Sarajevo, vagy más nyelveken és írásmóddal Szarajevó, Szerájevó, Сарајево, Saraybosna. Ismerősen csengő városnév, az első reflexünk e név hallatán egy gondosan felkészített lövöldöző diákra (békésebb esetben egy téli olimpiára) irányítja agyhullámainkat, de most – bizonyára sokaknak csalódást okozva – csak a XIX. századi és azelőtti eseményekkel foglalkozunk. Szomszédunk, Bosznia és Hercegovina akkori területe már a rómaiak kedvelt provinciája volt,

Illyricum

ugyanis szerethető helynek bizonyult, bővelkedett a mészkőben, a fában, hegyei mélyén bányákat üzemeltettek, dombjain olajbogyót és szőlőt, pincéiben bort termeltek. Gazdag, de békétlen vidék volt akkoriban, az évszázadok során csak a gazdagsága múlt el, a békétlenség, úgy látszik konstans jellemzője e vidéknek a mai napig.

A népvándorlás korszaka sem telt békével, majd az államalakulatok megszilárdulása után

Bizánc, Velence

és az akkoriban még nagyhatalmi tényezőként regnáló magyar uralkodók között dúlt háború a terület uralmáért, főleg azután lett magyar szempontból is érdekes e terület birtoklása, hogy Szent László királyunk Horvátországot, majd Kálmán Dalmáciát csatolta uralom alá. Vak Béla királyunk éleslátása jó helyzetfelismerése következtében 1135-ben a magyar korona fennhatósága alá került ”Ráma”, vagyis az akkori Bosznia. A tartomány sem maradt ki a korabeli vallási megújítási mozgalmakból, a bogumil, illetve patarénus vallási irányzat sikeresen térítette híveit. Kálmán herceg IX. Gergely pápa támogatásával keresztes hadjáratot indított az ”eretnekség” ellen, a bogumilista mozgalmakat pillanatnyilag el is tiporták, ám a tatárjárás utáni időszak ismét kedvezett a vallási mozgolódásra. A vallási megosztottság csírái, úgy látszik, idáig gyökereznek és azóta is a viszálykodás megteremtői. Az akkori vallási széttagoltság kedvezett a politikai megosztásnak is, a velenceiek aljas, kalmári módon gátlástalanul használták ki az anarchiát és az ellentéteket saját helyzetük megerősítésére és befolyásszerzésre használták. Velencei támogatással

Tvrtko

(sapkanélküli sisakja jobbra, a címeren), majd Dabisza István uralkodott, míg az Úr 1393. évében Zsigmond királyunk befolyása alá került a tartomány, de csak tucatnyi évre, mert délről a török kopogtatott és be is nyitott. Az első invázió 1415-ben következett be, a második 1463. tavaszán II. Mohamed uralkodása alatt. Mátyás – nagyapja (?), Zsigmond tetteit követve – újra uralma alá rendezte Boszniát, rendet tett pár évtizedre, de a nagyszerű királyunk halála után a harmadik török invázió és megszállás sikeresnek és hosszúnak bizonyult. 1528 után 1878-ig az igazhitű török bosnyák pasák uralkodása zajlott, ekkor ők kormányozták Boszniát. Az őslakos keresztény lakosságot nagyrészt kiirtották (ha nem volt hajlandó igazhitre térni) párszáz év alatt, alig maradt néhány túlélő. Ilyen előzmények után nem is csoda, hogy a mai viszonyokra jellemzően mecset (bocsi, nem bírom kihagyni, megvan a vicc, amikor egy zsidó és egy muszlim koldus ül a mecset előtt?), római katolikus templom, ortodox templom és zsinagóga is található a belvárosban, de ne ugorjunk ekkorát előre a történelemben. Saraybosna – t

(Bosnyák Szeráj, Palota)

Bosznia fővárosává 200 éve Kara (Fekete) Mahmud tette, azelőtt a főváros a későbbiekben is nagyvárosi Travnik volt. A sokszáz éves előzményekhez hasonlóan a XVIII. és a XIX. századot permanens lázadások kísérték, hol az éhség, hol a vallási fanatizmus robbantott ki fegyveres felkelést a térségben, Adriától a Fekete-tengerig bárhol. Az 1875-ös felkelésig ezek általában lokális konfliktusok voltak, igaz, sok halottal, de kicsiny területen zajlottak, az 1875-ös hercegovinai felkelés viszont nagy területekre terjedt át, megrengette a közbiztonságáról amúgy sem híres régiót, vilajetet. Szerbia és Montenegró hadat üzent Törökországnak, hadba is keltek, a keleti oldalon csatlakoztak és felkeltek a harcosan szabadságszerető bolgárok is. Ropogtak az elöltöltős fegyverek, hasítottak a handzsárok, de recsegett-ropogott a török katonai uralom is, megingott a közigazgatás, minden szomszédos állam érezte már a nagy vihar szelét, nem is kellett sokáig várni a vérzivatarra. Ilyen alkalmakra készülve az osztrák hadvezetés már előre kidolgozta a bosnyák megszállás operatív tervét, amelyet titkos körülmények között egyeztettek a

