Alapjában véve gazdasági-pénzügyi kérdésről lesz szó, az már csak véletlen, hogy érintjük a nácikat és a francia kémeket, afrikai diktátorokat, gazdasági szabadságharcot, pénzügyi magánéletet, Obama elnök köreit, a magyar vez és persze Da Vinci-kód vagy a Moszad sem maradhatnak ki.
 

Mi is az a banktitok?

Tulajdonképpen annyit jelent, hogy a bank nem adhatja ki az ügyfél vagy a számla adatait, kivéve, ha bíróság kéri. Klasszikus esetben csak bűncselekmény esetén kérhetik a banktitok felfüggesztését. Svájc például korábban (de most se nagyon) adott ki adatokat, ha a kérelemben található bűncselekmény Svájcban nem számított bűnnek. Például ilyen volt az adókerülés. A közelmúltig nem adtak ki adatokat válás, csőd vagy más polgári eljárás során sem.

A panamai banktitok törvény annyira szigorúra sikeredett, hogy csak a kábítószer és emberkereskedőknek, valamint a terroristáknak és más hasonló kaliberű tett elkövetőinek kell attól tartaniuk, hogy valaha kiadják a pénzügyeikről szóló információt, de így is inkább tíz, mint öt év múlva. Azt azért fontos tudni, hogy a banktitok törvény korántsem az ügyfelek 0.0000001 (erős túlbecslés) százalékát kitevő bűnözőket védi, hanem a rendes klienseket az állami vegzálástól, a perektől, hitelezőktől. Egyszerűen a jogosan megszerzett és ott tartott pénz kezelésébe senki sem szólhat bele. Ez a pénzügyi magánélet egyik alappillére, nem véletlen, hogy annyira ellenzi az összes bürokrata, a mumbai révkapitányságtól a göteborgi adóhivatalig.

A svájci banktitok elég gyakran előkerül, ha globális pénzügyi és politikai körök diszkrétebb ügyeire terelődik a szó. Ha például az Alapító Atyák ötven százalékának másik blogját szemlézzük, akkor a következő konteókban játszik igen erős szerepet a svájci banktitok: A Roberto Calvi ügy, A nácik aranya, Egy pápa halála, A nagy német adókonteó.

Gyakran foglalkozik vele a sajtó, általában a megszűnéséről cikkeznek, naponta temetik a banktitkot, főleg a svájcit. Erről később. Azt biztosan tudjuk, hogy a svájci pénzkezelők háromszáz éve már védték a kliensek érdekeit, például a genfi bankárok hagyományosan a francia királyi család anyagi jellegű ügyeit kezelték.

Ezek a bankárok általában protestáns vallású és francia eredetű pénzemberek voltak, akiket a francia katolikusok kergettek egészen Genfig. Ennek ellenére XVI. Lajos például az összes pénzügyét (és ezzel körülbelül egész Franciaországét) egy Jacques Necker nevű svájci bankárral intéztette, aki háromszor lett francia pénzügyminiszter, és természetesen nagy sikert is aratott. Talán érdekes, hogy a Napóleon pénzügyeit intéző magánbank még ma is működik, bár kliensei manapság túl gyakran szerepelnek a híradásokban.

A banktitok első írásos említése 1713-ból származik, amelyben Genf kanton tanácsa megtiltja, hogy a bankárok bárkinek a pénzügyeiről információt adjanak ki, kivéve ha a kliens vagy a kanton tanácsa kéri. Meg is születnek az első banktitkot védő törvények, amelyek azonban a polgári és a munkajoghoz tartoznak. Majd 1934-től büntetőjogi kategóriába kerül, azaz megszegői bűncselekményt követnek el.

Az 1930-as évek teljes európai politikai palettájának felfestése nem ennek a posztnak a feladata, de Svájc helyzete megér pár szót. Egyszerűen két tűz közé kerültek, Németország és Franciaország semmilyen eszköztől sem riadtak vissza, hogy megszerezzék a pénzt, amit előre látó állampolgáraik rutinosan az országhatáron kívül helyeztek biztonságba. Nem is szólva arról, hogy a nagyhatalmak térkép-átrajzolgatási lázukban bizonyára nem feledkeztek meg Svájcról sem. Hitler elég egyértelműen jelezte, hogy a németajkú kisebbségre igényt formál, de a franciák sem vetették volna meg, ha néhány bankkal arrébb tehetik le a határőrök festői fakabátjait.

