Ezen a blogon olvashattunk már érdekes brit légvédelmi erődítményekről, de a második világháború idején a németeknek is voltak hasonlóan rendhagyó kezdeményezései. Mivel az angolszász bombázók egyre többször ráfoltak rá Göring híresen pökhendi szavaira, miszerint a német légtérbe szövetséges repülő be nem teszi a lábát szárnyát, a németek kénytelenek voltak a légvédelmet erősíteni. Terveztek három erődtípust, amelyek elsődleges feladata a légvédelem volt, de amint azt látni fogjuk, másra is használták. Sőt, néhányat a mai napig használnak.
A repülőtechnika fejlődésével a légvédelem is jelentősen és sokat fejlődött. Mire a második világháború kitört, minden hadviselő fél rendelkezett viszonylag jól szervezett légvédelemmel. Ezek közül a csapatlégvédelem az éppen harcoló alakulatokat védte, míg az állandó telepítésű, helyhez kötött légvédelmi egységek főleg a lakosságot, vagy a fontos infrastruktúrát óvták az ellenséges repülőktől. Ez utóbbiaknál nem jött rosszul, ha preventív módon már a cél előtt rá tudtak lőni az ellenségre.
Előfordultak azonban egyes helyszínek, ahol - bár jók lettek volna a tüzérségnek - a helyi földrajzi adottságok nem kedveztek a telepítésnek. Ilyenkor a leleményes katonák megoldották a dolgot. Ha kellett, akkor már álló magas épületekbe helyeztek el légvédelmi fegyvereket, de volt olyan is, hogy ideiglenesen ácsoltak egy magas állványzatot, amiről lőhettek. Előfordult, hogy világítótornyok lettek kinevezve rögtönzött légvédelmi állássá, vagy éppen egy jobb sorsra érdemes szélmalom.
Az első, igazán légvédelemre szánt toronyszerűséget a briteknél építették fel. Ez a vasbeton lábakon álló platform Holton Heath közelében állt, és kettő is épült belőle, egymástól pár mérföld távolságra. Ezek a Királyi Haditengerészet Kordit Gyárát (Royal Navy Cordit Factory) védték, és 40 milliméteres Bofors ágyúkkal voltak felfegyverezve. Ezek a platformok ma is állnak, de teljesen kihasználatlanok, ráadásul látszik rajtuk, hogy elszállt már felettük az idő vasfoga. (bocsánat a durva képzavarért, de ez most jól esett.)
1940-ben a Royal Air Force először bizonyította be, hogy Göring egy igazi szájhős, viszont a német hadvezetésben nyilvánvalóvá vált, hogy ezek után bármikor, bármelyik német város, vagy ipari létesítmény kaphat bombazáport. Leginkább Hitler agya durrant el, ami nem meglepő, hiszen éppen erősen nyerésre állt, és erre pont a britek rondítanak bele a győzelmi jelentésekbe. Ki is adta az utasítást, hogy a főváros védelmében hozzanak létre három légvédelmi erődöt. Mivel régről szeretett rajzolgatni, le is skiccelte, mire gondolt.
A munkát egy Friedrich Tamms nevű építészmérnök kapta. A tervezésnél figyelembe kellett venni, hogy a védendő terület, nevezetesen Berlin elég nagy, viszont kevés a hely a hatékony tüzérség telepítésére, hiszen nagyvárosban nem lehet csak úgy ütegeket telepítgetni. Ráadásul az épületek mindenfelé akadályozták volna a szabad kilövést. Így hát a leendő építményeket olyan magasra kellett építeni, hogy ezzel a környező épületek fölé érjenek. Ennek tetejére aztán lehetett telepíteni a tüzéreket. Megszülettek a máig egyedülálló Flakturm-ok, vagyis légvédelmi toronyerődök.
Az első generáció
Az első három erőd valójában hat, irgalmatlan méretű épületet jelentett, mert egy erőd két épületből állt. Az elsőben, vagyis annak tetején csak a légvédelmi ágyúk és a kezelőszemélyzet tartózkodott. Ezeket a tornyokat nevezték G-toronynak (Gefechtsturm). A másik torony ettől távolabb állt, és a tűzvezetési pontot tartalmazta. Természetesen ennek a tetején is voltak fegyverek. Ezt L-toronynak (Leitturm) hívták.