horvát és a cseh

politikusokkal. Miért pont velük? A pánszláv mozgalom célja szerint a Monarchia szláv népességének növekedése esetén elképzelhető a dualista állam trialistává alakítása. Legalábbis elméletben így okoskodtak, Prágában és Zágrábban jól jött volna a testvéri szláv nyelvű régió bekebelezése. A megszállás ideológiája még körmönfontabb volt, a helyi katolikus kisebbség ellen elkövetett bűnök felszámolása és a keresztények védelmezése volt az annexió okkupáció első számú hivatalos indoka. Persze Oroszország balkáni kiszorítása sem volt utolsó szempont, nyilván ezt nem hangoztatták olyan nyíltan, mint a béketeremtést. Érdekesen alakult a cári birodalommal történő alkuk sora is. Az általam eredetileg tévesen írt mondatot kitörölve átadom a szót betűt kommentelő szakértőnknek, Minorkavidor-nak, aki az alábbiakban látja a konfliktus lényegét. A külügyminiszter "Andrássy már kinevezése előtt is Oroszországtól tartott inkább és azt remélte, hogy Németországban támaszra lel az oroszokkal szemben. Ez azonban nem volt Bismarck ínyérére számára az volt a fontos, hogy mindkét keleti szomszédjával jó viszonyban legyen. Ami által megfosztja Franciaországot két értékes szövetségestől, ezért mindent elkövetett annak érdekében, hogy az osztrák-magyar-orosz feszültség enyhüljön. Ennek fő eszközét a

három császár szövetségében

látta. 1873. májusában katonai konvenciót írt alá Oroszországgal, melyben 200.000 fős sereget ígértek egymásnak egy harmadik fél általi támadás esetére. Ezt követte még júniusban egy Oroszország és Monarchia közti megállapodás, melyhez 1873 októberében Németország is csatlakozott. Franciaországot megfosztották esetleges szövetségeseitől. Ha valakinek a Szent Szövetség jut erről az eszébe, jó nyomon jár. Ez a szövetség a régi dinasztikus kabinetpolitika elvén működött. Bismarck számára eddig jól alakult minden, ám a balkáni népek beleköptek a levesbe. 1875-ben felkelés tört ki előbb Hercegovinában, majd Boszniában. Eleinte a hármas még közvetíteni próbált a felkelők és a Porta között, ám ez nem járt sikerrel. A törökök ugyanis nem akarták végre hajtani az ígért reformokat, a felkelők meg nem elégedtek meg a reformokkal. 1876. június 30-án Szerbia és Montenegró hadat üzent, ezzel a felkelés államok közötti háborúvá szélesedett. Ez arra késztette a Monarchiát és Oroszországot, hogy 1876. júliusában a külügyminiszterek reichstadti találkozóján egyezményt kössenek. Eszerint, ha a törökök győznek, megóvják Szerbiát a török megszállástól, és Bosznia-Hercegovina esetében ragaszkodnak a területi memorandumhoz. Török vereség esetén Szerbia területe nőhet, ám nagy délszláv állam nem jöhet létre, továbbá a Monarchia annektálhatja Bosznia-Hercegovinát, Oroszország pedig megszerzi Besszarábia déli részét. De a török súlyos vereséget mértek a szerbekre és szeptemberben már Belgrádot fenyegették. Erre az oroszok valódi háborút terveztek az Ottomán Birodalom ellen, de mielőtt elindították volna a seregeiket, megkérdezték

