Úgy tűnik, a nyugati szövetségesek elhúzódó afganisztáni katonai jelenléte egyre több belső problémát okoz az országot megszálló az országban tartózkodó külföldi nemzeti hadseregeken belül is. Itt van például a francia fegyveres erők példája, ahol a vezérkar sajtósainak egyre kínosabb kérdésekre kell válaszolniuk.




Még decemberben például egy aggasztó hír terjedt el a komolyabb francia sajtótermékek katonai/biztonságpolitikai tudósítói között (igen kérem, ott ilyen léhaságokra is odafigyelnek, s talán ezért jelenik meg kevesebb sajtóbullshit, amire a kollégák egy bloggal odébb nagyon vevők …)

Szóval az a hír járta, hogy egyre több, muzulmán vallású francia katona tagadja meg az afganisztáni bevetést.

Tudnotok kell (biztosan tudjátok is, de biztos, ami sicher…), hogy Franciaország lakosságának immáron 9-11 százaléka muzulmán. Ha elfogadjuk, hogy a hadsereg nagyjából leképezi a nemzetet, ez (nagyvonalúan) azt jelenti, hogy átlagosan minden francia szakaszban van egy-egy mohamedán katona (és az Idegenlégiót most ne számítsuk ide). A nagyjából negyedmilliós reguláris francia hadseregben ez legalább 22 ezer főt jelent (mondjuk a Honvédség teljes létszámát).

Szociológiai tény azonban, hogy az első-második generációs francia állampolgárok nagyobb (legalább 15-20 százalékkal nagyobb) arányban szegődnek el szerződéses katonának, mint az eleve (vagy sok-sok generáció óta) franciák, ami feljogosít bennünket arra, hogy kijelentsük: francia egyenruhában, a francia trikolór alatt momentán úgy 25 ezer iszlám vallású és tudatú fegyveres szolgál.

Becslésem szerint az amerikai hadseregben hasonló lehet az iszlám vallásúak aránya, ott ráadásul (ha jól tudom) még állampolgárság sem kell, elég a zöld kártya.

Távol áll tőlünk ebből a számadatból messzemenő következtetéseket levonni; egy európai értelemben vett, igazi katona a hazájához, esküjéhez, nemzetéhez hűséges, nem a vallásához, ráadásul az Ötödik Köztársaság a szekularizált állam megtestesítője, ahol a vallást és a világi államot nemcsak formális törvények, hanem az átlag francia választópolgár mély meggyőződése is mereven szétválasztja.

A francia újságírók pár nappal ezelőtt a témában felvilágosításért fordultak a francia vezérkarhoz, ahonnan azt a hivatalos tájékoztatást kapták, hogy a szárazföldi csapatoknál 2008-ban „ötnél kevesebb” francia katona tagadta meg vallási okokra hivatkozva az afganisztáni bevetést. És – természetesen – azt is leszögezték, hogy a fegyveres erők állományának vallásáról semmiféle kimutatással, statisztikával, összesítéssel nem rendelkeznek. És ez így is van rendjén.

Ebből a három vagy négy esetből természetesen semmi az ég egy világon nem következik, ezzek tisztában vagyunk (a jelenleg Afganisztánban szolgáló 2600 francia katonához képest ez a pár parancsmegtagadó tényleg pimfli).

Azonban.

Ez a rövid poszt csak azért született, mert a hír kapcsán elgondolkodtam: ha a huszadik század utolsó negyedében a vallásosság száz és száz halálos áldozatot követelt például az ír sziget északi részén, ahol a vallási identitás évtizedeken keresztül felülírta a nemzetiségi hovatartozást (ráadásul két keresztény felekezet hívei mészárolták egymást hosszú időn keresztül), kell-e csodálkoznunk esetleg majd azon, hogy a huszonegyedik században az Afganisztánba vezényelt, mohamedán vallású amerikai, francia vagy brit katonák közül páran előbb-utóbb felmarkolják a többszázezer-millió dolláros haditechnikát, beülnek egy harckocsiba, PSZH-ba, harci helikopterbe és átállnak az (és egy percig se tévesszük szem elől: máskülönben a saját földjükön idegenek ellen harcoló) tálib (vagy bármiféle más cimkét viselő) afgánokhoz?

Mert eddig Afganisztán kapcsán volt ugye szó háborúról, veszteségekről, demokráciavédelemről, terrorellenes harcról, a világ legnagyobb heroinmaffiájáról, mindenről, de - hála Istennek? - ilyen típusú dezertálásról nem, vagy csak mi voltunk figyelmetlenek...

Vajon mikor keletkezik meg az első ilyen hír?

Csak kérdezem. És nagyon remélem, hogy nálunk sokkal illetékesebbek is feltették maguknak ugyanezt a kérdést. És megvan rá a megoldásuk.