A folytatás az első részhez képest pedig nem is késett sokat. A főerő Brennus és Akichoros vezérek irányításával indult meg dél felé. Brennus nevével már találkoztunk: így hívták azt a kelta főnököt is, aki némileg alakított Róma városképén, maga a név egyszerűen „Vezért” jelent. Ezért is merült fel többször, hogy itt inkább egy tisztségről van szó, nem pedig egy névről (bár ezek könnyen egymásba csúsznak, v.ö. a Gyula vagy a Zoltán névvel). Azt sem tartották kizártnak, hogy Brennus és Akichoros ugyanaz a személy lett volna, bár ez esetben egy meglehetősen hasadt személyiségről lehetett szó, aki képes volt személyesen irányítani két egymástól távoli hadműveletet is. Az események alapján inkább úgy tűnik nekem, hogy Brennus (keltásabban/görögösebben Brennos) lehetett a fő-főnök, Belgios és Akichoros az al-főnökök, már csak azért is, mert Brennus volt az, aki a fő csapásirányon vitézkedett, megcélozva Hellász szívét. De az is lehet, hogy a dicső rómaiverő előd tiszteletére (és erejének megidézésére) viselte ezt a nevet, ahogy Napóleonból és Caesarból is akadt még pár az eredeti után.

Makedónián, ha nem is csont nélkül, de átverekedték magukat, még az sem törte meg a lendületüket, hogy a konkrét invázió előtt egy kisebb (a teljes sereg olyan tíz százalékát kitevő) társaság összeveszett a vezérkarral és nemes egyszerűséggel kollektívan dezertáltak – ugye a legendás kelta kivagyiság és a sok törzsből összetákolt csapásmérő erő. Brennusék azzal vigasztalták magukat, hogy megkérdezték az éppen átvonulásukkal megörvendeztetett helyieket, hogy nem jönnek-e görögöt verni, azok meg jöttek. Az ember sok mindenre képes azért, hogy az első sorokból láthasson egy csatát... A makedónokat tehát lerendezték, az országból gyakorlatilag csak a megerősített városok nem estek el, az elhúzódó ostromokhoz meg a keltáknak sem felszerelésük, sem idegzetük nem volt.

Akichorios ezután kelet felé fordult, hogy tisztelgő látogatást tegyen a makedón uralom alatt (épp nem) élő trákoknál. Brennusék átvonultak Hellász északi részén, megnézték maguknak az Olümposzt és megállapíthatták, hogy ezen is olyan istenek laknak, akik nem képesek megvédeni az övéiket. Végül elérkeztek a Spercheios folyóhoz, ami mögött meg egy szoros várta őket, egy bizonyos Thermopülai nevű: a helyi geográfiai sajátosságokból fakadóan a délnek tartó támadó seregek ezt kénytelen voltak útba ejteni. A Spercheios túloldalán az összevont görög csapatok várták őket, ezúttal sikerült kicsit nagyobb számú katonát összegyűjteniük, mint anno a perzsák ellen, így kicsit előrébb alakították ki a védelmi vonalaikat.

Igazi összfegyvernemi csatasorozat vette kezdetét, a védők szinte mindent a keltákhoz vágtak, amit a kor haditechnikája produkálni tudott a környéken. A fentebbi szakaszokon átkeléssel kísérletező barbárokat összehangolt lovassági és gyalogsági támadásokkal verték vissza, a folyó partján ballisztákat állítottak fel a tüzérség képviseletében, a folyón pedig a tenger felől biztosító athéni flotta könnyebb egységei cirkáltak, különféle lövedékeket és válogatott szidalmakat küldve a „bar-bar” kiáltásokkal válaszoló ellenség felé. Mivel a folyó fentebbi szakaszairól visszatérő felderítők azt jelentették Brennusnak, hogy a görögök már jó előre felégettek minden hidat, és az erőszakos folyamátkelési kísérletek sem arattak zajos sikert, nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi hősies rohamok helyett valami mással kell próbálkozni. Éjszakai támadás mellett döntött: a harcosai amúgy sem viseltek nehéz vértet, a pajzsuk pedig szükség esetén tutajként is funkcionált, így a folyó egyik csendesebb szakaszán olyan nagy számban sikerült átjutniuk a sötétség leple alatt, hogy a későn eszmélő görögök jobbnak látták visszavonulni a szorosba és ott beásni magukat egy újabb menetre készülve. Brennus a valahogy még életben maradt helyiekkel ácsoltatott egy hidat, hogy neki mégse kelljen már fajpajzsba kapaszkodva átevickélnie a folyón. Miközben a rabszolgasorssal ismerkedő polgárok a folyó partján kalapáltak, a kelták időkitöltő célzattal feldúlták a közeli Hérakleia városát.

A görögöknek egy hétbe került rendezni a soraikat és rájönni arra, hogy mégse lesz jó, ha hagyják átkelni az egész ellenséges társaságot a déli oldalra. Egy alkalmas napfelkeltekor támadásba is lendültek, hogy felszámolják a kelta hídfőt. A tagolt, sziklás terepen a lovasságot nélkülözniük kellett, de a tüzérséget és a folyón cirkáló hajókat megint bevetették, zavarva a kelták összes hadmozdulatát. A hídfő azonban megmaradt, mert a művelt, finom lelkű, naphosszat filozófiával és poézissel (néhanapján tömeges keresztrefeszítéssel) foglalkozó görögöket meglepte, hogy az északról rájuk zúduló barbárok mennyire vadul harcolnak. Feljegyezték, hogy nem egy esetben megtörtént az, hogy a dárdával hasba talált kelta hadfi kirántotta a fegyvert magából és visszaküldte a feladónak („Legközelebb célozz pontosabban, göri”). Ráadásul Brennus katonái a natúr erős emberek korabeli megfelelőjével szimpatizálhattak, mert a fegyveren és a pajzson kívül semmit nem vittek magukkal, se ruha, se páncél, nehogy valaki azt mondja már rájuk, hogy gyávák, amiért mindenféle kelmébe és fémdarabba burkolják habtestüket. (A pajzsot meg nyilván csak azért cipelték, hogy ha csata közben utukba akad egy folyó, akkor legyen mivel átkelni rajta.) A (harci) izgalom férfiemberre gyakorolt közismert hatása ily módon egyfajta pszichológiai fegyverként is funkcionált, főleg ismerve a görögök bizonyos beállítottságát – csatában egy pillanatnyi figyelemkiesés is végzetes lehet, ugyebár.

A nap végére a frontvonalak (is) megmerevedtek, a hídfő maradt, a görögök tartották az állásaikat, a kelták viszont olyan nagy számban estek el és sebesültek meg, hogy Brennusban még az az eretnek gondolat is felmerülhetett, hogy talán mégsem olyan nagy butaság az a páncél. De mivel egy kelta vezérnek mégse szabad ilyet mondania, más ötlet után kellett néznie.

Az ötlet sem késett sokat: mivel az állóháborúban a zsákmányra éhes harcosok már amúgy is vágytak némi fosztogatásra, egy jelentős seregrészt a csata rossz oldalán, némileg nyugatabbra fekvő, és a görög csapatösszevonás miatt gyakorlatilag védtelen Aitólia ellen küldte. A fosztogatás olyan jól ment, hogy a folyó másik oldalán védekező aitóliai katonák a kiadott parancsokkal szembeszegülve fogták magukat és hazamentek – már akinek még volt hova. A rablásban, gyújtogatásban és erőszakoskodásban megfáradt keltákat el is kapták rendesen, de a távozásukkal jelentős rések támadtak a védelemben, amit Brennus könnyűfegyverzetű katonái alaposan ki is használtak. Sőt, az is bebizonyosodott, hogy a had- és rendvédelmi tanulmányokat sem hanyagolták a kelta vezérkarban, mert a perzsák által már kipróbált titkos hegyi ösvényen is hamarosan egy szál pajzsba öltözött, kócos hajú alakok kezdtek feltünedezni az elszántan védekező görögök hátában. (Állítólag helyi görögök mutatták meg nekik az utat, méghozzá önként, annyira berágtak az aitóliaiak hazatérős árulására és a morális válságba zuhant összevont görög seregre.)

A szorult helyzetbe került védők rövid tanácskozás után arra jutottak, hogy már született egy „Itt nyugszunk vándor...” kezdetű epigramma a helyszínen, ezzel a világirodalommal szemben teljesítették a kötelességüket, ők meg inkább még élnének egy kicsit. A part előtt várakozó athéni hajók felé törtek tehát ki, némi utóvédharcokkal tarkítva, de gyanítom, hogy még a vicces kedvű egyének sem ordítozták a taktikai visszavonulásnak álcázott menekülés közben, hogy „This is Spartaaa!”. A sereg zömét sikerült is behajózni, a lassabbakat (és hősiesebbeket) a kelták lecsapdosták, az út pedig nyitva állt Hellász déli, leggazdagabb és leghíresebb része felé.

A győztes csata ellenére Brennus számára világossá vált , hogy a hadjárat eredeti célja – új területek elfoglalása, letelepedés – Hellászban nem megvalósítható. Túl sok volt hozzá az ellen, túl erősek és túlságosan jól szervezettek voltak ahhoz, hogy egy végtelen (és ritkán lakott) erdőségekhez szokott nép tartósan berendezkedhessen rajta. Csatákat lehet nyerni, de háborút nem. Némileg alakítottak az eredeti célokon, illetve módosították a célok arányait. A fosztogatás, zsákmányszerzés eddig is napirenden volt (mint ahogy ezt a kor összes, magasan civilizált állama is teljesen etikus és legális gazdaságélénkítő-tevélenységnek tartotta), a közelben pedig ott feküdt Delphoi, a világhírű jósdájával és nem utolsósorban a kincsesházaival. Nem tudni, hogy egy grátisz jóslási lehetőség vagy a korábbi jóslatkérő által otthagyott némi arany-ezüst-elefántcsont-aprópénz megszerzésének lehetősége vonzotta-e jobban a keltákat, mindenesetre a sereg nagyobbik részét és a nem-katona kísérőnépet hátrahagyva Brennus egy válogatott csapattal megindult Delphoi felé.

Az, hogy ezután mi történt, eléggé zavaros. Még az sem tiszta, hogy kirabolták-e Delphoit vagy sem. Delphoi vezetői szerint nem, ezt megerősítendő egy ünnepet is alapítottak, amiben hálát adnak az isteneknek a csodálatos megmenekülésükét. Egyes kortársak szerint kirabolták, s csak utána vonultak vissza, sőt, még egy Touluose melletti tóból is kerültek is elő olyan kelta kori leletek, amik akár innen is származhattak, valószínűleg nem békés kereskedelem útján.

Nézzük meg a legszínesebb, legérdekesebb verziót, amiből mindenki ízlése szerint visszafejtheti, hogy mi lehet belőle az igaz.

Brennus megindult Delphoi felé, nem foglalkozva azzal, hogy épp az egyik legszentebb helyet szándékozik feldúlni. Ez viszont hiba volt, mert ha a görög istenek eddig el is nézték neki, amit művelt, azért mindennek van határa. Maga Apollón vette kezébe a dolgok irányítását és a kelták kezdtek furcsa dolgokat tapasztalni.

Földrengés kísérte az útjukat, a legváratlanabb pillanatokban nyílt meg alattuk a föld, elnyelve sokakat, a hegyek oldalából hatalmas sziklák szakadtak ki és zúdultak le rájuk, sőt, fehér szüzek jelentek meg előttük (ez még annyira nem lett volna baj) és hózáport zúdítottak rájuk. (Mondjuk ez inkább a görögöknek lehetett meglepő, a Duna mentén azért láthattak már ilyet hőseink, ha nem is fehér szüzektől.) Hogy még rémisztőbb legyen a dolog, szellemalakok bukkantak fel körülöttük, akik gyanúsan emlékeztettek azon görögökre, akiket nemrég küldtek át a másvilágra Thermopülai mellett. Az szinte felüdülésnek számított a túlvilági hatalmak támadásaihoz képest, amikor a jósda előretolt védelmét képező hús-vér harcosok néha rajtuk ütöttek, dárdákat hajítva, nyilazva a hegyoldalakról.

Végül a kelták tábort vertek, de az éjszaka közepén arra kellett felriadniuk, hogy minden irányból ellenséges képet vágó szellemalakok rohannak feléjük. Az összes megmaradt bátorságuk elolvadt, rémületükben már azt sem tudták, ki-kivel van és gyakorlatilag egymást kaszabolták le. A túlélők – köztük a saját harcosaitól súlyos sérülést szenvedett Brennus – fejvesztve menekült vissza és meg sem álltak a korábban általuk feldúlt Hérakleiáig, ahonnan gyakorlatilag elindultak. Itt Brennus szégyenében öngyilkos lett, megfogyatkozott és megalázott népe pedig visszatakarodott oda, ahonnan jött.

Ez természetesen sokkal jobban hangzik, mint az a verzió, hogy a gyors kelta rajtaütés sikerrel járt a védtelenül maradt Delphoi ellen, azt a támadók jól kirabolták, kicsit elidőztek ott, majd (lehet, hogy az ellentámadást elkerülendő) kincsekkel megrakodva visszavonultak a hátrahagyott csapatokhoz. Brennus halálát magyarázhatja egy sebesülés, amit győztes akcióban is összeszedhet az ember, de az öngyilkosság sem kizárt, hiszen a megnyert csaták és gazdag zsákmány ellenére is kudarcot vallott: nem tudott a vezérsége alá összegyűlt népnek új hazát adni. Úgy tűnik, gyenge jellem volt, mert ilyen formán nézett szembe a kudarcával, sehol sem volt a modern politikusokhoz képest, akiket tucatnyi be/el/felsülés sem ingat meg a pozíciójukban. (Barbár, primitív ókor...)

Hellász megtámadásának kudarca – ha nem is azonnali hatásként jelentkezve – de lezárta a kelta történelem egy korszakát. A visszavonuló törzsek a Kárpát-medencében és környékén telepedtek le, egy részüket a dákok, más részüket a rómaiak hódították meg később. A kelet felé tartó csapat egy része, több állomás és forduló után végül Kis-Ázsia közepén kötött ki, először hódítóként, majd egy vesztes csata után behódoltatott és letelepített népként, megalakítva Galatiát, ami később római provincia lett. Sőt, a világhír is szárnyra kapta őket, mert Pál apostol is írt nekik egy körlevelet, így ő volt az első kelta misszionárius, nem holmi Szent Patrik. Vállalkozóbb kedvű olvasóink így megpróbálhatnak csókot kérni az e célra megfelelőnek tűnő írektől valamelyik Pál-napon is, abból úgyis több van. Maximum kicsit többet kell magyarázkodni előtte, de lehetnek esetek, amikor megéri...