Kedves olvasónk, Cifu küldte ezt a cikket, amely a hidegháború kevéssé ismert frontvonalait mutatja be. A semleges Svédországnak a szovjet haditengerészet tengeralattjáróival kellett szembenéznie, amikor azok keresztül kasul cirkáltak a svéd felségvizeken. Hogy miért tették ezt, az kiderül a cikkből és az is, hogy a korsó addig jár a kútra, amíg be nem vezetik a vizet. Köszönjük Cifunak a cikket! A képen látható zászlókompozíciót én követtem el, amit remélem megbocsájtotok nekem. Bal oldalt a svéd, jobbra a szovjet haditengerészet lobogója látható. A szerkesztő: Zig Zag

Svédország bár a semlegesek kenyerét ette, stratégiai elhelyezkedése miatt azonban nem maradhatott volna ki egy esetleges harmadik világháborúból (emiatt 1945 és 1968 között még nukleáris fegyver programja is volt, amit szerencsére felszámoltak). A hidegháború még hidegebb skandináv vizein időnként fel-feltűntek ismeretlen tengeralattjárók, ám ezeket svéd barátainknak nem sikerült elkapni, legtöbbször még azonosítani sem. Amikor  nagy ritkán felfedeztek egy-egy ismeretlen tengeralattjárót saját területükön, az gyorsan kereket oldott, és nem folytatta a tevékenységét, bármi volt is az.

Svédország ugyan viszonylag tehetős ország, mégsem épített nagy felszíni flottát, nyilvánvalóan annak még nagyobb építési és fenntartási költségei miatt. A hadikiadások így is elképesztő összegeket vittek el a az egyébként izmos svéd költségvetésből, ami a semlegesség politikájából egyenesen következik, hiszen szinte mindent saját erőből kellett a svéd államnak megoldani. Tegyük hozzá nem is olyan rosszul sikerült nekik. Nagy felszíni erők helyett a partvédelmet és az ASW (Anti-Submarine Warfare – tengeralattjáró-elhárító hadviselés) feladatokat inkább tengeralattjáróikkal és partmenti járőrözésre alkalmas helikoptereikkel oldották meg.

A helyzet az 1980-as évekre megváltozott, a szovjetek bevállalósabbak, sőt agresszívabbak lettek, és a korábbiakkal ellentétben nem távoztak, ha esetleg rájuk akadtak. Ehelyett nekiálltak bújócskát játszani. Mondani sem kell, a svéd haditengerészet cseppet sem örült a szovjet vendégek érkezésének. Illendő, vagy nem, a hívatlan vendégeket távozásra kellett bírni lehetőleg úgy, hogy ne essen komoly bántódása senkinek. Azokban az időkben nem kellett sok hozzá, hogy egy visszafordíthatatlan folyamat részeseivé váljanak a felek - lásd kubai rakétaválság, úgyhogy nagyon kényes feladat lehetett ez.

Az egyik incidensnél egy svéd ASW helikopter egy új saját tengeralattjárót „figyelt" a nagy sebességű víz alatti haladásnál keletkező zajszintet tesztelve. Ám észrevett egy másik jelet is a szonáron, és mivel nem tudták mire vélni a dolgot, műszaki hibára gyanakodva parancsot adtak a tengeralattjárónak, hogy emelkedjen a felszínre. Amint a felszínre emelkedett, egy hatalmas tengeralattjáró húzott el mintegy 20 csomós sebességgel a svéd alatt, amely végig követte azt a teszt alatt, és valószínűleg nem vette észre, hogy a másik lassítani illetve emelkedni kezdett, majd tovahaladt. A svédek követték, és végül csak két hét után hagyta el a svéd felségvizeket (az adatok alapján feltehetően egy régebbi nukleáris meghajtású vadásztengó lehetett). Ez az eset már csak azért is komoly felháborodást okozott, mivel a tesztet közvetlenül a stockholmi haditengerészeti bázis mellett hajtották végre, vagyis a svéd haditengerészet orra előtt. Olyan is előfordult, hogy halászok hálójába akadt egy szovjet tengeralattjáró, és a sokkal erősebb hajógépeik miatt elkezdte a halászhajót hátrafelé elhúzni.

