Ha Budapestről és oroszlánszoborról van szó, az emberek általában a Lánchidat őrző nagymacskákra gondolnak, egy híddal északabbra, a Margit-híd budai hídfőjénél van azonban van egy ötödik oroszlán is, mely az első világháborúban Przemysl (ejtsd: p-r-zs-emisl) váráért harcoló hős magyar katonák emlékét őrzi (és a budapestcity.orgról van a képe)- Alesia után tehát fogadjatok egy újabb ostromról szóló cikket, Caesar nagy csatája után 1966 évvel a gall oppidumtól 1776 km-re fekvő lengyel város ugyanis nem kevésbé érdekes, hősies és tragikus eseményeknek volt a helyszíne.

(Az archív képek eredete az utolsó rész végén lévő forrásjegyzékben lesz, a sajátokért meg bocs, szegény ember kézzel nőz.)

1. Mein Land

Történetünk színhelye, a Galíciának nevezett terület Magyarországtól északkeletre, a Kárpátok karéján kívül fekszik, nem keverendő össze a Szent Jakabról elhíresült spanyolországi Galíciával (a földrajztudósok időnként kifogynak az ötletekből, kérdezzetek csak meg egy kolumbiait vagy springfieldit). Ma államhatár vágja két részre, nyugati része Lengyelországhoz, a keleti Ukrajnához tartozik. A középkorban ide-oda vándorolt a lengyelek és az oroszok aktuális államalakulatai között, még a magyar koronához is tartozott egy ideig Halics néven (II. András királyunk jóvoltából). 1340-ben végleg (,,végleg”) lengyel uralom alá került, de az élet továbbra sem volt unalmas, dúlták oroszok, svédek, törökök, Hmelnickij kozákjai és Wiśniowiecki tollas lengyel huszárjai, és persze régi ismerőseik, a tatárok is. Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben aztán a Habsburg Birodalomhoz került, Mária Terézia éppen II. Andrásra hivatkozta nyújtotta be igényét a területre. Pontos határai többször is megváltoztak, 1815-ben Lublint visszaadták az oroszoknak (pontosabban a névlegesen létező lengyel államnak, melynek az orosz cár volt a királya), de visszakapták az 1809-ben elvesztett Tarnopolt, 1846-ban pedig megszerezték az addig szabad városnak számító Krakkót. A térképen az 1836-os állapot.

Galícia alacsony dombokkal tarkított, termékeny vidék, fővárosának általában Lemberget (Lwów, Lvov, Lviv, attól függően, hogy éppen melyik országhoz tartozik) szokták tartani. A lakosságot jórészt ukránok és lengyelek alkották, a Habsburgok a lassan nemzeti öntudatra ébredő ukrán parasztokat és lengyel földesuraikat egymás ellen kijátszva viszonylag stabilan ültek a nyeregben. Időnként persze megjelentek a pánszlávizmust hirdető, orosz zsoldban álló agitátorok, nézeteik a front hullámzását követő, általában sámlirúgással végződő árulási perek tanúsága szerint egyáltalán nem hagyták teljesen hidegen Galícia népét. Másrészről viszont annak ellenére, hogy Ferenc József országai közül a fejlődés és a szabadság ekéje talán nem Galícia földjét szántotta a legmélyebben, a dús pofaszakállú Habsburg-sarj sokszor reakcióssággal vádolt uralma még mindig maga a woodstocki hippifesztivál volt a cár vaskezéhez képest, főleg a lengyelek és a zsidók számára.

2. Stein um Stein

A történetünkben szereplő przemysli erőd születési, de legalábbis fogantatási évének 1819-et tekinthetjük. Ekkorra Európa lenyugodott a francia forradalom és a napóleoni háborúk mozgalmas negyed évszázada után, a bécsi kongresszus pedig tisztázta a Napóleon utáni korszak határait és politikai erőviszonyait. Az osztrák sógorok körülpislantottak az új Európában, és levonták a következtetést: a Birodalom határait meg kell erősíteni. Ezt erődök segítségével képzelték el: bár a haditechnika, elsősorban a tüzérség fejlődésével az erődök jelentősége csökkenőben volt, az emberiség várépítési kedve egyáltalán nem lanyhult a XIX. században, ha zöldmezős beruházásként épült XIX. századi várat akarunk látni, csak pár lépést kell tennünk a bevezetőben említett oroszlántól a Duna felé, a Gellérthegy tetején van is egy. De a Trónok harcában szereplő Királyvárat se a Targaryenek építették ám, hanem azt is Ferenc Jóska: a sorozat váras epizódjainak jó részét a Monarchia egykori horvátországi hadikikötőit védő erődökben forgatták (képünkön Varys és Tyrion Dubrovnikban ármánykodik).

De vissza 1819-be, amikor János főherceg vezetésével részletes tervet dolgoztak ki a határok megerősítésére. Ebben 11 első-, 14 másod- és 15 harmadosztályú erőd, valamint 26 záróerősség megépítését írták elő. Az erődök (,,Festung”) nagyobbak, erősebb, állandó helyőrséggel megerődített helyek voltak, az osztályokba sorolás a vonathoz hasonlóan működött, minél kisebb a szám, annál jobb. Magyarországon pl Komárom volt első osztályú erőd, Arad másodosztályú. A békében is állandó helyőrséggel és vártüzérséggel ellátott erődöknél kisebb záróerősségeket (,,Sperrbefestigung”) háborúban tervezték aktiválni, ezek általában hágókat, és hasonló jól védhető útvonalszakaszokat zártak le. A Habsburgok erődítési kedve elsősorban itáliai területeikre koncentrált (jellemzően aztán ezek nagy részét harc nélkül bukták az egységes Olaszország megalakuláskor), csóri Galíciának összesen csak egy másodosztályú erőd jutott: Przemysl.

A Przemysl nevű lengyel kisváros a San folyó partján feküdt, ott, ahol a Felső-Visztulának ez a Kárpátokban eredő legnagyobb mellékfolyója a hegyek közül síkságra érve egy nagy kanyart tesz. A városon halad át az Oroszországból Magyarországra vezető egyik fontos út, és a két galíciai nagyváros között, Krakkóból Lembergbe is Przemyslen keresztül lehetett a leggyorsabban eljutni. Jó ideje nem volt említésre méltó erődítés a városban (pedig az első erődöt Przemyslaw herceg emelte itt, 750-ben), és most sem kapkodták el, némi földmunka és falazás készült csak el, néhol csak fagerendákkal megerősítve. Mikor ugyanis a politikusok meglátták János főherceg listájának a végén az összeget, máris nem volt olyan sürgős a dolog, sok projektet egy-az-egyben töröltek is (a legtöbb erőd ráadásul teljesen új építésű lett volna), ezért nem lett (harmadosztályú) erőd pl Tokajon se.

Az erődépítések második nagy szakaszát 1850-től számítják az okosok, ekkorra borulóban volt a bécsi kongresszus Európája (,,Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag...”), és a keleti szél is egyre erősebb izomszagot hozott, Szentpétervár feladta az európai status quo őrzőjének Waterloo után elfoglalt pozícióját, és egyre élénkebben érdeklődött a szétesőfélben lévő Törökországban megnyíló szlávfelszabadítási és szoroselfoglalási lehetőségek iránt. Ebbe az irányba pedig a (nem szívesen vallották be maguknak, de szintén nem éppen problémamentes) Habsburg Birodalmon, vagy legalábbis a Habsburg Birodalom érdekein keresztül vezetett az út, és a krími háború is csak átmenetileg csökkentette a medve lekesedését (a Romanovok címerállata amúgy nem a medve, hanem szintén a kétfejű sas volt). Ráadásul mivel Lengyelország (a mai Lengyelország középső része) is az oroszokhoz tartozott, az Orosz Birodalom nyugati vége kb Budapesttel volt egy hosszúsági körön, és ez a Lengyelország formájában Németország és a Monarchia közé vágott sarkantyú széles potenciális frontot jelentett Magyarország északi része és Poroszország déli része felé.

Ekkor már egy bizottság (,,Befestigungs-Comission") foglalkozott a várüggyel. Az eltervezett új erődök jelentős részével a rebellis olasz és magyar népet tervezték boldogítani (a már említett és a bal oldali képen látható Citadella pl ezért épült), a többi lényegében az 1819-es koncepció felújítása és realitásokhoz szabása volt. A Galícia védelmére rendelt egy darab befejezetlen másodosztályú erőd egyre harmatosabbnak tűnt, ennyire egyszerűen azért nem kéne az oroszt a Kárpátokig ereszteni, úgyhogy a bizottság 1854-ben erre a témára is jobban ráfeküdt. A galíciai orosz határ védelmére egy öt védelmi pontból álló vonalat terveztek felhúzni, Krakkó-Przemysl-Tarnów-Zaleszcyki-Lemberg vonalon. Sőt, ezúttal már némi pénzt is kerítettek rá, úgyhogy jöhettek az építőbrigádok.

A legfontosabb szerepet Krakkónak szánták, Przemysl a sorban a második lett. Ezeket az erődített városokat már nem egy középkori várként kell elképzelni (a Citadella tehát pont rossz példa), inkább erődök láncolataként, a tüzérség fejlődése, elsősorban lőtávolságának növekedése miatt a védőövek külső szélét egyre kijjebb kellett tolni. Két ilyen védőöv készült el. A belső (,,Noyau”) közvetlenül a város köré került, 6 erődből állt, ezeket betűkkel jelölték, az óramutató járása szerint, a San északi partján álló legnyugatabbitól kezdve. A külső öv (,,Gürtel”) ettől 5-7 km-re helyezkedett el, 34 és fél erőd alkotta (számozás ugyaneszerint az elv szerint, de arab számokkal). A fél úgy jött össze, hogy a várostól keletre, a San déli partján fekvő 34-es mögött nem sokkal volt még egy ugyanolyan, az volt a 34 ½ számú. Ezek az erődök sablon szerint épültek, tulajdonképpen földsáncokból kialakított nagy bástyák voltak, minimális falazással, fa palánkozással és tartószerkezetekkel, felülről nézve egy D-betű, vagy méginkább egy megkezdett nyolcszögletű torta alakjában. A D hasa nézett az ellenség felé, a bejárat hátra, a város felé nyílt. A tetején voltak lőrések és a mellvédek az ágyúk és a puskák számára, a belseje kicsit be volt süllyesztve további védelmül a tüzérségi tűz elől, az erőd elé pedig széles és mély árkot ástak- akkorát, mintha az egész erőd egy nagy gödörben lenne, az erőd teteje nem sokkal magasodott a széles árok fölé. Az erőd földbe süllyesztésének az volt a célja, hogy az ellenséges tüzérségnek ne jelentsenek könnyű célpontot a magas falak, éppen elég, ha a széles várárokba leereszkedő (le kellett, mert az áthidaláshoz széles volt), rohamozó gyalogság számára magasnak tűnnek, ők szerencsétlenek pedig ugyanúgy nem találtak fedezéket az árok túlsó partjáról tüzelő védők golyói elől, mintha nem is egy várárokban, hanem a puszta közepén rohamoznának. Szóval ezek már nagyon nem a lovagkor égbe szökő Csipkerózsika-várai voltak, olyat ekkoriban már csak II. Lajos épített Neuschwansteinben, de hülyének is nézték érte. Hagyományos várra leginkább a belső erődöv déli részét alkotó, Fort Przemysl-nek nevezett (ezt nem betűvel jelölték) erőd emlékeztetett, ez kivétel volt a fenti minta alól, egy rendesen körbeérő egyszerű sánc volt.

Felmerülhet a kérdés, hogy egy ilyen erődrendszer ostromakor mi akadályozta meg az ellenséget abban, hogy felemelt középső ujját az erődök legénységének irányába lóbálva egyszerűen bemasírozzon a védővonal belsejébe az erődök közötti üres placcon keresztül- ezt a problémát csak háború idején tervezték megoldani az erődöket összekötő további sáncok kiépítésével. Komoly gyenge pontja volt ez a koncepciónak, az ellenség ugyanis egyre kevésbé átallt vonattal jönni, a technika fejlődése így folyamatosan szűkítette az erődrendszer harckésszé tételére rendelkezésre álló időt.

Elődeihez hasonlóan Ferenc József sem úszott azonban Dagobert bácsiként a pénzben, így az 1850-es évek közepén elkészült tervek is csak részben valósultak meg, a külső övből a 2, 4, 6, 7, 9-15, 18-20, 25-28 számú erődök,a belsőből a C készült csak el. Ezek azonban kijelölték Przemysl további fejlesztésének fő vonalát.

Az 1870-es években a nemzetközi helyzet tovább fokozódott. A nyugati határokat a diplomácia segítségével biztosította az immár Osztrák-Magyar Monarchiának hívott birodalom, a csendes galíciai nyárestéken azonban egyre hangosabb medvebrummogás hallatszott észak és kelet felől. A lengyel sarkantyú fontosságával tisztában lévő oroszok maguk is erődöket emeltek, a Breszt-Litovszk-Ivangorod-Varsó-Novo-Georgijevszk erődnégyszög a németek felé, a Luck-Rovno-Dubno vonal pedig a Monarchia felé jelenttt védelmet Orosz-Lengyelországnak. Az orosz erődök több dologban is különböztek a Monarchiában, vagy a nyugati hatalmaknál megszokottaktól, egyfelől az erődgyűrű sokkal közelebb húzódott a városokhoz, így kitéve azokat is az orstromlók tüzének, másrészt pedig az oroszok főleg tábori erődítéseket építettek. Volt, ahol csak azt, de a rendes erődök előterét is rendesen beépítették lövészárkokkal és földből emelt fedezékekkel. Nyilvánvaló hátrányaik mellett ezeknek viszont megvolt az az előnye, hogy könnyen átalkíthatók, illetve újjáépíthetők, a világháborúban többször is előfordult, hogy amit a központi hatalmak tüzérsége nappal lerombolt, azt az oroszok inverz Kőmíves Kelemenként éjszaka visszaépítették. Másrészt pedig nyilván olcsóbb is volt, mint ugyanez betonból, csak ásó kellett hozzá, ember meg oroszoknál ugye volt elég.

A galíciai védővonal korszerűsítése így elengedhetetlenné vált. A legfontosabb továbbra is Krakkó volt, de Przemysl földsáncai is sorra kerültek, még ha ez egy darabig nem is tűnt biztosnak, Jaroslau vagy Radymno városai szintén szóba jöttek egy újabb, nagyobb erődrendszer építésének helyszínéül. Végül Lipót főherceg javaslatára döntöttek a lengyel kisváros erődítési munkálatainak folytatása mellett. Az építkezés akadozva haladt (a szokásos kérdés merült fel: ,,miből építitek ti azt a várat b+, aranyból?”, 1881-85 között négymillió osztrák-magyar forintot költöttek Krakkóra, 3,7 milliót pedig Przemysl erődjeire), de azért haladt, kezdett az erőd erődformát ölteni. Főleg az elég foghíjas belső gyűrűt erősítették meg, mostanra már teljesen körbeért a városon. Ekkorra elhagyták a betűs-számos rendszert, a külső és a belső erődöket egységesen, római számokkal jelölték. A számozás a külső erődgyűrűnél kezdődött, a délkeleten fekvő Siedliska falunál I. számmal, az óramutató járásának megfelelően a legdélebbi a IV-es, a legnyugatabbi a VII-es, a legészakabbi a XI-es, a legkeletebbi a XV-es erőd volt, ez volt egyben a külső gyűrű legmagasabb száma. A belső gyűrűé a XVI-ossal kezdődött, a délre vivő főútvonaltól (kifelé menve) egyből jobbra, ez volt a belső gyűrű legdélebbi pontja. Az úttól balra fekvő XXI-es erőddel zárult a kör. A számok már nem sokat mondanak az erődök pontos mennyiségéről, sok erődöt egészítettek ki ,,a”,,,b” stb jelű alárendelt csatolmányokkal, az elnevezésekben rendszert kereső utókor dolgát megkönnyítendő ráadásul sokat száma helyett a legközelebbi falu, vagy az építtető tiszt nevén emlegettek. Ez a számozási rendszer volt érvényben az első világháborúban is (én igyekszem a számokat használni, egyszerűbb, a nyelvtörő lengyel falunevek meg úgyis csak annak mondanak valamit, aki ismerős arrafelé). Képünkön a végső, 1914-es állapot.

A XVI. maga a már említett Fort Przemysl volt. Az egyszerű földsáncból háromszög alakú citadellát varázsoltak, mindegyik sarkán egy-egy bástyával (jellegükben a fentebb leírt, D-betű alakú erődbástyára hasonlítottak, az alakjuk volt kicsit más), így már hátulról sem lehetett könnyen bevenni. A legtöbb erőd továbbra is csak kifelé nézett, a belső gyűrűben kiépült viszont közöttük az összekötő sánc. Az 1850-es évek erődjeit általában kisebb-nagyobb mértékben átépítették, felhasználva amit csak tudtak a már meglévő dolgokból. A belső gyűrűben mondjuk nem sok ilyen volt, ott szinte mindent újonnan kellett építeni. Volt néhány olyan erőd is, ami teljesen kimaradt a szórásból, a külső gyűrű keleti oldalán az egykori 18, 19 és 20-as számúak változatlan formában várták az oroszokat.

Megnövelve és kicsit átalakítva ugyan, de az 1870-es évek fejlesztései lényegében még mindig csak dizájnos alakú földsáncok voltak, építésükkor azonban már figyelembe vették a masszívabb anyagokkal való megerősíthetőség követelményeit. Erre a munkára 1881 és 1886 között került sor, hét sánc alakult át vastag földréteggel borított téglaerődítménnyé (V, VII, VIII, XII, X, XI és XIV.), belsejükben fedett laktanyákkal és lőszerraktárakkal. A leginkább jövőbe mutató konstrukció az I. számú (Salis-Soglio-erődnek is nevezett) erőd volt, az ágyúállások itt nem az erőd peremének sáncain helyezkedtek el, hanem a belsejében, három nagy udvart (vagyishát, koffernak nevezett, nagy körbefalazott hombárt) körbefogva. Ez a kialakítás az erőd későbbre tervezett, páncélkupolákkal való megerősítésének irányába mutatott.

A páncélkupolák megjelenése a vártüzérség fejlődésének következő állomása volt. A várak ágyúi a XIX. század második felében egyre inkább kezdtek szopóágra kerülni az ostromtüzérség fejlődésének köszönhetően. Kezdetben ugyebár az Egri csillagokban is látható, csipkés szélű mellvédes megoldást alkalmazták, de az ágyúk rombolóerejének növekedésével ez már idejétmúlttá vált. Ezután inkább az ágyúk földbe süllyesztése vált a törekvések céljává, megszülettek először a jellegzetes magasított ágyúlafetták (hogy csak maga az ágyú lógjon ki a gödörből, a sérülékeny tüzérek és a még sérülékenyebb lőszer teljes takarásban maradhasson), majd az úgynevezett eltűnő ágyúk, ezek úgy voltak kialakítva, hogy a tüzeléskor bekövetkező hátrasiklás ne csak hátra, hanem lefelé is lökje őket, majd a pálya leghátsó részén egy szerkezet megakassza a mozgást (kb mintha egy teraszkorlátra könyöklő ember egyszercsak hátraesve seggre ülne), ilyen formán maga az ágyú is csak közvetlenül tüzeléskor emelkedett a mellvéd fölé. Ha azonban az ellenség nem átallott mozsarakat, vagy hasonló, meredek röppályán tüzelő lövegeket alkalmazni (mint ahogy nem átallott), akkor ez se sokat ért, a cucc beesett a mellvéd fölött a tüzérség gödrébe, és máris kevesebb emberre kellett fözni. Ez a probléma persze elég régóta ismert volt, általában egyszerűen egy felülről védett kazamatába helyezték a lövegeket, de ez két okból sem volt nyerő megoldás, egyrészt korlátozta a belőhető szöget (aminek növelésére a fentebb említettekkel párhuzamosan egyre jobban használható forgatható állványokat konstruáltak), másrészt a kazamata fölé egyre vastagabb plafon kellett, pláne, hogy a XIX. század második felében egyre újabb robbanóanyagtípusok jelentek meg. (Kezdetnek ott volt a füst nélküli lőpor, illetve Nobel dinamitja. 1880-ban kezdték zsíros pikrinsavval tölteni a tüzérségi lövedékekeket, ezt az anyagot nálunk ekrazit, Angliában lyddit, franciáknál mélinit, a japánok pedig simóhe néven ismerik. 1905-ben pedig jött a trinitrotoluol, az első világháborúban alkalmazott nehéztüzérségi gránátok jelentős részét már ezzel töltötték). (Képünkön Pola egyik erődje.)

