Úgy tűnik, Csurinak (a feleségemnek) igaza volt, amikor arra a kötelező kérdésre, miszerint "mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?", gyermekkorában (villogó szemekkel és roppant következetesen) mindig azt válaszolta: vendég!

Vendégnek lenni ugyanis nagyon jó dolog; eléd teszik a kajapiát, nem kell levenni a cipődet, ha belépsz a szobába, nem teremt le senki, ha levered a poharat, sőt, a buli után a mosogatással sem kell bajlódnod.

Blogunk olvasói közül (akik egyáltalán nem klasszikus vendégek, hiszen kaját és piát hoznak magukkal, sőt, a házigazdáknak is juttatnak belőle!) egyre többen veszik komolyan nyitóposztunk (nem is annyira) burkolt felhívását, és küldenek hadtörténeti munkákat. A szerkesztés jogát továbbra is fenntartjuk - na nem mintha eddig olyan sokat kellett volna hozzápiszkálnunk a beérkező anyagokhoz.

Mostani anyagunk szerzője Neoprimitív kolléga, akit eddigi kommentjeiből ítélve minimum lelkes műkedvelőnek ismerhettünk meg, a Skót Királyi Szürkékről szóló posztja azonban arról árulkodik, hogy talán még ennél is több. Tárgybeli egységről egy rövid poszt már született hat hónappal ezelőtt tiboru aa. tollából (csurtus néven) egy bloggal odébb, de Neoprimitívnek ezúttal elnézzük, hogy dokumentálódás közben nem ásott elég mélyre - már csak azért is, mert több szem többet lát.

Következzék tehát Neoprimitív, a Szürkék hegedűse!


Milyen állat van a legrégibb skót lovasezred jelvényében? Melyik ország egykori himnuszát játsszák el a díszvacsorákon? Semmi? Sajnálom, akkor a húsz millát ma sem Ön viszi haza! Hogy nagyobb esélyük legyen Vágó Istvánnal szemben, bemutatom (dudaszó és dobpergés, lovak nyerítenek) a  Skót Királyi Szürkéket!

Ritka hülyén hangzik magyarul, maradjunk is az eredeti elnevezésnél, a Royal Scots Greys-nél, mert a hadtörténettel foglalkozók úgyis ezen ismerik őket. A hivatalos nevük ugyan jelenleg éppen Royal Scots Dragoon Guards (Carabiniers and Greys), de hát az átkos bürokrácia még az olyan, hagyományokhoz ragaszkodó országban is nagy úr, mint az Egyesült Királyság.

A történetük 1678-ban kezdődik, amikor három független skót lovasszázadból (vö.: martalócok) megalakítják a Scots Dragoons-t, a Skót Dragonyosokat.

Apropó, jelentkezzen, aki tudja, mi a különbség a dragonyos és a vértes között?

Na jó, segítek: a vértes alapvetően lovaskatona, a régi lovagok utóda, csak az idők során kapott lőfegyvert is. A dragonyos viszont eredetileg lövész, akinek a ló csak közlekedési és nem harci eszköz volt. Ergo, csak egy kikupált talpas, akit egy valódi lovas legfeljebb a lova miatt vesz emberszámba.

Alig három évvel később már ezred-erejűek, 1694-ben a flandriai háborúba történő behajózásuk előtt még levágnak egy díszmenetet III. Vilmos előtt - csupa szürke lovon. Bár hivatalosan 4. Dragonyosoknak hívják őket, a Scots Greys elnevezés innen kezdve egyre többször felbukkan az iratokban. Jellemző a felhőtlennek nem nevezhető angol-skót viszonyra, hogy azért voltak negyedikek, mert az angolok egészen 1713-ig azt állították, hogy nekik akkor már három dragonyos ezredük volt, csak akkor ismerték be, hogy csak egy - nosza, gyorsan át is számozták őket 2. Dragonyosokká.





















Innen kezdve egészen 1815-ig az ezred élte a nehézlovasok mindennapi életét: lovat pucolt, gyakorlatozott, néha kardélre hányt egy-egy akadéskoskodó falut vagy legázolt valami gyengén felkészített gyalogos alakulatot. Június 18-án azonban egy vacak kis belga falucska mellett több másik alakulattal együtt összezördülésbe keveredtek némi franciákkal; ezt az affért azóta waterlooi csata néven emlegetik.

A kora délutáni órákban a franciák nekiindultak az angol középnek, amire jó válasznak tűnt egy lovasroham az oldalukba. Úgy is lett, sőt egyik szürkepacis legényünk, bizonyos Ewart zászlós elhappolta a 45. gárdaezred császári sassal díszített ezredjelvényét is! A francia gyalogságot szétszórták, és éppen nekiláttak használhatatlanná tenni az elfoglalt lövegeket, amikor Napóleon lengyel könnyűlovassága megérkezett és az ezred több, mint felét kard-, azaz lándzsahegyre hányta. Persze az ilyen apró kudarcok semmit sem vonnak le a ritka zsákmány értékéből, különben is, csak a szépre emlékezünk. Így aztán a napóleoni sasmadár bekerült a skótok ezredjelvényébe, s ott virít a medvebőr kucsmán is.