Franciaország és Németország a színfalak mögött már 1934-ben az egyre nyilvánvalóbban közelgő új európai mészárszékre készülődnek. Fabien Alberty képviselő hatalmas közéleti botrányt okozott Franciaországban, amikor nyilvánosságra hozta, hogy fontos “közszereplők”, köztük politikusok, bírók, gyárosok, egyházi méltóságok és médiacézárok Svájcban rejtegették vagyonukat. Hazafiatlannak és adócsalóknak (nincs új a nap alatt) nevezte ezeket az embereket, akik szerinte annyira naivak voltak, hogy nem vették észre, ezt a pénzt Svájc Németországnak adta kölcsön. A listán voltak a Peugeot-fivérek és a híres parfümdinasztia feje, Francois Coty is (ő van a képen).

Közben Németország sem tétlenkedett. Erről azonban mélyen hallgatnak a svájci banktitok ellenzői, persze pénzügyekben és politikában a pártatlan tájékoztatás nem az elsőszámú feladat, bár mondani illik. Az 1931-es pénzügyi krízis finoman szólva is nehéz helyzetbe hozta a Weimari Köztársaságot. Ezért nagyon szigorú pénzváltási és pénzkiviteli törvényt fogadtak el. Emiatt elkezdődött az ipari kémkedés. A német adó és vámhivatal ügynökei nyugodtan nyomozhattak, illetve kémkedhettek, mert a svájci törvények egyszerűen nem nyújtottak lehetőséget a megfelelő védelemre. Közben Németországban hatalomra került egy nagy étvágyú, és dizájnos bajusszal rendelkező úr, aki a pénzszerzésnek a politikai és hivatalnoki körökben már akkor is annyira divatos rablás nevű módját választotta. 

Kezdetben a bűnös számlatulajdonosokat egyszerűen deportálták, külföldön tartott vagyonukról (gondolom önként és dalolva) lemondtak a Harmadik Birodalom javára. 1933-ban a svájciak elkezdték a banktitok-törvény előkészítését, ugyanis a nácik egyszerűen már az ország függetlenségét veszélyeztették pofátlan lehúzásaikkal. Az új, júniusi törvény szerint minden német állampolgárnak be kellett vallania az összes külföldi vagyonát. A törvény megszegőinek büntetése: halál. 

Júliusban elfogadtak egy módosítást, amely lehetővé tette a teljes vagyonelkobzást az “állam ellenségeitől”, akik alatt a zsidókat értették, de nemcsak nekik volt pénzük, a törvényt tehát úgy fogalmazták meg, hogy a kereteibe mindenki beleférjen. A németes alaposságú végrehajtásáért a Gestapo felelt. Mindent megtettek azért, hogy kiderüljön van-e számlája a gyanúsítottnak, amint ez bebizonyosodott, jöhetett a kínzás, amelynek célja csak az volt, hogy az állam ellensége szépen aláírja, hogy mindene a náciké, bocsánat hazája törvényes kormányáé.

Tipikus nyomozati trükkjük az volt, hogy valamelyik SS-legényt polgári ruhába öltöztetve Svájcba küldték. Az ügynök bement a bankba és kijelentette, hogy pénzt szeretne tenni XY számlájára, akiről gyanították, hogy svájci bankszámlája van. Ha a bankár átvette a pénzt, megvolt a bizonyíték. Gyakran már az is elég alapot adott egy rendes hazai kínzáshoz, hogy az ügynök a bankár elutasító válasza esetén az “arckifejezéséből” arra következtetett, hogy van ott számla, csak nem mondják meg. Persze a trükk a számmal jelölt bankszámlák esetén nem működött, mert az ügyfélszolgálatos nem tudta kié a számla (erről később).

1934-ben három német kapott halálbüntetést azért, mert Svájcban volt bankszámlájuk. A svájciak nem tétlenkedhettek tovább, megszületett a banktitok törvény, amelynek értelmében börtönbüntetést kap az a bankár (és még sokan mások), aki bármilyen információt kiad az ügyfelekről. Az 1934-es törvény nemcsak az ügyfeleket, hanem a bankárokat is megvédte, hiszen megszűnt annak a lehetősége, hogy más törvények alapján kényszerítsék őket a számlainformációk átadására. A banktitok törvény azóta is Svájc függetlenségének egyik fontos jelképe, megvédték magukat, ügyfeleiket és a rájuk bízott értékeket a náciktól és persze mindenki mástól is.

