Bár blogunk a témájánál fogva főleg férfi olvasókat vonz, nagy örömünkre szolgál, hogy rendszeres látogatóink között a hölgyek is szép számban képviseltetik magukat. Tekintsék ezt a kis történelmi összefoglalót amolyan - majdnem megkésett - nőnapi ajándéknak és tisztelgésnek egykori hölgytársaik előtt, hóvirággal együtt!


Az általam talált legkorábbi érdemi utalás a Rig-Véda indiai eposzban szerepel bizonyos Vishpla králynőről, aki miután fél lábát elvesztette egy csatában, vasból műlábat csináltatott és azzal folytatta ellenfelei hátsójának rugdosását.

Az emancipáció régen úgy látszik, elég magas fokon állt, mert gyakorlatilag minden valamire való kultúrában akadtak hölgyek, akiknek nevét nem a szakácsművészetük kapcsán emlegették a papirusztekercseken és agyagtáblákon. Mind az egyiptomiaknál, mind a velük harcoló hettitáknál voltak női harcosok, ie. 740 és 720 között pedig az arab törzseket irányította két királynő, Zabibi és Samsi. A Bibliában jártasabbak találkozhattak Debóra nevével, aki Kána - a Kánaán - meghódítása után hadvezérsége mellett még az összes törzs bírája is volt. (Update: A hettitáknál mégsem voltak női harcosok, a nőnek tartott domborművet egy megbízhatóbb forrás már "csak" istenábrázolásnak tekinti. Köszönet Vakhtang Gorgaszalinak!)

A görögök amazonjairól (akik az ásatások alapján nagy valószinűséggel szkíták vagy észak-törökországi törzsek voltak) nem hiszem, hogy lenne ember, aki még ne hallott volna. Az őket követő rómaiak is pro és kontra jól el voltak eresztve erőskezű nőkkel. Egyrészt a távoli provinciákon élő kormányzók és előkelőségek nejei időnként nem átallottak "a katonák közt parádézni", sőt "részt venni a cohorsok és légiók gyakorlatozásában" (Caecina Serverus). A gladiátor viadalokon nem voltak ritkák a női harcosok egészen 200-ig, amikor Septimus Severus rendeletben tiltotta meg, hogy az arénában nők harcoljanak.

Persze ezek a nők addig is már a "kontra" oldal, vagyis Róma ellenségeinek képviselői voltak. Britek, gallok, kelták, szírek, szaracénok - egy római légionáriusnak a birodalom bármely végén esélye volt rá, hogy egy nő vágja pofán a csatatéren. Boadicea (Boudica) egy örökösödési vita lezárásául felkelésre vezette a brit törzseket a rómaiak ellen 60-61-ben. Persze végül leverték, de bronzszobra a mai napig a Temze partját díszíti a Parlamenttel szemben. Kevésbé ismert Mavia szaracén királynő neve, pedig ő tíz éven át harcolt a rómaiakkal és azon kevesek közé tartozott, akiknek a végén még egy békével is sikerült lezárnia a dolgot.

Nehogy azt higgyük persze, hogy csak kontinensünk asszonyaiban buzgott a harci kedv. A Távol-Keletre ugorva első hölgyünk japán, Jingo Kogo császárnő. 366-ban úgy döntött, hogy ideje lenne sürgősen megszállni Koreát (ez a japánoknál visszatérő program volt az évszázadok során). Az ötlet valóra váltásától az sem tartotta vissza, hogy éppen terhes volt és így állítható bőségű páncélt kellett készíteni számára. Kínában Fa Mulan tíz évig(!) harcolt a kínai császár seregében, bár ez attól tartok távolt állt a Disney-féle zenés-táncos változattól. A vietnami panteonban sem kell lámpással keresgélni a nőket: a 39-43. között zajló, kínaiak elleni felkelés élén két hercegnő állt, maguk is vezettek csapatokat.

Bár Mentula megkerülhetetlen forrásmunkája a vikingekről egy finoman szólva férfiközpontú társadalom képét tárja elénk, náluk sem volt ritkaság, ha egy nőnek nem nyújtott elég önkifejezési lehetősget a heringfüstölés. A Vörös Erik sagaban Freydis, Erik lánya személyesen végzett néhány "kényelmetlen" emberrel, akik akadályozták volna küldetésüket. Több sírban a fegyverek mellett női használati tárgyakat (brossokat, tűtartókat) is találtak.

A keresztyén elveken alapuló Európa már nem kedvezett a fegyverforgatásra vágyó hölgyeknek, de azért kiskapuk itt is voltak. Még a klasszikus lovagrendekben is voltak nők, pedig a kor erkölcse és eszménye szerint nekik csak az ábrándos várakozásra lett volna joguk. A Dicsőséges Szent Mária rendet 1233-ban alapította Loderigo d'Andalo bolognai nemes és 1261-ben megkapta VI. Sándor pápa jóváhagyását: tagjai militissa rangot kaphattak. A Máltai Lovagrendben külön kategória volt a soeurs hospitalieres, a "gyógyító nővér" és több rendházukat is commendatrix vezette. Ha valaki elég gazdag és elég hatalmas volt, akkor még a férfiak uralta világban is el tudta fogadtatni magát úrként és katonai vezetőként egyaránt, elég ha csak Zrínyi Ilonára gondolunk. Ha pedig a férfiak már képtelenek voltak kimászni a saját maguk által kreált trutyiból, akkor időről időre megjelent egy Jeanne d'Arc, esetleg néhány egri asszony, hogy kisegítse őket...

Ha valaki nem ragaszkodott a becsületes úthoz, az akár kalózként is karriert csinálhatott, mint pl. Lady Mary és Elizabeth Killigrew (anya és lánya), akik 1530-tól 1582-ig tartottak fenn jól menő kalóztanyát Cornwallban. Lady Mary férjét, aki korábban maga is kalózkodott, Erzsébet nevezte ki admirálissá, hogy harcoljon a tengeri rablók ellen. Az otthon hagyott asszonyka viszont amint hites férje kihajózott, összeszedte a - gondolom előzőleg gondosan összeválogatott - cselédséget és maga is hajóra szállt egy kicsit fosztogatni. Mary Read és Anne Bonney a 18. század legendás karib-tengeri kalózai voltak.

A 19. századtól aztán a francia forradalom eszméinek farvizén egyre gyakrabban fordult elő, hogy tisztes családanyák (vagy szerelmetes leánykák) mundérba bújjanak. Kezdetben persze csak álcázva, mint Deborah Samson, aki az amerikai függetlenségi háborúban, vagy Leibstück Mária, aki a 48-as szabadságharcban harcolt. Cathay Williams nem elég, hogy nő, ráadásul néger is volt, de ez nem akadályozta abban, hogy William Cathey néven két évet húzzon le az indiánok ellen mint Buffalo Soldier, fekete lovaskatona. (Álruhás katonanőkről egyébként már a középkorban is voltak híradások, de azért a 19. század higiéniai elvárásai mellett nekem furcsa, hogy egy sátorban lakó katonáról hogyan nem derül ki évekig, hogy nő - akkoriban már szokás volt mosakodni.) A csúcstartó alighanem Dr "James" Berry (itt jobbra), akinek leánykori neve nem is ismert. 1813-ban (már Jamesként) elvégezte az edinburgh-i orvosi egyetemet majd beállt az angol hadseregbe. Egészen a fősebészi rangig vitte és csak 1865-ben bekövetkezett halálakor derült ki róla, hogy nő.

Ezzel aztán meg is érkeztünk napjainkba, ahol a nők immár újból emancipáltan onthatják vérüket. A közhiedelemmel ellentétben nem a II. világháborúban jelentek meg a női csapatok, hanem már az első világégés dicső bakái mellett is harcoltak nők, főleg az oroszoknál (ahol a Halál Légió nevű egység csak nőkből állt), de a képek tanúsága szerint a Monarchia seregében volt helye a military iránt érdeklődőknek.

A II. világháború aztán eltörölt majdnem minden addig fennálló korlátot. A szovjeteknél 82 nő kapta meg a Szovjetunió Hőse csillagot - a kitüntetés természeténél fogva sokan posztumusz. Nem ennyire látványos tett volt, de a legtöbb hadsereg nagyon gyorsan leállt volna, ha nincsenek a női rádiósok, szállító pilóták, radarkezelők, vagy éppen sofőrök, mint a képen látható II. Erzsébet, igaz, ekkor még csak trónörökös hercegnőként...

Ma már inkább csak az lehet a kérdés, van-e olyan területe a katonaságnak, ahová még nem engednek be nőket. Ennek illusztrálására búcsúzóul álljon itt egy kis nemzetközi összefoglaló: