Különös világot éltünk a hódoltsági időkben, a közvitéz ruhátlanul, temetetlenül feküdt a csatamezőn, míg a főurat pompával temették, de a hadvezér fejétől elválasztott teste sem nyugodott békében. Néhol temettek vala, máshol vitézi fej száradt nyüvekkel és varjakkal borítva egy

kopja nyársán.

Ilyen idők valának a százötven év alatt. Az első részben a magyar temetési szokásokról írunk, a második részben a törökök és segédcsapataik különös eljárásait boncolgatjuk. Az mindannyiunk számára ismert, hogy a török világ milyen harcokat és népességfogyást eredményezett a Magyar Királyság területén, a megszállt népesség nyögte a török igát, a nőket elhurcolták, a gyerekeket elrablásuk után ”igazhitre” nevelték a mostohaszüleik, fogyott a magyar. A népességfogyást és következményeit már megírtuk itt a Lemilen, ezzel kapcsolatban ebben a cikkben olvashattok részletesebben. A férfinépesség körében az időskori végelgyengüléses elmúlás olyan ritkaságnak számított abban a korban, mint egy szúnyogcsípés a déli sarkon.

Hulltak a vitézek, még a ”békeidőszakban” is, az Arany János által is megénekelt drégelyi temetés szokása hamar elveszett, amikor nagyipari lett az öldöklés. Gyorsan feledésbe merült Ali pasa romantikusan nagyvonalú búcsúja, amikor vitézi módra, nemes pompával temettette el

drégelyi kapitányunkat,

Szondy Györgyöt. Az első nagy várostromi szezon után 40 évvel a kor krónikása, végvári vitéze, Balassi Bálint így jegyezte pennájával a katonák pusztulását:

"Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek, Viadalhelyeken véresen, sebesen, halva sokan feküsznek, Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek." (Egy katonaének)

Az éles szablya, vitézi fokos nem dísznek számított, első számú szerszám volt, igazi virtusnak számított a kontyos aprítása. Takáts Sándor Bajvívó magyarok című művében ezt így fogalmazza: ”Magyarországot félelmes földnek hítták akkor, ahol a füvet kihozó áldott kikelet minden évben új és új küzdelmet támasztott. S az örökös harc, a temetetlen hullák serege megmérgezte levegőnket és vizeinket, a folytonos öldöklés és fosztogatás olyanokká tették a hadakozókat, mintha vad tigristől lett volna születésük.”

Költői túlzás, vagy a szomorú valóság-e az esztergomi ostrom hős végvári halottja, Balassi Bálint állítása? A régészek és a kutatók megerősítik Balassi versét, a török világban az elesett vitézek holttesteit a

farkasok és a hollómadarak, varjak,

vagy a folyók vadhalai tüntették el. Sírkő, síremlék csak azoknak a kiválóságoknak adatott meg, akiket az ellenfél név szerint ismert és tisztelt annyira, hogy megemlékezzen a haláláról. Kettő ilyen példát hozunk most, az első Zrínyié, a másik Thuryé.

A szigetvári ostrom után Musztafa budai pasa saját maga vetette papírosra, hogy nem akarta: Zrínyi Miklósnak a testét a vadmadarak egyék meg. Ezért az ostrom után díszes módon adta át az anyaföldnek a horvát bánt. Zrínyi Miklós testét Szigetvár mellett, fejét pedig Csáktornyán temették el, miután a török vezérek kigyönyörködték magukat a halott ellenség fejében. Thury György kapitány halálát is megírták a korabeli krónikák, a várpalotai kapitány, a kanizsai főkapitány életében vívta ki a török tiszteletét, halála után jutalmul kapta a végtisztességet az ellenségtől. Thury nagyerejű, nagyhatalmú főkapitány volt, amolyan rettegetten emlegetett magyar vitéz, aki Zrínyi halála után a legnagyobb veszélyt jelentette a törökre. Palota vára alól elüldözte az ostromló kontyos sereget, a budai basa egész táborával együtt futott Budára. Egy későbbi győri portya alatt Thury György kapitány felmorzsolta a fehérvári bég lovasezredét, a vezért fogságba vetette és elküldte Miksa király udvarába. Veszprém, Tata és Vitányvár alól is elűzte a török hadakat, Miksa hálából ezüst pohárszékkel jutalmazta, s a győri táborban sajátkezűleg emelte Thury nyakába az aranyláncot.