1935-ben aztán tényleg túlzásba vitték a németek a visszaélést a svájci vendégszeretettel. Egy ügynök ugyanis Bázelben elrabolta Berthold Jacob zsidó menekültet és átvitte a határon. A közvélemény felhördült, óriási balhé lett a dologból. A németeknek vissza kellet adniuk Herr Jacobot. Megszületett az 1937-es kémkedés elleni törvény, amely tovább szigorította a banktitok kritériumait is. A második világháború alatt és közvetlenül előtte a svájci bankok szerepének megítélése általában nem túl kedvező. Az biztos, hogy történtek igazán súlyos visszaélések, de azt hiszem ezügyben mi sem kereshetjük más szemében a szálkát.

 
A klasszikus gazemberségek felsorolása:

1.) Mondjuk, egy vagyonát biztonságban tudni akaró német zsidó átvillamosozott a határon és bement a bankba. Megnyitotta a számlát. Amint kilépett az ajtón, a bankár rögtön átcsörgött az ügyeletes SS tisztnek. Amint az ügyfél hazaért, már várták a fiúk és rögtön eltették láb alól/elvitték a frontra/felszabadították munka által. Az igen gyors elhalálozást követően a bankár és tettestársa osztoztak a vagyonon. Természetesen történt ilyen, az emberi aljasság ugye végtelen, de azt semmiképpen sem lehet állítani, hogy ez sokszor vagy akár gyakran megtörtént volna.

2.) A másik klasszikus eset, hogy a náci elveszi a zsidótól/franciától/magyartól (a sor tetszőlegesen folytatható) pénzét és műkincseit, berakja az értékeket   egy svájci bankba, majd nyugodtan él a kamatokból brazíliai, argentin stb. hosszú szabadsága alatt.

3.) Aztán azt is feltételezték, hogy a svájciakkal folytatott német kereskedelem jelentősen meghosszabbította a második világháborút.

Svájci bankok és a Holocaust

Számtalan betét érkezett Svájcba a náci rezsimek uralma alatt (1933-1945), amelyet vagy az üldözöttek helyeztek biztonságba vagy éppen tőlük rabolták el. 1996-ban a bankok Holocaust alatt végzett tevékenységét vizsgálták és a svájci nagykövet az Egyesült Államokban beismerte, hogy több svájci bank is megtagadta a túlélők számára a hozzáférést számláikhoz, de vitatta az összeg nagyságát. A UBS egyik biztonsági őre nyilvánosságra hozta, hogy megsemmisítik a vészkorszakra vonatkozó dokumentumokat és felhívta a figyelmet létezésükre. Emiatt elvesztette az állását, életveszélyes fenyegetéseket kapott, így ő lett az első svájci politikai menekült az Egyesült Államokban. Később Dél-Kaliforniában telepedett le, több zsidó szervezet is segítette pénzzel, majd tanári állást kapott a Chapman Egyetemen.

Christopher Mieil, a UBS svájci óriásbank biztonsági őre, rendes esti őrjáratán egy nyitva felejtett raktárban pillant meg két nagy halom, a második világháború előttről származó iratot. Rögtön gyanút fog, hogy valami nem kóser, belenéz a papírokba és rövid gondolkozás után felhívja az izraeli nagykövetséget, akik nem tudtak gyors megoldást ajánlani. Emiatt az iratok egy részét kilopja magával a bankból és leadja a közeli, zürichi zsidó kulturális egyesületnél. A talált iratok az egykori Eidgenoessische Bankból származnak, amelynek profilja az együttműködés volt a náci Németország bizonyos köreivel. Berlin elestével a bank azonnal tönkremegy, a romokat a későbbi UBS, Svájc legnagyobb bankja olvasztja magába.

A UBS vezetése kijelentette, hogy az őr azért találhatta meg az iratokat, mert azokat éppen átvizsgálta egy, a bank által felbérelt történész, aki azt nyilatkozta, hogy a dokumentumok nem állnak összefüggésben a Holocausttal. Emiatt saját hatáskörben (!) megsemmisített belőle bizonyos felesleges(!) papírokat. Miután kipattant az ügy, a történészt természetesen elbocsátották.