Az első toronypár építése kiemelt fontosságú volt, és mindent ennek rendeltek alá. Még a Birodalmi Vasutak menetrendjét is módosították, hogy a nyersanyagokat a megfelelő időben le tudják szállítani. És bizony ezekből kellett bőven hozzájuk, főleg vas, beton és fa. Hogy mennyire volt fontos a dolog, azt jól szemlélteti, hogy mindössze hat hónap alatt el is készültek az építéssel. Hogy még fantasztikusabb legyen az építkezés mérete, lássuk, mekkora is lett egy ilyen betonbungi.
A G-torony magassága 39 méter volt, oldalainak hossza pedig 70 méter. A falak vastagsága 3 és fél méter volt. Nem átlagosan, hanem állandóan. Ezek után el lehet képzelni, mennyi anyagot öntöttek bele a mesteremberek. Az első generációs G-torony fegyverzete szintén impozáns volt, ezek az 5 méter vastag tetőn kaptak helyet.
(Mielőtt valaki kommentben jelezné, hogy elírtam valamit, itt szólok, hogy igen, 5 (öt) méter vastag volt az a tető.)
4 darab kétcsövű 128 milliméteres ágyú, néhány 30 milliméteres gépágyú, és 8 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyú volt telepítve a tetejére. A torony öt szintet foglalt magába, a tető alatti szinten a tüzérek körletei voltak, ez alatt kórházi létesítmény működött, majd jöttek az egyéb kiszolgáló szintek, ahol a lőszert és egyéb dolgokat helyeztek el. Az alsó szinten egy 10000 fős óvóhelyet alakítottak ki.
Az L-torony kissé szerényebb méretekkel épült. Ez is 39 méter magas volt, de oldalai „csupán” 50 x 23 méteresek voltak. A tető itt is öt méter vastag volt, amin egy FuMg 65 Würzburg radar, és 8 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyú települt. A G és az L tornyokat egy kábelalagút kötötte össze, amiben akár emberek is közlekedhettek. Az egyszerű tűzvezetés érdekében a G és az L torony teteje mindenképp egyforma magasságban kellett, hogy elhelyezkedjen. A Berlinben megépült három toronypár mindegyike egy parkban épült meg, nevezetesen a Tiergarten (Flakturm I.), a Humboldthain (Flakturm III.) és a Friedrichshain (Flakturm II.) kapott egy-egy ilyen repülőgép-, városkép- és zöldövezet-romboló betonszörnyet. Egy ilyen első generációs toronypárt (Flakturm IV néven) kapott még Hamburg is, a csodálatos nevű Heiligengeistfelden.
A berlini tornyok egy jókora, háromszög alakú területet fedtek le, és 360 fokban szabadon lőhettek. Egy torony össztűz esetén 8000 lövést adhatott le percenként, és ez akkoriban igen jelentős tűzerőnek számított. Ez természetesen a szövetséges repülőknek jókora veszélyt jelentett, de nem nagyon lehetett ellenük mit tenni. Ha a légvédelmi ágyúk lőtávján kívülről szerették volna az erődöket lebombázni, túl magasra kellett volna repülni, ebben az esetben viszont a bombák szinte biztos nem találtak volna célt. De mindegy is lett volna, mert ezeket az erődöket egyetlen szövetséges bomba sem tudta átlyukasztani.
Talán csak a híres brit Grand Slam-nek lett volna esélye. Így - ha tehették - nagy ívben elkerülték.
A háború végén a legénység jórészt már a Hitlerjugend tagjaiból állt. Berlin szovjet ostromában a légvédelmi tornyok jelentősége tovább fokozódott. Az eredeti 10000 ember helyett 30000 ember zsúfolódott itt össze, jórészt az alsó szinteken. A felső szinteken különböző múzeumok kincseit őrizték. Nem is lehettek volna nagyobb biztonságban, ugyanis az erődöket a szovjetek nem tudták sem szétlőni, sem bevenni. Az utolsó ellenállási központok is ezeknél az épületeknél voltak.
Aztán az újjáépítés egyik első mozzanataként a szovjetek nekiálltak eltüntetni az erődöket. Ötletük, robbanóanyaguk és főleg kedvük volt bőven, ám az erődök igen nagy falatnak bizonyultak még nekik is. Csak harmadjára tudták a Flakturm I-et felrobbantani, majd a romokat eltüntetni. Csak ezt az egy erődöt több időbe telt lerombolni, mint az összes többit együttvéve felépíteni. A Flakturm II-nek is kétszer estek neki, itt már nem vesződtek a romok elszállításával, inkább betemették azokat. A Flakturm III-nál már elfogyott a lelkesedés (mert hogy a trotil fogyott volna el, az kizárt) és ezt csak részben tudták lerombolni. Maradékában ma múzeum működik, de kilátóként és mászófalként is funkcionál. A hamburgi Flakturm IV viszont nem esett áldozatul a szövetségeseknek, és ma médiaközpont üzemel benne.
A második generáció
Mivel a tornyok beváltották a hozzájuk fűződő reményeket, elrendelték egy következő széria megtervezését. Ez lett a második generációs légvédelmi torony(pár). Itt a méretek némiképp változtak. A G-tornyok 42 méter magasra nőttek, oldalaik 57 méter hosszúak voltak. A falvastagság 2 méter, a tető 3 és fél méteres lett. A fegyverzet is kevesebb volt az első generációs tornyokéhoz képest, hiszen ide már csak 4 darab kétcsövű 128 milliméteres ágyút, és 8 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyút raktak.
Az ehhez tartozó L-torony magassága 44 méter volt, oldalai 50x23 méteresek lettek. Ennek tetején szintén egy Würzburg radar, és 10 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyú volt. A második generációs tornyokból két pár épült. Egyet, a Flakturm VI-ot szintén Hamburg kapta, míg a Flakturm VIII nevű Bécsben épült meg. A hamburgi tornyok közül az L-tornyot felrobbantották, de a G-toronynak csak a belső szerkezetét sikerült megrongálni. Mivel többet nem vesződtek vele, ez ma is megvan és kihasználatlan. Csupán a tetején vannak mobilátjátszó antennák. Bécsben viszont mind a két eleme megmaradt az erődnek. A G-toronyban a Bécsi Iparművészeti Múzeum raktára működik, az L-torony viszont kihasználatlan.
A harmadik generáció
A légvédelmi tornyok harmadik generációja már első ránézésre is jelentősen eltér az előbbiektől. Itt a G-tornyok kör alaprajzúak voltak, 43 méteres átmérővel, magasságuk viszont 54 méter lett. Fegyverzetük 4 darab kétcsövű 128 milliméteres ágyú és 8 darab négycsövű 20 milliméteres gépágyú volt. Az ehhez tartozó L-tornyok igazából második generációs tornyok voltak. Ezekből összesen két pár épült. A Flakturm V a bécsi Esterhazy parkban épült fel, míg a Flakturm VII nevű szintén Bécset rondítja Augartenben. Ez utóbbi egy belső lőszerrobbanás miatt hasznavehetetlenné vált, és ma mindkét tagja kihasználatlan. Viszont a Flakturm V-ben egy tengeri állatokat bemutató pompás akváriumot rendeztek be, sőt még egy kínvallató múzeumnak is jutott hely a toronyban.
Ennek az L-tornya viszont az Osztrák Szövetségi Hadsereg tulajdona. Érdekes, hogy a nyolc megépült erődből három a birodalmi fővárost, kettő Hamburgot védte, és ez legalább érthető is. Az viszont felettébb érdekes, hogy Bécs is három erődöt kapott… Bizonyosan volt katonai oka annak, hogy ezeket odarakták, nekem azonban úgy tűnik, hogy a kancellár úr Bécshez való ifjúkori kötődése legalább olyan nyomós érv lehetett.
Abban azonban szinte minden bécsi egyetért, hogy ennél rútabb valamik már nem is rondíthatnának bele jobban a császárvárosuk patinás hangulatába. Végezetül álljon itt egy kép az Augartenben álló toronypárról, a sógorokat különböző történelmi sérelmek okán lépten nyomon ekézők legnagyobb örömére.
Az utolsó 100 komment: