,,Nehéz a mértékletesség a szabadság védelmében”

-Titus Livius

Lemiles cikkeimet általában magyar dolgokról szeretem írni, a most bemutatott téma azonban magyar szemmel annyira idegen és egzotikus, hogy éppen ezért lehet érdekes a magyar olvasó számára. Bizonyára mindenki hallott az oregoni vadrezervátum-foglalás ügyéről, és ennek kapcsán fel is tette magának kérdést: a világ bármely pontján lecsapni képes amerikai hadigépezet hogyhogy nem parkolt rá egy tankkal a fennálló társadalmi rend ellen fegyveresen felkelő csoport tagjainak fejére öt másodperccel az események kezdete után? A rövid válasz: mert Amerikában sok mindent szabad.

A hosszú válaszért el kell olvasnotok ezt a cikksorozatot.

Az eredetileg tervezetténél többet írtam az amerikai fegyvertartás kérdéseiről, illetve hátteréről is, sajnos itt egyfajta dominóelv érvényesült: a milíciákat nem érthetjük meg a civil fegyvertartás ismerete nélkül, az pedig egy elég szerteágazó téma, és a magyar sajtóban ritka a jó cikk róla. Általában vagy nagyonpíszí bölcsészek csodálkoznak rá, hogy a barbár amerikaiak a XXI. században is fegyvert tartanak, amivel még akár embert is lehet ölni, vagy fegyverbolondok álmodoznak nyálcsorgatva arról, hogy milyen jó lenne, ha nálunk is minden sarkon az igazgatásrendészet közreműködése nélkül szabadna puskát venni. Az igazság egyrészt valahol a kettő között van, másrészt a történelmi-társadalmi háttér nélkül nem lehet megérteni, mert, ahogy írtam, annyira különbözik mindentől, amit Európában megszokhattunk. (Ez a cikk természetesen pusztán tájékoztató jellegű: a törvények bármikor változhatnak, a legkisebb részletekbe menő ismertetésükre pedig nem vállalkozhatom.)

1.) ,,We’re all livin’ in Amerika, Amerika ist wunderbar...”

Nincs rohadtabb dolog, mint amikor egy hadtörténeti-katonai témában előkerül a politika, az amerikai civil fegyvertartást azonban sajnos elég nehéz a politikai alapok nélkül megérteni, ezért egy kis politikai kitekintéssel kezdeném a cikket.

Mi, európai emberek egészen sajátosan viszonyulunk a az államhoz, amiben élünk: hozzászokhattunk, hogy az állam az élet minden területén jelen van, szabályokat hoz, adókat szed, kötelez minket erre-arra, cserébe viszont egészségügyet, oktatást, közlekedést, védelmet és –baj esetén- némi segítséget is biztosít számunkra. Ez a helyzet egy több évezredes történelmi fejlődés eredménye, melyben az egymást követő politikai rendszerek örökölték egymástól a feladatokat és az azok végrehajtásához szükséges, állampolgárokra rakható terheket.

Az Amerikai Egyesült Államok azonban nem ezt az utat járja: ők egy nálunk kifejezetten liberálisnak tartott követelést, az egyéni szabadságot, mégpedig az állam által minél kevésbé korlátozott egyéni szabadságot tűzték a zászlajukra. Természetesen ennek gyökereit is a történelemben kell keresni: amikor a fehér emberek megjelentek Amerikában, semmi más nem várta őket, csak a lehetőségek és a remények- magyarán a nagy büdös semmi, amiben viszont mindenki elfoglalhatta a helyét, és, kikaparhatott belőle magának mindent, amit csak bírt. Az őslakosok sajnálatos elhalálozása után a kontinensnyi ország hatalmas földjei csak a művelőkre vártak, és ásványkincsekben sem szűkölködtek, így aki ügyes volt, az könnyen megcsinálhatta a szerencséjét. Az Európában elképzelhetetlen méretű birtokokat ingyen adták, csak legyen, aki letelepedik rajtuk- hát jöttek is a bátor telepesek, törték a földet, építették a kis deszkaházakat, a kezük ügyében mindig ott volt a puska, imádkoztak az Istenhez, és ferde szemmel (olyan félig lehunyt, puskacélzós fajtával) nézek mindenkire, aki ezek után az összekapart javaikra fente a fogát.

Bár sokan végezték közülük farkasok gyomrában és jeltelen gödrökbe elkaparva, munkájuk végül megérlelte gyümölcsét: miközben az indiánok sírjain egyre vastagabbra nőtt a fű, a tanyákból falvak és városok lettek, az ösvények helyén utak és sínek épültek, az érintetlen vadonban marhacsordák, majd kombájnok dübörögtek, a káoszból a kormány törvényei és az egyház tanításai rendet és erkölcsöt formáltak, végül az egészre kitűzték Uncle Sam csillagos-sávos lobogóját- felépült az ország. Felépült, és magán hordozza létrehozói világlátását: szakadjon neki a munkának mindenki maga, és tőlem aztán senki semmit el ne vegyen, hogy aztán valami lusta semmirekellőnek adja oda. Hazájuktól ezek az emberek nem vártak sokat, mindössze annyit, hogy továbbra is biztosítsa számukra a lehetőségeket, és hagyja őket békén, hogy az álmaikért megdolgozhassanak. Mivel mindenki ugyanonnan indult, és ugyanúgy dolgozott, az állam kezdetektől demokratikus alapokon működött, méretét pedig a lehető legkisebbre vették, hiszen a gyámkodására nem volt szükségük: Washingtonban székelő szövetségi kormányzatnak eredeti formájában a hadüzeneten, a mértékek és súlyok ellenőrzésén és a tagállamok közötti viták elsimításán kívül nem is nagyon volt joga semmihez, még adót sem szedhetett

A klasszikus amerikai jobboldaliság ezt a szemléletet, ezt az államfelépítést tekinti igazi amerikainak, beváltnak, és így továbbra is követendőnek. (Éppen az amerikai jobboldal legszélén okoz ez időnként ellentmondásos helyzetet: általában még a hitleres-horogkeresztes értelemben vett neonácik is csak Hitler faji elképzeléseit veszik át, miközben a totális államot szorgalmazó náci társadalomeszménynek pont az ellenkezőjét hirdetik.) Mind a mai napig- ugyanis, bár szívesen viccelődünk a rövid amerikai történelmen, ennek az éremnek egy másik oldala is van: az államalapítás óta Amerikában egyetlen igazi rendszerváltás sem volt, nem dúlták fel az országot forradalmak, nem taposták földjét idegen hadseregek, a fő intézményeket a XIX. század közepéig felállították, és azok ma is az akár 200-250 éve leírt módon működnek. A XIX. század végére megszilárdult kétpártrendszer sajátos libikóka-logikája szintén a hirtelen változások ellen hat. A kevés adót szedő, dolgaikba bele nem szóló állam pedig a nagytőke számára is igen vonzó elképzelés, így a telepesek érdekeinek a mai napig komoly, dollárokban mérhető támogatottsága is van.

A fák azonban nem nőnek az égig, még Amerikában sem. A kiosztható földek, ezzel a korlátlan lehetőségek elfogytak, a modern társadalom pedig önmagában is rengeteg módon igényli az állam beavatkozását. Emellett egyre többen vannak a lecsúszottak és soha fel nem emelkedettek is, akiknek a szülők által megteremtett jólétből okoskodva elég nehéz elmagyarázni a telepesek ,,kaparj kurta, neked is lesz”-eszméit. Az amerikai állam ezért az elmúlt 200 évben folyamatosan hízott, ez pedig a konzervatívoknál rendesen kongatja is a vészharangot.

A nálunk megszokott, jogok és javak begyűjtésén, majd kiosztásán alapuló államuralom egyik legfontosabb része az úgynevezett állami erőszakmonopólium elve: a polgárok az erőszakos ügyeik elintézését is az államra bízzák, hiszen az állam pártatlan, ismeri a törvényeket (jóhogy, ő hozza őket), és van pénze, szaktudása hadsereget és rendőrséget kiképezni felszerelni és fenntartani, ilyen módon hatékonyan megvédeni polgárait az ellenségtől, a bűnözőktől és alkalomadtán bizony egymástól is. Az amerikai állam ezt viszont nagyon sokáig nem tudta biztosítani: a hatalmas országban a hatóságok nem érhettek oda a baj helyére, sőt, voltak olyan telepesek is, akik köré csak évtizedek múlva kanyarították oda az USA nyugati határait. Az esetleges erőszakba mindenkinek magának kellett beleállnia, a fegyvertartás ezért szorosan hozzánőtt a szabad polgárok életmódjához.

Az amerikai társadalomeszmény viszont ennél is tovább megy: az amerikaiak, mint láthatjuk, semmi mástól nem félnek annyira, mint egy zsarnok kormánytól, sőt, már maga az ország is egy zsarnok kormány elleni tiltakozás következményeként jött létre. Ennek természetesen megvan a maga ideológiája. A forradalom joga már a magyar Aranybullában is megjelenik, de legnagyobb jelentőségére a felvilágosodás során tett szert, amikor már az emberek elidegeníthetetlen jogain alapult, és a társadalmi szerződés elvének (a nép feladja elidegeníthetetlen jogai egy részét a kormánnyal szemben, cserébe a szakszerű és felelősségteljes vezetésért) részévé vált. A 13 amerikai gyarmat Brit Birodalomtól való elszakadását kinyilvánító Függetlenségi Nyilatkozat tulajdonképpen erre az egy gondolatra van felhúzva. Így fogalmaz: ,,Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék”. Ez pedig egy elég kemény mondat, az amerikai gondolkodás a fegyveres polgárokra nem jogaikért rinyáló hülyegyerekekként, de még nem is csak ,,csináldmagad-közbiztonság”-ként tekint, hanem komoly felelősséget és hatalmat, a demokrácia utolsó utáni védővonalának szerepét is rájuk bízza. És ebből az állásból már azért minimum büdös kicsit, amikor a kormány a nép lefegyverzésén serénykedik. A forradalom jogát egyébként nem iktatták soha törvénybe, az alapítók magát a demokratikus államberendezkedést tekintették a zsarnokság elleni végleges megoldásnak. A Függetlenségi Nyilatkozat azonban fizikai valójában és eszmeként is a Szent Korona amerikai megfelelője, és időnként visszanyúlnak hozzá a nagy változtatások idején. (Nem is csak a konzervatívok: Az emberek egyenlőségéről szóló részt pl sokszor idézték az abolicionisták és a nők szavazati jogáért küzdők is.)

…egy mondatban összefoglalva a fejezet lényegét: az amerikai fegyvertartással kapcsolatos vita tehát nem elsősorban a közbiztonságról szól, hanem grandiózusságában is csak egy apró lávaömlés az évszázados, állam szerepével kapcsolatos, nagyon mély társadalmi-világnézeti törésvonal mentén.

2.) ,,We the People…”

Ahogy hazánkban, vagy a modern államokban úgy általában, az amerikai jogrendszer alapját is az alkotmánynak nevezett alaptörvény adja. Az amerikai alkotmányt (,,Constitution”) 1787-ben írták, az egy-két évig húzódó ratifikálási folyamatot követően mind a mai napig érvényben van- az alkotmány az amerikaiak másik Szent Koronája, a társadalom életére gyakorolt hatása viszont távolról sem csak eszmei. A konstitucionalizmus, azaz az államhatalom forrásaként és megkerülhetetlen korlátjaként egy midenek fölötti törvényt szükségesnek látó szellemi irányzat alapvetően határozza meg Amerika politikai életét a kezdetektől a mai napig.

A kormány feje, az USA első embere az elnök (president, a rövidítésekért bolonduló amerikaiak néha betűszóként emlegetik, de magyarul csak a nagyon modoros szövegekben szokták használni, mert ugyanúgy öt betű, mint az ,,elnök” szó: POTUS, President of the United States). Nincs külön köztársasági- és miniszterelnök, mint nálunk, bár van egy alelnök, de sok formális jogköre nincs, ő veszi át az elnök helyét, ha az vezetésre képtelenné válik. Az elnök hivatala és egyben rezidenciája a XIX. század legeleje óta a Fehér Ház. A törvényeket hozó parlament a kétkamarás Kongresszus (Congress), ebben az alsóház a Képviselőház (House of Representatives), a felsőház a Szenátus (Senate). A kongresszus székhelye a Capitolium (United States Capitol), mindkét ház itt ülésezik. A tagállamoknál ugyanezt a szerkezetet láthatjuk kicsiben, élükön a kormányzó (governor) áll, és nekik is van alkotmányuk és kongresszusuk is (van, ahol ez utóbbi a washingtoni Capitolium épületének helyi másolatában ülésezik).

Az USA elnökeit a XIX. század második fele óta ugyanaz a két nagy párt adja. A demokraták (Democratic Party, tradicionális színük a kék, jelképük az öszvér) régen a konzervatív kisemberek pártja volt, a hatvanas évek polgárjogi mozgalmainak idején viszont a feketék, és az európai értelemben vett baloldali eszmék irányába tolódtak, fél évszázada egyértelműen ez a balodali párt. A republikánusok (Republican Party, de GOP-ként, Grand Old Partyként is hivatkoznak rá, tradicionális színük a vörös, jelképük az elefánt) eleinte haladóbb eszméket vallottak, a rabszolgákat felszabadító Lincoln is republikánus volt, de idővel konzervatívabbá váltak, átvették a demokratákból kiábrándult déli kisembereket, és ma ők a konzervatív, jobboldali párt, a telepesek eszméinek képviselői. Pártot persze ettől még bárki alapíthat, így a két nagy mellett vannak kisebb pártok is. Ezek azonban még a mérleg nyelvének szerepéhez is kevés támogatóval rendelkeznek, az emberek mindig a két nagyra szavaznak. Az érdemi viták így aztán a nagy pártok belső frakciói között zajlanak. (A mozgalmárkodása miatt néha a törvénnyel is összetűzésbe kerülő Jill Stein Zöld Pártja a nyugat-európai parlamentek bal szélén helyet foglaló, dinnyezöldnek csúfolt pártok amerikai megfelelője, számunkra viszont érdekesebb az eredetileg republikánus Ron Paul, aki kifejezetten amerikai jelenség. A szülészorvosi hivatását kongresszusi képviselőként sem elhanyagoló politikus a harmadik legnépszerűbb pártnak számító Libertáriánus Párt soraiban küzd az abortusz és az illegális bevándorlás ellen, ugyanakkor a kisebb államért, az adók eltörlésért, az Alkotmány szigorú betartásáért, az amerikai hadsereg hazahívásáért és egy izolacionista amerikai külpolitikáért. Most már –öreg korára tekintettel- visszavonult, de egyszerre szerzett rengeteg rajongót a nagyon haladó, békejeles egyetemisták és a nagyon konzervatív, konföderációs zászlós milicisták között is.)

Az elnökválasztást néggyel osztható számú években, a november elsejét követő első kedden tartják, az új elnököt rá következő év januárjában iktatják be. A két nagy párt az elnökjelöltjeit is demokratikusan választja, a választás évének első felében előválasztásokat tartanak. Kongresszusi választás két évente van (a Szenátusban ugyan hat év egy mandátum, két évente csak a helyek soron következő harmadáról döntenek), a választás és előválasztás harcaiban jellemzően mindenkinek mindent és az ellenkezőjét is megígérő elnök így jól teszi, ha szavahihetőnek bizonyul, különben félidőben a nép könnyen büntetheti a kongresszusi többség elvesztésével. A Szenátusba minden állam két-két képviselőt küld, a Képviselőház tagjait lakosságarányosan elosztott választókerületek adják- listás bejutás nincs, így minden képviselőnek a saját választóiért kell kaparnia. A kormányzót és a tagállami kongresszust minden állam maga választja, ennek módja, sőt ideje is az egyes tagállamokra van bízva: általában a kormányzó mandátuma is négy év, de a kormányzóválasztás például csak kilenc államban esik az elnökválasztás évére. Az alacsonyabb szintű helyi vezetést szintén a polgárok választják.

Ha ilyen körülmények között mégis megszületik a régen várt törvény, akkor pedig még mindig lehet egy nagy akadály! Az Alkotmány betartásán, azaz a mi Alkotmánybíróságunknak megfelelő szerepben az amerikai Legfelsőbb Bíróság ügyködik, ezt maga az alkotmány hozta létre III. cikkelyével, és 9 főből áll (gyakran SCOTUS néven emlegetik: Supreme Court of the United States). A Legfelsőbb Bíróság tagjait nem választják, hanem az elnök jelöli és a jelölést a Szenátus hagyja jóvá, viszont a SCOTUS tagjai élethosszig (illetve visszavonulásukig) viselik hivatalukat, így mindig nagy izgulás megy, hogy egy tag kiesésekor éppen melyik a hatalmon lévő, ezzel új tagok kijelölésére lehetőséget kapó párt. A Legfelsőbb Bíróság egy jogi karrier elméleti és gyakorlati csúcsa, ahonnan már nincs hová továbblépni, kiesni pedig csak kihalással lehet, emiatt az alkotmánybírák igen nehezen befolyásolhatóak: szavazatukat számonkérni, döntéseiket felülvizsgálni csak Isten és a történelem ítélőszéke fogja. (Méltatlan viselkedés miatt ugyan a Kongresszus elcsaphat egy alkotmánybírót az úgynevezett impeachment eljárás keretében, de ilyen gyalázatra a történelem során mindössze kétszer került sor: az 1800-as évek legelején Samuel Chase bírót a Szenátus később vissza is helyezte hivatalába, 1969-ben pedig a korrupciós ügybe keveredő Abe Fortas bíró inkább önként lemondott). Az alkotmánybírók pedig általában eleve igen tekintélyes és következetes emberek, akik nem hajolnak meg akármilyen akarat előtt: a legutóbb, 2016-ban elhunyt alkotmánybíró, a klasszikus konzervatív vonalat képviselő Antonin Scalia harminc éves alkotmánybíróskodása alatt sokszor még a testület döntéseihez is csatolt különvéleményeket. A precedensekre alapuló angolszász jogi környezetben a kulcskérdésekben hozott bírósági döntésnek ráadásul a nálunk megszokottnál eleve sokkal nagyobb jelentősége van- a SCOTUS egy-egy alkotmányértelmező döntéssel évtizedekre meghatározza az ország életének legnagyobb jelentőségű irányváltozásait. És nem fél így tenni.

Az alkotmány ilyen körülmények között kifejezetten időtállónak bizonyult, több más állam alkotmányához is alapul szolgált. Hogy a változó idők kihívásainak megfeleljen, időnként azonban updatelni kellett: ez az úgynevezett alkotmánykiegészítések (,,amendment”-ek) útján történik. Egy ilyen módosítás nem egyszerű: a javaslat benyújtásához kétharmados többség, az elfogadásához háromnegyedes többség kell. A mai napig 27 amendment született, és jól végigkövethetőek rajtuk az amerikai történelem fordulatai. Alkotmánykiegészítéssel törölték el például a rabszolgaságot, biztosították a nők szavazati jogát, vezették be, illetve szüntették meg a szesztilalmat. A legutóbbit, a XXVII-est 203 évvel a benyújtása után, 1992-ben fogadták el, és arról szól, hogy a kongresszusi képviselők fizetésének változtatása csak a következő választás után léphet életbe.

Minket most az első két, sőt, leginkább a második alkotmánykiegészítés érdekel. A kisebb, illetve a központosítottabb szövetségi államot kívánók előző fejezetben említett konfliktusa az amerikai állammal egyidős, az első tíz alkotmánykiegészítés ennek a harcnak a terméke. Ezek egy csomagban, Bill of Rights néven születtek meg 1791-ben, az elfogadásukért való küzdelmet James Madison, a későbbi negyedik elnök vezette. Több tagállam csak úgy fogadta el az alkotmányt, ha ezt a tíz pontot kiegészítésként még hozzáfűzik. Az első kiegészítés a gyülekezési-, szólás- sajtó- és vallásszabadságról szól, a második a fegyvertartás jogáról, a harmadik megtiltja a katonák törvénytelen bekvártélyozását civil lakásokba (ma már ilyen nem nagyon van, de azért benne hagyták az alkotmányban, az a biztos), a negyedik megtiltja a bírói engedély nélküli házkutatást, az ezután következő három a korrekt és részrehajlás nélküli igazságszolgáltatásról szól, a nyolcadik az embertelen büntetések tilalmáról, a kilencedik védi az alkotmányban külön nem szabályozott jogokat, a tizedik pedig azt mondja ki, hogy az alkotmányban nem szabályozott dolgok a tagállamok, illetve a nép hatáskörébe tartoznak. (A Bill of Rightsnak eredetileg 12 pontja volt, de ebből 1791-ben kettő nem ment át: az eredetileg második kiegészítésnek szánt javaslat lett végül az előző bekezdés végén említett XXVII. kiegészítés, az eredeti első kiegészítés pedig arról szólt volna, hogy a Képviselőház létszáma a lakosság számától függjön. Ezt gyakorlati okokból vetették el, a lakosságarányosan elosztott fix létszám könnyebben kezelhető, és elvileg ugyanazt az eredményt adja.).

A második alkotmánykiegészítés így szól szó szerint: ,,A well regulated Militia, being necessary to the security of a free State, the right of the people to keep and bear Arms, shall not be infringed.” Magyarul: „Mivel egy jól szervezett milícia szükséges a szabad állam biztonsága szempontjából, nem lehet a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát csorbítani.” Ez a jog a régi angol jogból származik, és –természetesen- alapvetően az önvédelemhez való jog folyományának tekinthető. Az amerikaiak szabad fegyvertartásának ez az egy mondat az alapja, a ,,2^nd amendment” egyfajta jelszóvá is vált a fegyvermániások körében.