Bismarckot

számíthatnak-e Németország semlegességére, ha esetleg háborúba keverednének a Monarchiával. A világos 'nem' válasz után ismét leültek tárgyalni Ausztria-Magyarországgal, Budapesten. A Monarchia semlegességre kötelezte magát, a cári állam pedig arra, hogy nem terjeszti ki a hadműveleteket a Balkán nyugati részére. A területi változások tekintetében a reichstadti egyezmény maradt érvényben. A háború elsöprő orosz győzelemmel végződött, ám a megkötött San Stefanó-i békében semmibe vették a reichstadti és budapesti egyezményeket. Így például létrehozták Nagy-Bulgáriát, - mely 160.00 km2-nyi területtel és 5 millió lakossal rendelkezett - élére a cári család egy tagját állították. Ez természetesen kiváltotta a többi nagyhatalom ellenkezését. Az ellentéteiket 1878-ban megtartott berlini kongresszuson rendezték. Ekkor került sor Bosznia-Hercegovina okkupációjára (megszállására). Annexióra ekkor még egy külpolitikai és egy belpolitikai okból nem került sor, a külpolitikai ok az volt, hogy a berlini kongresszuson az okkupációban állapodtak meg, a belpolitikai okot a magyarok ellenkezése szolgáltatta. Az ellenkezés fő oka a liberálisok török barátsága mellett a nemzetiségi viszonyokban rejlett, nem akartak még több délszlávot a birodalomban. Bosznia-Hercegovina és a Szerbia Montenegro között fekvő Novibazari szandzsák megszállása 1878 július 28-án (!) kezdődött. Itt a magyar ellenkezés miatt 9 hónapot késett a katonai akció. A hadvezetés már 1877 végén birtokba kívánta venni a két tartományt, amire a reichstadti megállapodás jogosította fel a Monarchiát. Az okkupáció és az annexió között az a nem csekély államjogi különbség, hogy az okkupáció után is a terület formálisan még Törökországhoz tartozott- a szultán maradt a két tartomány lakosainak államfője-, míg annexió esetén a két tartomány államjogilag is birodalom része lesz, I. Ferenc Józseffel, mint államfővel. Ezzel magyarázható, hogy miért a közös pénzügyminisztérium igazgatta Bosznia-Hercegovinát."

Visszatérve az eredeti cikkhez: a berlini kongresszuson Bécs felhatalmazást kapott Bosznia és Hercegovina határidő nélküli megszállására. A Berlini Szerződés XXV. cikkelye így rendelkezik: Ferencjóska katonasága jogosult “Boszniát és Hercegovinát elfoglalni és kormányozni, a

Szandzsákban, Novibazarban

a bevonuló osztrák-magyar csapatok ellen.

A bevonulást minden nagyhatalom és környező állam is biztosra vette, már csak az időpontja volt kérdéses. Az operatív tervet (ismétlésül: amelyet a csehek és a horvátok igencsak lelkesen támogattak) le kellett csak porolni, mozgósítás, felvonulás, majd bekövetkezett a július 27-ei hadtestparancsnoki parancs báró Joszip Phillippovics (ismerjük őt, aki Görgey ellen is harcolt már, horvát származású főtiszt) táborszernagytól:

”Katonák!

A polgárháború legborzasztóbb formája, a határainkon fanatikus módon vezetett vallási és fajtaharc százezernyi menekültet kényszerített arra, hogy osztrák-magyar földön keressenek menedéket a kegyetlen üldözés elől.

A császár Őfőméltósága, legfőbb hadurunk, nem lévén hajlandó saját területeit idegen anarchista törekvések játékterének rendelkezésre bocsátani és a végre is a mi nyugalmunkat és biztonságunkat komolyan veszélyeztető zavargásokat a szomszédos országokban tovább tűrni, Európa összes nagyhatalmával összhangban és a Porta hozzájárulásával úgy határozott, hogy ezen áldatlan állapotoknak Bosznia-Hercegovina megszállásával határozott módon véget vet.

A lojalitás alapján, mely ősidők óta politikánk irányultságát képezi, ezúttal sem a szerzési vágy, hanem a jólétünk feletti elháríthatatlan aggodalom az, mely birodalmunk határainak átlépésére kényszerít minket.

Katonák! Feladatotok pontosan adott!

Egy Veletek ismertetendő proklamációban Bosznia-Hercegovina lakosságának ünnepélyesen szavunkat adjuk, hogy őket az általam meghatározandó szabályokhoz való engedelmes alkalmazkodásuk esetén igazi barátokként kezeljük, minden nemzet és vallás jogait éppúgy, mint a fennálló erkölcsöket és szokásokat elfogadjuk, a tulajdont és a jogokat megvédjük.

A ti legfőbb haduratok parancsainak történő, mindig örömteli engedelmeskedésetek és példaértékű fegyelmetek biztonságot nyújtanak nekem ezen, a ti nevetekben adott ígéret betartásához.

A ránk ruházott feladat végrehajtása során nem tűrök beleszólást a bármely oldalról érkező ellenállással való szembehelyezkedésbe.

Katonák! Feladatotok, mely céljaiban nemes és nagyratörő, nehéz!

Az ország, melybe most beléptek, viszonyai miatt fáradságos meneteléseknek, hiányos szálláslehetőségeknek, nélkülözéseknek és mindennemű nehézségeknek néztek elébe.

