vagyis: Tzva HaHagana LeYisra’el. Nemzetközi híradások gyakori vendége, ahol Israel Defense Force (IDF), vagyis Izraeli Védelmi Erő néven szokták emlegetni. Most mit mondjak? Megértem, némileg egyszerűbb a héber verziónál.

Közel-kelet, Izrael-Palesztina. Nyomuló páncélosok, katonai buldózerek, rakétatámadások, füstölgő romok és katonalányok! Kb. ezek ugranak be az embernek, ha szóba kerül az izraeli haderő. Ennél persze kicsit összetettebb a téma, ezért is vállalkoztam a sorozat megírására. Kezdésnek itt is egy korabeli bakalány :-) 

Milyen lehet egy olyan országban élni, ahol a nők is sorkötelesek? Azzal a tudattal, hogy országuk folyamatos készültségben él, és bármelyik ünnepen kirobbanhat egy háború? Az biztos, hogy ezek a lányok és fiúk erősen motiváltak. Mi is lenne jobb motiváció, mint a tudat, hogy ha elcseszik, akkor lőttek az államuknak is?
 

A haderő erős alapokra épül, hisz a zsidók már a XIX. század végén elkezdtek tömegesen visszatelepülni Palesztinába, és nem fogadták őket kitörő lelkesedéssel. A prosperáló kis közösségeket akkor még nem vallási szélsőségesek, csupán fosztogató és gyilkoló haramiák veszélyeztették. A török hatóságok ott és akkor finoman szólva nem álltak a helyzet a magaslatán, de legalább korruptak voltak. Ez persze csak tovább rontotta a frissen betelepültek nyomott hangulatát, akik kénytelen voltak a saját kezükbe venni a rendfenntartást. A klasszikus őrző-védő módszereiket viharos sebességgel bővítették, és hamarosan már a "legjobb védekezés a támadás" elv alapjait ültették át gyakorlatba, ekkor még csak mértekkel, amikor úgy gondolták, hogy ez nekik jó. (Ezen szokásukat napjainkig megőrizték, ezúton is hangsúlyozván a tradíciók ápolásának fontosságát.)

Az 1905-ös orosz forradalom bukása még jól is jött nekik, hisz számos veterán harcossal gyarapodtak a soraik. Főleg ennek köszönhető, hogy 1907-re a szervezettség igen magas fokára léptek. Ekkortól beszélhetünk a Zsidó Őrszemek Szervezetéről – Hashomer –, mely a Nagy Háború véres malmai alatt is zökkenőmentesen működött. Mikor a harcok elérték Palesztinát, akkor a britekkel léptek szövetségre és a háború végére Zsidó Ezred néven - valójában a királyi lövészek 38. és 42. zászlóaljai – a Jordán völgyében harcoltak a török-német csapatok ellen. A J. H. Patterson alezredes (itt balra figyel) vezette haderő közben igencsak megszaporodott, az eredetileg Angliában kiképzett két zászlóaljhoz helyi és amerikai önkéntesek tömegei csatlakoztak. 

Mikor vége lett a bálnak, a zenészeket hazaküldték, esetünkben a több ezer önkéntest is. A helyiekből pedig létrehozták az Első Sínai Zászlóaljat. Akiket rögtön a sivatagba is száműztek új uraik – a Portát ugyanis kipenderítette Őfelsége Földünk eme gyöngyszeméből –, nehogy összebalhézzanak a különböző arab csoportokkal. Felesleges óvatoskodás volt, hisz pár évvel később, mikor a zsidó közösségek zaklatása túllépett egy határt, a zászlóalj önállósította magát és seggbe rúgta, akiket kell. Emiatt 1921-ben feloszlatták az egységet.  

