékozottabbak persze értették mi folyik a háttérben, de nekik sem fűlött a foguk egy vietnami kiruccanáshoz. A kormány viszont a katonák vezénylése mellett döntött. 1962-ben 30 kiképző indult útnak, ami nem egy egetverő létszám, egy szerény századnyi katona. A feladatuk a dél-vietnami hadsereg katonáinak kiképzése volt. Később zászlóaljakhoz rendelték őket, és volt, hogy az ausztrál katonák kérték a légicsapásokat, intézték a mentési, egészségügyi feladatokat, vagy a logisztikát. Közben emelkedett a létszám és az ausztrálok saját harcászati övezetet kaptak, méghozzá Phouc Tuy tartományban. A szépen felduzzasztott állomány az I. Ausztrál Csapásmérő Erő nevet kapta a keresztségben, és páncélosokkal, helikopterekkel, valamint könnyűbombázókkal volt megtámogatva. Az ausztrálok szintén kiválóak voltak a harcban, ráadásul a koreaiakhoz képest kellőképp higgadtak is. A Vietkong gerillák az ausztráloktól tartottak a leginkább, főleg miután emberesen kikaptak tőlük 1966 augusztusában a Long Tan melletti csatában. Az ausztrál csapatok legmagasabb létszáma 7600 fő volt, és összesen 60000 katona fordult meg az indokínai dzsungelben. A teljes létszámból 521 fő halt meg harcokban, és 3000 megsebesült. Az ausztrál közvélemény erősen háborúellenes volt, és erre rátett egy lapáttal, hogy a kormány elrendelte a sorozást. Addig ugyanis csak hivatásos katonákat vezényelhettek, de a veszteségek és a csapatok pihentetése miatt kevés lett az ember. 1971-ben az ausztrál katonákat kivonták Vietnamból. Az I. Ausztrál Csapásmérő Erőt elég sokféle alakulatot foglalt magába, de a lényeg, hogy 1967-től egy új-zélandi lövészszázad, egy tüzérüteg, és egy SAS különleges egység is az alárendeltségébe tartozott.

És akkor egy frappáns átkötéssel el is érkeztünk Új-Zélandhoz. Ez az ország is pont azzal a problémával próbált megbirkózni, mint az ausztrálok. Mivel ők is SEATO tagok voltak, finoman, de beszálltak a háborúba. Noha elég erős nyomás alatt voltak amerikai részről nem kapkodták el a dolgot. Először egy kisebb csoportot küldtek ki, tagjai az Új-Zélandi Királyi Műszaki Hadtest kiválasztott katonái voltak, és 16 fő orvost, sebészt és asszisztenst. A műszaki katonák a déli országrészben tevékenykedtek, főleg a Vietkong által pusztított infrastruktúra kijavítása volt a feladatuk. Az orvosi csapatok is beváltak, létszámukat később tovább növelték. 1965-től aztán a folyamatos baszogatás noszogatás hatására elindították az első igazán harci műveletekre szánt kontingenst. Az Új-Zélandi Királyi Tüzérség egy ütegét telepítették Saigonhoz közel, Bien Hoa térségébe. Itt az amerikai 173. Légideszant Ezred alárendeltségében harcolt. 1966-ban helyezik át az ausztrálok harcászati övezetébe. Innentől felélednek a régi hagyományok, és immáron a két állam katonái ismét egy legendás alakulat, az ANZAC zászlaja alatt harcolnak. A kiküldött erők között volt az Új-Zélandi Különleges Légi Szolgálat (NZSAS) 26 fős elit csapata. Ők mélységi felderítésben és a kommunista utánpótlási vonalakon való rajtaütésekben jeleskedtek. A háborús részvétel ideje alatt összesen 3890 új-zélandi harcolt, vagy tevékenykedett Vietnamban, de az egy időben jelen lévő legmagasabb létszám 543 fős volt. Katonákból 37 halottat és 187 sebesültet vesztettek.

A Fülöp-szigetek szintén régi barátságot ápolt az USA-val. Mint szintén SEATO alapító tag, a Fülöp-szigeteket is megkörnyékezte az amerikai kormányzat, hogy nem járulnának-e hozzá a vietnami erőfeszítésekhez. Persze volt nagy bólogatás, de ők sem siették el a dolgot. A belpolitikában az erős ember éppen Ferdinand Marcos volt, viszont az ellenzék elég nyíltan kijelentette, hogy nem volna épp szerencsés filippínó katonákat küldeni egy olyan hadüzenet nélküli háborúba, ami leginkább az amerikaiak személyes ügye. Ismerős kijelentés… Volt persze a másik oldalról is számtalan nyilatkozat, a nemzeti büszkeségről, a szövetségi becsületről, meg hogy a háborút úgyis megnyerik. Mármint az amerikaiak. Persze az amerikaiak látták, hogy barátaik a beszéd mellett nem tesznek sokat, így elhúzták a mézes madzagot az érintett kormány orra előtt. Hadfelszerelésekkel segítik a fülöp-szigeteki kormányt a katonai részvételért cserébe. Ezek közt szerepelt két járőrhajó, műszaki felszerelés, különböző akkor modern lövészfegyverek. Ráadásul a vietnami szerepvállalás költségeibe is beszállnak. Ez a kormányzati ajánlat viszont az USA szenátusában okozott vihart. Az egyik szenátor meg is jegyezte: nem úgy tűnik, mintha a baráti országok olyan nagyon tülekednének az önkéntes szerepvállalásért, és így illúzió marad az a törekvés, hogy a háborút nemzetközi összefogással vívott harcnak állítsák be. Ráadásul csak így lefizetve lehet rávenni pár kormányt, hogy segítsen. Kivéve persze az ANZAC országait, mert ők maguk finanszírozták az egységeiket. Mondjuk azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Fülöp-szigetek nem nagyon engedhetett meg magának anyagilag egy ekkora szerepvállalást. Na lényeg a lényeg 1966-ban csak kiizzadtak egy kontingenst, aminek a neve Philippine Civic Action Group lett. Már a névből is látszik, hogy nem épp egy állig felfegyverzett alakulatról van szó. Ez az akciócsoport magába foglalt egy katonai műszaki alakulatot, aminek főleg helyreállító feladatokat szántak, na nem a frontvonalban, hanem a (nagyjából) békés hátországban. Aztán egy tábori tüzérségi üteget, egy orvosi-egészségügyi csapatot, és az ezek biztonságát szavatolni igyekvő biztonsági zászlóaljat, vagyis lényegében rendőröket. Az állomáshelyük Saigontól nem messze, Tay Ninh tartományban volt. Összesen kb 10000 filippínó szolgált Vietnamban, viszont összesen 7 fő halott volt a veszteségük az 1971-es kivonulásukig.

A következő szövetséges ország Thaiföld. Ha ránézünk a térképre, akkor gyorsan beláthatjuk, miért érezték magukat kényelmetlenül a thai állam vezetői. Az ország összes szomszédja finoman szólva is problémásnak számított. Kambodzsában és Laoszban volt a legriasztóbb a helyzet. Nem csoda, hogy Thaiföld is arra az álláspontra jutott, hogy katonákkal segíti meg amerikai szövetségesét. A hazai támogatás nem lehetett kérdéses: az állami kommunikációnak köszönhetően a thai emberek úgy tudták, hogy a Dél-Vietnam elleni északi „agresszió” az egész délkelet-ázsiai béke ellen irányul. Volt benne valami azért, mert Thaiföldön is léteztek kommunista gerillák, bár a Vietkong szervezettségéhez és ütőképességéhez képest jelentőségük elenyésző volt. Ja, igen: a katonai segítségnyújtásnak már csak azért sem volt hangos ellenzője, mert az országban akkoriban katonai diktatúra volt. Tehát Thaiföld beszállt a buliba, de eleinte csak félszívvel félgőzzel. 1964-től a Thai Királyi Légierő segítette a dél-vietnami pilóták kiképzését, valamint teherszállító gépei láttak el feladatokat amerikai kérésre. Persze az USA Thaiföldről is több katonát szeretett volna látni, így megindultak alkudozások. Az nem volt kérdés, hogy a thai kormány csapatokat ad, csak az, hogy mennyit. A belbiztonsági helyzet miatt eleinte csak 5000 fős kontingenst akartak adni, fogat szívva akár 10000 főig is elmentek volna, de az amerikai 15000 fős kérést kerek-perec visszautasították. Aztán jött a jól bevált mézes madzag, a haditechnikai segítségnyújtás, vagyis az ingyenfegyver ígérete. 1967-től a Thai Királyi Hadsereg Önkéntes Egysége néven indítottak alakulatot Bien Hoa térségébe. Ez az alakulat kizárólag olyan emberekből állt, akik letöltötték odahaza a kötelező katonai szolgálatukat, és tényleg önként jelentkeztek. Páncélozott szállító harcjárművekkel, tábori tüzérséggel, katonai rendészekkel és egyéb ellátó alegységekkel felszerelt alakulatról van szó. Később ehhez csatlakozott a Fekete Párducok nevű különleges egység is. Ez a két alakulat az amerikai 46. Különleges Műveleti Századdal karöltve próbálta meg felderíteni és megsemmisíteni a laoszi határon átsurranó gerillákat és a déli Vietkongnak irányuló utánpótlásokat. A thai egységek jelentős katonai sikereket értek el, de a civileknek is hathatós támogatást nyújtottak. Az USA a dél-vietnami erőket haditengerészeti vonalon is támogatni akarta, de nem voltak elégedettek a déliek tudásával, és hozzáállásával. Így azt találták ki, hogy 3 darab ágyúnaszádot a thai tengerészek használhatnának. Thaiföld ez ellen hevesen tiltakozott, de mikor megtudták, hogy a szolgálatért cserébe a három naszádot hazavihetik, ráálltak a dologra. Thaiföld a közvetlen harctéri segítségen túl légterét és 7 légibázisát adta át az Amerikai Légierőnek. Ezekről a bázisokról harcászati csapásmérő kötelékek indultak harcba, de az U-Tapao-i bázis a B-52-es hadászati bombázók egyik repülőtere is volt. A CIA pénzelte a thai Police Aerial Reconnaissance Unit (Légi rendőrségi felderítő egység) nevű elvileg nem katonai egységet. Az egység feladata a Ho Si Minh ösvény nevű utánpótlási vonal felderítése és annak pusztítása volt. Repülőgépeik lassan és alacsonyan repülve, főleg napnyugta után harcoltak. 1967-től 1971-es kivonásukig 37000 thai katona fordult meg Vietnam földjén, és 539-en haltak meg ez idő alatt. A thai katonák a többi nációtól eléggé eltérő szellemben harcoltak és éltek. A nemzet-vallás-király jelmondata vezérelte őket, valamint az a meggyőződés, hogy ők, a buddhista katonák amolyan szent hivatásként védik az országukat és a környező népeket az ateista kommunizmus terjeszkedő rémétől.

Tajvan, vagy hivatalos nevén Kínai Köztársaság szintén a történelmi hagyományok alapján volt antikommunista és így USA barát állam. Szintén nem nézhette ölbe tett kézzel a vörös előretörést, így 1967-ben megkezdte a katonai segítségnyújtást. Itt most figyelembe kell venni, hogy Tajvan egy nem túl nagy szigetország, és eléggé korlátozottak voltak a lehetőségei. Első körben a tajvani légierő 34. századát engedték át az amerikai hadvezetésnek. Eleinte szállítási és összekötő feladatokat láttak el, később már elektronikai felderítést és utánpótlás-ledobást is végeztek. Tajvani katonák szolgáltak egy elektronikai lehallgató állomáson is. Tajvan kiképzőkkel segítette a dél-vietnami katonai erőket. Egy speciális búvár egység több mint száz dél-vietnami katonát képzett ki katonai búvár feladatokra. A háborúban 25 tajvani halt meg, mindegyike a légierő állományából.

Az utolsó szövetséges kicsit kilóg a sorból, hiszen nem egy állam, hanem egy nép, vagy még inkább népcsoportok. Ők a montagnardok, vagyis a „hegylakók”, Vietnam ősi törzsei. Ide tartoznak mon-khmer, és ausztronéz nyelveket beszélő törzsek. Kultúrájuk és társadalmi berendezkedésük egyedülálló. Szoros kapcsolatban élnek a természettel, és vallási hitviláguk az ősök szelleme köré épül, amiket sámánok idéznek meg. Több törzsben az anyai ági leszármazást tartják nyilván. A montagnardok Vietnam legnagyobb számú kisebbsége. A több mint 100 törzs összesen kb 1 millió főt számlál. Bár egyes törzsek között jelentős eltérések vannak, mindegyiknek közös vonása a vietnami nép mélységes gyűlölete, és a szabadságvágy. A hegyekben élő montagnardok a fejlettebb többségi társadalomhoz képest szegényebben éltek, viszont boldogan. Ebbe az idillbe rondítottak bele a háborúk, és főleg a kommunisták. A már fentebb megírt sajátosságok miatt nem nehéz elképzelni, hogy egy montagnard mit szólt egy ateista világnézetű, számára zavaros és értelmezhetetlen ideológiáról vartyogó vietnamihoz… Nem volt kérdés, hogy identitásukat és földjüket megvédik, ezért könnyen csatlakoztak a dél-vietnami és amerikai egységekhez. Az amerikaiak hamar rájöttek, hogy kiváló hely és nyelvismeretük felbecsülhetetlen, ráadásul sokkal fegyelmezettebbek és kitartóbb katonák, mint a dél-vietnamiak. Emiatt főleg az amerikai különleges erők kötelékébe osztották be őket. Az amerikai kivonulás, és a dél-vietnami összeomlás után elképzelhetjük, milyen rettenetes élet várt rájuk a kommunista vezetésű és berendezkedésű új Vietnamban.