Ennek ellenére teljes bizonyossággal hiszek akaraterőtökben és kitartásotokban, számotokra nincsen akkora akadály, melyet könnyedén le ne győzhetnétek! Katonák, még egyszer megismétlem, nem dicsőségre, hanem az emberiesség és a civilizáció szolgálatában végzendő kemény munkára vezetlek benneteket.

Ezek a szavak, melyeket oly sokszor lejárattak már, jussanak – általatok - új fényhez, valódi jelentéshez

a kétfejű sas

szárnyai alatt! ”

A parancs adott, minden utasítás világos, előre hát a kétfejű sas szárnyai alatt!

"A bevonuláshoz elég lesz egy katonazenekar" sajtóban megjelent véleményt (<-- ezt a korabeli újságoldalt mindenki olvassa el!) azonban nem tették magukévá a parancsnokok, a felvonulás komolynak volt mondható, mintegy 75.000 fő aktív csapat és 10.000 fős tartalék, így összesen 85.000 emberre rúgott a megszálló kontingens létszáma.

A korabeli békefenntartásra bevonulásra a XIII. hadtest egyes részei kaptak megbízást.

Bánlaky József hadtörténész összeállítása szerint így rendeződtek a csapatok (az általam érdekesnek tartott csapatokat aláhúzással jelöltem):

”A  6. gyalog hadosztály, a hadtest parancsnokságnak közvetlenül alárendelt csapatok és intézetek és a 39. gyalog dandár, összesen 20 zászlóalj, 8¹/₄ lovasszázad, 8 üteg, 3 utász és 3 hadmérnök század, mintegy 25.000 főnyi létszámmal Bródnál.  A 39. gyalog dandár az 5. dsidás ezred 2 századával és 2 hadmérnök századdal már eleve azt a rendeltetést nyerte, hogy a főoszlop hadtápvonalát berendezze és biztosítsa.

A 7. hadosztály 1. hegyi dandára, mintegy 5000 fő, Kostajnicánál, a hadosztály többi része, körülbelül 15.000 ember, Ó-Gradiskánál.

A 20. hadosztály, kivéve a 39. gyalog dandárt, mintegy 10.100 főnyi létszámmal Samacnál.

A három csoport összege: 55.000 ember.

A 18. gyalog hadosztály, mintegy 20.000 ember, Dalmáciában Vrgorac–Dragljane–Imoskinál.

A megszálló csapatok hadrendje: Megszálló csapat- és egyúttal hadtestparancsnok: Báró Philippovics József táborszernagy; vezérkari főnök: Popp Leonidas ezredes; tüzérségi főnök: Frank Ede ezredes; hadmérnöki főnök: Nemetschek alezredes.

A Bosznia megszállására rendelt csapatok hadrendje.

6. gyalog hadosztály (vegyes hegyi felszereléssel), Tegetthoff Károly altábornagy; vezérkari főnök: lovag Guttenberg Emil őrnagy.

1. hegyi dandár, Polz ezredes: 52. gyalog ezred; 27. vadász zászlóalj; az 1. vártüzér zlj. 3. hegyi ütege.

2. hegyi dandár, Lemaic György ezredes: 38. gyalog ezred; 9 vadász zászlóalj; az 1. vártüzér zlj. 4. hegyi ütege.

3. hegyi dandár, Müller Jenő vezérőrnagy: 7. tart. ezred (2 zászlóalj); 27. tart. ezred 2 zászlóalj; 47. tart. ezred 2 zászlóalj; a 12. vártüzér zlj. 4. hegyi ütege;

Hadosztály-tartalék: a 7. huszárezred törzse és 4 százada; a 6. vártüzér zászlóalj 1. hegyi ütege; a 2. hadmérnök-ezred 4 százada; az 5. utász tart. század; 6. sz. hadoszt. egészségügyi intézet; 6. sz. élelmező oszlop; 1. sz. málhásállat-század; törzscsapatok: 1 gyal. század és 1 lovas szakasz.

 A térképet nagyítható formában itt találod.

Összesen: 14 zászlóalj, 4¹/₄ lov. század, 16 löveg, 3 önálló század, 16.602 ember, 2051 ló.

7. gyalog hadosztály (rendes hegyi felszereléssel), Würtemberg Vilmos herceg altábornagy. Vezérkari főnök: Albori Jenő alezredes.

1. hegyi dandár, Villecz Frigyes ezredes: 46. gyalog ezred; a 22. gyalog ezred 4. zlja; a 12. vártüzér zlj. 3 hegyi ütege.

