Újra idegen tollakkal ékeskedik a blogunk, fogadjátok érdeklődéssel törzskommentelőnk, Fredddy kitűnő írását! Át is adom a betűt a szerzőnek:

Az elmúlt hónapokban sokat olvastam Caesarról és koráról, ezt a kis ismertetőt a galliai háború legnagyobb csatájáról azért ütöttem össze, hátha más is kedvet kap hozzá.

Mindjárt az elején említeném meg (időnként hivatkozom majd rájuk), hogy két igen híres ember is sokat foglalkozott ezzel a témával. Az egyik maga Caesar, Commentarii de Bello Gallico című könyve ma is a galliai események kutatásának egyik legfontosabb forrása. A másik III. Napóleon francia császár, aki igyekezett értelmes szabadidős elfoglaltságot találni magának, és hát mi is lenne császárhoz méltóbb hobbi, mint Julius Caesar.

Julius Caesar története című könyvében párhuzamot vont a római hadvezér és a maga, illetve bácsikája uralkodása között, de, ami ennél fontosabb, Franciaországban komoly ásatásokat végeztetett az egykori csaták helyszínén.

Caesar

Gaius Julius Caesar, a nagy római politikus és hadvezér a legtekintélyesebb római patríciuscsaládok egyikének fia volt. A Juliusok Róma alapítójáig, Aeneasig, rajta keresztül Vénuszig vezették vissza családfájukat, de előkelő származásuk ellenére a Kr. e. 100-ban született kis Caesar Róma Suburának nevezett, rossz hírű negyedében (a mai Via Cavour környéke) nőtt fel. Azért nem túl rossz anyagi körülmények között- a Juliusok egykor városszéli rezidenciáját valószínűleg egyszerűen körbenőtte a rohamosan terjeszkedő Róma, a Palatinusra költözni meg nem volt pénzük. A Caesar cognomen dús hajút jelent (cognomenjüket a rómaiak valamilyen tulajdonságuk vagy cselekedetük alapján szerezték (voltak köztük elég durva csúfnevek is), Caesarék családjában némileg rendhagyó módon a vezetéknévhez hasonlóan öröklődött apáról fiúra), a kortársak által máskülönben magas, jó megjelenésű férfiként leírt Caesar pedig minden volt, csak dús hajú nem, ritkuló hajának alig tudtak a római fodrászok valami vállalható formát adni. Másik testi hibájaként az epilepsziára való hajlamot szokták említeni, de Plutarkhosz leírását nem minden történész értelmezi így.

Az ,,öreg” Caesar korán, Kr. e. 85-ben meghalt, ekkor 15 éves fia lett a pater familias, a teljhatalmú családfő. A nősülést se halogatta sokáig, Cornelia Cinillát vette feleségül, egy befolyásos politikus lányát. Caesar nagybátyja, Marius, éppen ekkor volt pályája csúcsán, és a jó képességű fiatalemberből flamen Dialis, azaz Jupiter magas rangú papja lett. Állam és vallás ritkán járt annyira kéz - a - kézben, mint az ókori Rómában, a papi tisztségek egyben fontos politikai posztok is voltak. Nem volt olyan szervezett egyház, mint a keresztényeknél, hivatásos papi ,,kaszt” helyett a főpapi pozíciókat is az államot vezető politikusok töltötték be. Mikor másik nagybátyja, Sulla átvette a hatalmat, csak anyja, Aurelia befolyásos családjának (a Cottáknak) köszönhette, hogy megúszta a papi tisztség alóli felmentéssel és a fejével a nyakán hagyhatta el Rómát. Újdonsült világiként már nem kötötték a főpapot a katonáskodástól eltiltó szigorú szabályok, belépett a hadseregbe, és már itt megmutatkoztak későbbi katonai erényei. Ekkoriban Róma Kisázsiában újabb és újabb háborúkba bonyolódott a Mediterráneum keleti felének legnagyobb bajkeverőjével, Mithridatész pontoszi királlyal; az ifjú Caesart erre a hadszíntérre vezényelték. Első feladata inkább diplomáciai volt, Bithünia királyához, Nikomédészhez küldték követségbe (Rómának szüksége volt a flottájára), és olyan ügyesen tárgyalt, hogy homoszexuális hírébe hozták vele. (Bizonyítani senki nem tudta, de Caesar egész életében görcsösen próbált rácáfolni erre a pletykára, sok nő örömére és sok felszarvazott férj bánatára. Bár a görög kultúra begyűrűzése nagyot lendített a dolog elfogadottságán, a rómaiak többsége azért megmaradt masszívan homofóbnak. A görögöket pedig a legtöbb római lenézte, férfiatlan, sunyi, puhány alakoknak tartották őket. Caesar tehát elbúcsúzhatott volna a politikai babéroktól, ha sokáig tűri,hogy Bithünia királynőjének csúfolják.) Mütiléné ostrománál már csatában is részt vehetett, és egyből el is nyerte az egyik legrangosabb katonai kitüntetést, a corona civicát (annak járt, aki egy csatában megmenti polgártársa életét, megöli az ellenséget és a csata végéig kitart az esemény helyszínén). Sulla halála után visszatért Rómába,  ügyvédként működött, itt szónokként is hamar hírnévre tett szert, és lerakta később párját ritkító népszerűsége alapjait. Egyszer még járt Kisázsiában, Rhodoszon képeztette tovább magát egy retorikai iskolában. Ekkor történt, hogy kalózok fogságába esett, akiktől felháborodva követelte, hogy a szokásos váltságdíjnál többet számítsanak fel érte, nehogy már csak annyira tartsák, mint az átlagos rangjabeli macskajancsit. Kiváltása után hajóhadat toborzott, visszatért, és megölte őket. Mithridatész újabb akciójának elhárításában is sikeresen vett részt egy saját szakállára szervezett kisebb sereggel. Rómában aztán elindult a politikai pályája, katonai tribunussá, questorrá, majd pontifex maximusszá választották. Felesége meghalt gyermekszülésben, Caesar egy évre rá, Kr. e. 67-ben, questori megbízatása után házasodott meg másodjára, Pompeiát, Sulla unokáját vette feleségül. Öt évvel ezután, Kr. e. 62-ben pedig Hispánia kormányzója lett. Hispánia bányáinak köszönhetően gazdag ország volt, a nyughatatlan helyiek miatt viszont nem volt könnyű a rómaiak élete - egy Caesarhoz hasonló politikai és katonai zseni számára ideális terep volt a bizonyításra. Meg is csinálta a szerencséjét, és az itt szerzett tapasztalatoknak később nagyon jó hasznát vette

Galliában.

Dicsőséges hazatérése után consul lett, de sikerei és vagyona növelésével hatványozottan nőtt irigyei és ellenségei száma is; rendhagyó megoldásai bosszantották az optimatáknak nevezett befolyásos konzervatív szenátorcsoportot. Consulsága majdnem botrányba is fulladt, consultársa, Bibulus, az optimaták közé tartozott. A helyzetet az első triumvirátus stabilizálta, melyet két igen befolyásos politikustársával, Pompeiusszal és Crassussal alapított. Consuli évében, Kr. e. 59-ben házasodott meg harmadjára (Pompeiától elvált), Calpurniát, az előző évi consul lányát vette el.

Történetünk helyszínére tulajdonképpen akkor érkezett meg, amikor consulsága után proconsul lett a Birodalom északi részein. A proconsuli tisztség meghosszabbított consuli jogkört jelentett az adott területre vonatkozóan, magyarul a proconsul volt az itteni civil közigazgatás feje és egyben az itt állomásozó katonaság főparancsnoka is. Az évente választott két consulnak a hódítások miatt egyre több munka jutott, ezért hivatali évük végén gyakran megszavazták nekik a proconsuli megbízatást is, hogy az egyre növekvő Birodalom problémás zugaiban kellő eréllyel folytatódhasson a rendteremtés. További előny volt, hogy a tisztség birtokosát a consulokhoz hasonlóan csak a megbízatás lejárta után lehetett bíróság elé idézni, így időlegesen mentesítette az embert a politikai ellenfelei által nyakába akasztott vélt, vagy valós bűnöket számon kérő perektől. Korrupció, hatalommal való visszaélés, állam vagyonának kurtítása - a hatalomhoz és gazdagsághoz vezető úton könnyen megesett az ilyesmi bármelyik római politikussal, ha véletlenül mégsem, akkor még mindig ott voltak a hamis vádak és a részrehajló esküdtek. Hősünk szokatlanul hosszú, öt éves megbízatása tehát jó pozíciót jelentett a római hatalmi harcokban. Caesar proconsuli impériuma három provinciára terjedt ki, ő kormányozta Illíriát (a volt Jugoszlávia nyugati fele) és a két Galliát: Alpokoninnenit (a mai Észak - Olaszország), és Alpokontúlit (a mai Franciaország). Ezek nem voltak annyira elit helyek azért, a római urak általában a dús kalászt érlelő napfényes Dél vagy a kincsekkel teli Kelet valamelyik helytartói székére ácsingóztak. A nagyszájú suburai ügyvéd meg hadd hajkurássza csak a sok büdös barbárt azokban a csúnya, ködös erdőkben... - erre a feladatra négy légiót kapott.

A római sereg

A híres római légiókról már biztos mindenki hallott, úgyhogy csak röviden foglalnám össze a Caesar idejében aktuális tudnivalókat.

Marius reformjai után a római hadsereg profi hadsereg lett, a társadalom minden rétegéből (tehát jelentős részben a szegények közül) toborzott hivatásos katonákkal, akik a szolgálatért pénzt, leszereléskor pedig földet kaptak. Az alapegység a légió volt (teljesen feltöltve 5-6000 harcos, kiegészítő egységek létszámától függően), minden légió tíz cohorsra tagolódott, egy cohorst pedig hat centuria alkotott (az első cohorst esetleg több). A centuria 80 katonából állt, tartozott hozzájuk pár főnyi szolga (valószínűleg velük volt meg a 100 ember, amire a centuria neve utal), és 10 teherhordó öszvér. A centuriák élén a centuriónak nevezett tisztek álltak. Ők voltak a hadvezér legszilárdabb támaszai, mert érdem alapján léptették elő őket a katonák közül, ellentétben a magasabb rangú tisztekkel, a legátusokkal és prefektusokkal, akik politikai alapon kerültek a sereghez. A centuriák (és a centuriók)  közül cohorson belül az első volt a legtekintélyesebb, a légió élcsapata pedig az első cohors volt. Az első cohors első centuriájának élén a primus pilus állt, az egész légió tulajdonképpeni rangidős parancsnoka. A szolgák a katonák körüli csicskamunkát végezték: vízhordás, ételkészítés, stb (a római katonák igen elfoglalt emberek voltak, ha nem harcoltak vagy meneteltek, akkor ástak, vagy építettek valamit). Az ő tevékenységük is jól meg volt szervezve, így a római légiót nem lassította a korabeli hadseregeket sokszor szinte megbénító, családtagokból, kereskedőkből, kurvákból és mindenféle ingyenélőkből álló, lassan vánszorgó támogató oszlop.

A római légionáriusok lorica hamatának nevezett lánctunikába öltöztek, fejüket bronzsisak védte, bal kezükben négyszögletes pajzsot hordtak, nagyjából, mint a bal oldali képen. Az acélsisak és a népszerű ábrázolásokon sokszor megjelenő acéllemezekből készült páncél (a lorica segmentata) csak később, talán Augustus korától volt jellemző viselet. A katonák lábbelije a jellegzetes római caliga, egy sűrű fonású, magas szárú, szöges talpú szandál volt. Hideg időben is ezt hordták, egy vastagon kitömött zoknival (a zokni - szandál kombó menőségének zenitjén volt ekkor). Gladiusnak nevezett rövid kardjuk szoros alakzatban is jól használható volt döfésre és vágásra is (a hegyénél kicsit megvastagították, így szinte hentesbárdként lehetett aprítani vele az ellent), ezt egy tőr, és néhány pilumnak nevezett hajítódárda egészítette ki. A hajítódárdának hosszú vashegye volt, a pajzsot átütve el tudta érni a mögötte álló embert, becsapódás után pedig elgörbült, hogy ne tudják visszadobni. (Csata után összeszedték és könnyedén egyenesre kalapálták őket, a felkészült római hadsereg természetesen vitt magával megfelelő kovácsfelszerelést).
A centuriókat keresztbe fordított sisakforgójukról lehetett megismerni, és egy szőlőtőkéből kialakított bunkósbot is a felszerelésükhöz tartozott. A tiszteknek a görög hoplitákéhoz hasonló lábszárvédőjük volt, a főtisztek (és gondolom, a vezérkar alacsonyabb rangú, de gazdag tagjai) pedig láncing helyett meztelen mellkas/has formájára kalapált, díszes és drága mellvértet viseltek.

A sereg estére

tábort vert,

amit reggel lebontottak. Ezzel minden nap órák mentek el (ahogy a katonák hozzászoktak, persze egyre kevesebb, és mondani se kell, hogy az utolsó sátorcövekig pontosan meg volt szervezve, mi hová kerüljön), de nem sajnálták rá az időt, és sokszor bizonyult sorsdöntőnek ez az előrelátás. Az egyéjszakás tábort csak sánc és karófal védte (minden katona vitt magával sánckarót), a hosszabb időre szántat már árok és őrtornyok is, igazi kis vár volt. A személyes felszerelésnek sánckaróstul - páncélostul - élelmestül tekintélyes súlya volt, akár 30 kg is, ennek ellenére a légiók viszonylag gyorsan tudtak haladni. A tempót csak napi 4-5 óráig bírták (és tábort is kellett építeni), ezalatt 12-15 km-t tettek meg, Julius Caesar viszont hírhedt ,,hajcsár” volt, ő 20-25 km-t is megkövetelt katonáitól.

Mint látható, a légió gyalogos sereg volt, lovon csak a tisztek és a felderítők jártak (nagy hatást tett a katonákra, amikor Caesar csata előtt elvezettette a lovát - ezzel megfosztva magát a lehetőségtől, hogy meneküljön, vagy legalábbis katonáinál gyorsabban tegye ezt). Bár a kengyel feltalálása előtt a lovasság még nem volt olyan döntő fegyvernem, mint a középkorban, a rómaiak természetesen felismerték a jelentőségét (Galliában sok olyan csatát vívtak, ahol csak lovas egységek ütköztek meg egymással). A gond csak az volt, hogy Rómában a lótartás úri hobbinak számított, mert jó legelőből nem volt sok, gabonából meg a kétlábú lakosok is behozatalra szorultak. Róma ,,lova” a sokkal igénytelenebb öszvér volt, öszvérek húzták a fuvarosok szekereit, cipelték a katonák felszerelését, öszvérek csináltak mindent, amihez egy rabszolga ereje már nem volt elég, illetve egy főemlős intelligenciája még nem volt szükséges. A seregeket kiegészítő lovasságot ezért nagyrészt az ilyen-olyan csatlós népek adták. De a segédcsapatok (auxilia) közt voltak íjászok, parittyások (nem a  szomszéd bácsi ablakát kicsúzlizó Pistikére kell gondolni, a parittya jó kezekben igen hatékony lőfegyver volt), sőt, többé-kevésbé római módra szervezett nehézgyalogság is, amit az adott helyen és politikai helyzetben a hadvezér össze tudott szedni.

Végül ejtsünk szót a

római tüzérségről.

Ez különféle torziós elven működő hajítógépeket jelentett, ostromoknál jó hasznukat vették, de egyes kutatók szerint nehézkességük ellenére néha nyílt csatában is bevetették őket. Caesar leírása szerint Avaricum ostrománál skorpiókkal (a legkisebb hajítógép neve) szedték ki a védőket az ostromlott fal egyik kulcspozíciójából, szóval pontosságuk akár azt is megengedhette, hogy a mai rombolópuskákhoz hasonlóan használják őket.

Caesarnak tehát (kezdetben) négy római légiója volt: a VII, VIII., IX. és X. számúak, a sereg elitjének a  X. számított (,,Caesar nemcsak rendkívül kedvelte a tizedik légiót, de bátorsága miatt ebben is bízott meg a leginkább." - a saját szavait idéztem). Melléjük a szövetséges gall törzsek (főleg a haeduusok [egyes forrásokban aduusok] és a remusok, Róma régi barátai) és a germánok adták a lovasságot. Róma nem nagyon volt beszélő viszonyban a germán törzsekkel, ezek a lovasok valószínűleg saját szakállukra csaptak fel Caesar katonáinak- megszimatolták a vér és az arany szagát, ezektől a dolgoktól pedig hat ökörrel se lehet távoltartani egy igazi germán harcost. Az mindenesetre biztos, hogy Caesar jó hasznukat vette, már csak azért is, mert a gallok politikai intrikái nem érintették őket, minden gall törzset egyformán utáltak. Félelmetes hírüket sokkal inkább szívós vadságuknak és nagy testi erejüknek köszönhették, mint fegyverzetüknek (karddal, pajzzsal és hajítódárdával voltak felfegyverkezve, páncélt és sisakot ritkán viseltek), a lovon néha egy gyalogost is magukkal vittek a csatába. Nem irigylem azt a lovat, amelyiknek két nagy termetű germán harcost kellett cipelnie a hátán, bár valószínűleg nem volt nagy távolságokról szó. (Az első világháborúban előfordult egyébként, hogy a kozákok két orosz gyalogost is vittek magukkal.) A germánokat Caesar a csaták elején általában visszatartotta, kivárta azt a pillanatot, amikor a legnagyobb hatást teszi a rohamuk, és csak ilyenkor eresztette a pihent és kellően felspannolt harcosokat az ellenségre. A germánok a saját apró, satnya, de szívós lovaikat használták, nyereg nélkül ültek a hátukon. Megvetették a nyerget használó puhányokat, ezért aztán nem ijedtek meg az általában létszámfölényben lévő gall lovasságtól. Sem.

Voltak egyéb kiegészítő egységek is, a források a krétai íjászokat, a baleári parittyásokat és a numidiai könnyűlovasságot tartják említésre érdemesnek. Nem tudjuk, mennyi gall segítette a római sereget fuvarosként, útikalauzként, kémkedéssel és hasonló dolgokkal, de az biztos, hogy egy ilyen hadjáratsorozatot nem lehet jelentős számú kollaboráns nélkül levezényelni.

Caesar sokat követelt a katonáitól, de igyekezett jól bánni velük, amit azok meg is háláltak. Avaricumnál például kikérte a véleményüket a visszavonulásról, és csak azután szánta rá magát az ostrom folytatásra, mikor a katonái megnyugtatták, hogy a nehézségek ellenére is hajlandóak a végsőkig harcolni.

Gallia

Alpokontúli Gallia, melynek Caesar a kormányzója lett, az egész mai Franciaországot és Belguimot magába foglalta, némi svájci, német és holland területtel együtt. Igen nagyvonalú megbízatás volt, mert ebből ekkor még csak a később Narbonensisnek nevezett Dél-Franciaország volt ténylegesen római kézen.

(Augustus korában nevezték el így, Caesar idejében Provincia, vagy egyszerűen Gallia néven tisztelték, de az egyértelműség kedvéért a továbbiakban a Narbonensis nevet fogom használni.) Narbonensis a többihez képest viszonylag civilizált helynek számított, köszönhetően a korszak egyik legnagyobb városának, Massiliának (a mai Marseille), és a már fél évezrede ott tanyázó görög és főníciai kereskedőknek. Az igazi kihívás északon volt, ezt a nagyobbik részt Gallia Comatának, azaz Hosszúhajú Galliának nevezték. Hogy egyszerű legyen, később Augustus felosztotta három részre, a délnyugati rész lett Aquitania, az északkeleti Belgica, a kettő között pedig Celtica, avagy Gallia Lugdunensis.

Hosszúhajú Gallia a maga barbár módján gazdag tartomány volt, nagy városokkal, erődökkel, bányákkal. Nem volt azonban sem egységes, sem békés, lakói, a kelta származású gallok egy csomó kisebb-nagyobb törzsre oszlottak, amelyek között ritka volt a teljes egyetértés. Caesar Belgica népét tartotta a legharciasabbaknak, ami nem is csoda, igazi nem vénnek való vidéken éltek, jó messze a civilizációtól, és jó közel a germánokhoz (egyesek szerint volt is némi germán beütésük, de persze nem III. Napóleon ennek az elméletnek az élharcosa). Amikor nem háborúztak, a gallok azért viszonylag kényelmesen éltek, más népekkel élénk kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak. A gall törzsek fanatikusan vallásosak voltak, (főistenükként Caesar Mercuriust nevezi meg, a mesterségek, utazás és a kereskedelem istenét), a druidáknak nevezett papi kaszt a törzsi viszályokon felül állt, ők adták szájról-szájra a gallok verseit, történeteit, és időnként emberáldozatokat is végeztek.

A gallok és a rómaiak jó viszonyát még Brennus gall vezér alapozta meg, amikor a Kr. e. 4. század elején feldúlta és kifosztotta Rómát. Ilyesmitől történetünk idején már nem kellett tartani, de a gallok mögött, a Rhenusnak nevezett Rajnától keletre fekvő sötét, baljós, végtelenbe nyúló erdőkből még veszélyesebb ellenség bukkant föl: a germánok. Istentelen (csak a napot, holdat, meg hasonló, szemmel látható dolgokat tisztelték), vad népség, akik egész életüket vadászattal, harccal és katonai gyakorlatokkal töltötték. A germán törzs számára a minél nagyobb gyepű jelentette a dicsőséget, így aztán szorgalmasan pusztították a szomszédaikat.  Bár Kr .e. 101-ben Marius végül legyőzte és megsemmisítette a Róma felé nyomuló hatalmas germán hadat, létszámuk és megjelenésük puszta ténye megdöbbentette a rómaiakat. A szívós és kemény ellenfélnek számító, megzabolázhatatlan gallok fegyelmezett japán óvodáscsoportnak tűntek a germán törzsek mellett, és maradt még elég ott, ahonnan ezek jöttek! Nem tudni pontosan, hogy a Kr. e. I. század közepén mennyire voltak a germánok inváziós kedvükben (már azon túl, hogy a férfiak halála után gyakran nekik kellett kimenteniük az asszonyokat a Rajna-vidéki gall települések égő házai közül :P), és mennyit tett hozzá a történethez  Caesar, hogy a galliai beavatkozást igazolja; az azonban biztos, hogy egy komolyabb inváziónak Gallia Comata nem tudta volna útját állni. Annál is inkább, mert Caesar színre lépésekor még gall szemmel nézve is kaotikus viszonyok uralkodtak az országban. Ha pedig Gallia Comata elesik, a következő célpont Itália. (Bár Marius germán háborújában előfordult ilyesmi, elég valószínűtlen volt, hogy a germánok egyenesen átkelnek az Alpok vastagján. Inkább kerülőúton, Gallia, illetve a mai Magyarország felől jöhettek.)

Galliának nem volt állandó serege, a katonai erőt törzsenként, vész esetén gyűjtötték csak össze. Ennek ellenére bátor, szívós és ravasz ellenfelek voltak, az állandó törzsi háborúkban a köznép is hozzáedződött a kardforgatáshoz. A

gall sereg

magvát a törzseket vezető nemesek és harcosokból álló sleppjük adta, ők, ha tudtak, lovon, időnként harci szekéren vonultak csatába. (A gallok imádták a lovakat, a germánokkal ellentétben kiváló lótenyésztők voltak.) Volt pénzük bőrvértre vagy láncingre, és fémsisakra is. Pajzsot és hosszú kardot hordtak, és dárdát is használtak, amit közelharcban is forgattak, de szükség esetén az ellenségre hajították. A derékhadat a harcosok által nem sokba nézett, szegényebb gallok tömegei alkották, páncél nélkül, pajzzsal, karddal és hosszú lándzsával felfegyverkezve. A rendszeretet és a fegyelem nem tartozott a gall hadviselés erős oldalai közé, legtöbbször terv nélkül, fegyelmezetlenül rontottak az ellenségre. Ezt a jól szervezett és fegyelmezett római sereg könnyen a javára fordíthatta. A seregek utánpótlását se szervezték meg rendesen, mindenki vitt magával annyi élelmet, amennyit jónak látott, aztán vagy elég lett, vagy nem.

A védekezés eszközei az oppidumnak nevezett várak voltak, ezek hegytetőkön, vagy hasonló, jó kilátást biztosító helyeken magasodtak. (A kelta La Tène kultúra kezdte őket építeni, a késői vaskorban a Pireneusoktól Anglián keresztül Magyarországig rengeteg volt belőlük. Nem egyszerűen erődök voltak, hanem inkább jól megerődített városok, a vad viszonyok miatt érdemes volt minden fontos dolgot védett helyre telepíteni, innen irányították a környéket, és a birtokló törzs státusszimbólumaként is szolgáltak. Általában többször tíz hektár nagyságúak voltak, a rekorder angliai Stenwick 350 hektár.) A falakat sokszor csak cölöpök közé döngölt föld alkotta, de Galliában a murus gallicusnak nevezett módszer terjedt el, itt vízszintesen keresztbe rakott gerendák közé töltötték be a kavicsot illetve a földet, kívülről pedig kővel burkolták. A kő és a föld megvédte a fát a tűztől, a fa viszont rugalmasságot adott a falnak, jól ellenállt a faltörő kosok ütéseinek.

A gall háború

Ott állt tehát Caesar pénzre (a politikai karrier sokban volt ám) és dicsőségre (triumvirtársai, Pompeius és Crassus már begyűjtöttek pár győztes hadjáratot) éhesen, három provinciával, és négy légióval, akik mellé nemsokára Alpokoninneni Galliában saját költségén felszerelt még kettőt, a XI-est és a XII-est.

Illíriából (a mai) Magyarország és Ausztria irányába lehetett volna hadakozni az Alpok környékén fészkelő germán törzsek ellen, Galliában meg ott voltak ugye a gallok. A dilemmát a  helvétek döntötték el, akik a mai Svájc területén éltek, de egyszercsak elegük lett belőle, és megindultak nyugatra új hazát keresni. A háromszázezres népvándorlás (ez bruttó szám, nőkkel, gyerekekkel, aggastyánokkal együtt) persze nem tetszett az útjukba kerülő gall törzseknek, akik Caesar beavatkozását kérték. Ő örömmel sietett a segítségükre, és visszakergette a helvéteket felperzselt falvaikba (maguk perzselték fel, hogy ne legyen kedvük visszamenni). Ezt egy germán támadás követte a Rajnán túlról, a suebusok törzse ruccant át egy kis rendetlenkedésre Ariovistus vezetésével. Caesar katonái nagyon féltek felvenni a harcot az ismeretlen tájon a  félelmetes germánok ellen, de a proconsul szónoklatában megfenyegette őket, hogy ha kell, szégyenszemre egyedül a X. légió élén áll ki Ariovistus seregével szembe. Erre persze összekapták magukat, és bebizonyították a vezérnek, hogy érdemesek a bizalmára- a germánok véres fejjel kotródtak haza, maga Ariovistus feleségeit és lányait hátrahagyva alig bírt hazacsónakázni a Rajnán túlra. A csata után a sereg téli táborba vonult a Rajnától nyugatra.

A táborverés már a

belga törzsfőnökök

agyát is beindította, lehet, hogy ezek az itáliai jóemberek nem ám csak úgy beugrottak Galliába szelfizni az Eiffel-toronnyal, hanem hosszabb távú terveik is vannak- üssünk egyet rajtuk, mielőtt nagyon ideszoknak. A döntő csatát Kr. e. 57-ben a rómaiak által Sabisnak nevezett Sambre folyónál vívták meg, Caesar majdnem veszített, de idejében gondoskodott az utánpótlásról: két újabb légiót toborzott saját költségén Alpokoninneni Galliában (XIII. és XIV.), akiket Titus Labienus legátus (A lovagi családból származó Labienus Caesar legtehetségesebb legatusa volt, komoly politikai ambíciókkal- mivel Picenumból - az olasz csizma vádlija - származott, Gallia után földijéhez, Pompeiushoz csatlakozott, és a Caesar-ellenes liga legtehetségesebb és legtovább ellenálló vezére lett.) Vezetésével lóhalálában a helyszínre rendelt és végül az ő megérkezésük fordította a rómaiak javára a csatát. A belga törzsek óriási vereséget szenvedtek, csak ötszázan élték túl a háromszázezerből (ezek Caesar számai, van, aki vitatja).

A következő évek

kisebb csatákkal és békefenntartással teltek. Caesar megosztva-uralkodva próbálta a civakodó törzseket Róma aklába terelni: a lázadókat dulván a padlóla dobta, a menthetőnek ítéltekkel megpróbált szövetségeket kötni. Caesar egyébként nem volt vérengző ember, ellenségeivel viszonylag türelmesen és könyörületesen bánt Galliában és a polgárháborúban is- hitt abban, hogy jobb hasznukat veszi akkor, ha legyőzhetetlenségét és könyörületességét demonstrálva saját szolgálatába állítja őket, mint ha legyilkolásuk után bizonyítási vágytól égő örökösök és elvakult bosszúállók új nemzedékét szabadítja magára. (Azon a bizonyos március idusán aztán drága árat fizetett ezért a tévedéséért. Utóda, Octavianus, igyekezett tanulni az esetből...) Persze ez elég nehezen ment, ha valahol levert egy lázadást, a háta mögött kitört két másik. A légiók általában külön táboroztak, és gyorsan odasiettek, ahol szükség volt rájuk, mivel még Caesar sem tud egyszerre több helyen lenni (bár csapatai gyors menetelése miatt a gallok néha ezt hitték), ezekben a csetepatékban nagy felelősség hárult legatusaira is. A gallok megpróbálták a rómaiakat elvágni az utánpótlástól: az erődített légióstáborok kemény diónak bizonyultak, de a messzire bóklászó élelembeszerzők annál jobb célpontok voltak. A rómaiak azonban tanulékony népek, hamar rájöttek, hogy a szomszéd tehenének döglésére spekuláló honfitársakkal körülvett egyszeri gall putrifalu se nagyon szereti, ha nincs télen mit enni, így ők is sokszor alkalmazták a felperzselt föld taktikáját. Kr. e. 56-ban Caesar Armorica (a mai Bretagne, Franciaország északnyugati nyúlványa) ellen vezetett egy nagyobb hadjáratot, a venetusok törzse ellen, akik tehetséges hajósok voltak. Caesar katonáival hajókat építtetett (!!! igen, ennyi mindenhez értettek), és a tengeren verte meg őket, ezt a területet is biztosítva Róma számára. Ha a térképeknek hinni lehet, Asterix és Obelix is itt laktak, az osismiusok törzsének tagjaiként- biztos elfogyott a csodaszörp, de behódoltak ők is, nem kell mindent elhinni, amit a tévében mutatnak.

Az elfoglalt Galliából Caesar expedíciókat vezetett Britanniába és a Rajnán túlra is (itt csatlakoztak seregéhez a germán lovasok), így demonstrálta Róma felé, hogy légiós nem járta tájakra is el tudja vinni a sasokat, a gallok felé pedig, hogy a jó Császár Gyula bácsi képes a Gallián kívülről jövő fenyegetéssel is szembeszállni.

Időnként azért a gallok is értek el sikereket. Kr. e. 54-ben

Ambiorix

vezetésével (szobra jobbra) az eburók és más hozzájuk csatlakozott belga törzsek 15 cohorsot (másfél légiónyi katonát!) mészároltak le, amikor az őket vezető, egymással vitatkozó két legátust (Sabinust és Cottát) csellel rávették, hogy hagyják el a jól megerődített táborukat. Már a következő évben egy másik legátus, Quintus Tullius Cicero (Marcus Tullius Cicero, a híres szónok öccse) táborát a nerviusok vették ostrom alá, de őt megmentette a Britanniából visszaérkező Caesar. Ha valaki látta az HBO Róma c. sorozatát, talán emlékszik a két főszereplő katonára, a becsületes Lucius Vorenusra és a heves vérű Titus Pullóra. Ők valóban létező személyek voltak, Caesar ír róluk A gall háborúban, ennél az ostromnál tűntek ki vitézségükkel. A XI. légió két, egymással a ranglétrán való emelkedés miatt állandóan rivalizáló centuriójáról van szó. Pullo, hogy társán túltegyen, kirontott az ostromlók közé begyűjteni pár frag-et, de megsérült, és körülvették a gallok. Vorenus, feledve sérelmét, önfeláldozóan társa segítségére sietett- mikor pedig ő került bajba, Pullo támadt önfeláldozóan a szorongatóira. A két katona a védők ovációja közepette kivágta magát a gallok közül, és visszatért a  sáncok fedezékébe. Ambiorix végül legyőzetett, de sikeresen elmenekült a Rajnán túlra, és senki nem tudja, mi lett vele. A XIX. században Belgium nemzeti hősévé fogadta. A XIX. századi nacionalizmus igyekezett felzárkózni az Attilára atyjaként tekintő magyar néphez, és más nemzetek is rátaláltak rómaiverő őseikre: a belgáknak Ambiorix, a németeknek a teutoburgi győztes Arminius/Hermann, a franciáknak pedig Vercingetorix. Decebalt már meg se említem.

Mint látható, kellett a hús a darálóba, úgyhogy Caesar menetközben tíz légiónyira hízlalta a galliai sereget: a XIV-et feltöltötték, felszerelte a XV-iket, és triumvirtársától, Pompeiustól kölcsönkapta az I. számút.

Vercingetorix

Kr. e. 53-ban Caesar feje fölött viharfelhők gyülekeztek. A triumvirátus felbomlott: Crassus elesett a párthusok elleni háborúban, A Mezopotámiában székelő Párthus Birodalom a germánok mellett Róma másik olyan nagy ellenfele volt, amelyet fennállása során soha nem tudott igazán legyőzni: a sivatag és a párthus lovasság (a szegények közül toborzott lovas íjászok és a lovastul tetőtől talpig láncingbe burkolt kataphraktaként szolgáló gazdagok) újra és újra megállította a légiókat. Pompeiust pedig egyre jobban behálózták Caesar ellenfelei, főleg miután felesége, Caesar lánya, Julia meghalt (még Cinillától született, ő volt Caesar egyetlen törvényes gyereke). A patríciusok a suburai Caesart se tartották sokra, de neki legalább a nevét elismerték, a gens Julia akkor is az egyik legősibb család, ha a helyi nyolcadik kerületben lakik. Pompeius viszont Picenumból származott, bár régóta római terület volt, a palatinusi fejekben afféle félgall Mucsaröcsögeként élt. Ez meg Nagy Pompeiusnak hívatja magát, oszt otthon nincs támlája a székeknek, hogy le tudjon ülni a permetezővel. A szemébe persze mosolyogtak, és bujtogatták Caesar ellen.

Tetézte a bajt,

hogy Caesar római emberét, Clodiust meggyilkolta Milo, egy másik demagóg. Publius Clodius Pulcher néptribunus volt, tehát vétójoga volt a szenátus határozatai ellen. Ez elég nagy hatalom, ha valaki nem fél használni - a Caesar pénzével vastagon kitömött Clodius meg nem igazán félt semmitől. A proconsuli kinevezés vége pedig rohamosan közeledett, meg kellett újíttatni, lehetőleg in absentia, azaz Caesar távollétében. Mint említettem, a proconsult nem lehetett hivatali ideje allatt büntetni. A szenátus tisztújító ülésein azonban személyesen kellett megjelenni, ehhez pedig be kellett lépni a pomeriumon, Róma városának megszentelt határán belülre. Aki itt belép, az viszont automatikusan elveszti a proconsuli imperiumot, azaz jönnek a perek.

Caesar végül úrrá lett a gondokon, ehhez azonban hosszabb időt kellett seregét hátrahagyva a Gallia Comatától távol eső Ravennában töltenie. A római politikai élet alapból meglehetősen konszolidált volt mondjuk a keleti vagy hellenisztikus királyi udvarok kígyófészkeihez képest, a nézeteltéréseket kultúrember módjára, politikai vitákkal és megvesztegetéssel intézték. Az elmúlt 50 évben azonban Itáliát polgárháborúk dúlták, és Sulla ténykedése miatt a politikai ellenfelekkel való erőszakos leszámolásnak is igen rossz sajtója volt. A proconsul ráérzett, hogy még a legelvakultabb Caesar - fanok is elgondolkodnának, ha egy újabb polgárháború, vagy egy második Sulla nézne ki az ügyből, ezért görcsösen igyekezett elkerülni, hogy becsvágyát diktátorságra, vagy pláne királyságra törésként értelmezzék. Emiatt nem lépett be Itáliába, hogy személyesen intézkedjen, hanem Alpokoninneni Gallia Rómához legközelebbi nagyvárosából, Ravennából cliensein és a zsebében lévő tisztviselőkön keresztül mozgatta a szálakat. A galliai légiók jól megerődített téli táboraikban sértetlenül bekkelték ki a főnök távollétét, passzivitásuk azonban felbátorította a gallokat: Cenabum (a mai Orléans) lakossága megtámadta és lemészárolta a városban lakó római civileket, köztük Gaius Fufius Citát, Caesar fő gabonabeszerző emberét.

Ekkor látta elérkezettnek az időt Vercingetorix az

általános lázadáshoz.

A gall vezér életéről sokat nem tudunk. A remek harcosokként ismert arvernusok törzsébe tartozott, apja Gallia egykori első embere, Celtillus volt, akit királyi ambíciói miatt gyilkoltak meg. Az ,,első ember” szavakat Caesar használja rá, a rómaiaknál ez a fogalom olyan embert takart, aki nem tör ki a  fékekkel és ellensúlyokkal jól körülbástyázott hivatalos hatalmi rendszerből, pénze és befolyása révén azonban mégis akarata szerint tudja a köztársaság sorsát irányítani. Minden római politikusnak az első emberség volt az álma. Lehet, hogy (Arminiushioz hasonlóan) Vercingetorix is szolgált a római segédcsapatokban, de ha így is volt, mély nyomot nem hagyott itteni tevékenysége. Egy hiteles ábrázolás maradt ránk róla, egy érme az arcképével, ezen borotvált, rövidhajú fiatalember látható, nyoma sincs a modernebb időkben elterjedt, híres alesiai szobrán is visszaköszönő bajszos-hosszúhajú fantasy-barbárnak (a rossz nyelvek felhívják a figyelmet rá, hogy Vercingetorix ugyan valószínűleg tizenötpengés zsilettel lett férfiasan tökéletes, a modernkori kultuszát megalapozó III. Napóleon arcát viszont ökörszarv méretű bajusz ékítette). Akármekkora volt is a bajusza, a Caesar népnevelő eszközei által okozott sebeket nyalogató honfitársai először nem lelkesedtek a lázadás tervéért, rövid úton el is zavarták, nem hiányzik az újabb balhé. Ő viszont fegyveres csapatot toborzott, és annak élén tért vissza. Erre már mindenki felkapta a fejét, királlyá kiáltották ki, és gyorsan szárbaszökkent a lázadás Gallia-szerte. 50-60000 ember - köztük 10000 lovas - állt csakhamar a király szolgálatában, ez már Caesaréval összemérhető erő volt. Néhány törzs marad csak hű a rómaiakhoz, köztük a remusok és a haeduusok. A gyors siker hátteréről se sok tényt ismerünk, de a III. Napóleon-féle Vercingetorix - képnek megfelelően minden bizonnyal kivételesen karizmatikus ember lehetett. Terve az volt, hogy a tél folyamán gyorsan egyesíti Galliát, és a tavasszal megérkező Caesarral már így veszi fel a harcot, hiszen az eddigi események alapján összefogás nélkül nincs remény a szívós és ravasz rómaiak ellen.

Caesar azonban mérgesen fújtatva, rohamléptekkel közeledett. Szó szerint rohamléptekkel - ő sem ma kezdte, átlátott Vercingetorix tervén, és eszében sem volt tavaszig várni. Két frissen szervezett légiójának (V. és a VI.) táborában a cornicernek

megfújták a kürtöket,

a katonák felvették a szandálhoz a zoknit, és egy iszonyatos tempójú téli meneteléssel Gallia Comatában termettek. A proconsul összegyűjtötte többi légióját is, és Franciaország középső részén haladt délről folyamatosan északra- először az arvernusok földjén, a felkelés szívében csapott le, majd a lázadó várost, Cenabumot büntette meg, katonái kíméletlenül kifosztották és felégették (nem volt komoly ostrom, a védők éjszaka ki akartak surranni, de a rómaiak észrevették őket). Vercingetorixet letolt gatyával érte a  hír, éppen az újsütetű galliai egységnek ellenálló boiusokkal (a haeduusokkal szövetséges kisebb törzs) hadakozott. Hogy lassítsa a rómaiak előrenyomulását, a felégetett föld jól bevált taktikájához fordult, a gerillák le - lecsaptak az elkóboroló élelemszerző különítményekre, a falvak helyén pedig csak üszkös romok várták a légiókat. Mit tesz ilyenkor egy Caesar? Természetesen megtámad valami olyat, amit a galloknak nincs szívük felgyújtani. Ez Avaricum (a mai Bourges) városa volt, a biturixek fővárosa. Vercingetorix ezt is fel akarta égetni, de erre már a biturixek mondták azt, hogy verje csak a csalánt a saját farkával, ők nem adják fel harc nélkül a jól ellátott és megerősített oppidumot (na jó, azért nem teljesen így történt, Caesar szerint leborulva könyörögtek Vercingetorixnak).

Avaricum ostroma

25 napig tartott, a rómaiak egy hosszú, jól védett rámpát építettek, amin ostromtornyokat toltak a falakhoz. A gallok alagutakkal próbálták a rámpát összeomlasztani, folyamatosan magasították az érintett falszakaszt, és az ostromtornyokat is többször súlyosan megrongálták. Egy esős napon aztán alábbhagyott az éberségük, és a légiók ezt kihasználva bejutottak a városba, Vercingetorix közelben várakozó serege pedig nem avatkozott be. Avaricum gazdag készletei a súlyos ellátási gondokkal (ezért nem volt szokás télen háborúzni, de Caesarnak vállalnia kellett a kockázatot) küszködő rómaiak kezére jutottak, viszont az ostrom csak Kr. e. 52. április közepére fejeződött be, időt nyerve a galloknak. Akik amúgy egyre kevésbé találták jó ötletnek a felkelősdit, ha Caesar Avaricumot 25 nap alatt elfoglalta, akkor bármit el tud. Itt azonban Caesar követett el egy nagy hibát, azt hitte, Avaricum után nincs már komoly ellenállás. Seregét kétfelé osztotta: négy légiót Labienus vezetésével északabbra, a Szajna-vidéki törzsek ellen küldött, maga pedig hat légióval először az átállást fontolgató haeduusok között tett rendet (az arvernusok nagy pénzeket ígértek nekik az átállásért, de ekkor még sikerült lebeszélni őket erről), majd Vercingetorix Gergovia tövében letáborozó hadai ellen indult. 

Folytatása következik a jövő héten, tessék türelmesen kivárni!