Kedves barátunk Wape, aki különös érzékenységet mutat a biztonságpolitika iránt, a nemzetközi kapcsolatok és katonai talányok megfejtésében szintén jeleskedik, távoli országok történéseiben nem különben naprakész, szóval Wape ismét egy távoli ország távoli csücskébe látogatott el. Hogy miért ment oda és mit látott ott, inkább mondja el ő maga. Elöljáróban annyit, hogy én ezt a világvége dumát nem veszem be. Szerintem a dolog hátterében az áll, hogy Wape egy sporthorgász, a halban gazdag távoli vizeket keresi időről időre fel, csak nem akarja bevallani, nehogy rászálljon az APEH.

Szeretem a világvége helyeket. Azokat helyeket nevezem így ahol véget ér az út. Nem kell lepattantnak vagy szegénynek lennie a helynek, csak valaminek a végén legyen. Vannak nyilvánvaló világvége helyek, mint Gibraltár, az Itáliai-félsziget sarka, de lehet a Szelidi tó üdülőtelepének utolsó utcája (asszem IX-es utca) annak is a tóra néző vége. Ok, ez nem olyan izgalmas, vadregényes. Hát mondjuk ez sem igaz. Voltam például Å-ban a Lofoten szigeteken. Semmi más okom nem volt rá, mint hogy ott véget ér a Lofoten szigeteken végigfutó főút. Vadregényes? Nem mondanám, az út végén levő parkolót kb 3 méteres hófal övezte minden irányban, éppen tél volt.

De hogy jön ez ide. Életemben a világ végi helyek keresése (inkább bejárása, keresni nem kell, ott van a térképen) közben kétszer futottam be radarállomásokba. Ráadásul minden szándék nélkül. Nem vagyok az az őrült, aki ilyenekre vadászik. Persze a hadtörténeti, háborús múzeumok mindenhol érdekelnek, mindig felcsillan a szemem egy-egy hadihajó láttán, de annyira azért nem, hogy neten kinyomozott dolgok után elmenjek a világ végére. 

2000-ben Észak-Norvégiában utazgattam egy menetrendszerinti hajójárattal (Hurtigruten, mindenkinek ajánlom, aki még nem múlt 25 és szeret télen vagy ősszel Norvégiában utazni). Az északi sarkkörön jóval túl, kb mínusz 5-10 fok, a hajó kikötött Vardoban, amely az ország legszélének majdnem a legszélén van. Itt ér véget az E75-ös európai főút, amely Krétáról indul. (Mindkét térkép forrása a wikipédia).

A település régen prémvadászokból élt, van egy kis erőd a szigeten (talán a világ, vagy Európa legészakibb erődje, 1307-ben mikor megépítették még biztos az volt). A II.VH-alatt a németek elfoglalták a települést és néhány kisebb partizánakció után sajátos bosszút eszeltek ki. Az erőd épületében van egy gerenda, amelybe minden norvég király belevéste a nevét a bicskájával (visszacsekkolva a dolgokat csak egyetlen királyról lehetett szó, mert Norvégia 1905-ben független és VII Haakon 1905 és 1957 között uralkodott). Szóval a németek kivágták gerendát és bedobták a tengerbe. De az élelmes norvég halászok kiszedték éjjel és elrejtették a háború végéig. A gerenda ma visszaépítve van az erődben, rajta V Olaf és V Harald bicskafaragta nevével.

Nagyobb térképre váltás

Ez a történetet sehol sem találom, a neten, de biztos vagyok benne, hogy nem találtam ki. Viszont látom, hogy a kis erőd még mindig aktív. Állandó személyzete egy parancsnok és négy közlegény. Azon kevés erődök közé tartozik, amelyek jeles alkalmakkor díszlövést adnak le még mindig.

A második világháború idején a történet egy német bombázással kezdődött, majd három nap késéssel a megszálló katonák is megérkeztek 1940. július 20-án. Ekkor kezdődött el a „zászlóháború”, amely inkább jelképességével adott erőt és büszkeséget abban az időben a norvégoknak.

A németek érkezésekkor bevonatták a norvég királyi lobogót. Ezt idáig rendben is volt, de július 25-én az akkori parancsnok felvonta az állami lobogót, ami szerintem nem sokban különbözött a másiktól. Ezt a német parancsnok mikor legközelebb meglátta, ismét bevonatta. Ez volt a „zászlóháború” bevezető szakasza, innentől kezdve a németek októberig még ötször jöttek ki Vardo-ba (a bázisuk talán Vadso-ban volt, aminek megvan a külön története) bevonatták a távozásuk után felhúzott norvég zászlót, és felhúzták az új német zászlót. Az új német zászlót, mert a norvég parancsnok minden egyes alkalommal elégette az előző náci zászlót.

A merész vagy bátor Ronald Rye Rynning parancsnokra ezért egész Norvégiában emlékeznek. Ezzel a kis jelképes ellenállással a legrosszabb pillanatban adott egy kis büszkeséget a norvégoknak. Végül október végén Joseph Terboven a német megszállás irányítója (kvázi Quisling főnöke) személyesen jött el letartóztatni. Rynning előbb norvég, majd különböző német és lengyel hadifogolytáborokban töltötte életét. 1945 júniusában szabadult, egy hónappal azután, hogy Terboven öngyilkos lett bunkerében 50 kilo dinamit felrobbantásával.

Na ezt az erődöt nézegettem a reggeli fagyban (a hajó olyan 4-5 körül érkezett, kb. nyolcig a város egyetlen szállójában teáztam a sri-lankai portással, és néztük a CNN-en a tiszai ciánszennyezés nyomait). A múzeum és az erőd bejárása után még egy kicsit bóklásztam a városban, jártam a csendes, üres utcákat. Az út kissé emelkedett a település szélén, gondolkodtam, hogy felmásszak-e rá, amikor egy „fényképezni tilos táblát” láttam kitéve. Mi lehet a dombon túl? Felkaptattam, és ezt láttam.

Nagyobb térképre váltás

Kicsit meglepett, hogy lehet látni a Google Earth-on. Igazából az elmúlt 10 évben sose néztem utána, hogy mi volt az. Most, hogy a hétvégén ott jártam elég ok volt arra, hogy megtegyem. A norvég hivatalos verzió szerint ez egy radarállomás (a neve Globus II), amelynek feladata az űrszemét és a műholdakat figyelni norvég személyzet irányításával.

A Globus II helyén talán értelemszerűen a Globus I állt korábban. Ez a NATO rendszerben a Jeges tengeri szovjet tengeralattjárókról indított ballisztikus rakéták (SLBM) előrejelzésére szolgált. A bizonytalanság tárgya, hogy akkor ez a Globus II most egy norvég vagy egy amerikai dolog?

Ennek eldöntetlensége zavarja a norvég közvéleményt (az utóbbinak nem örülnek értelemszerűen). A norvég oknyomozó újságírók útnak is indultak Vardoba és az USA-ba, hogy megtudjanak valamit. Aki szeretné látni mozgóképen is a bázist (és a város egyetlen szállóját, ahol én is teáztam) az itt megteheti. 2:30, és 7:30-nál lehet látni az objektumot. A műsorban még vannak zavarba jött amerikai mérnökök, őszintén beszóló egykori kormányzati tisztviselők, faarcú titkosügyi miniszter („a titkosszolgálatok dolga, hogy titokban dolgozzanak, ezért nem mondhatok többet”) és a kedves norvég nyelv.

A nem-hivatalos verzió szerint a Globus II a US Air Force Space Command egyik bázisa, amely közvetlenül a Cheyenne Mountain bázissal (asszem itt játszódik a Terminátor utolsó részének záró jelenete) van összekötve, így onnan történik az irányítás. Ez a norvég szuverenitás szempontjából egyáltalán nem mindegy.

A másik kérdés, hogy mit csinál a radarállomás az űrszemét nézegetésén kívül. A források szerint egyértelmű, hogy az 1990-es években kifejlesztett AN/FPS-129 Have Stare rendszer valójában a Nemzeti Rakétavédelmi Program (NMD) részeként egyfajta korai előrejelző állomásként működik. Helyzeténél fogva (alig 40 km-re az orosz határtól) elég mélyen belelát a nagy orosz sztyeppébe. Érdekes módon a gyártó Raytheon üzleti brosúrájában maga is azt írja, hogy 27 méteres radar elsődleges feladata a ballisztikus rakéták elleni információgyűjtés.

Orosz kutatók szerint valahogy így:

Mit tud a Have Star rendszer? Orosz források szerint ez a létező legmodernebb követő és képalkotó radarrendszer a világon. Képes 10-15 centiméteres felbontású képek készítésére, amelynek akkor lehet hasznát venni, ha azt kell megállapítani, hogy a MIRV-esített (egy rakéta több robbanófej) orosz interkontinentális rakéta melyik robbanófeje valódi és melyik utánzat. Amíg nincs éles indítás, addig adatokat, „újlenyomatokat lehet gyűjteni az orosz tesztindításokról, hadgyakorlatokról.

Vardoban tehát ott pihen a Globus II, a környékbeli dombokról kiváló a kilátás. Ez az emlék mindig megmaradt bennem, végül is az ember ritkán fut bele egy hatalmas radarállomásba a semmi szélén, ha nem ez a foglalkozása. ;-) Ehhez képest 2006-ban a Nagy-Britanniához tartozó Shetland szigeteken ismét egy radar dómba botlottam. De ezt majd a következő posztban.