Na, itt jöttek képbe a páncélkupolák- mikor az ipar képessé vált ekkora darab vasak sorozatgyártására, az ágyúkat kő helyett vaslemezekkel megerősített mellvédekkel védték, majd az ágyút tartalmazó gödröt egy forgatható, félgömb alakú héjjal fedték be, amin csak az ágyú csövét dugták ki. Kb mint egy mai harckocsi tornya. Eredetileg angol találmány volt, egy Coles nevű mérnöké. Az Amerikai Egyesült Államok azonnal átvette, ezzel szerelték fel a partvédő erődjeiket (az angolok visszatérésétől tartó USA a XIX. század során viszonylag komoly erődláncolatot épített ki a keleti parton, amelyekért aztán végül saját magukkal kellett megküzdeniük a polgárháborúban), és a híres Monitort is, egyúttal a hadihajók képét is örökre megváltoztatva. A kontinensen természetesen a belgák, közelebbről egy Brialmont nevű mérnök épített először ilyeneket (azért természetesen, mert Belgium katonai koncepciója talán minden államnál jobban támaszkodott az erődökre, az 1914-es 180000-es hadseregükből 80000 katona erődök személyzeteként szolgált). A későbbi központi hatalmak arzenáljában pedig 1870-ben jelent meg, egy Schumann nevű német hadmérnök próbálkozásaként, de nem ez terjedt el, hanem a porosz hajógyáros, Gruson által gyártott változat. Ez viszont nagyon, Németország és a Monarchia mellett ilyeneket használt Hollandia, Belgium, Svájc, Olaszország, Dánia és Románia is, a franciák pedig ennek engedély nélkül gyártott változatait. A Gruson-páncéltornyok vaslemezből voltak összeállítva, egy alacsony, függőleges vasfalon vágott nyíláson tüzelt a löveg, efölé borult a kupola gömbhéja. Később mások is beszálltak a bizniszbe, pl a Skoda is. A kisebb ágyúkat vagy géppuskákat tartalmazó változatokat a gyárak standardizálták, és a tiszt urak gyakorlatilag katalógusból válogatták össze a családi sasfészkük csinosításához szükséges praktikus kiegészítőket. Meg persze csengettek szorgalmasan, de hát a háborúhoz továbbra is három dolog kellett- a 250mm fölötti kaliberű ostromlövegek fejlesztése és gyártása sem éppen a csórók hobbija, a megyeszékhelynyi erődökből álló védelmi vonalak up-to-date tartása meg még annyira se. A lelkesedés ettől függetlenül töretlen volt, ráadásul ekkoriban terjedt el a beton használata is, amire szintén örömmel csaptak le az erődépítők, Verdun erődeinél már acélt és vasbetont is használtak. Képünkön egy Gruson-páncéltorony.

A páncélkupolák aztán azért annyira nagyon nem váltak be, közvetlen találat esetén páncéljuk könnyen áttörhetőnek bizonyult az egyre nagyobb ostromlövegekkel szemben (és ezen a problémán az időközben megjelenő kiemelhető-besüllyeszthető páncélkupolák sem segítettek), ha pedig mellettük csapódott be a lövedék, akkor megsérülhetett a forgatómechanizmus, fix pozícióba beragasztva a löveget.

Az ostromlók életének megnehezítésére a várlövegek védettségének növelésével párhuzamosan egy másik irányzat is kialakult, az erődöveket megpróbálták néhány nagy helyett minél több kisebb erődből kialakítani. Így az ellenséges tüzérségnek több és nehezebben eltalálható célpontokat nyújtottak (és több időt maguknak, hogy a gondosan bemért-belőtt terepen megnyerjék a tüzérségi párbajt), és mérsékelték a lőszerkészlet egyszerre való felrobbanásának kockázatát.

A Monarchia természetesen erődépítés területén sem akart lemaradni az újdonságokról, az első világháborúhoz közeledve a lehetőségekhez (,,Hát szarom én a pénzt?”) képest egyre jobban felpörgették a katonai készülődés ezen ágát is, a huszadik század elejétől kezdve átlagosan évi hétmillió korona jutott az erődökre, ebből Przemyslnek is csurrant-cseppent valami.

Ferenc József országaiban már az 1860-as évektől kezdve foglalkoztak páncélkupolák tervezésével. A század végére több fő típust is kifejlesztettek, mint pl a 80M 15cm-es mozsarat (képünkön), a 94M 15cm-es tarackot tartalmazó kupolákat, vagy a 96M 12cm-es ágyút rejtő pajzsrendszert. A kupolák pedig már félgömb alakú, alacsony profilú kupolák voltak, nem az a medvesajtos doboz-alakú konstrukció, ami a Monitor jellegzetes profilját is adta. Természetesen voltak kisebb kupolák is, melyekben pl géppuska, vagy 8cm-es gyorstüzelő ágyú volt (ez a korabeli kifejezés nem sorozatlövést vagy ilyesmit takar, hagyományos ágyúkról van szó, melyeket méretük, a hátrasiklást elnyelő hidraulika és a modern lövegzár miatt gyorsabban lehetett tölteni, mint a 10+ cm-es nagy dögöket), és a megfigyelők számára is készültek apróbb páncélkupolák, ezek szolgáltak az erődök szemeiként, a bennük elhelyezkedő tisztek egy ügyes találmány, az úgynevezett telefon segítségével osztották meg lövegirányzással kapcsolatos észrevételeiket a rossz kilátást nyújtó páncélkupolákban gubbasztó tüzérekkel. Na persze semmi sem tökéletes, Przemysl kommunikációs vezetékeit nagy részben a földön, illetve föld fölött húzták ki, kevés földalatti vezetéket használtak. Igy mindössze egy-két orosz gránát kellett a vonalak megszakadásához. A képünkön látható megfigyelőkupola Ingolstadt egyik erődjében van.

Az erődépítéssel kapcsolatos új találmányok meghonosítása céljából egy öt tisztből álló bizottságot kértek fel a jövő erődjének megtervezésére, és a résztvevők ötféle elképzelését (,,Komittetyp”) tették végül az erődfejlesztések alapjává. A kis célpont koncepcióját ezek a tervek csak részben tették magukévá, a legtöbbjük elnyújtott D alakú állás volt, melynek a belsejében egymáshoz közel helyezkedtek el a 12 és 15 cm-es lövegtornyok, a D hasvonalát pedig árkok, megfigyelőállások és esetleg kisebb ágyúkkal felszerelt kupolák alkották, ezek a föld alatt össze voltak kötve a központi kupolákat tartalmazó résszel és természetesen az ez alatt elhelyezkedő kiszolgáló- és laktanyahelyiségekkel.

A bizottság egyik tagja, Moritz von Brunner élesben akkor próbálhatta ki az ötleteit, amikor 1894-ben Trebinjéből Przemyslbe helyezték, az erőd építését végző hadmérnöki stáb élére. Az északkeleti, XIII. számú számú erőd az ő eredeti, csúcsos D-alakú elképzelésének némileg módosított változata lett, bizottságbeli kollégája, Julius Vogl terveinek hatására a központi, három darab 150 mm-es, páncélkupolába rejtett tarackot tartalmazó rész egy egyszerű téglalapforma volt (kb 100*300 méteres), melyen sorban egymás mellett helyezkedtek el a kupolák, így széles területet tudtak egyszerre lőni. Maga a föld alá rejtett laktanyarész kicsit hátrébb helyezkedett el, és két oldalról földbe rejtett lőállások is biztosították az erődöt. A szárnyakon (a laktanyarésztől 150 méterrel kijebb) pedig egy-egy újabb kazamata volt, két-két 15 cm-es mozsárral. Ez természetesen már komoly eltérés volt a ,,Komittee-Type"-erődöktől, de von Brunner agyának virágzását ez nem annyira zavarta, pláne, hogy, mint látjuk, itt már az erődök széttelepítésének elvét is igyekezett belevinni a tervekbe.

A széttelepítési elv legtisztábban az úgynevezett ,,Panzerpost"-ok építésénél jelent meg. Ezek egy Maximilian Schumann nevű porosz főhadnagy fejlesztései voltak, kicsi, mindössze két darab, kupolába szerelt 8 cm-es ágyút tartalmazó ,,közelharci"erődök voltak. Przemysl 1897-es fejlesztési terveiben több is szerepelt belőlük, de végül nem valósították meg őket.

