A hazai titkosszolgálatok az elmúlt hetek-hónapok kedvenc sajtótémájává váltak, aminek következtében sorra jelentek meg olyan újságcikkek, hírek és rémhírek, amelyeket olvasván a témához akár csak egy kicsit is értő hírfogyasztó haja az égnek állt és vérnyomása elérte az egészségügyi határértéket. Battonyától Nemesmedvesig nem akadt olyan kocsma, munkahely vagy pályaudvari váróterem, ahol a spontán beszélgetés harmadik percében ne derült volna ki a jelenlévők hetven százalékáról, hogy titkosszolgálati szakértő.
Az elképesztő marhaságok terjedése elleni fellépés, továbbá a homály oszlatásának nemes feladatát felvállalva, ma induló kétrészes (vagy három, a fene se tudja még) posztunkban röviden bemutatjuk a hazai nemzetbiztonsági szolgálatokat, hangsúlyozottan és kizárólag a mindenki számára hozzáférhető, de ennek ellenére nagyon kevesek által lapozgatott 1995. évi CXXV. törvényre támaszkodva. Ezzel a lemil ismét csak közszolgálati és nemzetoktatási feladatot lát el, mondanom sem kell: sajnálatos módon ingyen.
Bevallom, az egyik tegnapi Index-cikkben olvasható mondat verte ki végleg a biztosítékot (és nem csak nálam), amelyben ezt olvashattuk (azóta javították persze):
"...egy másik gyanúsított pedig a katonai elhárítás titkos kapcsolata volt, vagyis [kiemelés tőlem. tiboru] az NBH ügynöke."
No comment.
Meggyőződésünk, hogy egy működő demokrácia polgárai (úgy is mint szavazópolgárok, akik adójukból ezt az egész, államnak nevezett kócerájt eltartják) jogosultak bizonyos alapinformációk megismerésére, még a titkosszolgálatok működésével kapcsolatban is. Gumitalpú barátaink persze genetikailag irtóznak a nyilvánosságtól (ez nem hungarikum, így van ez Oslótól Kairón át Canberráig mindenfelé), de ez legyen az ő bajuk. Ugyanakkor megnyugtatjuk őket, hogy állam- vagy szolgálati titkokat akkor sem hoznánk nyilvánosságra, ha ilyenek birtokában lennénk, pedig ugye nem vagyunk.
Ahogyan azt a bevezetőben említettem, a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló, 1995. évi CXXV. törvény (a továbbiakban simán: törvény) vonatkozó szakaszait fogjuk egy kicsit (tényleg röviden) kielemezni, lefordítva azt emberi (és reményeink szerint érthető) nyelvre, kibontva és megmagyarázva az abban olvasható jogi és titkosszolgálati mellébeszéléseket. Aktív közreműködésetekre persze számítunk a kommentek között, s mivel biztos forrásból tudjuk, hogy a szolgálatok állományából nem kevés olvasónk van, reménykedhettek abban, hogy egy-egy Internet-kávézóból érdemi választ is kaptok majd kérdéseitekre.
Akkor vágjunk bele.
Az általunk féltve szeretett kis ország hivatalosan (és erre a kiemelésre egyszer majd talán kicsit részletesebben is kitérünk), szóval hivatalosan öt titkosszolgálattal (ahogy a törvény fogalmaz: nemzetbiztonsági szolgálattal) bír, ami elég szép teljesítmény ahhoz képest, hogy a Nagy Példaképnek És Történelmi Szövetségesnek, a 82 milliós Németországnak mindössze három ilyenje van. Jó-jó, de ők egy szegény, elmaradott állam - mondhatjátok, jogosan.
Bevallom, az elmúlt húsz év minden kormányalakításánál és kormányprogram-hirdetésénél külön oda szoktam figyelni, hogy választott vezetőink megelégednek-e ezzel az alacsony számmal, vagy egy huszáros döntéssel létrehoznak mondjuk még vagy hármat, elvégre az még három főigazgatót, legalább kilenc főigazgató-helyettest és úgy húsz főosztályvezetőt jelent. Ezek tábornoki és ezredesi beosztások, tehát minimum harminc csókos beleülhet a tutiba, legalább négy évre.
Szóval nekünk öt szolgálatunk van:
1.) Információs Hivatal;
2.) Nemzetbiztonsági Hivatal;
3.) Katonai Felderítő Hivatal;
4.) Katonai Biztonsági Hivatal;
5.) Nemzetbiztonsági Szakszolgálat.
Vegyük tehát sorra őket, mint Geronazzo Mária művésznő a fiú statisztákat.
1.) Információs Hivatal (barátoknak: IH)
Ők a mi polgári hírszerzésünk. Fő szabályként vagy külföldön dolgoznak, vagy külföldről származó információkat kezelnek, értékelnek, elemeznek. Az IH felelős a magyar nagykövetségek (és más fontos intézmények) biztonságáért, na és hozzá tartoznak a rejtjeltevékenységgel kapcsolatos adminisztratív feladatok; itt állítják elő például a magyar diplomáciai és más felhasználású rejtjelkulcsokat, amit ellenségeink (már ha egyáltalán érdekli őket) biztosan soha, de soha, de tényleg soha nem tudnak feltörni vagy más módon megszerezni.