Thury nyaka

(már lánc nélkül) a következő epizódban is főszerepet kap, 1571. áprilisban a szigeti bég – megunva a főkapitány térnyerését - lest vetett, a törökök Oroszton nevű falu mellett a mocsárba szorították a főkapitányt és felkoncolták. A már halott vitézt lefejezték, a fejet valóságos diadalmenetben vitték Konstantinápolyba, ahol a szultán elégedetten nyugtázta egy főellenségének halálát. (A török fejlevágós és dicsekvősen kiállítós szokásáról a második részben részletesebben visszatérünk.) Ezután a főkapitányi fej átkerült a nagyvezír udvarába. Ő ”kezébe vette Thury György fejét, és sokáig nézegette a sebekkel borított szép fejet, és szakállát is megsimogatta, majd ő maga tisztességgel eltemettette Thury György fejét.”

Takáts így ír a főkapitány testének temetéséről: ”Ott, ahol a nagy Thury György elesett, a mieink kápolnaszerű síremléket állítottak neki, s oda helyezték a testét. Ez a síremlék (Tumulus Georgii Thury) akkor is fönnállt, mikor Kanizsa a török kezére jutott. A törökök ugyanis nem érintették legnagyobb ellenségük sírját. Ez a kápolna közel száz esztendeig volt a törökök kezén, de ujjal sem érintették legnagyobb ellenségük sírját. A török kiűzésekor azonban a császári hadak elpusztították. Thury György halálát nemcsak a magyar, de a német és a török költők is megénekelték. A fennmaradt magyar ének tehát igazságban elsőrendű történeti forrásszámba megy.

Zöldítsétek egek hamar az erdőket, Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket! Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk, Török pogányokkal vígan megütközzünk. Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük, Délceg Mehemedet lovárul ökleljük. Adjad nagy Úristen tettekkel Végházunk

kérkedjen sok pogány fejekkel.”

Persze a horvát bán és a kanizsai főkapitány mellett vitézei nem kaptak a töröktől sírhalmot, koszorú nem került a békétlenségben nem nyugvó poraikra. Az akkori harcmodor ugyanis nem engedte, hogy az elesett vitézeket elföldeljék. A portya, lesvetés, a vásárok kifosztása mindig ellenséges területen zajlott, a törökök a király tartományaiban lestek zsákmányra, a magyar seregek pedig a megszállt vidékre törtek be. A lesvetés előkészítésekor az idegen csapatok napokig vártak a lehetőségre, hogy a rácsapást megtegyék, utána pedig még a győzteseknek is sietve kellett távozniuk a zsákmánnyal. Álcázás, rácsapás, visszavonulás, ezek gyors ütközetek voltak, lovassági – ezért gyorsan mozgó – csapatokkal. 50, 100, nagyobb vállalkozás esetén akár 500 lovas művelte a portyát, az elesetteknek csak a lovait vitték biztonságos területre, a holttesteket a csatatéren hagyták. A magyar vitézek legalábbis így tettek, ellenséges területen nem volt esély a halott bajtársak temetésére, hamar ők is ilyen sorsra juthattak. Csak a fegyvereket mentették ki, valamint a ruhát húzták le a halottakról. Bajtárs és ellenség ruhájára egyaránt szükség volt, a furcsa szokásnak az lett az eredménye, hogy a ”török vitézek igen gyakran magyar ruhában jártak, a magyarok meg török

kaftánban és bugyogóban

feszelegtek. Gabelmann mester, aki a XVI. század végén részt vett a nagy háborúban, kiadatlan naplójában írja, hogy a szabad hajdúk pompás török ruhában járnak.” ( T. S.) 

Ezt manapság fel sem tudjuk fogni, milyen az, amikor nincsen mit felvenni, nincsen mit enni, nincsen mivel fűteni. A végvári katonák szegénységéről akkor kapunk fogalmat, ha ezeket az idézetek elolvassuk:

A szécséni őrség 1607-ben írta: "mezítelenek, költségtelenek és éhezők vagyunk". Ugyanez évben a bányavidéki valamennyi végház küldöttei Újvárt gyűlést tartván, elbocsátásukat kérték; mert tovább nem bírják a nyomorúságot. "Ekkoráig nagy éhezéssel, szomjúzással, pénzetlen, ruházatlan kellett őfelsége végházaiban éjjel-nappal vigyáznunk."

A harmincéves háborúban a végbeliek sorsa még rosszabbra fordult, a hosszú háborúskodás miatt ugyanis a birodalmi segély ugyanis teljesen elmaradt. A Habsburg uralkodóra panaszul Szentgyörgyvölgyi Bakács Sándor főkapitány jelentette 1620-ban, hogy "a keszthelyi őrség tizenegy év óta semmi fizetést nem kapott, s most elrendelték, hogy ötven lovas és ötven gyalog a táborba vonuljon. E szegény legények Keszthelyt minden ellenségtől őrzik és védik, de fizetetlenül s ruhátlanul hadba nem mehetnek. A Dunántúl többi végházának kapitányai kijelentették, hogy szegény hazájuk oltalmára és hasznára akarnak lenni, de az végházakat kordéra nem hagyják.

Eszterházy a bányavidéki végházak népéről jelentette, hogy a végső nyomorúság nyomja. Ő maga a sajátjából segíti ugyan a vitézeket, de valamennyit nem táplálhatja; ezért csak az éhenhalókat tartja cipóval. Ha végsőig elkeseredik a vitézlő nép, mindegy neki, kötéllel vagy éhséggel kell-e elpusztulnia; de oly dolgot cselekszik, amit sok mérő búzával sem lehet felváltani.

A dunántúli végházakból ugyanilyeneket írogatnak. Hagymásy Miklós kapitány például Batthyány Ferencnek jelentette: Az gyalog három lövés port vagy ónt nem tudna puskájához venni. Az lovasnak annyi embersége nincs, hogy egyszer meg tudná lovát patkoltatni, vagy hogy magának lábbelit vehetne". (T.S.)

Korábban legalább ennivaló volt, meg végtisztesség, a mohácsi csata után Kanizsai Dorottya saját költségén temettette el a holtakat, de az ilyen nagylelkűség 

a XVI. század végén már hiányzott, a holtakkal senki sem törődött. Ha a környékbeli parasztok irgalmas népe el nem földelte őket, a csatatéren pusztult a testük éveken át. Nagyobb küzdelmek után, kivételesen a végvári vitézek maguk gondoskodtak elhunyt társaikról. Temetésről szó sem volt, a Balassi féle megénekelt módon búcsúztak a holttestektől, miután teljesen lecsupaszították társaikat. ”A mezítelen holttesteket nagy halomba rakták, s a halmot magyari módra sövénnyel körülfontak, hogy a farkasok és a kósza ebek a tetemeket szét ne hordhassák. Ezzel aztán készen volt a vitézi temetés! Az ilyen katonatemetőt a vadmaradak egész raja lepte el; a sövényen kívül pedig farkascsordák álltak strázsát, várván a jó alkalmat, mikor nekik is jut a prédából. Idővel az ilyen katonatemető

fejérlő csonthalommá

vált, melyen csak imitt-amott nőtt meg a buja fű. Az ilyen nyílt katonatemetőt a legtöbb ember rettegő szívvel nézte. Mély hatást különösen éjjel keltett, mikor a holdvilág feljött, s a fejérlő csontok fölött a sötét árnyként ide-oda röpködő madarak láthatókká lettek.” (T.S.)

A gyengébb idegzetűek sorozatos sikoltozását hallván lelki füleim előtt mégis megerősíteném, hogy a XVI. és XVII. században ez a szörnyű végtisztesség uralkodott a Magyar Királyságban. A szikszói csatáról szóló jelentések szerint ott ezernél több török esett el, a környékben nem volt már földművelő népesség, a falvak üresen kongtak, ezért a győztesek így oldották meg a helyzetet: ”Mivel az idő is estvéhez közéjedett, s mivel a győzteseknek még nagy utat kellett tenniök, hamarosan maguk fogtak a szokásos temetéshez. Magas halomba rakták a másfél ezer testet. Aztán a testhalmot sövénnyel körülfonták, s kész volt a temetés! Az elesett hősöknek csak ennyi jutott. De az életben maradottakat bezzeg ünnepelték otthon! Még Rudolf király is halmazával kapta a fejedelmektől a gratuláló levelet. Bécsben és Prágában a császár parancsára minden harang megszólalt, s az ünnepélyes tedeumon az udvar tagjai is megjelentek. A szegény elesetteknek azonban nem harangozott senki sem; értük misét sem mondottak. A halott vitéz nem számított.” (T. S.)

De elvétve akadt méltó és megrendezett temetés is, csak idő és pénz kérdése volt, kit és hogyan temettek. Mármint, ha nemes volt az elhunyt vitéz. ”A mi vallásos asszonyaink ugyanis nem tudtak abban megnyugodni, hogy elesett férjeik pogány temetőben pihenjenek. Tehát minden követ megmozdítottak a

test megszerzésére.

Ez néha könnyen, néha nehezen ment. Az 1554. évben a törökök az egyik csatában Pernezy Egyed kapitánynak a fejét vették. A mieink még a testét sem tudták megszerezni. De Csányi Ákos meghagyta a szigetvári főkapitánynak, Kerecsényi Lászlónak, hogy Pernezy testét - bármibe kerüljön is - megszerezze. Nehéz dolog volt ez, de Kerecsényi mégis véghezvitte. Ő maga jelenti Csányi uramnak: "Bizony azóta mind érte voltam, és nagy nehezen tevém szerét. Most behozattam (a testét) és valamennyi főnép volt Szigetben, mind az város eleibe küldtem processióval és papokkal. Én magam a város kapuján vártam és itt bent a városban ugyanazon egyházban, azhon szegény Dersffy fekszik, ott temettettem el. Zászlót csináltattam neki, és koporsót rótattam, és felül fekete gyásszal béfedettem." (T.S.)

És most jöjjön egy kis hungarikum, a

temetőzászló.

Nádasdy Tamás nádorispán 1562-ben hal meg, de csak négy év múlva temetik, Kollonits Szigfrid Dunán inneni tábornokot tizenkettő évvel később helyezik örök nyugalomra. Mi volt vajon a késedelem oka? A temetőzászló. Egy korabeli síremléken és temetőzászlón évekig is dolgoztak a címerverők, a szabók és a zászlócsinálók, serénykedtek az ácsok és a kőfaragók. A temetőzászlóra verseket varrtak a szabók, a latin versíróknak egy-két strófácskáért vagyonokat fizettek. Zrínyi György például a szigetvári hős sírjára készült sírfeliratért, helyesebben verses zászlóvarrásért kétszáz tallért fizetett.

”Amelyik főtisztünk után maradt némi vagyon, annak örökösei rendesen új temetőzászlót csináltattak. Batthyány Kristóf például Somogyi Andrást bízta meg, hogy Csányi Bernát zászlóját megcsináltassa. Somogyi megrendelte a zászlót. A képíró a zászló egyik felére a boldogultnak címerét és titulusát festé "jóféle arannyal, az mind annak az ő rendi hozza magával". A zászló másik oldalára feszületet és a boldogultnak korát, valamint kimúlásának idejét festé. Ez a temetőzászló négy hét alatt készült el. Legtöbb kapitányunk és főkapitányunk halálakor temetőzászlónak azt a zászlót használta, amit kinevezésekor kapott. A végbeli szokás szerint az ilyetén zászlókat mindig nagy gonddal őrizték, s ha nem is használták fel temetőzászlónak, mindig nagy kegyelettel őrizték.” (T.S.)

Békésebb napokon, nagyobb urak temetésekor megcsillantotta magát a

temetési pompa

is. Persze, ha nagy átlagokat nézünk, ezer elesett végvári vitézre jutott egy ilyen pompás temetés, de hogy képben legyünk, idézzük fel a főúri temetés részleteit. A holttest felravatalozása után a temetésre készült a várnép, kibocsátották a temetőre hívó leveleket a rokonságnak, az uradalmi falvak közönségének és a vitéz bajtársaknak. A kitűzött időre minden "végház és palánk" felküldötte a maga vitézeit, akik a gyász jeléül korommal kevert zsírral befeketítették sárga karmazsin csizmájukat, s a kopjáikra fekete lobogót tűztek gyászuk jeléül. Thurzó György végvári kapitány, előkelő nagyúr temetéséről szóló egykori följegyzés szerint a temetési menetet húsz csuklyás koldus és a szegényebb (írástudó) deákok a papokkal nyitották meg. ”Erre következtek a trombitások és dobosok fekete tafotával bevont szerszámaikkal. Az ország zászlóját Horváth László uram vitte lóháton. Lova arannyal és ezüsttel volt borítva. Most következett négy-négy rendben a lovassereg fekete lobogós kopjákkal. Aztán jöttek a városok és a megyék követei égő szövétnekkel. Őket követték a végbeli kapitányok, ugyancsak égő fáklyákkal. Ezek nyomában haladtak a rendbéli diákok, a nagyságos urak, a főispánok, a grófok, a zászlósurak stb. égő szövétnekkel. Talpig gyászban következtek Sibrik István, ki a boldogultnak

arany sarkantyúját,

Hermán, aki az aranyos pallosát, s Eszterházy Gábor meg Szentiványi Menyhért, akik fából faragott címerét vitték. Őket követte merő vasban, aranyos szerszámú lovon Balogh Pál, aki a regimentpálcát vitte. Az öreg, fekete zászlót, arannyal írottat, Zoltán Ferenc vitte. A boldogultnak bársonnyal borított főlovát Palinay Miklós vezette. A tafotából készült fekete gyászzászlót Ambruster uram gyalog vitte. Őutána ismét fekete posztóval bevont lovat vezettek. Most hozták aztán huszonnégyen a koporsót. A koporsó két oldalán az atyafiak és követjeik mentek égő szövétnekkel. A holttest előtt mént a boldogultnak fia két atyafia között. Az özvegyet két főúr vezette. A koporsó után mentek Batthyány és Thurzó Szaniszló, Zobor Mihályné, Thurzó Kata és Anna, Ghyczy asszony stb. Őutánuk vonult nyolc-nyolc rendben a feketébe öltözött gyalogság fegyveres kézzel. Bezárta a menetet a szolgák és a községek népe.” (T.S.)

A gazdag temetés után a meghívott jelenlevők a palotában gyűltek össze, hogy ott megüljék a pecsenyékkel dúsított halotti tort, amely néha napokig is eltartott. A főúri végtisztesség így kívánta.

A temetőzászló és a pompás főnemesi temetés mellett a korban divatba jött egy harmadik hungarikum, a különös magyar szokás szerint a török holttestet eltemetni nem volt szabad, ezzel is bosszút kellett állni a kontyoson. Antigoné különvéleménye nem hatotta meg a korabeli kreónokat, már csak azért sem, mert abban az időben

Szophoklész drámái

viszonylag ismeretlenek voltak a végvári vitézek körében. Ezért a magyar vár körül elesett ellenséges vitézeket soha nem fedték be, hagyták őket a természet útján lebomlani. Devecseri Choron András lejegyezte, hogy a ”törökök az utóbbi években hétszer támadták meg Sümeg és Devecser várát, de mind a hétszer súlyos vereség érte őket. Most Devecser és Sümeg körül kétezerötszáznál több török vitéznek temetetlen teste porladozik."

Ez a gyűlöletes szokás még száz évig is megmaradt, a kuruc világban sem tettek le e hagyományról, praktikuma miatt gyakori végtisztességi eljárássá vált. Thököly Imre kurucai Laborde generális elesett labancait magas halomba rakták és körülfonták. "Kiknek halmát ma is megláthatod a Miskolc felé menő közönséges út mellett." (Kemény János jelentéséből) Az efféle barbár szokást földrajzi neveink is őrzik, a testhalom,

varjúdomb,

tetemvár, a csontfehér, a halotthalom, ásotthalom, törökpallag, katonapallag (értsd: katonák parlagon) szavak is emlékeznek a korabeli szokásról.

A magyar búcsúztató szokások között akadt olyan gyors megoldás is, amely járványügyi szempontból talán veszélyesnek mondható, de esztétikailag mégsem annyira kifogásolható, mint a vesszővel körbefont tetemvár. Ez volt a vízbetemetés, amikor a nagyobb folyók melletti ütközetek halottait temették a vízbe, a ragadozó halakra bízva a tetemek eltüntetését. A párkányi, budai, belgrádi, vagy a zentai ütközetek után a folyók temetővé váltak. A párkányi csatában négyezer janicsár veszett a Dunába, Zentánál az egész török sereget a Tiszába szorították. Ahogyan Takáts Sándor fogalmazta: ”a temetetlen hullák serege megmérgezte levegőnket és vizeinket. A XVI. és a XVII. század temetési szokásainak sok-sok ember köszönhette a romlását. Rekkenő hév időben a várak körül és a csatatereken rothadó tetemek mondhatatlan bűzt terjesztettek és megrontották a levegőt. Olvadáskor és nagyobb esőzéskor meg a tetemekről lefolyó víz megmérgezte folyóinkat. Ezekbe különben is mindig sok holttest került. És Magyarország Európa-szerte úgy volt ismeretes, mint a legrosszabb vizű ország. A hivatalos jelentések szerint a katonák - ha a Duna vizéből ittak - úgy hullottak, mint a legyek. A járványos nyavalyák, főleg a döghalál és a hagymáz majd minden évben ellátogattak hozzánk. Ilyenkor, aki csak tehette, "eget változtatott", s a halál elől ide-oda költözött. Mivel vizünk ihatatlan volt, a borivás mód nélkül elterjedt. A katonák, ha módjuk volt benne, torkig

buburikoltak

a borban. És senki sem tudta őket észre hozni, bár a maguk bőrén tapasztalták, hogy a tobzódásnak termése mindig balszerencse. A temetetlen holttestek sokasága még más bajt is okozott. A vadállatok mód nélkül elszaporodtak. A farkascsordák például hihetetlen számmal kóboroltak mindenfelé, s nagy károkat okoztak legelő csordáinkban. A hódoltság korában alig akad szarvasmarha farkascsapás nélkül.” (T.S.)

És ha ezután valaki a sok oszló holttest, járványos nyavalyák, a döghalál és a hagymáz után még kíváncsi a második részre, az holnapután, a második rész megjelentekor jöhet művelődni.