A térségben folyamatosan nőtt a zsidóellenesek tábora; könnyű volt fújni rájuk, mert sikereket értek el, ráadásul a Balfour-nyilatkozat hatására tömegesen érkeztek ide a zsidók. Hamarosan eljött az a pont, amikor a Hashomer kevésnek bizonyult a megfelelő védelem biztosítására. Ment az ötletelés, hogy akkor most mi legyen, de egy zsidó nemzetőrséget még a talpig úriember és korrekt britek sem szívesen láttak volna. Ekkor villant valakinek az agyába a Mózesi Szikra: titkos nemzetőrség! Ez ám a megoldás! Megvédjük magunkat, csak éppen titokban, a világi hatóságokkal szembeni minden kötöttség nélkül. Sűrű vállcsapkodások közepette megszületett a Hagana (jelentése: Védelem) 

A mókus-őrs átszervezésével megoldódtak a gondok, és képesek voltak a megfelelő védelmet nyújtani a telepesek számára. Egészen a ’30-as évek közepéig, amikorra Ahmedék a fejükhöz kaptak és rájöttek, hogy nem tudnak igazán komoly károkat okozni egy olyan ellenségnek, amelyik központilag szervezett, míg náluk ötletszerűek a támadások. Tovább rontotta a helyzetüket, hogy mindegyikük magának akarta a győzelmet, és ha tudott, alaposan keresztbe tett hittársainak. Összedugták a burnuszaikat és elhatározták a közös cselekvést.

Közel 40 évnyi szembenállás után újra a támadókhoz került a kezdeményezés! Vagy két évig. 1938-ban érkezett új állomáshelyére egy Orde Wingate (igen, ő az itt baloldalt) névre hallgató brit kapitány, aki elkötelezett cionistaként némileg szembement a hivatalos birodalmi nézetekkel. Szabadidejében a Hagana kiképzési rendszerét és szervezeti egységeit reformálta. Mivel rossz alvó volt, ezért éjszakai különítményeket szervezett és alkalmasint vezetett is, hogy megelőző csapásokat mérjenek a kritikus pontokra. Egy ember, aki korát meghaladva tényleg hitt a prevenció szükségességében! 

Felmerülhet a kérdés: hogyan dúlhattak ilyen áldatlan állapotok a Brit Birodalomban… nos, az „oszd meg és uralkodj elv” szerint működő gyarmati rendszernek, – mondjuk úgy – volt gyakorlata a szemek behunyásában. Egyes hivatásos tisztek még örültek is, hogy a telepesek embert és pénzt spórolnak a koronának. Az arab rablók nekik is sok gondot okoztak.

A II. Világháború kitörésekor a zsidók felajánlották, hogy csapatokat állítanak és harcolnak. Az arabok részéről nem történt ilyen jellegű megkeresés, ezért a britek nem harcoló alakulatokba osztották az önkénteseket. Később persze égető szükségük volt a katonákra, ezért harcoló egységeket képeztek ki, kezdetben még egyenlő arányú arab-zsidó csapatokat, ám az előbbiek önkénteseiből hamar kifogytak, ezért hagyták a csudába az egész kvóta-rendszert. Ekkor született a Palmah (Rohamcsapat) is, ami a Zsidó Dandár elitcsapat volt. A Nyolcadik Brit Hadsereg alárendeltségében harcoltak az olasz fronton, korábban a vichy erőkkel csaptak össze Szíriában. Az I. Világháborúban látott növekedés itt is bekövetkezett, ’45-re 27.000 igen lelkes brit katona várta, hogy hazatérve megújítsa Hagana a tagságát, vagy éppen csatlakozzon. 

A szervezetnek jót tett a háború – bizonyos szempontból persze –, hisz korábban csak könnyű gyalogos cserkészcsapatokat alkottak, de Őfelsége kebelén megtanulták a modern hadviselés csínját-bínját a tüzérségtől az ejtőernyőzésig.  Bár a dandár feloszlott, a Palmah titokban egyben maradt, és idővel több ezer fősre bővült. Innentől már csak szűk három év van Izrael állam megalakulásig, ami lehet, a levegőben volt már, mert eléggé felgyorsultak az események.

A Hagana elsősorban gyalogsági erő volt, hisz a kézifegyvereket volt a legkönnyebb elrejteni a kíváncsi tekintetek elől, de ’47-re beszereztek vagy 700 különböző tüzérségi eszközt is, ami már önmagában is logisztikai rémálom lehetett. Hogy miért? A zsidók maguk is serényen csempésztek minden hadfelszerelést, másodforrásnak ott voltak a kellő üzleti vénával megáldott brit tisztek és hivatalnokok, harmadik félként pedig feltűntek a kapitalizmus szabályait mindennél előbbre tartó arab kereskedők is! Nem kell ezen csodálkozni, már akkor is sokakat hidegen hagyott a bőrszín, vagy a vallás. Sikerült tető alá hozniuk egy tengerészeti századot Royal Navy veteránokból, és német példára a majdani légierő magját is, repülőkluboknak álcázva.

A XX. század második felében méltán híressé – egyesek szerint hírhedté - vált zsidó hírszerzésnek is a Haganában vannak a gyökerei. Megfigyelték az arab gerillákat és szabadcsapatokat, vallási és politikai vezetőket, illetve a brit gyarmati rendszerben is voltak beépített embereik. Ezen a téren nem lehetett részrehajlással vádolni őket, hisz az általuk szélsőségesnek tartott zsidó szervezetek ügyes bajos dolgait is szem előtt tartották. 

Keleten a helyzet innentől kezdve folyamatosan fokozódott. Egyre több és nagyobb támadást szenvedtek el a telepesek, amire idővel egyre gyakoribb és hatékonyabb ellencsapásokkal válaszoltak, az évtizedekig bevált preventív taktikát szépen lassan felváltotta a nyílt támadás. A britek vért izzadtak, hogy valahogy szétválasszák a feleket. Korlátozták a telepesek mozgását, megtiltották a további betelepülést, tengeri blokád alá vonták a partokat. Azt hitték, hogy egy viszonylag csekély számú zsidó közösséget még lenyelnek a helyiek, és úriember módjára megegyezés születhet a három fél között.

Nos, tévedtek. Az arabok köszönték szépen ellenségük hathatós korlátozását és nem voltak hajlandóak tárgyalni velük, ellenben saját csapataik személyi állományát napról-napra növelték és szabadon áramlott számukra a hadianyag, ráadásként az Arab Légió regulárisait is maguk mögött tudhatták. 

1947-re nagyon eldurvult a helyzet. A három hadviselő fél felváltva ütötte egymást, lényegében mindenki kétfrontos háborúra rendezkedett be. A különbség csak annyi volt, hogy a briteknek kezdett nagyon teleszaladni a zsákjuk, míg a másik kettőnek esze ágában sem volt meghátrálni. Az ENSZ szerint az lehetett volna az egyetlen jó megoldás, ha létrehoznak egy független Palesztin Államot, aminek a vezetését az arab többség látja el, de egyszersmind tiszteletben tartja a zsidó kisebbséget.

El lehet képzelni a reakciókat erre. A britek köszönték szépen a dolgot és 1948 májusában kivonultak, ami persze a térség addigi legsúlyosabb harcait hozta magával. Az arab és zsidó erők megindították a saját megszállási tervüket, pontosan tudták: a papírokkal legfeljebb egy dolgot lehet tenni, s az a lényeg, hogy mekkora terület megszerzésére és megtartására képesek.

Ne legyenek illúzióink, egyik félnél sem volt Genfi Egyezmények Tíz Perc a nap kezdetén. A Hagana hadműveleteinél kisebb volt a járulékos veszteség, mivel elsősorban katonai szempontok alapján foglalták a területeket, míg a másik oldalról az ellenség kiirtása volt a cél. David Ben-Gurion miniszterelnök 14-én kihirdette Izrael függetlenségi nyilatkozatát, Egyiptom még aznap bombázta Tel Aviv-ot, másnap pedig az újszülött államra támadt egy 24.000 fős egyiptomi, transzjordán, szíriai és libanoni hadsereg. De ez már egy másik poszt…