Igaz is, medvebőr. A masszív sisak szinte a nehézlovas védjegye, mert a lovassági pallossal marha nagyokat lehet odasózni. Ezzel persze a tökös skót legények nem törődtek, nekik fontosabb volt, hogy gárdista mivoltukat ezzel is hangsúlyozzák, ezért ez volt az egyetlen brit nehézlovas ezred, amelyik sisak helyett ezt a - lovon különösen unpraktisch - fejfedőt hordta. (A lovas gárdisták természetesen sisakot viseltek, de a dragonyos ugye eredetileg gyalogos katona volt.) Igazi skót alakulatként persze van saját tartánjuk is, íme.

1877-ben a 2. Dragonyosok hivatalosan is kiegészül a The Royal Scots Greys névvel. 1894-ben új patrónusa lesz az ezrednek, köszönhetően Viktória királynő kiterjedt családi kapcsolatainak: II. Miklós, minden oroszok cárja. Tekintettel a világpolitika aljas összejátszására, az ezred semmi érdemit nem tud tenni tiszteletbeli parancsnokáért, mikor azt a komancsok 1918-ban családostól kivégzik. Kegyeletből viszont az orosz cári himnuszt (is) eljátszák azóta a díszvacsorákon és sasos jelvényük hátterét is fekete színűre változtatták az ezredmúzeumban. A jelenlegi védnök kevésbé kockázatos személy, maga II. Erzsébet.

1921-ben újabb névváltoztatás, de ez egyszerű, csak az eddigi "becenevük" kerül előre és az ezredszám zárójelbe (The Royal Scots Greys (2nd Dragoons)). 1914-ben azért még valami nagyeszű irodakukac megszívatja őket, amikor kitalálja, hogy a világosszürke lovak túl jó célpontok lesznek a németeknek. A megoldás: be kell festeni őket! Szerencsére a lovak túlélték a segítőkészséget. Egészen 1941-ig húzzák lóháton, akkor azonban minden hagyomány dacára a szürke hátasokat előbb sárga, majd olajzöld tankokra cserélik. A 7. páncélos hadosztály, a Sivatagi Patkányok részeként El-Alameintől végiverekszik a II. világháborút, hogy aztán 1971-ben összeolvasszák őket a 3rd Carabiniers ezreddel. Sokat állomásoztak Németországban a BAOR részeként és elit alakulatként természetesen nem hagyhatták ki Koszovót, valamint az első és második iraki fordulót sem.

Igazi elit alakulatnak persze kiváltságai és frappáns jelmondatai is vannak. Előjogból kivételesen egy egész értelmeset sikerült kibulizniuk: nem kell felállniuk az étkezésnél elmondott királyi tószt alatt. Állítólag III. Györgynek, aki elég sokat vacsorált a tisztikarral, nehezére esett felállni a köszöntőhöz, ezért aztán a többiek is ülve maradhattak. Mottóval bőven el vannak eresztve, három is van nekik, igaz, abból kettő csak kölcsönbe. A Nemo me impune lacessit (Senki sem árthat nekem büntetlenül) a Bogáncs Rend jelmondata. (Nem röhögni, ez a legnagyobb skót kitüntetés, azonos szinten áll az angol Térdszalag Renddel!)

Az Ich dien (Szolgálok) a walesi hercegé, aki a 3. Carabiniers védnöke volt. A sajátjuk, a Second to none (Senkinél sem kevesebb) viszont akár jelenlegi "visszás" helyzetükre is utalhat. A rangidős alakulat mindig megkülönböztetett szerepet játszik az angol fegyvernemeknél, ezért különösen fájhat nekik, hogy bár ők a legrégibb lovas alakulat, csak másodikok a sorban, mert a lovasezredekből alakult Household Cavalry megelőzi őket. (Már megint ez a gyalogos örökség!)

Bár az ezred ma már páncélosokkal flangál, azért díszelgő alkalmakra megtartottak néhány szürke négylábút is. Az ezredkabala viszont nem szürke, hanem fekete, Ramillies névre hallgat, ő cipeli a zenekar nagydobját a parádékon. Állítólag a legnagyobb ló az egész brit hadseregben, a királynő személyes ajándéka. Ennek megfelelően külön zsoldkönyve és őrnagyi rangja is van. Meg elég raplis természete, amiről több istállóajtó és a kevésbé előkelő Rambo becenév is tanúskodik.