Ha újra elolvassuk ezt a nevezetes mondatot, láthatjuk, hogy elég furcsán van fogalmazva, ha nagyon akarjuk, többféle értelmezés is belelátható: nem csak úgy érthető, hogy az embereknek egyenként joguk van fegyvert viselni, de akár úgy is, hogy a népnek testületileg van joga fegyvert viselni. A fegyverellenesek jobb híján ebbe a kétértelműségbe kapaszkodtak bele: hiszen a testületi fegyverviselés intézménye az amerikai hadsereg- aki emberkedni akar, álljon be oda. A vitának ezt a részét végleg az akkor republikánus többségű Legfelsőbb Bíróság csitította el 2008-ban: kimondták, hogy a második alkotmánykiegészítés hivatalos értelmezése szerint a fegyverviselés minden embernek külön-külön alkotmányos alapjoga. Egy 2016-os esetben pedig az mondatott ki, hogy az engedélyezés mindenféle, nem csak a háborús fegyverekre vonatkozik, és azokra a fegyverfajtákra is, melyek 1791-ben még nem léteztek. A SCOTUS álláspontja alapján ugyanakkor az államnak, illetve tagállamoknak ésszerű keretek között joga van korlátozni a fegyvertartást, ahogy például autót vezetni is mindenkinek szabad, de attól még jogosítványt kell hozzá szerezni.

Na, és itt kezdődik el a kavarás.

3.) ,,Don’t let ‘em take our God and guns”

Jó ideig senkinek nem is jutott eszébe komolyabban megkérdőjelezni a korlátlan fegyvertartás aktualitását, hiszen senki nem gondolhatta komolyan a polgárok lefegyverzését. A puskák hozzátartoztak az élethez, a vadállatok, a banditák és az indiánok elleni védekezés máshogy egyszerűen nem volt elképzelhető. Sőt, az amerikai állam magát a létét is a fegyveres polgárainak köszönhette: az angol uralom ellen fellázadó gyarmatok haderejét (némi francia segítséget nem számítva) maguk a fegyverviselő polgárok alkották. Végül meg kell említenünk a vadászatot is. A telepesek mindennapjaihoz ez is szorosan hozzátartozott, ráadásul sokkal szabadabban művelhették, mint Európában: a hatalmas kontinensen élő viszonylag csekély számú ember bőven talált magának zsákmányt, míg Európában a vadászat inkább afféle úri hobbinak számított, népélelmezési jelentősége már csak azért is elenyésző volt, mert a vad éppen a mezőgazdasággal versenyzett az élettérért.

A fegyverek azonban idővel fejlődtek, így az általuk jelentett veszély is nőtt. A telepesek még többnyire egylövetű elöltöltő puskákkal voltak felfegyverkezve: az amerikai nemzeti hagyomány a gyönyörű vonalú Kentucky Rifle-t tartja az államalapítók tipikus fegyverének (az 1700-as évek közepére elterjedt, huzagolt csövű, az Európában megszokottnál jóval hosszabb puska), a valóság azonban sokkal prózaibb, sokkal nagyobb számban használták az egyszerű, robusztus felépítésű, minden eleganciát nélkülöző sima csövű elöltöltősöket. A XIX. század közepén aztán megjelentek a nagyobb pontosságot és lőtávolságot lehetővé tevő Minié-lövedékes puskák, ezekkel vívták meg a polgárháború nagy csatáit. A vadnyugat klasszikus korszakáról (mondjuk 1850-től az első világháborúig) pedig már a revolverek jutnak mindenki eszébe, ezek a többlövetű pisztolyok a kor viszonyai között hatalmas tűzerőt adtak az emberek kezébe (ha valaki olvasta Cormac McCarthytól a Véres délkörök c. regényt, az talán emlékszik arra a részre, mikor a banda először veti be az új pisztolyokat). Az 1850-es évek nyitott tokos, nagy darab elöltöltő revolvereit hamar felváltották a könnyen kezelhető, biztonságos, és minden eddiginél gyorsabban tölthető egybeszerelt lőszeres hátultöltők (kötelező irodalom: A Jó, a Rossz és a Csúfból Tuco pisztolyvásárlása). Az egybeszerelt lőszer a puskáknál is megjelent, pár egylövetű után itt is elterjedtek a többlövetű, ismétlő típusok. Ha mást nem, alsókulcsos Henry-karabélyt (,,vincsesztert”) mindenki látott már. A korszak vége felé megjelentek a félautomata, öntöltő pisztolyok, a századfordulón pedig piacra dobták az első félautomata puskákat is.

Aztán eljött a huszadik század. Az első világháborúba elvonuló katonák még az egybeszerelt lőszeres ismétlőpuskákat vitték magukkal, a háború végére azonban megjelent egy új fejlesztés: a pisztolylőszert tüzelő, sorozatlövő géppisztoly. Amerikában a Thompson-gyár híres chicagói írógépe terjedt el (jó, azért annyira nem nagyon: 200 dollárba, egy új kocsi árának felébe került egy új példány, csak néhány rendőrségnek, és természetesen a pénzes alvilági bandáknak futotta rá, az első világháború egyébként pár nappal azelőtt ért véget, hogy az első szállítmányt berakodták volna a Pershing csapatainak utánpótlást vivő hajóra). Az elöltöltő puskákkal percenként 1-2, esetleg 3 lövést lehetett leadni, a Tommy-gitárral azonban a –tárcserét is beleszámolva- ennek akár a százszorosát is.

Az emberek viszont természetesen nem lettek golyóállóbbak, a törvény emberei a megszázszorozódott tűzerővel ugyanúgy csak a posztóegyenruhával borított mellkasukat állíthatták szembe, mint az államalapítás idején. A világ is megváltozott azóta, bár ,,nem vénnek való vidék”-ek a mai napig vannak még, azért a nagyon vadnyugati viszonyok a húszas évekre a legtöbb helyen konszolidálódtak, és nem fenyegetett az a veszély sem, hogy a vöröskabátosok visszatérnek. Az istenadta nép alkotmányadta fegyverviselési jogával pedig nem a haza védelmén, sokkal inkább az alkoholtilalom kijátszásával összefüggő bűncselekmények elkövetésén szorgoskodott. A civil kézen lévő óriási fegyvermennyiség a szesztilalom idején vérbe borította a nagyvárosok utcáit, a bandaháborúk fejleményeiről pedig az újságoknak köszönhetően mindenki hamar értesült, és –természetesen- kellően fel is háborodott rajta. Így a múlt század harmincas éveiben először merült fel a megengedő szabályozás felülvizsgálatának szándéka: elkezdődött a máig tartó küzdelem a fegyvertartás korlátozásáért.

…de még mielőtt ebbe belemerülnénk, hogy összehasonlítási alapunk legyen, nézzük meg, egy kontinentális európai hagyományokkal rendelkező országban hogy mennek ezek a dolgok.

Ferenc József és Horthy Miklós Magyarországán a fegyvertartás viszonylag szabad volt. A Monarchia idejében adót kellett fizetni a fegyverek után, csak emiatt kellett regisztrálni őket- kellett volna, a fegyvertulajdonosok kb kétharmada ugyanis elkummantotta a bejegyzést, és ezzel az adófizetést. A trianoni békediktátum előírta a civil kézen lévő fegyverek szigorú nyilvántartását, emiatt a Horthy-rendszer már komolyabban vette a regisztrációt, de nagy korlátozások akkor sem voltak, iszonyú mennyiségű ilyen-olyan pisztoly volt civil kézben. Az országban mindig is komoly vadászati kultúra volt, a Monarchia idején ráadásul már a polgárosodó középosztály körében is hódított ez a sport (meg persze a parasztok orvvadásztak is). A céllövészet évszázadok óta a városi polgárság egyik kedvenc időtöltése volt, a nemeseknek pedig katonai szolgálatukból következően is volt otthon pisztolya. 1905 körülre megjelentek az apró öntöltő zsebpisztolyok, ezek azóta kihalt, ma már harmatgyengének tekintett kaliberekben készültek, és egyetlen 1945 előtti gentleman kelléktárából sem hiányozhattak- a képen egy magyar versenyző, az 1910-es évek elejétől gyártott Frommer Baby. Persze ez még a régi jó világ volt, ezek a finom úriemberek nem hoztak szégyent nevükre iskolai lövöldözéssel és hasonlókkal: a hírekbe általában akkor kerültek be, amikor egy túl jól sikerült buliban részegen szétlőtték a mulató csillárját, esetleg szerelmi bánat, vagy elkártyázott örökség miatt a saját halántékukhoz szorították zsebpisztolykájukat.

A kommunista rendszer viszont rettegett a fegyveres ellenállástól, emiatt igen szigorú szabályokat hozott. A demokrácia nem sokat változtatott ezen, így a mai magyar fegyvertartási szabályok igen szigorúnak mondhatók. A fegyver megszerzéséhez és tartásához minden esetben engedély szükséges, melyet a rendőrség illetékes ágabogától lehet megszerezni. Természetesen feltétel a betöltött 18 (sportlövőknek –bizonyos szigorú korlátozásokkal- lehet fiatalabb korban is), a büntetlen előélet és a megfelelő egészségi állapot, ide értve a pszichológiai alkalmasságot is. Ami a fegyvereket illeti, vannak eleve nem engedélyezhető kategóriák (a sorozatlövők, illetve a más tárgynak álcázott fegyverek pl), és egyéb, a tartás céljától függő feltételek is vannak. Önvédelmi fegyverre szinte lehetetlen engedélyt kapni, ebben az esetben a rendőrségnek mérlegelési joga is van, amit maximális szigorral szokott kihasználni: a máshogy el nem hárítható fenyegetettségről kell meggyőzni őket, de akit még nem öltek meg, annak ez ritkán sikerül. A pletykák szerint a bírókkal és az ügyészekkel elnézőbbek, hiszen –kuncsaftjaikat ismerve- az ő fenyegetettségüket azért viszonylag könnyen belátják, emellett pl a nagy fegyverkészletre vigyázó fegyverboltosok, és persze néhány csókos politikus juthat önvédelmi fegyverhez, ami minden esetben különféle pisztolyokat jelent. A sportlövészet mára igen szétágazó és sok szakágat magában foglaló tevékenységgé terebélyesedett, ennek megfelelően a sportlövők rengetegféle fegyverre kaphatnak engedélyt, akár félautomata puskára is. Cserébe viszont egyesületi tagság és versenyengedély szükséges, és szinte elképzelhetetlen, hogy fegyverüket versenyen, illetve az arra való, lőtéren történő gyakorláson kívül bármi másra legálisan használják. A legjobb dolga talán a vadászoknak van, köszönhetően a sport régi hagyományainak, annak, hogy –pártállástól függetlenül- sok politikus is szeret vadászni, illetve, hogy a vadászfegyver talán a társadalomra legkevésbé veszélyes fegyverfajta (nem rejthető ruha alá, így a bűncselekmények nagy része eleve kiesik, fegyveres harcban pedig utoljára az orosz polgárháború harcterein volt elegendő a tűzereje). Vadászatra csak puskát lehet venni, egylövetűeket (ide értve a többcsövűeket), illetve ismétlőket. Sörétesből lehet félautomatát is, de semmilyen sörétes vadászpuska tárkapacitása nem lehet 3 tölténynél több. A vadászfegyver megszerzéséhez tanfolyam és vizsga szükséges, ennek összes költsége a tanulás mellett olyan 300000 forint, és akkor még egy nagy levegőt nem vett az ember, csak megszerezte a papírokat. Emellett lehet még őrzés-védelemre és oktatási célra is lőfegyvert tartani, de ez csak egy viszonylag szűk kört érint. A szigorú szabályozásnak köszönhetően Magyarországon igen kevés a lőfegyverrel elkövetett erőszakos bűncselekmény, és azoknak is csak egy töredékét teszik ki azok az esetek, amikor legálisan tartott fegyvert használtak. A pontos számokról sokféle statisztika kering, 2010-ben 129 ezer embernek volt fegyere, 2015-ben 265 ezer legális fegyvert: 173 ezer vadászpuskát, mintegy tízezer sportfegyvert és 64 ezer önvédelmi fegyvert tartottak nyilván, utóbbiaknak viszont csak a töredéke volt éles lőfegyver. (Nagyon örülnénk, ha elérnénk a Monarchia legális fegyvertartóinak egyharmadnyi arányát, a mai szám olyan 10% körül lehet- a sok délszláv háborúból becsempészett és kivonuló oroszoktól bugázott fegyver mellett otthoni barkácsolók is gyakran előfordulnak.).

Bár világviszonylatban a magyar fegyvertörvény a szigorúbbak közé tartozik (civilizált országokkal összehasonlítva is), azért van, ahol még nehezebb fegyverhez jutni: Angliában pl. szinte lehetetlen, az utcai erőszak ezért majdnem kizárólag késsel, újabban savval folyik. Japánban pedig már a jakuzák sem szeretnek fegyvert hordani, hiszen egy apró fegyverügyi szabálytalanság önmagában is hosszú börtönéveket jelent. Az északi országokban általában a vadászfegyverek tartásával kapcsolatban megengedőek a jogszabályok. Környékünkön a legliberálisabb fegyvertörvényű ország talán Szlovákia, Svájcban pedig minden épkézláb férfi tartalékos katona, és tarthatják otthon is a fegyverüket (sőt, ez a legutóbbi időkig kötelező is volt). Az oroszok inkább a nem halálos önvédelmi eszközökben hisznek (ebbe a kategóriába viszont ott elég durva dolgok is beleférnek), a szerbek pedig imádják a fegyvereket, az ország harcos múltjának is köszönhetően déli szomszédunk rendelkezik az egy főre jutó második legnagyobb fegyvermennyiséggel a világon. Az első természetesen az USA, úgyhogy most térjünk is vissza oda.

Nézzük, hogy az amerikai szövetségi állam milyen törvényekkel igyekszik megakadályozni, hogy 2nd amendment-rajongó polgárok fegyverraktárrá, illetve csatatérré változtassák az országot. Fontos leszögezni, hogy ezek nem tagállami, hanem a legmagasabb szintű, azaz szövetségi törvények, a tagállami törvényekről majd a következő fejezetben lesz szó. (Ahogy a magyar, úgy az amerikai törvényeknek is megvan a maga hagyományos számozási rendszere, ráadásul vannak fegyverjogi szabályok, amik valamilyen nagyobb törvénycsomag részeként jöttek ki- ezzel senkit nem untatnék, maradjunk a közbeszédben elterjedt neveknél.)