2. hegyi dandár, János Salvátor főherceg (a későbbi nevén Orth János) vezérőrnagy: 17. gyalog ezred; 10. vadász zlj; a 10. vártüzér zlj. 1 hegyi ütege.

3. hegyi dandár, Sametz Béla vezérőrnagy: 22. gyalog ezred; 53. gyalog ezred; a 10. vártüzér zlj. 2. hegyi ütege, a 3. vártüzér zlj. 1. hegyi ütege; a 2. hadmérnök ezred 3. százada; 17. utász szd; 7. sz. hadoszt. egészségügyi intézet; 7. sz. élelmező oszlop; 5., 6. és 8. sz. málhásállat század.

Összesen 14 zászlóalj, 3¹/₄ lovas század, 16 löveg, 5 önálló század; 17.724 ember, 3178 ló.

20. gyalog hadosztály (rendes tábori felszereléssel), gróf Szápáry László altábornagy:

39. gyalog dandár, Kaiffel vezérőrnagy: 79. gyalog ezred; 6. tart. ezred; 31. vadász zlj.

40. gyalog dandár, Deésy ezredes: 39. gyal. ezred; 61. gyal. ezred; 70. tart. ezred; a 12. tüzérezred 2. ütegosztály parancsnoksága, a 4., 5. és 6. sz. nehéz ütegek; 2. sz. lőszeroszlop; a 2. hadmérnök-ezred 2. százada; 20. sz. hadoszt. egészségügyi intézet; 20. sz. élelmező oszlop; 34. sz. vonat tábori század; 2. sz. málhásállat-század.

Hadtest-tartalék: 13. lovas dandár, báró Scotti ezredes: 7. huszár és 5. dsidás ezred; a 12. tüzér ezred 3. és 4. ütegosztály parancsnoksága, a 12. tüzér ezred 7. és 9. sz. nehéz ütege; a 12. tüzér ezred 10. és 11. sz. könnyű ütege; 3. sz. lőszeroszlop; 3. sz. tábori szerosztag; a 2. hadmérnök ezred 1. és 3. zlj. törzse és 10. és 11. százada; a 13. sz. sáncszeroszlop; az utász ezred 5. zlj. törzse és 19. és 20. százada; a 37–40. sz. hadi hídvonatok; a 3 tábori vasútosztag; a 60. sz. élelmező oszlop; a 48. sz. vonat-tart. század.

Hercegovina

megszállására rendelt csapatok hadrendje:

18. gyalog hadosztály (rendes hegyi felszereléssel), báró Jovanovič altábornagy. Vezérkari főnök: Slameczka őrnagy.

1. hegyi dandár, Thodorovich vezérőrnagy (régi motoros, ő szintén harcolt Görgey ellen) : 69. gyalog ezred; 11. vadász zlj.; a 12. vártüzér zlj. 1. hegyi ütege.

2. hegyi dandár, Klimburg ezredes: 27. gyalog ezred; 7 vadász zlj.; a 11. vártüzér zlj. 1 hegyi ütege.

3. hegyi dandár, Schluderer vezérőrnagy: 32. gyalog ezred; 19. vadász zászlóalj; 3. császárvadász zlj.; a 11. vártüzér zlj. 2. hegyi ütege; 2 szakasz lovasított dalmát országos lövész; a 12. tüzérezred 8. sz. nehéz ütege; a 12. tüzérezred 2. sz. hegyi ütege; a 2. hadmérnökezred 8. és 9. százada; 18. utász század; 18. sz. hadoszt. egészségügyi intézet; 18. sz. élelmező oszlop; 75. sz. vonat-tart. század; 3., 4. és 7. málhásállat-század.

Összesen: 13¹/₄ zlj., 3 század, ³/₄ lov. század, 24 löveg; 17.080 ember és 3270 ló.”

Hát nem egy átlagos méretű katonazenekar, az biztos.

Elindulhatott hát a menet,

a hosszú menet Bosna-Hercek fővárosa, Saraybosna felé, útjuk viszont nem volt sétagalopp. Igaza lett a parancsnoknak, "fáradságos meneteléseknek, hiányos szálláslehetőségeknek, nélkülözéseknek és mindennemű nehézségeknek ..."  tette ki katonáit. A felvonult és ugrásra készen álló csapatoknak a Száva folyam állta útjukat, ez volt az első akadály, kezdődhetett az átkelés. De csak a sorozat következő részében, így is hosszú lett a bevezető.

P.S.: Türelem, az évfordulókra figyelemmel még kettő folytatás következik július 30-án (szávai átkelés és benyomulás) és augusztus 19-én (hadműveletek és a szarajevói csata).