Rosszindulatú nyelvek szerint (amelyeknek természetesen nem hiszünk, mert egészen biztosan a sértett, esetleg kirúgott egykori munkatársakhoz tartoznak), tehát egyesek szerint a magyar polgári hírszerzés nyolcvan százalékban abból áll, hogy idegen nyelveket közepes hatékonysággal beszélő (illetve olvasó) irodisták naponta átböngészik a jelentősebb külföldi sajtótermékeket (manapság ez a világhálón még nekik sem okoz különösebb problémát), majd rutinosan elkészítik a – röptében államtitokká minősített – jelentést a világ (és szűkebb környezetünk) biztonsági helyzetéről.
Persze nem akarok igazságtalan lenni: biztosan vannak magyar James Bondok is, akik ilyen-olyan fedéssel kevernek külföldön (John Le Carrétól és Tom Clancytől tudjuk, hogy a nyugati szerveknél az újságíró, diplomata, üzletember vagy külkereskedő a kedvenc álca), és nem okozhat túl nagy gondot nekik elkölteni azt az állami napidíjat meg a dologi költséget.
Ha a politikai csúcs-döntéshozók (ugye, milyen szép kifejezés az ingyenélő politikai elitre?) hirtelen kíváncsiak valamire, ami külfölddel kapcsolatos, első körben az IH-t kezdik csesztetni, s csak másodikban a Külügyminisztériumot. Van akkor pánik, futkározás meg régi jelentésekből és sajtóközleményekből összeollózás ezerrel...
Az IH székházának (központjának) címe nem nyilvános, elvileg postafiókon keresztül érintkezik a nemzettel (1539 - Budapest, Pf.: 600.), de ezt még ők sem gondolhatják komolyan; Budán egyrészt ez a legantennásabb épület (még akkor is, ha eldugták egy fás területen), másrészt pedig már harminc évvel ezelőtt volt egy tréfás BKV-buszsofőr, aki néha úgy mondta be a mikrofonba, hogy „Sasfészek megálló; kémeknek leszállás!”. A trehány magyar diktatúrára jellemző módon a faszit nem lőtték tarkón, de még egy kőbányába sem kapott beutalót, amint akkoriban a béketábor többi tagállamában megtörtént volna, hanem amikor harmadszor is eljátszotta, kapott egy írásbeli figyelmeztetést és büntetésből áttették egy csepeli vonalra, hogy ott jópofizzon az ipari proletariátussal.
De hagyjuk meg nekik ezt a kis, gyerekes elégtételt: nem áruljuk el, hol van a Sasfészek; akit érdekel, szerintünk fél óra alatt ki tudja nyomozni. Ajánljuk a taxisokat, akinek csak annyit kell mondani: az IH-hoz kérem; tudja, az a nagyon titkos budai bekötőút. És az Astoriától fél óra alatt kétezer forintért (számla nélkül) már ott is vagytok.
Elvileg ők a CIA, valamint a brit hírszerzés, a Secret Intelligence Service hazai partnerei. He-he.
2.) Nemzetbiztonsági Hivatal (úgy is mint NBH)
Az IH legfontosabb társszerve; hazai területen foglalkoznak (?) kémelhárítással és az extrémista, alkotmányellenes célokat megfogalmazó szervezetek felderítésével, bomlasztásával és felszámolásával. Terrorelhárítási feladataik is vannak, s mint ilyen, állandó hatáskör-vitában vannak a Rendőrség illetékes szerveivel. Az NBH neve elég sokszor felmerült a cigánygyilkosságok elkövetői elleni nyomozás kapcsán, noha a törvény szerint nincs nyomozóhatósági jogkörük (miként – amúgy nagyon helyesen – egyetlen titkosszolgálatnak sincs). A rosszindulatú bűnügyes rendőrök megfogalmazását kölcsönvéve: az enbéhások tevékenysége kimerül abban, hogy ülnek az íróasztaluknál, a homlokukat ráncolják, jelentéseket olvasgatnak és kurvára aggódnak. Majd – öltönyben, nyakkendősen – rózsaszínű felhőket tologatnak.
És képtelenek egy, a törvény szerinti tartalmú előterjesztést megírni egy különleges eszköz (telefonlehallgatás) alkalmazásának meghosszabbítására - ha hinni lehet a sajtónak.
A törvény feladatként határozza meg számukra a szervezett bűnözés elleni fellépés egyes területeit is (kábítószer, fegyvercsempészés, satöbbi), ami mögé bújva szeretnek belekontárkodni rendőri dolgokba, általában jól elkúrva a dolgokat. A lemilblog rendőri forrásai hosszú perceken keresztül gondolkoztak, amikor arra a kérdésre próbáltak válaszolni, hogy kapott-e a Rendőrség az elmúlt húsz évben értékelhető információk a budapesti Falk Miksa utcából (ugyanis ott székel az NBH vezérkara), de agyműködésüket még az unicum-sör kombók sem tudták annyira felpörgetni, hogy erre vonatkozóan akár csak általánosságban, egy tőszámnév megfogalmazásával („Igen, hatszor!”) tudtak volna szolgálni.