Mint említettem, a teljesen szabad, vagy mondjuk úgy, szabályozatlan fegyvertartás tarthatatlansága komolyabban a szesztilalom idején merült fel először, az amerikai fegyverrajongók innentől számítják a boldog idők végét. Hogy az elharapózó erőszak miatt felháborodott nép, vagy a szesztilalom feloldása után ellenség nélkül maradt rendőrség kényszerítette ki, az attól függ, kit kérdezünk, mindenesetre 1934-ben megszületett az első komoly, fegyverügyet szabályozó szövetségi törvény a National Firearms Act (NFA). Ez bizonyos fegyverfajták gyártására és kereskedelmére adót vet ki (ne feledjük: a szövetségi adó minden szabad amerikai ősi ellensége), és kötelezővé teszi a regisztrációjukat. Ezek az úgynevezett Title II-kategóriájú fegyverek: sorozatlövők, nagy kaliberű fegyverek, rövidre vágott csövű puskák, gránátos-rakétás tüzérségi csimmbummok, illetve a hangtompítós fegyverek- ezzel vége a Tommy-gitárok korának. A regisztráció ma egyébként a sheriffhivatalokban zajlik, 200 dolláros szövetségi adó befizetése ellenében regisztráltathatja a polgár a sorozatlövőjét. A 200 dollárt még a törvény hatálybalépésekor állapították meg, és -meglepően hülye módon- így, egy-az-egyben bele is írták a szövegbe. 200 dollár a harmincas években végtelen sok pénz volt, ennyibe került egy új Thompson, 400 dollár már egy autó ára volt. Azóta viszont volt némi infláció, de a 200 ma is 200: egy-két napi munkabér.

A Federal Firearms Act of 1938 (FFA) engedélyhez (ez a Federal Firearms License, vagyis FFL) kötötte a fegyvergyártást- és kereskedelmet, valamint korlátozta, kinek lehet fegyvert adni: pl a büntetett előéletűeknek innentől nem. A rendőrök számára egyébként ma is jó taktika a büntetett előéletűek fegyvertilalmára rámenni, motoros bandák és hasonlók tagjainak a fegyver státuszszimbólum is, így, ahogy a sittről (akár próbaidőre) kijönnek, általában egyből be is szereznek egyet. Ha a rendőrök aztán valami miatt igazoltatják őket, és megtalálják náluk a fegyvert, már mehetnek is vissza.

A hatvanas években a politikai gyilkosságok (a két Kennedy, Martin Luther King), illetve a különböző polgárjogi- illetve békemozgalmak miatt erőszakellenessé váló közhangulat hullámain két törvény is létrejött, mind a kettő 1968-ban: az egyik az Omnibus Crime Control and Safe Streets Act of 1968, a másik a Gun Control Act of 1968 (GCA). A fegyvertartók minimális életkorát 21 évben állapították meg, a fegyverek (tag)államközi kereskedelmét pedig megfelelő kereskedői engedélyhez kötötték. Ezzel gyakorlatilag a fegyverek postán való rendelését is megszüntették- Kennedy merénylője újsághirdetésből rendelte a gyilkos fegyvert. Amerikát azonban találékony emberek lakják, az internetnek köszönhetően egyre jobban felfutó postán való fegyverrendelés tilalmát úgy kerülik ki, hogy nem fegyver-fődarabokat árulnak, hanem ,,alapanyagokat”. Ezek az ,,alapanyagok” tulajdonképpen az elkészüléstől hajszálnyira levő lőfegyverdarabok, általában néhány apróbb rögzítőfurat hiányzik róluk: ezek nélkül puskába nem építhetőek be, egy közepesen felszerelt otthoni műhelyben azonban minden további nélkül kifúrhatóak a szükséges lyukak, és máris kezünkben a fegyver. (Itt fontos látnunk, hogy bárminek is számítanak ezek a cuccok Amerikában, Magyarországon a magyar szabályok érvényesek, szóval itthonra eszébe ne jusson senkinek ilyen fegyverkészleteket rendelni, mert csúnya répázás lesz a vége). Mellékszál, de az Omnibus Crime Control and Safe Streets Act of 1968 vezette be a köznyelvben Miranda warningnak (Miranda-figyelmeztetésnek) nevezett szöveget is: ezt mindenki jól ismeri filmekből, a letartóztatottnak mondják el, hogy ,,Jogában áll hallgatni…”, és felsorolnak 5-6 dolgot, amihez joga van, illetve tudnia érdemes a rendőrségi kihallgatásról. Egy Ernesto Miranda nevű, emberrablással és nemi erőszakkal vádolt jóember indított pert Arizona állam ellen 1966-ban, a phoenixi rendőrségen történt kihallgatásának körülményeit kifogásolva. Az ügy a Legfelsőbb Bíróságig ment, és kimondatott, hogy minden kihallgatottat informálni kell az ügyvédhez való, és egyéb jogairól, különben a bíróság nem veheti figyelembe a vallomást. Azóta darálják le a Miranda warningot az őrizetbe vetteknek.

Az új fegyvertörvényeket betartató ATF szigorúságára sok fegyvertartó panaszkodott, részben ennek hatására jött ki 1986-ban a Firearm Owners Protection Act (FOPA), ami lazított a tagállamközi fegyverkereskedés szabályain, engedélyezte a postán való töltényrendelést, ugyanakkor teljesen megtiltotta a törvény hatályba lépése után gyártott sorozatlövő fegyverek civil kézbe kerülését, a már civil kézen lévő sorozatlövők forgalmát pedig az ATF engedélyéhez kötötte.

1988-ban az Undetectable Firearms Act egy újabb fegyverfajtát tiltott be: a 37 oz-nál (10 és fél deka) kisebb fegyverekét. Ezeket ugyanis nehéz kiszúrni a hetvenes évek terrorhulláma után egyre szigorúbbá váló repülőtéri ellenőrzéseken. A törvény csak tíz évre szólt, de a tiltakozások ellenére többször meghosszabbították (e sorok írásakor 2023-ig érvényes). Jelenleg a 3D-nyomtatott fegyverekre akarják ráhúzni: megpróbálják elérni, hogy kötelező legyen egy minimális fémtartalom ezekben a fegyverekben is.

1990-ben jött ki a Gun-Free School Zones Act (GFSZA), megtiltja, hogy bárki szándékosan, engedély nélkül fegyvert vigyen iskolákba, illetve azok 1000 lábnyi környezetébe.

A mai helyzetet alapjaiban meghatározó törvény, a Brady Handgun Violence Prevention Act (,,Brady Act”) már a Clinton-éra terméke, 1993 novemberében született meg. Ez írja elő minden fegyvervásárláskor a kötelező ellenőrzést (,,background check”) a polgár számára. Az ellenőrzést az FBI végzi, ma már az úgynevezett NICS (National Instant Criminal Background Check System) segítségével. 1998 előtt öt nap volt a várakozási idő, a NICS felállítása óta hivatalosan három nap, de általában telefonon, vagy számítógépen azonnal meg is van. A background checket az eladó kezdeményezi, és ott is kötelező, ahol más amúgy nem kell a puskavásárláshoz: a polgár bemegy, kiválasztja álmai puskáját, bemutatja a valamilyen igazolványát (USA-ban nincs személyi) az eladónak, kitölt egy űrlapot, idegesen dobol az ujjával, amíg az eladó letelefonálja/számítógépen bepötyögi a letelefonálandókat/bepötyögendőket, a hivatal számítógépes rendszerében lefut a keresés, nemsokára megérkezik a válasz, ha minden oké, az eladó elégedetten biccent, a polgár fizet, és örömmel hazaviszi az új szerzeményt. Fontos, hogy ez az ellenőrzés nem jelent egyben regisztrációt is- odáig még egy politikus sem merészkedett . (Magyarországon természetesen ez is jóval bonyolultabb: az első fegyver megvételéhez előzetesen megszerzési engedélyt kell kérni a rendőrségtől, személyesen befáradva a megfelelő, jogosultságot igazoló okmánnyal. A továbbiaknál a vásárlás aktusához ugyan elég a személyi és a megfelelő kategóriára szóló fegyvertartási, de a vásárlás után 8 napon belül be kell vinni a szerzeményt [átvételi elismervénnyel és a műszaki vizsgát igazoló kártyácskával] a rendőrségre [ügyfélfogadás heti másfél nap, legfényesebb munkaidőben természetesen], itt némi papírmunka, egy csekk, amit be kell fizetni, majd a szelvényt visszahozni, majd még egy kis papírmunka, és úgy kerül be a fegyvertartásiba a fegyver. Jó eséllyel csak ezután lehet az új puskába töltényt is venni- mert töltényt venni csak olyan fegyverhez lehet, amit már a kékek is leokéztak és beírtak a fegyvertartásiba. Szóval mondom, nálunk kicsit bonyolultabb, na de megint elkalandoztunk, vissza Amerikába!)

Kit szűr ki az ellenőrzés?

-egy évnél hosszabb börtönnel sújtottakat, vagy ilyennel fenyegető bírósági eljárás alatt állókat

-a szökevényeket

-az illegálisan az országban tartózkodókat

-azokat, akik elvesztették az amerikai állampolgárságot

-a volt katonák közül azokat, akik ,,Under Dishonourable Conditions” szereltek le a seregtől. A mozgalmas amerikai külpolitikának köszönhetően az országban több, mint 21 millió veterán katona van, az amerikai fegyvermánia egyik fontos pillérét ők adják. A leszerelésnek öt értékelő fokozata van, a gyakorlatban ezek a veteránoknak járó juttatások miatt fontosak. A ,,Honorable Discharge” a katonai kötelességek becsületes és fegyelmezett teljesítését jelenti, a létra alja pedig ez a bizonyos ,,Under Dishonourable Conditions”, ezt már katonai bíróság adja, jellemzően gyilkolás-erőszakolás miatt katonai börtönben töltött idő előzi meg.

-távoltartási végzés hatálya alatt állók

-családon belüli erőszakban vétkesek

-valamilyen drogfüggőségük van

-elmebetegek. A legnagyobb botrányokat ők okozzák: mivel Amerikában nincsen normális társadalombiztosítás, ezért a rendes pszichiátriai szűrést/ellátást könnyű elsunnyogni. Mikor aztán a koma csőre töltött AR-15-össel belép a tömött bevásárlóközpontba, már késő a diagnózis… (Magyarországon háziorvostól kell beutalót kérni egy megfelelő engedélyekkel rendelkező pszichológushoz, aki elvégzi a vizsgálatot és kiállítja a szakvéleményt; ahhoz teszi hozzá a háziorvos a maga által elvégzett vizsgálatokat és írja meg az alkalmasságit, majd aztán azzal kell befáradni a rendőrségre a fegyvertartásiért- szóval kicsit bonyolultabb a dolog). Az elmebetegek ellenőrzését az Obama-adminisztráció egyébként még külön is megszigorította a 2012-es sandy hooki mészárlás miatt, de nemrég a Trump-féle szenátus a szigorítást visszavonta.

A Brady Act névadója, James Brady Reagan asszisztense volt, és maradandó sérülést szenvedett 1981-ben, mikor egy elnöknek szánt golyó őt találta el (a képen az előtérben heverő férfi). Ezután lettek feleségével együtt a fegyverkorlátozás harcos aktivistái- a merénylő egy pszichiátriai kezelésre szoruló egyén volt, akinek korábban már volt is dolga a törvénnyel, nem juthatott volna hozzá a Bradyt megnyomorító fegyverhez, ha már akkor is van background check.

A Brady Act egyik legnagyobb kiskapuja az úgynevezett ,,gun show loophole”. A gun shownak nevezett rendezvények Amerikában igen népszerűek: évente több ezret tartanak országszerte, ezek tulajdonképpen afféle börzék, a fegyvermániások itt összejönnek, egy bélyeg- vagy telefonkártyagyűjtő találkozó analógiájára körbeokoskodják egymás fegyvereit, és persze adnak-vesznek-csereberélnek. A CGA eltiltotta ugyan a kereskedőket a gun showkon való szerepléstől (csak az FFL-jük által meghatározott címen értékesíthettek), a FOPA viszont újra engedélyezte a részvételüket. A nagyobb börzék így óriási forgalmat bonyolítanak, az ATF-nek pedig feláll a hátán a szőr tőlük, és mindent megtesznek, hogy mederbe tereljék őket. A legnagyobb kiskaput (hatalmas, tátongó rést) azonban nem tudják bezárni: a gun showra mindenfelől összecsődülnek az emberek, és rengeteg magáneladó vesz részt rajtuk. Rájuk még a rendezvény szervezője se feltétlen lát rá, hiszen nem mindegyikük fizet helypénzt, sokan csak szűkebb-tágabb ismerősi körben kereskednek. Az internet korában pedig pláne nem nehéz hasonló érdeklődésűekkel megismerkedni, aztán pl ha van egy faszi, aki DixieDick névvel meg vigyorgó Lee-s profilképpel osztja az észt, élőben meg elővakarodik egy konföderációs zászlós bézbólsatyeszos rozmárbajszos dagadt forma- hát senki nem mondja meg, hogy tényleg egy random fuckville-i paréj, aki vadpulykákra akar lődözni, vagy pedig stikában az Árja Nemzetek következő fajtanemesítő akciójához tölti a raktárat. Náluk is veszélyesebbek azok a gun show-résztvevők, akik egyszerűen csak a zárjegy nélküli ukrán koporsószöget terítő Boráros téri atyafiak értékesítési stratégiáját követik (,,cigicigicigicigi”)- ők még elméletben sem ismerik a kuncsaftjaikat. A magánszemélyek közötti fegyvereladást pedig az amerikai jog igen hézagosan szabályozza: amíg a boltosok regisztrálják az árumozgást, és background checket végeznek, Jóskapistától különösebb fakszni nélkül bármi beszerezhető, sok tagállamban még background check sincs, ha az eladó magánszemély. Így rengeteg fegyver cserél gazdát nyomonkövethetetlenül. (Magyarországon adásvételit kell írni két-két példányban, és, ahogy már írtam, az alapján mindkét félnek nyolc napon belül a rendőrségen updateltetnie kell az engedélyében szereplő fegyverek listáját).

Az amerikai fegyverbuzik számára azonban mégsem a Brady Act miatt számít vörös posztónak a Clinton név, ez a kétes dicsőség az 1994-es Federal Assault Weapons Bannak (AWB) köszönhető. A kilencvenes évek közepére már túl volt az ország néhány durva ámokfutáson, a politika pedig úgy találta, hogy a problémán legjobban a nagy tűzerejű, úgynevezett támadófegyverek (,,assault weapon”) betiltásával lehetne segíteni. A sorozatlövőket eddigre már megregulázták, de maradt még veszélyes fegyver az országban elég: katonai gépkarabélyok civil változatai, félautomata sörétes ,,utcaseprők”, nagy kapacitású tárral gyakorlott kézben szinte géppisztolyszerűen viselkedő öntöltő pisztolyok (az első világháborús csigatáras Luger modern testvérei), stb. Azt mindenki könnyen beláthatja, hogy az igazán zaftos mészárlásokat ezekkel a fegyverekkel lehet rendezni: lövöldözést hallva szegény áldozatok általában futnak, ahogy a lábuk bírja, és szerencsés esetben hamar eltűnnek az épületek között, a nagy tárkapacitás és a félautomata tüzelési mód miatt azonban a tömeg gyors szétoszlása előtt is sok lövés adható le. Szemben például a magyar fegyverállomány nagy részét kitevő kétcsövű sörétesekkel és ismétlő golyós vadászpuskákkal, ahol előbbiekkel csak két lövés adható le gyorsan egymás, utóbbiakkal pedig minden lövés előtt ismételni kell.

A probléma tehát nagy vonalakban mindenki számára érthető- az ördög azonban a részletekben lakozik, és itt bizony annyi részlet van, hogy népesebb ördögkolóniák is kényelmes otthonra lelhetnek. A betiltani kívánt fegyvereket ugyanis leginkább a ,,gonosz fekete puska” szóval lehetne összefoglalni, egy törvénybe viszont ezt nem lehet beleírni, a szabályozásban mindenképpen egyértelmű műszaki paramétereket kell megadni. A törvényalkotó kívánságát viszont még hozzáértők számára (fegyverbetiltó aktivisták nem mindig azok) is nagyon nehéz egy-az-egyben műszaki paraméterek nyelvére fordítani: az amerikai életszínvonal és a kb 300 millió szabad fegyvertartó által jelentett irgalmatlan méretű civil fegyverpiacon gyakorlatilag minden megtalálható, ha tetszőlegesen írnánk össze műszaki paramétereket mondjuk háromcsövű hátrafelé lövő 20-as sörétes Kalasnyikovról, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy az így kapott fegyver-Frankensteint gyártja, vagy a keresletet látva azonnal gyártásba veszi valaki. Kategorizálni sincs értelme, hiszen a családfaszerűen elkülönülő kategóriák helyett egy nagy tál spagettiben kellene elválasztani a szálakat, azzal a kiegészítéssel, hogy a modern fegyverek ráadásul egyre modulárisabbak, szóval pár csavar kitekerésével teljesen megváltoztathatjuk egy adott fegyver kategóriabesorolását. Egy szabályozás megjelenésekor pedig már másnap a piacon lenne az a fegyver, ami a szabály szelleme szerint tilos, betűje szerint viszont teljesen legális.

Az AWB viszont csakazértis megpróbálta villával megenni a húslevest, hát, a végeredmény elég érdekes lett. A félautomata puskákra egyet engedélyezett az alábbiak közül: összecsukható válltámasz, pisztolymarkolat, lángrejtő, szurony- illetve gránátvető-csatlakoztatási lehetőség. Ez azért vicces, mert a markolatot és a válltámaszt egy modern puskán/karabélyon a felhasználó is kedve szerint cserélheti (a cseredarabok piaca emiatt óriási), lőfegyverre szerelt szuronnyal pedig a polgárháborúban öltek utoljára embert az USA területén. A pisztolyoknál hasonló szigor volt, betiltották többek között a különféle csőtoldatok nagy részét, a kívülről rögzíthető tárakat, a létező automata típusok félautomata verzióit, de még a cső forrósodásából származó célzási nehézségek mérséklésére szolgáló csőárnyékolót is. Félautomata sörétesek pedig nem készülhetnek kivehető tárral. A legnagyobb felzúdulást azonban a tárkapacitáskorlátozás okozta: megtiltották a 10 darabosnál nagyobb tárak gyártását és forgalmazását. Emiatt divatba jöttek a kisebb méretű pisztolyok, és mivel a tilalom csak a törvény hatályba lépése után gyártott példányokra vonatkozott, a régebbi tárak ára jelentősen megnövekedett a használtfegyver-piacon. (Az amerikai fegyvertörvények általában jófejek abból a szempontból, hogy a korábbi, enyhébb törvények alapján legálisan ,,kint” lévő cuccot nem vonják be, emiatt aztán a vásárlók meg is rohamozzák a fegyverboltokat, valahányszor szigorításra kell számítani- szigorítással riogatni a civil kézen lévő fegyvermennyiség szempontjából akár kifejezetten kontraproduktív is lehet!). Az AWB 10 évig volt hatályos, 2004-ben a Bush-adminisztráció alatt nem is hosszabbították meg. Az Obama-érában volt ötlet a visszaállítására, ebből azonban szintén nem lett semmi. A bűncselekményeknek csak 1-2%-át követték el a betiltott fegyverkategóriákkal egyébként, így értelme sem volt sok, a közbiztonsági mutatókra semmilyen érdemleges hatása nem volt. Annál jobban felháborította viszont a fegyvertartókat, az AWB azóta is szitokszó fegyverrajongó körökben.

Bush elnök, ahogy az egy texasi republikánustól várható, fegyverbarát politikát folytatott, ennek eredménye volt 2005-ben a Protection of Lawful Commerce in Arms Act, amely azt mondta ki, hogy a fegyvergyártók és a legális forgalmazók nem marasztalhatóak el hanyagságért, amennyiben valaki a tőlük legálisan megvett fegyverrel követ el bűncselekményt. Elsőre elég hülyeségnek tűnik erre külön törvényt alkotni, hiszen természetesen Amerikában sem a fegyver, hanem az ember bűnöz, a dolog hátterében azonban a fegyverellenesek váratlan irányból érkező támadása áll. A hülye perek hazájának sztereotípiáját erősítendő, az ezredforduló környékén több per is folyt fegyvergyártók ellen a termékeikkel okozott károk miatt. Ezeknek a pereknek a végkicsengése a fegyvergyártók önmérsékletre intése volt, ezzel pedig elkezdett a dolog olyan irányba menni, hogy a gyártók kereskedelmi partnereiktől követeljenek önkorlátozó intézkedéseket, illetve az ezeket bizonyító ilyen-olyan igazolásokat. Így tulajdonképpen nem a végfelhasználók, hanem a kereskedők felől indult el a fegyvertartás-korlátozás, és ez természetesen kiverte a biztosítékot a szabad fegyvertartásért küzdőknél.

Felsorolásunkban az utolsó törvény a Disaster Recovery Personal Protection Act of 2006. 2007-ben emelkedett törvényerőre, és kimondja, hogy a hatóságok nem gyűjthetik be a polgároknál legálisan lévő fegyvereket még katasztrófahelyzet esetén sem. Ennek előzménye a New Orleanst elsöprő Katrina-hurrikán volt, a káoszba süllyedt városban a helyi rendőrfőnök a legális fegyverek begyűjtésével próbálta elejét venni az erőszak további eszkalálódásának, miközben sok civil éppen a legálisan tartott fegyverei segítségével védte otthonát a széthullott helyi rendvédelem által kordában tartani nem tudott, illegálisan felfegyverkezett fosztogató bandák elől- mint a régi szép időkben a Vadnyugaton. (Az intézkedés egyébként még európai szemmel nézve is durva, Magyarországon a második világháború vége előtt a vesztüket érző nyilasok, pár évvel később Rákosiék rendelték el legálisan tartott fegyverek általános begyűjtését).

 A szövetségi törvények felsorolásának ezzel a végére értünk, jövő héten jön a  folytatás a tagállami szabályokkal, és a fegyvertartók jogaiért küzdő az NRA-val. Összes rész: 1,2,3,4