A legszélsőségesebb esett pedig 1981 október 27-én esett meg a Karlskrona haditengerészeti bázistól alig pár kilométerre. Egy 613-as típusú (NATO jelölése Whiskey) dízel-elektromos meghajtású tengeralattjáró zátonyra futott, és kétségbeesetten próbált levergődni onnan. 18 órán át senkinek sem tűnt fel a partra vetődött tengeralattjáró, ami azért is érthetettlen, mert a terület katonai övezetnek minősülő Karlskrona bázishoz tartozott. (Az őrség előléptetéséről nincsenek adatok.) A képen vázlat látható a tengeralattjáró zátonyon való helyzetéről.

A bázison mindössze egy kis járőrhajó volt készenlétben, és miután jelentést kaptak a tengeralattjáróról, elindultak a jelzett helyszín felé. Elképzelhető mennyire meglepődtek, mikor meglátták a vízből szinte teljesen kiemelkedett ósdi szovjet tengeralattjárót. A 613-as típus ugyanis (nyilván pusztán a véletlennek köszönhetően) gyakorlatilag nem volt más, mint a német Type XXI-es osztályú U-boat némileg kisebb és jóval könnyebb változata, lényegében azonos fegyverzettel. A 613-as a második világháború után kétségkívül minőségi változást jelentett a szovjet tengeralattjárók technikai szintjét tekintve és a szokott szovjet megalománia szintjén rögtön 340 példányt is rendeltek meg belőle, igaz a lassú gyártási folyamat és az időközben megjelent új technológiák (első sorban a nukleáris meghajtás) miatt csak 213 példányt rendszeresítettek, ám sok szovjet-barát országba exportálták is. Az 1980-as években még mindig mintegy 50 ilyen szolgált a szovjet haditengerészet kötelékében.

Miután a V-03 jelzésű járőrhajó a tengeralattjáró mellé manőverezett, ahogy a képen is látható, igyekeztek nem agresszívan fellépni, például a fedélzeti géppuskán végig fent volt a védőtakaró. Miután a járőr parancsnoka, Karl Andersson érdeklődően átszólt a szovjeteknek, előkerült annak kapitánya, a 35 éves Anatolij Guscsin, aki tört németséggel próbált kommunikálni a svéd kapitánnyal. Túl sok információval nem szolgált ugyanakkor, csak a hajója jelölését (W-137, ami azért érdekes, mert később kiderült, hogy a szovjet jelölése S-363) és a saját nevét írta fel Andersson noteszébe (képünkön), és elhárította a segélynyújtásra irányuló kérdést. Utóbbin a svédek kicsit megütköztek, lévén egyértelmű volt, hogy önerejéből ez a tengeralattjáró nem megy sehova, de az adott helyzetben végül is visszaszálltak a saját hajójukra, és értesítették a bázist a felfedezésükről. Ahol persze rövid idő alatt elszabadult a pokol, a hírt továbbították a felső vezetésnek, és hamarosan egy nemzetközi sajtótájékoztatón adtak hírt róla. Eközben a védelmi minisztérium gyors reagálású erőként egy légideszantos egységet küldött a helyszínre (alsó kép), akik a szomszédos szigeteken alakítottak ki sebtében állásokat. A parancsuk némileg meglepő módon az volt, hogy ha valaki szökni próbál a szovjet járműről, akkor lehetőleg segítsék azt, és ha a menekülőre tüzet nyitnának a szovjetek, akkor csak azokat semlegesítsék. A környező vizek biztosítására a Karlskronai bázis öt Spica osztályú torpedós gyorsnaszádját riadóztatták.