1998-ban egy nemzetközi, történészekből álló kutatócsoport a Zsidó Világkongresszus felkérésére publikálta, hogy 1,25 milliárd dollárnak megfelelő mennyiségű aranyat raboltak el a nácik az áldozatoktól és hogy ezt a hatalmas mennyiséget a Svájci Nemzeti Bankban helyezték biztonságba. Ennek ellenére az SNB nem adta ki a mélysárgán csillogó nemesfémet, bár nemzetközi kártárítési ügyekben a többezer oldalas elemzések végigolvasása után majdnem mindig kiderül, hogy a kárpótlás mértéke az 1 hasraütés. 2000-ben egy amerikai bíróság 1,85 milliárd dollárnyi összeget ítélt meg a túlélőknek, svájci bankokkal szemben.

A náci rezsimek ideje alatt becsült adatok szerint ötvenezer számlát nyitottak Svájcban, de néhány bank megtagadta a kifizetéseket, főleg hiányzó halotti bizonyítványok miatt. Az úgynevezett Volcker-bizottság rovancsot tartott az összes svájci bankban és 1999-ben kiderült, hogy összesen 95 millió dollár értékű olyan vagyon van svájci széfekben, amelyek eredete és további sorsa kétséges, illetve valamilyen szempontból köthetők a náci érához. A 95 millióból viszont alig 24 millió dollárnyi köthető a vészkorszak áldozataihoz.

Aztán a svájci kormány felkért egy független (hahaha) nemzetközi szaktekintélyekből (főleg egyetemi professzorokból) álló testületet, hogy vizsgálják ki az ország második világháborús szereplését, főleg a svájci állam és a nácik kapcsolatát. A Bergier-bizottság szerint a németekkel (persze a többit nem vizsgálták) folytatott kereskedelem nem hosszabbította meg jelentősen a II. világháborút. Azt azért jegyezzük meg, hogy Svájc Németország és Franciaország közé szorult, minden háborús és semleges országból érkezett a rengeteg pénz (arany, gyémánt, műkincsek), amelyre a háború alatt és után is minden érdekelt fél helyzetétől függő eréllyel próbálta rátenni a kezét.

Forrásom, akinek a kilétét soha a büdös életben ki nem adom, a következőképpen írta le az átlagos tárgyalást, amelynek szereplői a svájciak, a másik oldalon legyenek mondjuk a magyarok (csehek, szovjetek, lengyelek, azaz bármelyik, az “ügyfelet képviselő”, igazából csak nevében demokratikus ország). 

- Kérjük a csitrillió dollárt aranyban és most.

- Tessék?

- Tudomásunk van róla, hogy a háború során meghalt Kovács János vagyona az XY bankban van, adják oda.

- Csak az ügyfélnek vagy általa megnevezett személynek adjuk át a betétet, már ha van ilyen számla egyáltalán.

- Két év szünet -

- Itt van a hozzájárulás a családtól, akkor vinnénk a pénzt.

- Két év szünet -

- Megkerestük a betétet, valóban létezik, de csak személyesen az ügyfélnek adjuk át.

- Két év szünet -

- Itt van a hivatalos, ellenjegyzett nyilatkozat, hogy mi, a magyar állam képviseljük özv. Kovácsnét.

- A svájci banktitok törvény alapján, ha bármilyen kétség merül fel arról, hogy az ügyfél esetleg nem saját akaratából nincs jelen / mond le a vagyonról / képviselteti magát, akkor nem adjuk át a betétet. Erről csak úgy tudunk meggyőződni, ha az ügyfél eljön és kizárólag ő és mi tárgyalhatunk.

- Önök megakadályozzák, hogy özv. Kovácsné hozzájusson jogos örökségéhez!

- (nagyon szép szóvirágokkal kifejezve) Ne nézzetek már hülyének, mi a törvényeinknek megfelelően az ügyfél érdekeit védjük és pont nem érdekel, hogyan raboljátok ki ti az embereket, emiatt vigyázunk mi a pénzre.

 1974-ben “találtak” egyébként 4.800.000 dollárnyi összeget alvó számlákon, amelyet két svájci segélyszervezet, valamint a lengyel és magyar állam között osztottak szét. Közben özv. Kovácsné nem mehetett ki, pénzt nem látott soha. Ez persze csúnya általánosítás, de eddig egyetlen embert sem találtam, aki állami közvetítés jóvoltából jutott a pénzéhez, amelyet egyébként személyesen, egy halotti bizonyítvány ellenében megkaphatott volna (idilli esetben). Ha valaki tud ilyen esetről, kérem szóljon, mert fontos lenne!

Ha már az előzmények bő lére eresztett taglalásánál tartunk, akkor eljött az ideje, hogy megemlítsük az anonim, vagy mai nevén “számmal jelölt” bankszámlákat. Ezek olyan számlák, amelyeknél régebben még a tulajdonos kilétét sem ismerte a bank, bárki beléphetett az ajtón és egy korábban kapott számsorral igazolta magát, majd vihette a pénzt. (A bárki jelen esetben olyan személyre vonatkozik, aki ajánlással érkezik, különben csöngethet nyugodtan az ajtón, amíg ráér). Ma már nem ilyen egyszerű a helyzet, a svájci bankok nagyon szigorúan veszik az “Ismerd meg a ügyfeledet” követelményt. Így a bankkal szerződést kell kötni, de az akta szépen bekerül az igazgató úr páncélszekrényébe és onnan bizony ki sem veszik. Minden további kommunikáció során a kódsort használják, például a számlaegyenlegen is, így elég nehéz bármit is bizonyítani a számlával kapcsolatban.

Szóval a legtöbb baj ezekkel a számlákkal van. Ha a tulajdonos mondjuk a Don-kanyar valamelyik kies lövészárkában fejezte be földi pályafutátását és nem adta át a kódot valakinek, akkor nyugodtan keresztet vethetett (bocs az esetleges vallási képzavarért) a pénzére. Ma is ott van és kamatozik, de “elvileg” a bankároknak fogalma sincs róla, hogy kié. A svájciak most már nagyon segítőkészek, mert a banknak a legjobb reklám, hogy előkerül a tulajdonos és felveszi az igencsak kikövéredett összeget (még tv sorozat is készült erről, amit otthon is vetítettek!). Csak nehéz bizonyítani, hogy valóban a tulajdonos vagy leszármazottja jelent meg, ráadásul a kód nélkül. De ezért van (többek közt) a svájci banki ombudsman és irodája, amely az elveszett számlákkal foglalkozik.

A svájci bankok sohasem teljesítettek rosszul, de ami a háborút követte, az még a nyugodtan jódlizó alpesi sajtkészítőket is meglepte: Elindult a roham, mindenki tuti biztos svájci számlát akart. Egyrészt, mert biztonságos, másrészt mert elkezdődött az (majdnem leírtam azt a csúnya szót, hogy offshore) az alacsony adózású kis pénzügyi központok virágkora! Bár azt is írhattam volna, hogy megteremtődtek a törvényes adóoptimalizáció, vagy az általános és nemzetközi adókerülés és adócsalás lehetőségei, attól függ, hogy emberi vagy állami/hatósági oldalról nézzük.

A svájci banktitokról szóló poszt második részében a diktátorok vagyonának elkobzásától tekintjük át a történeteket addig, hogy eljutunk a nagy nemzetközi einstandig, amikor a legkényesebb demokráciák vezetői is gátlástalanul összefognak a szervezet bűnözéssel, ha arról van szó, hogy le lehet húzni néhány svájci bankszámlát, illetve az is kiderül, hogyan úszta meg az Obama-stáb egyik kulcsfontosságú tagja a kihallgatást a valaha volt legnagyobb adócsalási ügyben, valamint szó lesz a legszégyenteljesebb nemzetközi alkuról a UBS-perben, ami egyértelmű utalás arra, hogy nemcsak törvényszegésre lehet biztatni embereket, de utána minden további nélkül el is lehet az ügyfeleket árulni, törvényt és más apróságokat megszegve. És persze ott a WikiLeaks, sikerült rögtön az első nagy dobással elárulni magukat, de ez már talán túl aktuális is, a hirtelen lefoglalt egyiptomi, líbiai és egyéb diktátorok számlái talán már bele sem férnek.

Amíg megjelenik a második rész, addig csemegének néhány olyan alkotás, amelyekben megjelenik a svájci banktitok:

A da Vinci-kódban szerepel egy képzeletbeli számla a Bank of Zürichben.

A Bourne-rejtélyben, a főszereplő Jason Bourne felébred az altatásból és egy svájci számlaszámot talál a bőre alá ültetve.

A München című filmben a Moszad-ügynökök pénze svájci bankszámlán pihen.

Az Inside Man című filmben egy amerikai fiatalember svájci bankban dolgozik a II. világháború alatt és tekintélyes összeget kap, gyémántokat és lopott kincseket is, együttműködéséért cserébe. A piszkos pénz segítségével elképesztő gazdagságot harácsol össze a következő hatvan évben.