A századforduló táján összesen tizenhárom erődöt alakítottak át, többé-kevésbé a fent leírt elvek szerint. Az erődök általában elnyújtott B-betű-alaprajzúak voltak, a B szárát egy földbe süllyesztett laktanya alkotta, középen,merőlegesen ebből egy járat vezetett előre a B hasában elhelyezett lövegeket kiszolgáló helyiségekhez és folyosókhoz. Ezeket a lövegeket részben páncélkupolákba helyezték, részben pedig a kazamaták ablakain át tüzeltek velük, de az ablakokat általában páncéllemezekkel erősítették meg, amikből csak a löveg csöve lógott ki. Pár helyen az erőd tetején hagyományos lőállások is voltak.

-I1 (Gürtelvorwerk Jaegerhaus Byków): az egyik utolsóként megépített páncélerőd. Két darab 8cm-es 1902M löveggel rendelkezett, melyek süllyeszthető páncélkupolákban kaptak helyet, két darab 1998M 8cm-ese pedig kazamatában, páncélpajzsok mögött.

-I5 (Gürtelvorwerk Popowice)

-I6 (Gürtelvorwerk Dziewieczcye): egy kombinált erőd két 8cm-es ágyút tartalmazó kupolával és négy darab, páncélpajzzsal védett kazamatába épített 12cm-es 1896M ágyúval, ezenkívük négy darab 8mm-es mitrailleuse is a fegyverzethez tartozott

-II. (Gürtelhauptwerk Jaksmanice)

-IV. (Gürtelhauptwerk Optyn): az erőd trapézalakját egy rövidebb, és egy vele párhuzamos hosszabb kazamata alakította ki. Az erőd tetején hagyományos lőállásokban hat darab 15 cm-es 1861M ágyú volt, ezt egészítette ki oldalt két-két 8cm-es ágyút rejtő páncélkupola. Az erőd oldalában, két oldalra 4-4, páncéllemezzel védett 1896M 12cm-es kazamatalöveg nézett. Optynban 8 tiszt és 442 katona szolgált, közülük 232 gyalogos, 202 tüzér volt.A védelmet 4 darab 8mm-es mitrailleuse is erősítette, mindez 1237307 koronájába került az osztrák-magyar adófizetőknek. Az erőd kiemelkedő helyen, a 319-es magassági ponton épült, jól szét lehetett látni, de egyben azt is jelentette, hogy könnyű célpont volt, és a többi erőd sem tudta kellő mértékben támogatni.

-IX. (Gürtelhauptwerk Brunner)

-IXa (Gürtelzwischenwerk Beim Kreuz): két darab, 8cm-es ágyúval felszerelt kupoláját egy megfigyelőkupola és két másik, páncélpajzzsal védett kazamatába állított 8cm-es ágyú egészítette ki

-X. (Gürtelhauptwerk Orzechowce): egy betonerőd, falakra helyezett 15cm-es 1861M ágyúkkal, a szárnyakon pedig két-két páncélos kazamatába rejtett 8cm-es 1894M ágyúval, két 8cm-es gyorstüzelőt rejtő kupolával, a kazamatákban pedig 2*4 6cm-es, szintén páncéllemezekkel védett ágyúval

-Xa (Gürtelzwischenwerk Pruchnikerstrasse): a kétemeletes kaszárnyát négy 1894M 8cm-es ágyú, és két további páncélozott lövegállás védte jobb-, illetve bal oldaláról.

-XI. (Gürtelhuptwerk Dunkowiczki): nagyjából megtartotta az eredeti, nyolcszögletű földerőd formáját, de a mélyben jelentős korszerűsítések történtek, főleg a fegyverzetet illetően: két, 1902M 8cm-es ágyúval felszerelt süllyeszthető páncéltornyot kapott, az oldalain pedig 3-3 1894M 8cm-es, páncéllemezek mögé rejtett ágyú várta az ellenséget, melyeknek tüzelését egy-egy megfigyelőkupola is segítette.

-XIII. (Gürtelhauptwerk San Rideau): erről fentebb írtam.

-XV. (Gürtelhauptwerk Borek): a falakon négy 12cm-es 1861M ágyú, a kazamatákban két, páncéllemezzel védett 8cm-es 1894M ágyú, a kaszárnyáktól és az előkészítő helyiségektől elkülönítve pedig két 8cm-es ágyút rejtő páncélkupola volt.

-egy még hiányzik a felsorolásból, én ennyit találtam, aki ki tudja egészíteni, ne fogja vissza magát, kommenteljen bátran. (oldalt a képen az I. sz. erőd, a csata után)

Przemysl keleti oldalán további különálló ütegállásokat is kialakítottak, összesen hat darabot. Ezekben 4-4 12-, vagy 15 cm-es ágyúnak volt nyitott tüzelőállása, két-két földbunker pedig a legénység, illetve a muníció elhelyezését szolgálta.

Történetünk idején tehát az erőd elég vegyes képet mutatott, voltak nagyon korszerű részei is, de olyanok is, amelyek felett már eljárt az idő. A külső vonal 37 kisebb-nagyobb erődjéből a fentebb említett 13 volt újabb, páncélkupolás fajta (ezek a veszélyes délkeleti, illetve északnyugati részeken összpontosultak), a többi a régi, kőből épült várszerű megoldás volt. Legsűrűbben délkeleten és északnyugaton álltak az erdődök, legritkásabban a nyugati oladlon, itt sűrű erdő akadályozta a nagyobb arányú ellenséges felvonulást. A belső öv 19 erődje egy kivételével egyszerű földsánc volt, viszont, mint említettem, itt folyamatos volt a védővonal. A külső erődök összekötésére 42 napos, úgynevezett felszerelési időszakot határoztak meg. Ekkor kellett letarolni a vár környékének elbújásra alkalmas kisebb erdeit és településeit is, nehogy a gaz ellen ott találjon fedezéket a vártüzérség lövései elől.

A védősereget a háború eleji hadrend szerint két népfölkelődandár (egy magyar, illetve egy osztrák), 43 vártüzérszázad, 49 népfölkelő tüzérosztag, 8 műszaki század, valamint a kiegészítő egységek: 65 munkásosztag, híradósok, vasúti és egészségügyi alakulatok alkották. Egy-egy erődben kb 10-20 ágyú és egy századnyi katona volt, a védelmet néhány géppuska egészítette ki, voltak fényszórók is, és a telefonvonalak mellett optikai jelzőberendezések is. A 875 löveghez lövegenként átlagosan 500 töltény volt, a számítások szerint ez három hónapra elég lesz.

A tervek szerint az erőd nyolc védőkörletre oszlott, az I-II a belső rész volt a tartalékokkal, a többi a külső kör, mindegyikben 5-8 zászlóalj, 15-20 géppuska és 80-150 löveg várta a támadókat.

Az erődöt úgy alakították ki, hogy védelmi funkciója mellett egy tábori hadsereg bázisául is szolgálhasson, a fentiekbe ez a hadsereg nincs beleszámolva.Az 58. és a 77.gyalogezredek állomásoztak itt egyébként.

Maga Przemysl városa sokat profitált az erődből, a háború idejére 58000-es várossá növekedett, a sok katonatisztnek köszönhetően élénk társadalmi élettel, polgári és tiszti kaszinókkal, múzeumokkal, közkönyvtárakkal, elegáns üzletekkel. Az alacsonyabb rangúaknak meg persze mindenféle kocsmákkal. Volt is nagy nyüzsgés már békeidőben is, a borozó magyarok, a söröző csehek és az őket hajkurászó osztrák tisztek miatt sose volt unalmas az élet.

Meg kell még említenünk, hogy a híres áruló, az 1913 júniusában lebukott és öngyilkosságot elkövető Redl ezredes a przemysli erőd terveit is az oroszok kezére játszotta. Az ostrom haditerveit az oroszok ezek alapján készítették el, a Redl által ellopott tervekben leggyengébb láncszemként szereplő keleti és délkeleti védőállásokat viszont közben az osztrák-magyar hadvezetés igyekezett megerősíteni a háborúig hátralévő csekély időben.

A 95 évi készülődés 1914-ben nyert értelmet, amikor az orosz hadsereg tényleg megindult Ausztria-Magyarország felé. A bezető rész második felében az erődért birokra kelő hadseregeket mutatom be egészen röviden.

3. Wiener Blut

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje három, különálló hadseregből tevődött össze, a közös, k. u. k. csapatokból, a Magyar Királyi Honvédségből és az osztrák Landwehrből. A közös hadsereg számított az erősebbnek (a közös gyalogezredek három helyett pl négy zászlóaljból álltak), a másik kettőt a háború előtti években kezdték rohamosan fejleszteni. A Monarchia különböző népeit sokszor komoly kulturális különbségek és politikai érdekellentétek választották el egymástól, és ez a fegyveres erőkben is nagy gondokat okozott (pl. ma sem sok olyan hadsereg van, ahol katolikus tábori pap, református és evangélikus tábori lelkész, tábori pópa, tábori rabbi és tábori imám is szolgál), Svejk, az erősen túlértékelt derék katona tevékenysége élőben annyira nem volt vicces, gyakran nem csak cserbenhagyta, hanem gátlástalanul el is árulta hősiesen küzdő magyar, osztrák, vagy bosnyák bajtársait. Nem minden nyugati szláv volt persze ilyen aljas, a pánszláv szólamok paravánja mögött kíméletlenül suhogó orosz kancsukát 150 éve élvező lengyelek közül az orosz területekről is sokan beálltak Ferenc József zászlói alá. A hadsereg így elég vegyes képet mutatott, a kemény, elhivatott, magas morállal rendelkező alakulatok mellett mindig voltak olyanok, amelyek kezelhetetlenül gyávák, fegyelmezetlenek, sőt, később nem egyszer nyíltan árulók voltak. A hadsereg nemzetiség szerinti megoszlása százalékosan: 25% német, 23% magyar, 13% cseh, 8-8% lengyel és rutén, 9% délszláv, 7% román, 4% szlovák és morva, 2% szlovén, 1% olasz. A tisztikar több, mint fele németekből állt.

A Monarchia seregének másik nagy hátránya a háborús tapasztalatok szinte teljes hiánya volt. Az igyekezet nem hiányzott, a katonai dolgokért rajongó Kaiser und König minden év őszén hatalmas hadgyakorlatokat tartatott, csak hát ott nem lőtt vissza senki élessel. 1914-ben aztán rengeteg drága magyar-osztrák (horvát-bosnyák-cseh, stb) vér ömlött ki fölöslegesen, mire a rossz beidegződések (nyílt terepen felállított tüzérség, szoros alakzatban végrehajtott roham) eltűntek.

Tehát, a Monarchia hadserege három részből állt, a közös, császári és királyi hadseregből (kaiserliche und königliche, k. u. k., bár volt ötlet a k. k. rövidítés bevezetésére, de a magyarok élénk tiltakozása miatt lefújták, annak ,,und” szócskának komoly elméleti jelentősége van), a Magyar Királyi Honvédségből, és az osztrák honvédségből, a Landwehrből. Ez az elrendezés a kiegyezéskor, egy bonyolult alkusorozat eredményeképpen, egy báró Friedrich Beck nevű, a császár-király katonai irodáját vezető ezredes ötletéből született meg: a magyarok saját hadsereget akartak, az osztrákok pedig nem szerették volna a közös hadsereget kettészakítani- erre jött az az ötlet, hogy a közös hadsereg megmarad, de létrejön a Magyar Királyi Honvédség, és akkor, hogy szimmetrikus legyen, az osztrákok is gründolnak egy saját honvédséget is. A közös és a Landwehr-csapatokat német nyelven vezényelték, a Honvédséget magyarul (kivéve néhány horvát egységét, őket horvátul). A Landwehr kicsit nagyobb volt a Honvédségnél, és több szempontból korszerűbb is, a tüzérségének fejlesztése előnyt élvezett a Honvédségével szemben, hegyi csapatai pedig még a közös hadseregénél is jobbnak számítottak.

Általános hadkötelezettség volt, a férfiak 21 éves korukban vonultak be, és 12 évig tartott igényt rájuk a hadsereg: két éves szolgálat, és tíz éves tartalékos idő (a közös hadseregbe tartozó flottánál négy év volt a szolgálati idő, Bosznia-Hercegovinában 3). A tényleges szolgálatot nem teljesítő hadkötelesek póttartalékosok lettek, nekik csak háború idején kellett bevonulni a veszteségek pótlására. Azok a 19-42 éves kor (később felfelé és lefelé, 18 évesekre is kiterjesztették ezt) közti hadkötelesek, akik a három hadsereg egyikébe se kellettek, népfölkelők (az osztrákok Landsturm) lettek. A Honvédség és a Landwehr minden ezrede háború esetén állított fel egy-egy népfölkelő ezredet. A népfölkelőket elvileg csak hátországi feladatokra szánták, de ebből nem lett semmi, annak ellenére, hogy legtöbbször a felszerelésük is gyengébb volt a rendes hadseregénél, simán bevetették őket első vonalban is.

A gyalogság alapegsége a gyalogezred volt, melyet általában ezredes, vagy vezérőrnagy vezetett. Egy gyalogezred hadilétszáma 4000 fő volt, az ezredtörzs mellett 3-4 zászlóaljból állt: a közös hadseregben 4, a Landwehrnél és a Honvédségnél 3 volt a szokásos, de előfordultak öt zászlóaljas ezredek is. Később viszont egységesítették a 3-at, és az így kialakult fölösleget újabb ezredekké szervezték. Egy zászlóaljat 3-4 gyalogszázad alkotott, és egy géppuskás osztag, két géppuskával. A gyalogszázadok létszáma változott, a hadiállomány mindhárom hadseregben kb 250 fő volt, a harc tervezésénél pedig kerek 200-zal számoltak, előrelátóan belekalkulálva, hogy a fullos létszámból mindig van, aki beteg, sebesült, nem ér rá, stb. A századok békeállományának létszáma hadseregenként, sőt, akár alakulatonként is különbözött: a közös hadseregben 92 (fölemelt békeállomány: 128) fő és 5 tiszt volt. A honvédszázadok békeállománya elvileg 4 tiszt és 81 katona, az alakulatok nagy része nem volt teljesen feltöltve a háború előtt, volt 64 és 124 fős század is. A Landwehrnél még kisebb békeállományú századok voltak, 60-80 fősek.

Minden egység kiegészítése az előre kijelölt kiegészítő körzetéből történt. A honvédségnél ez pl azt jelentette, hogy a gyalogezredek rendelkeztek egy pótzászlóaljkerettel is, és ezek szolgáltak arra, hogy a veszteségek pótlására időnként úgynevezett menetszázadokat/zászlóaljakat küldjenek anyaezredük után. A menetszázadokból azonban több esetben külön menetezredeket szerveztek. Mint említettem, minden honvédezred köteles volt megszervezni maga mellé egy népfölkelő ezredet is (aminek szintén megvolt a maga pótkerete), ezek egy részét azonban már a háború elején szétszedték, és más alakulatok veszteségeinek pótlására osztották be.

Két gyalogezred alkotott egy gyalogdandárt.

Egy gyalogos hadosztályba két gyalogdandár (=4 gyalogezred) tartozott, emellett két lovasszázad, egy ötüteges (egy üteg: 6 löveg) tábori ágyús ezred, egy 12 löveges tarackos osztály, meg persze a különféle törzsek és támogató egységek, összesen 12-16000 katona, 42 löveg, 24-32 géppuska.(Aggházi Kamill és Stefán Valér könyve szerint az 1914-ben Galíciában harcoló közös hadosztályok is csak 13 zászlóaljból álltak). Sokszor csatoltak a hadosztályokhoz tábori vadászzászlóaljat is. Az elsőként elvonuló honvédhadosztályok két-két menetezredet is kaptak.

Egy hadtest három hadosztályból állt (2 közös, egy honvéd/Landwehr), volt egy nehéz tarackos osztálya, meg persze mindenféle kisegítő/támogató egységei és intézményei. 44000 katona, 134 (más források szerint csak 96) löveg és 84 géppuska. A Monarchia területét 16 katonai körzetre osztották, mindegyik egy hadtestet volt köteles kiállítani, így kiszámolhatjuk, hogy összesen 32 közös, 8-8 honvéd- illetve Landwehr-hadosztály kezdte meg a háborút 1914-ben, később újabbakat szerveztek.

A legnagyobb formáció a tábori hadsereg volt, ebben a hadtesteken (2-3-4 darab) kívül még egyéb tüzér-, lovas- és támogató alakulatok is voltak- a 16 hadtestet összesen hat, 1-től 6-ig számozott tábori hadseregbe osztották. A háború során aztán újabb tábori hadseregeket is állítottak fel, volt köztük olyan, amit vegyesen német és osztrák-magyar alakulatokból, majd lesz szó erről a maga helyén.

Na persze ezek csak az alapok, volt bonyolítás rendesen. Voltak pl hegyi dandárok is, ezek az egyes ezredektől kikülönített, összesen 5-6 zászlóaljból álltak, akik hegyi kiképzést kaptak. Ezek egy részéből, szintén kettesével, hegyi hadosztályokat alakítottak, de pár hegyi dandár önálló maradt.

Az osztrák-magyar hadsereg vezérkari főnöke (tulajdonképpeni parancsnoka, bár a legfőbb hadúr persze Ferenc József volt) báró Franz Xaver Josef Conrad von Hötzendorf (a korabeli magyar sajtóban: ,,Hötzendorfi Konrád”) altábornagy volt. Maga Ferenc Ferdinánd protezsálta be 1906-ban a vezérkari főnöki tisztségbe, amit 1917-ig látott el (‘11-12-ben volt egy rövid szünet). A rebellis hajlamú magyarokat nem túlságosan kedvelő osztrák tiszt életét a Monarchia erejének helyreállítására tette fel, és tehetséges stratégának számított, aki igyekezett felvenni az új kor tempóját (édesapja még szolgált a napóleoni háborúkban!- ő akkor tinédzser volt, a későbbi vezérkari főnök meg kései gyerek), és mindent megtett a hadsereg korszerűsítése érdekében, bár konkrét eredményeinek megítélése elég vegyes (nem mintha ez utóbbi nem lenne igaz majdnem az összes első világháborús hadvezérre). Fiai révén személyesen is érintett volt a galíciai eseményekben, Herbert 1914 szeptemberében, a galíciai harcokban halt hősi halált, Konrad pedig éppen Przemyslnél sebesült meg. Összese négy fia volt első feleségétől; megözvegyülve egy olasz hölgyet vett el, amiből óriási botrány lett, a sok erkölcsös nagysága nem tudott napirendre térni sem afelett, hogy a régi ágyú is elsül még, ha megfelő a célpont, sem afelett, hogy Virginia asszony Conrad miatt vált el előző férjétől.

A fegyveres erőket persze nem egyedül irányította, ez a hadsereg-főparancsnokság feladata volt, mely eleinte Bécsben, majd egy ideig Przemyslben székelt, 1914 novemberében pedig Teschenbe költözött. Elvileg Frigyes főherceg vezette, de az igazi főnök Conrad volt.

A Monarchia katonái az 1908-ban (MKH 1909-ben) bevezetett, csukaszürkének nevezett világosszürke színű egyenruhát hordták, ez a szín a napóleoni hárborúk óta megvan a Habsburgok seregében a vadászcsapatok színeként (az 1848-as szabadságharc honvédvadászai is ilyet hordtak). Terepszínnek szánták, az elképzelések szerint az olasz front mészkőhegyei között rejtené jól a katonákat. A buja zöld-barna-sárga galíciai földön szolgálók erre az indoklásra csak a Topolinóba beszálló Torrentét idézhették (a háború közepétől aztán bevezették azt a tábori szürkének nevezett zöld színt, amiben a németek harcolták végig mindkét világháborút). A szükséges ruhamennyiséget meglehetősen alultervezték a világháború előtt, mire azok a bizonyos falevelek lehullottak, a csukaszürke bevezetése előtti, sötétkék egyenruhadarabok is előkerültek a raktárakból, főleg a népfölkelők hordtak nagy számban ilyeneket. A gyalogos katonák fűzős bakancsot hordtak, fejükön pedig kényelmes, sildes tábori sapkát, melynek lehajtható oldala a hideg ellen is védett szükség esetén (ha nem is olyan jól, mint egy kucsma, vagy usanka). A morale patchek korabeli megfelelőjeként a katonák szívesen tűztek sapkájuk oldalára kis fémből készült jelvényecskéket (akár 4-5 darabot is), volt, hogy az egyes egységek csináltattak ilyet minden tagjuknak, de voltak különösebb jelentőség nélküli, jelszavakat, vagy az uralkodókat ábrázoló példányok is. Persze az ilyesmi hivatalosan tilos volt (később engedélyezték, de akkor se az első vonalba), de igazából leszarták, ha ennek örülnek a fiúk, hát hadd gyűjtögessék őket. Sajnos a 23. honvédhadosztály nem készített saját jelvényt. A hadra kelt sereg sapkáira egyébként hagyományosan egy-két cserfalevelet tűztek. A sapka, jelvénnyel, vagy anélkül, védtelenül hagyta a fejet a lecsapó lövedékek nyomán szétrepülő kövekkel és repeszekkel szemben, a világháború jellegzetesen bumfordi, bográcsforma rohamsisakjait azonban csak 1916-ban vezették be. Egy saját próbálkozás mellett legnagyobb számban végül a német rohamsisakokat gyártotta licenszben az osztrák-magyar ipar, 16M rohamsisak néven. A magyar hadseregben a harmincas évek közepéig szolgált. Történetünk idején gyalogosok közül egyedül a német hordott sisakot, a jellegzetes Pickelhaube azonban bőrből készülvén legfeljebb a kardcsapás ellen védett, lövészárokban többet ártott, mint használt, mert a tetejéből kiálló tüske jól nyomon követhetővé tette viselője jövésmenését.

A különböző seregrészek egyenruháiban voltak bizonyos egyediségek: a bosnyákok fezt hordtak, a lengyelek a csapkának nevezett hagyományos lengyel katonai fejfedőt (kb egy olyan tányérsapka, aminek négyszögletű a teteje), a magyar honvédbakák pedig egy slim fit, hímzett nadrágot (ez a XVIII. század óta a magyar gyalogosok jellegzetessége, általában kék volt, de 1909-től már csukaszürkében, palaszürke hímzéssel készült), a háborús anyaghiány és a vezetőség egységesítő törekvései azonban lassan megszüntették ezeket. Hideg időben a katonák nagykabátot (,,köpeny") viseltek, melyet nem olyan hideg időben a borjúnak (egyes katonák által bornyúnak) nevezett, szőrös tehénbőrből készült szögletes hátizsákjuk (két darabból, a hátbőröndből és az alá rögzített tölténybőröndből állt) köré csavarva hordtak. Érdekes, hogy a borjú a következő világháborút is megérte, annak ellenére, hogy már 1915 elején használták helyette a kényelmesebb és persze sokkal könnyebben gyártható, úgynevezett ,,tiroli” vászonhátizsákokat.A hideg elleni védekezésben a civilek is segítettek, rendeztek gyűjtéseket a katonák számára praktikusan használható meleg alsóruházatból.

A felszereléshez tartozott a csajka (,,evőcsésze"), kenyérzsák (tkp. egy vászontarisznya), és a jellegzetes bádogkulacs is. Egy gyalogos teljes felszerelése 26-30 kg volt. Amikor az egység ellenséggel találkozott, a katona nehéz borjúját a földre hajítva lépett akcióba- a szerencsés túlélők csak a harc csitultával tértek vissza a csomagjukhoz. Przemysl második ostroma idején, újév táján, 6000 bornyút szőrmellénnyé alakíttatott a várparancsnokság a hideg elleni védekezésül.

A katonákat felszerelték gyalogsági ásóval is, a harcba lépő katona ennek segítségével pár perc alatt készíthetett maga elé valami kis fedezéket, majd az ásást folytatva, és a lyukat szomszédaiéval összekötve már ki is alakult a lövészárok, amit aztán tetszőlegesen mélyíthettek, bővíthettek, kiegészíthettek, berendezhettek, pláne, hogy akár hónapokra is benne ragadhattak. Persze a lövészárokásásnak nem ez az egy technikája létezett, volt, ahol egy fúrógépként előrehaladó négyfős team ásta előrefelé, és persze voltak a front mögött előre elkészített lövészárokrendszerek is. Ahol tudtak, igyekeztek a kis gyalogsági ásók helyett rendesebb szerszámokat használni, de a gyalogsági ásóknak igen fontos szerepük volt, ez meg is látszott pl a huszárok veszteségein, akik lóról szállva, de az első időkben gyalogsági ásó nélkül harcoltak, így még egy pár centis, hasaló embert úgy-ahogy megvédő fedezéket sem túrhattak maguknak a harcmezőn. A lövészárkok elé meg a hírhedt szögesdrót került, végtelen hosszúságban, időnként áramot is vezettek bele, melyet hordozható generátorokkal termeltek. Az ellenséges szögesdrótakadályokon különféle drótvágó ollók segítségével jutottak át a katonák..

A gyalogság fő fegyvere az (18)95M Mannlicher puska volt, 8*56mmR 8*50mmR kaliberben (az első szám a lövedék átmérője, a második a töltény hossza, az R pedig azt jelöli, hogy a hüvelyfenék kiálló peremmel rendelkezik.), Budapesten és Steyrben is nagy számban gyártották. A kor színvonalának megfelelő, jó minőségben gyártott ismétlőpuska, a gyors ismétlést (egy jól képzett lövész percenként akár 15 lövést is leadhatott) lehetővé tevő forgó zárfejes, egyeneshúzású zárral rendelkezik- ismétléshez a puska hátulján lévő kart kell rángatni, a zár hátramozogva elpöccinti (,,kiveti") a használt töltényhüvelyt, visszanyomva pedig betolja az öt töltényes tárból feladott újat, és persze mindeközben felhúzza az elsütőszerkezetet. A fegyvert öt töltényes tárral (90M tölténytár) lehetett tölteni, melyet a zár hátrahúzott állapotában felülről kellett a fegyverben erre kialakított helyre tolni. Az utolsó töltény betöltésekor az üres tár egy alul kialakított nyíláson kiesett. A töltényt a katonák a hasuknál, a derékszíjra fűzött kis zsebekben (jobbra az 1888M-nek nevezett változat, a fentebbi múzeumi képen a későbbi kettős tölténytáskák láthatóak) tartották, kúszni kényelmetlen így, de amúgy jól kézreáll, úgyhogy az összes korabeli hadsereg ezt a megoldást alkalmazta (Ferenc József katonái 40 töltényt vittek magukkal ezekben a tölténytáskákban, 60 további, bedobozolt töltény pedig a borjúban kapott helyet. Az egyéves önkéntesek részére kiadott tankönyv szerint papíron 120 töltény volt a hadi javadalmazás, az altiszteknek és az utászoknak 40-nel kellett megelégedniük). A Mannlicher igen potens fegyver, elméletileg akár másfél kilométerre lévő embert is le lehet küzdeni vele, az irányzékok, a lőszer minősége, de mindenekelőtt a katonák képeségei azonban nem tették lehetővé, hogy 5-600 méternél távolabbról bármilyen értelmes dolgot sikerüljön eltalálni, Przemysl védelmi irányelvei a jól látható célpontokra tüzelő kiváló lövészek számára engedélyezték, hogy 600 méteres távolságra is tüzet nyissanak. A katonákat egyébként elég rendesen megtanították a fegyver használatára, a háború előtt meglepően sok és meglepően életszerű lőgyakorlat szerepelt a kiképzés programjában (persze a háborús anyag- és időhiány mindezt megváltoztatta). Az 95M-hez egy felcsatolható szurony járt, mely leszedve késként/tőrként is használható volt, olyannyira, hogy alacsonyabb rangú elöljárók sokszor kardbojttal díszített szuronyt hordtak oldalfegyverként..

A teljes méretű puska mellett Mannlicherből volt karabély és kurtály is, mind a két elnevezés a rövidített változatot takarja, kettejük között a szíjazat volt a legfontosabb különbség, ami a felhasználók igényei szerint készült: kurtályt azok a nem lóháton járó katonák kaptak, akiknek nem a puskával való lövöldözés volt a fő feladatuk (utászok, tüzérek, stb), a karabélyokat a lovasság használta. Emiatt a karabélyokra szuronyt se lehetett felszerelni, és az irányzék beosztása is eltért kis mértékben. Képünkön rohamosztagosok karabéllyal.

A Mannlicher kiállta az idők próbáját, 120 éve gyakorlatilag folyamatosan gyártásban van, persze mai rajongótábora jórészt vadászokból áll. A magyar hadsereg a Rákosi-korszak első éveiben vált meg tőle (igaz, a 30-as évektől már a 8*56mmR lőszerre átalakított, a kurtályváltozatból kialakított altípust, a 31M-et, illetve a már szinte önálló konstrukciónak tekinthető 35M-et használták), ha nem számoljuk azt a néhány darabot, amit pár éve vettek díszelgő fegyverenek.

A képen felül egy 95M, alatta a korábbi, 1888M változat, a harmadik egy orosz  Moszin-Nagant.

Részek: 1, 2, 3, -->