A következő képen pedig szintén a tengeralattjáró őrzésére kirendelt svéd ejtőernyősök  láthatók, ahogy figyelik a tengeralattjárót, előtérben egy géppuska, amelyet a tengeralattjáró tornyára szegeztek.

A tengeralattjáró személyzete a torony felszíni hídján szív egy kis friss levegőt, Besedin a hajó politikai tisztje volt, ő és a fegyveres őr jobbra ügyelt arra, hogy a személyzet egyik tagja se hagyhassa el a hajót még bevásárlási céllal sem.

Egy nap múlva egy kisebb orosz flottacsoport tűnt fel (A. Kalinin admirális (?) parancsnoklása alatt) a határvizek mentén, amely egy Kashin (project 61) és egy Kildin (project 56M vagy U) osztályú rombolóból, illetve három tengeri vontatóhajóból állt. Feltehetően a zátonyra futott tengeralattjáróról értesítették a szovjet felső vezetést – érdekesség, hogy a svédek nem fogtak semmiféle segélykérő rádióüzenetet az egész idő alatt. Kalinin parancsa az volt, hogy hatoljon be a svéd felségterületre, és vontassa haza a tengeralattjárót. A svédek megtagadták azt, hogy a kötelék svéd felségvízre hajózzon, sőt Torbjörn Fälldin miniszterelnök utasította a védelmi minisztert, hogy védje meg az ország határait. Ennek eredményeképpen az újonnan rendszerbe állított Bofors Haubits 77 típusú 155mm-es ágyúkkal felszerelt partvédelmi tüzérség radarjaival befogta a két közeledő rombolót (az utasítás szerint csak a hadihajókra tüzelhettek, a vontatókra nem). A két romboló a parttól 19km-re visszafordult a nyílt tenger felé (Kalinint állítólag alig egy percel a határ átlépése előtt informálták arról, hogy a hajóját svéd tüzérségi radarok befogták), a három vontató viszont folytatta az útját, őket három Spica torpedóvető gyorsnaszád állította meg, és kísérte vissza a nyílt vizekre.

A svédek közben egy partmenti járőrhajóba titokban sugárzásmérőket helyeztek el, és a tengó mellé manővereztek, gyanúsnak találták azt, hogy a szovjetek minden segítségnyújtási opciót elutasítottak. Azt találták, hogy a hajó orrában, feltehetően a felső két torpedóvető-csőben nukleáris robbanófejű torpedók találhatóak. A svéd miniszterelnök még aznap be is jelenti ezt a sajtóban, az eddig sem túl nyugodt légkör ekkor végképpen felforrósodik, a svédek és a nemzetközi média is pengeélre állítja a szovjeteket, akik nem igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel. A svédországi Szovjet Nagykövetség katonai attaséja Karlskronába utazik, hogy ott a svéd haditengerészet vezetőivel találkozzanak. (A találkozón bizonyára Pepparkakor-t szolgáltak fel, amit Glögg-el öblítettek le a fiúk - a Szerk.)

A svédek mindenképpen ki akarják hallgatni a kapitányt, hogy mit keresett az adott helyen, és hogy keveredett oda, erre ugyanis a szovjetek nem adnak választ. A W-137 legénysége végül (feltehetően felső utasításra) együttműködött a svéd hatóságokkal, és beleegyeztek a kihallgatásba. A hajó kapitánya, Guscsin és a hajó politikai tisztje Vaszilij Besedin (aki másodhegedűs szerepet játszott a rendszerben - a Szerk.), először egy közeli szigetre lett átszállítva (színes kép), majd onnan helikopterrel tovább. Meglepő módon az orosz tisztek verziója eltért egymástól, a kapitány azt mondta, hogy Lengyelország partjainak hitték a helyzetüket, egész pontosan a Stolpe (ma Słupsk) zátonynál. A politikai tiszt viszont a Bronholm szigetet és Dániát említette, mindketten hivatkoztak a meghibásodott giroszkópjukra, amely valószínűleg téves adatokkal látta el őket. A kapitány közben a fogyatkozó édesvízkészletei miatt arra kérte a svédeket, hogy, biztosítsanak a legénységének friss vizet, akik ezt (egy hajóra emelt lajtoskocsi segítségével) meg is oldották. Ezután egy vizsgálótiszt lépett a szovjet tengeralattjáró fedélzetére, hogy ellenőrizze a giroszkópra vonatkozó állítást, eközben viszont belebotlott egy egész tekercsnyi igen részletes orosz nyelvű térképbe, amely a Karlskronai bázis környékéről készült – ilyesmire aligha lenne szüksége annak, aki akár Lengyelország, akár Dánia felé készült hajózni. Még meglepőbb volt, hogy a legénységi listán nem szereplő, a kapitánynál magasabb rendfokozatú tiszt is volt a hajón, aki ezen az úton "navigációs szakértőként" volt jelen. A svédek végül 10 nap után levontatták a tengeralattjárót, amely a határvizeknél várakozó két rombolóval együtt hazaindult. Az idegek végig pattanásig feszültek, a svéd légierő és haditengerészet a környéken folyamatosan járőrözött, noha a pocsék idő miatt egy esetleges balesetnél a személyzet túlélésére nem volt esély a fagypont körüli tengerben. A tengeralattjárót ezen a képen már úton van a nyílt víz felé, svéd hajók gyűrűjében.

Egy másik katasztrófa is majdnem bekövetkezett. A partvédelmi radarok észleltek a határ vonal mentén a szovjet hadihajóktól keletre két új radarjelet. Az ágyúk rááltak két nagy méretű hajóra, amelyet a két rombolónak gondoltak, ám a tűzparancsot végül nem kapták meg, mert az optikai azonosítást nem tudták végrehajtani a köd miatt – szerencsére, mert a ködből kiérve kiderült, hogy két német gabonaszállító teherhajó volt az, amelyek semmit sem tudtak az egész incidensről.

Az eset után Guscsint lefokozták, de maradt a szovjet haditengerészet kötelékében, a többi szovjet tisztről semmit sem tudni.

A következő években a szovjetek folytatták a behatolást a svéd felségvizekre, sőt, az is megesett, hogy egy kis méretű szovjet tengeralattjárót el is kaptak a haditengerészeti bázisnál telepített hálók, ám végül valahogy sikeresen meglógott, mielőtt a svéd nehézbúvárok bekopoghattak volna.

A szovjetek a vádakra azt reagálták, hogy ők sose lépték át a svéd vizek határait, kivéve a W-137-esként ismert zátonyra futott tengeralattjárót, akik tévedésből azt hitték Lengyelország partjainál vannak.

Az elkövetkezendő években Olof Palme svéd miniszterelnök közeledő politikát folytatott a szovjetekkel, és elutazott Moszkvába is. Azt szerette volna elérni, hogy a Balti vizek nukleáris fegyverektől mentesek legyenek. A szovjetek pozitívan reagáltak, és igyekeztek jó színben feltűnni, továbbá felmelegíteni az 1981-es incidens után fagyossá váló svéd-szovjet viszonyt. A svéd haditengerészet vezetői nem voltak ennyire lelkesek, egyenesen azt állították, hogy Palme Moszkvai útja hazaárulás, amit egy svéd napilap le is hozott a címlapján. Olaf Palmét 1986 február 28-án nem sokkal éjfél előtt lelőtték Stockholmban, az utcán, mikor a moziból hazafelé sétált feleségével (a feleségére is rálőttek, de ő később felépült). A gyilkos sose került elő, és a bűntény a mai napig megoldatlan maradt. Nem meglepő, hogy sok összeesküvés-elméletben szerepel a Palme gyilkosság. Ezek egyike, hogy egykori katonatisztek végeztek Palme-val a szovjetek felé való közeledés miatt.