Nem; a fejüket rázták és még csak telefonos segítséget sem kértek.
A bevándorlók, Magyarországon letelepedni szándékozók, illetve a vízumért folyamodók biztonsági szűrését is az NBH végzik, a frászt hozva a becsületes afgán heroincsempészekre és nigériai pénzmosás-spílerekre, akik a menekülttáborokban mindaddig rettegnek tőlük, amíg rá nem jönnek, hogy nincs miért.
Ja: az NBH végzi a híressé vált (A, B és C típusú) nemzetbiztonsági ellenőrzéseket, ami annyit tesz, hogy ők próbálnak egy, az alany által kitöltött kérdőív segítségével kémet fogni. Gondolom, arra számítanak, hogy az emotív, izgulós célszemély elbambul és a C típusú kérdőív 39. kérdésének hatására („Tart vagy tartott-e kapcsolatot olyan személlyel, aki tudomása szerint külföldi hírszerző szolgálat vagy annak fedőszerve munkatársa vagy az volt? Ha igen, akkor fejtse ki részletesen.”) összeomlik és minden balhét elvisz.
A kérdés nem poén; a kérdőív szó szerint ezt tartalmazza. Meg azt, hogy félre szoktál-e dugni, és ha igen, kivel (homoszexuális kapcsolat is beleértendő!). Nem vicc, tessék utánanézni.
Mi sem mutatja jobban a magyar elhárítás valódi színvonalát, mint hogy az elmúlt két évtized legnagyobb fegyverténye (a Mucuska-ügy mellett) az a siker volt, amikor három hónap (!) után (és akkor is bejelentés alapján) rájöttek, hogy a Dunán, a Parlamenttel szemközt horgonyzó egyik hajóról egy észak-koreai fazon heteken keresztül azon ügyködik, hogy az Országház felé irányított antennákkal megpróbálja kideríteni, Torgyán József milyen chilei cseresznyeimportot akar lebonyolítani. Saját megfogalmazásukban „kiszorították” a phenjani kémeket a Dunáról – akárcsak Mucuskát, teszem hozzá. Gondolom, a fegyvertény után záporoztak a jutalmak és a dísztőrök meg aranygyűrűk. Saccra úgy harminc elismerésre, soron kívüli előléptetésre és tanácsosi/főtanácsosi cím kiosztására tippelek.
Persze most azt mondhatjátok, hogy az igazi sikerekről úgysem tudunk, hiszen azokról nem születnek csipkelődő újságcikkek százai, de engedjétek meg nekem a szkeptikus hozáállást: egy olyan titkosszolgálat, amelyik az elmúlt években többet szerepelt a sajtóban, mint Fekete Pákó hímvesszője és Michael Jackson máladozó orra együttvéve, és több botránya volt, mint Britney Spearsnek vagy Paris Hiltonnak, alapból nem lehet sikeres. A „titkos” jelzőt meg nyugodtan levakarhatja magáról, mert – amellett, hogy abszolút nem illik hozzájuk – biztosan kurvára zavaró.
Személy szerint drukkolunk Balajti László tábornoknak (akinek arcán itt balra tisztán látszik, hogy mennyire el van ragadtatva a személyét ért hatalmas megtiszteltetéstől), hogy rázza gatyába az NBH-t, habár sok esélyt nem látunk rá. (Balajti generális pillanatnyilag másodállásban – igen, jól olvastátok! – az NBH főgóréja; köztünk legyen szólva: ez is világröhej, hogy a magyar elhárítás egy testvérszervezettől kap kölcsönbe egy főnököt, mert náluk egyszerűen nincs erre a pozícióra alkalmasnak tartott ember).
Itt egy nagyon friss hír az NBH elképesztő profizmusáról.
Mindkét polgári szolgálat alkalmazza a titkos információgyűjtés teljes spektrumát, a téglák szervezésétől a telefonlehallgatásokon át a titkos kutatásig, a fedőintézményektől a megfigyelésig - de ezekről (természetesen kizárólag a törvény szövege alapján!!!) majd talán később.
Összefoglalva a ma tanultakat: az NBH a polgári elhárítás és az alkotmányvédelem, idehaza tevékenykedik, míg az IH a polgári hírszerzésünk (lenne) és főleg külföldön nyomul. Elvileg kollégáknak kéne tekinteniük egymást, de a valóságban köpködnek egymásra és fikázzák a másikat. És jó magyar szokás szerint kárörvendenek egymás bakiparádéin - amelyekből azért akad gazdagon. Állítólag mindaz, ami a nyilvánosságra kerül, csak a jéghegy csúcsán ragyogó jégkristály, hogy ilyen költőien fogalmazzak.
Na, mára ennyi. Kíváncsi vagyok olvasóink véleményére a fenti két céggel kapcsolatban – a többi nemzetbiztonsági szolgálatot most ne piszkáljuk; valamikor a közeljövőben (mondjuk holnap) rájuk is sort kerítünk, a második részben.
Az utolsó 100 komment: