1945-re Európában lényegében eldőlt, hogy a Második Világháborút a szövetségesek nyerik. A német fegyverletétellel viszont nem lett vége a világégésnek, hiszen a japánok elleni győzelem még hátra volt. A japánok nem adták olcsón a bőrüket, és a szövetségeseknek, (és legfőképpen az amerikaiaknak) fel kellett készülniük egy elhúzódó és kegyetlen, véres végjátékra. A most következő posztban a tervezett Japán elleni offenzíváról olvashattok, melynek első fele a felkészülést mutatja be, és amit a KatPol Blog szerzője, (és mostantól amúgy a Lemil blogé is) Rammjaeger83 kolléga jegyez, az interbloggeritás jegyében. A poszt második felében egy kis haditechnikai szemle következik, a teljesség igénye nélkül. Itt érdemes megjegyezni, hogy a posztnak folytatása is lesz, melyben a japán védelmi terveket, és az ezzel összefüggő haditechnikát ismerhetitek majd meg.
1945 elején az Egyesült Államok elnöke javasolta a törvényhozásnak, hogy a szárazföldi hadsereg egészségügyi szolgálatának megfelelő mértékű feltöltése érdekében a hadkötelezettséget terjessze ki a nőkre is. Ennek valódi okát nem tárta a széles nyilvánosság elé, és azt sem, hogy ugyanebben az időszakban zajlott félmillió példány elkészítése a Bíbor Szívből, amely a harc mezején hősiesen elszenvedett sebesülés vagy halál fejében adományozott érdemérem. Ettől függetlenül a jobban tájékozott átlagpolgárok sejthették, hogy a nagy győzelmek dacára a háború neheze még hátravan. A közvélemény szemében főellenségnek számító japánok ugyanúgy nem mutattak semmi hajlandóságot a feltétel nélküli megadásra, mint a németek, viszont egy óceán választotta el őket a szövetséges seregektől a jóval kisebb akadályt jelentő Rajna és Odera helyett.
Nyugtalanító jel volt az is, hogy a nyugati fronton tapasztalt német magatartással szöges ellentétben a japán harci eltökéltség egyáltalán nem lankad, sőt éppenséggel erősödik, és mintha az amerikai lakosságot is kezdte volna lélektanilag megviselni az elhúzódó háború. Annak mielőbbi befejezése így magától értetődően mindennél fontosabb politikai szempont maradt. A német kapituláció és az okinavai csata után már lényegében „csak” a japán anyaországot alkotó négy fősziget állt a végső győzelem útjában. A haditengerészetnél (USN) és a szárazföldi hadsereg légierejénél (USAAF) többen biztosak voltak abban, hogy a tengeri blokád és a hadászati bombatámadások fokozása önmagában is kikényszeríti a megadást, de senkinek nem volt megalapozott feltevése arról, mikor fog ez bekövetkezni. A fentebb már említett okból ez a bizonytalan forgatókönyv nem volt vállalható. Helyette az egyesített vezérkar kitervelt, az elnök pedig 1945 júliusában jóváhagyott egy olyan hadműveletet, amely minden tekintetben méltó lezárása lett volna a tömeges gépesített hadviselés XX. századi fénykorának.
Az addigra már bevált módszertan jegyében az amerikai tisztek nem az ellenséget összezavaró, bravúros gyorsasággal és összehangolással levezényelt hadmozdulatokat, a számbeli fölényt vagy a töretlen harci szellemet tekintették a siker kulcsának, hanem a masszív légi-tengeri tűzerőt. Ennek megfelelően a „Diadém” (Coronet), illetve az annak korábban megágyazó „Olimpia” (Olympic) hadműveletek egyszerű, kiszámítható koncepciót követtek, ám végrehajtásukhoz szinte elképzelhetetlen mennyiségű fegyverzet, hadianyag és szállítókapacitás lett volna szükséges. Az előkészítésért felelős vezérkari tisztek lehetőségeit még így is erősen behatárolta a földrajz és az éghajlat.
A nagy áldozatok árán megkaparintott Rjúkjú-szigeteken az amerikaiak már légitámaszpontokat létesítettek, ám a vadászlégierő innen indított kötelékei csak a legdélebbi japán főszigeten, Kjúsún biztosíthatták a partraszálláshoz elengedhetetlen légifölényt. Az akkor szegényes infrastruktúrájú, kb. 35 ezer négyzetkilométeres sziget zöme hegyvidék, a déli részén viszont találni jó célpontot kínáló partszakaszokat, síkságokat. A katonai vezetés elgondolásai szerint az „Olimpia” sikeres befejezése után további repterek létesítésével és a kagosimai kikötő birtokba vételével Dél-Kjúsút ugródeszkának lehetett használni a végső harchoz a „Diadém” keretében. Ehhez Japán legnagyobb alföldjét, a Kanto-síkságot szemelték ki helyszínnek, mivel a még létező városszerkezet és hadiipar döntő hányada ott, a Tokiói-öböl rizsföldekkel övezett partvidékén összpontosult.
Mivel mai bejegyzésünket alapvetően haditechnikai, nem pedig hadtörténelmi fókuszúnak szánjuk, a grandiózus terv részleteire nem térünk ki bővebben. A megtévesztés jegyében beütemezett műveletekről, a japán védelmi előkészületekről és a várható veszteségekre adott becslésekről pedig a közeljövőben megjelenő folytatásban lesz szó. Mivel a feltételes módú igéket sem akarjuk tovább szaporítani, következzen egy rövid összefoglaló arról, hogyan fejeződik be a II. világháború egy alternatív kronológia szerint, amennyiben a japánok mégis felvállalják az apokaliptikus honvédő háborút, ám az amerikaiak szempontjából az időjárást is beleértve minden optimálisan alakul.
1945. aug-okt. – a 20. légihadsereg és a Nagy-Britanniából átcsoportosított, a B-29 típusra átfegyverzett 8. légihadsereg növekvő intenzitással bombázzák a japán stratégiai célpontokat. Az 5., 7. és 13. légihadseregek a tengerészgyalogság repülőegységeivel egyetemben az ellenséges kikötők, hajóforgalom és közlekedési útvonalak támadásával elvágják Kjúsút az ország többi részétől.
1945. okt. 17-26. – a 3. flotta légiereje és hajófedélzeti tüzérsége semlegesíti Kjúsún a partvédelmi erőket, haditengerészeti támaszpontokat és repülőtereket. Az 5. flotta felfejlődik három hadtest partra szállításához, melyet a Brit Csendes-óceáni Flotta is támogat.
1945. okt. 27. – A tájfunidény elmúltával az elsőként érkező partraszálló erők birtokba veszik a Kjúsú déli partvidékénél elhelyezkedő szigetcsoportokat, ahol megkezdődik hidroplán-bázisok és a haditengerészeti légierőt kiszolgáló radarállomások létesítése.
1945. nov. 1. – a 6. hadsereg kilenc hadosztálya (ebből három tengerészgyalogos) megrohamozza a három zónában kijelölt összesen 35 partszakaszt; ezek valamilyen megfontolásból autómárkákról kapták fedőnevüket. Néhány nappal később 4 hadosztály követi őket a második lépcsőben. Az elkövetkező hetekben az utánpótlási kapacitás lehetővé tette havonta max. 3 hadosztálynyi erősítés bevetését, a tapasztalt ellenállás függvényében.
A vállalkozás méreteit önmagában jól jelzi, hogy az Okinaváról felszálló vadászgépek mellett 26 repülőgép-hordozó volt elkülönítve csak a partraszállási zónák légi oltalmazására, nem beszélve az egyéb feladatokkal rendelkező hordozó-harccsoportokról és szárazföldi telepítésű repülőerőkről. Mindazonáltal az inváziós alakulatoknak nem volt feladata a teljes sziget megtisztítása a védőktől. A Kagosimai-öböl birtokba vétele után Kjúsú déli-délkeleti sávját, egy kb. 8 ezer négyzetkilométernyi területet kellett elfoglalniuk. A hadvezetés egy ekkora hídfőt tartott szükségesnek annyi támaszpont létesítéséhez, ahová átcsoportosítható a Dél-Kjúsú védelmére és a „Diadém” légi támogatására szánt 51 repülőosztály. Ezeket a munkálatokat teljesen be kellett fejezni 1946 februárjára.
1946. márc. 1. – két tengerészgyalogos hadosztály az európai hadszíntérről érkezett 1. hadsereggel együtt a Boszo-félszigeten, a 8. hadsereg pedig onnan nyugatra, a Szagami-öbölben száll partra. Néhány nappal később 4 további hadosztály követi őket, majd ezt követően 2 páncéloshadosztály érkezik a támadás továbbfejlesztésére – ilyen egységek bevetését Kjúsún nem tartották szükségesnek. Az utánpótlás folyamatos érkezésével április közepére 24 hadosztálynak kellett harcban állnia a Kanto-síkságon, hogy erőik összpontosításával keleti és nyugati irányból egyaránt ostrom alá vegyék Tokiót.
Ennek sikere után már lehetett reálisan számolni a fegyverletétellel, de az addigi tapasztalatok alapján az amerikaiak a japánok végletes fanatizmusából indultak ki és azzal számoltak, hogy a belső hegyvidéki térségben is folytatódhat az ellenállás. Erre az esetre havonta 4 hadosztállyal lehetett megerősíteni a főszigeten, Honsún állomásozó inváziós erőket. 1-1 brit, kanadai és ausztrál hadosztály is rendelkezésre állt. Összességében az Olimpia és a Diadém kivitelezésére 1,5 millió katonát és a támogató erők 3 millió tagját szánták, a teljes haderő 40 százalékát. A kormány várakozásai szerint így fel lehetett tételezni a győzelem kivívását legkésőbb az 1948-as választások idejére.
A japán szigetek elleni inváziónál a szövetséges hadvezetés természetesen minden elérhető és lehetséges fegyver bevetésével számolt. Alább egy kis ízelítőt olvashattok néhány olyan fegyverről, haditechnikai eszközről, melyeknek a hadvezetés nagyobb jelentőséget tulajdonított.
A Japán elleni offenzíva megkövetelte a teljes légi fölényt. A japánok kifejezetten jó vadászgépeket terveztek, és ezek ellen a lehető legjobb gépeket akarta az USAAF és az USN bevetni. Volt köztük olyan, amelyik az európai hadszíntéren már bizonyított, és volt olyan is, amit kifejezetten a japánok ellen terveztek harcba küldeni. Ez utóbbiak aztán vagy el lettek felejtve, vagy később valamelyik helyi háborúban lettek alkalmazva.
P-51H Mustang
A North American Aviation legendás vadászgépe nagy szerepet játszott abban, hogy Európa felett a szövetségesek birtokolták a légi fölényt. A 12 hengeres folyadékhűtéses soros motorja kicsit igényesebb volt, mint a csillagmotoros amerikai (és japán) haditengerészeti vadászgépeké, de tekintélyes, 2700 km-t meghaladó hatótávolsága és 700 km/h végsebessége ideális kísérővadásszá avatta. Fegyverzete 6 darab 12,7 mm-es M2 Browning nehézgéppuska volt. A szárnyak alá eleinte csak póttartályokat akasztottak, később lehetőség volt bombákat, és nem irányított rakétákat is függeszteni. A Mustang igazi jolly joker volt a csendes-óceáni hadszíntéren (is), hiszen remek repülőtulajdonságai miatt egyenrangú ellenfele volt minden akkori japán vadászgépnek, ugyanakkor kiválóan bevált a szárazföldi csapatok támogatásában is.
Változatai közül az utoljára rendszeresített, és egyben legnagyobb végsebességű H köthető elsősorban az „Olimpia” előkészületeihez. A sok mindenben megváltozott altípus egy elhúzódó és vegyes eredményeket hozó fejlesztési folyamat eredménye volt, mely lényegében az aránylag nehézre „sikeredett” Mustang karcsúsítását irányozta elő. Ez egyet jelentett a nagyobb motorteljesítménnyel, ugyanakkor a csökkentett hatósugárral is, de a biztos technológiai fölény érdekében a légierő hajlandó volt a kompromisszumra. Az eredetileg rendelt 2 ezer példányból azonban a háború végéig csak 555 készült el, bevetésre pedig nem kerültek. Az invázió elmaradása azonban nem törte ketté a Mustang karrierjét, hiszen a koreai háborúban mint vadászbombázó sikeresen helytállt (igaz nem a H, hanem a korábbi D változat), és számos légierő alkalmazta még a háború után is. Sőt, az újonnan alakult légi haderőnemből (USAF) F-51 jelzéssel csak a ’60-as években lett végleg kivonva. Összesen több mint 15.000 darabot gyártottak le belőle, ez azért jelzi, mennyire volt sikeres fegyver.
P-47N Thunderbolt
Mondhatnánk, hogy a Mustang nagytesója. A Republic repülőgépgyár hallatlanul sikeres típusát rajongásig szerették a pilóták. A P-47 volt a második világháború legnehezebb, legnagyobb együléses vadászgépe. Szintén nagy hatótávolságú kísérővadásznak tervezték. Motorja egy bődületes méretű, 18 hengeres Pratt & Whitney csillagmotor volt, amivel 700km/h-nál valamivel nagyobb sebességgel tudott repülni. Fegyverzete 8 darab M2-es nehézgéppuska volt, szárnyai alatt póttartályokat vagy bombákat, rakétákat hordozhatott. Méreténél fogva nem volt annyira fürge, mint a Mustang, viszont egyedülállóan jól bírta a harci sérüléseket, ráadásul a függeszthető fegyverzet súlya is viszonylag nagy volt. Emiatt előszeretettel alkalmazták vadászbombázó szerepkörben, ahol a földi csapatok harcát támogatta. Európa felett a német és a magyar pilóták is megtanulták tisztelni a Thunderboltot. Szintén 15.000 feletti darabszámban gyártották, és az USAF Légi Nemzeti Gárdája 1953-ban selejtezte utolsó példányait. A megnövelt hatósugarú N változat már kifejezetten a japánok elleni harcra lett tervezve. Nagyobb méretű, áttervezett szerkezetű szárnyai alá nagyobb tömegű fegyvert, vagy több üzemanyagot befogadó póttartályt függeszthettek.
F8F Bearcat
A japán elleni hadműveletekben az amerikai haditengerészet légierejére is számítottak a stratégák. A második világháború folyamán a jenkik nagyon gyorsan megtanultak remek tengerészeti vadászgépeket tervezni és gyártani. A Grumman Wildcat és Hellcat gépek, valamint a Vought Corsair vadászgépei kifejezetten sikeres konstrukciók voltak. Ezek logikus folytatása lett a Grumman cég F8F Bearcat vadászgépe. A lehető legnagyobb motorteljesítmény és hatótávolság mellé a lehető legkisebb szerkezeti tömeget szerették volna elérni, így a remélt kiváló repülőtulajdonságai és a képzett pilóták együttese majd letörli a japán vadászgépeket az égről. Tény, hogy ez a gép kellőképpen erős és fürge lett. A fegyverzet terén a Bearcat elég szerény volt, eleinte 4 darab 12,7 mm-es nehézgéppuskát terveztek a gépbe, aztán ezt felfelé módosították 4 darab 20 mm-es gépágyúra. Így már jelentős tűzerővel rendelkezett, ráadásul a szárnyai alatt ez a gép is hordozhatott földi célpontok ellen fegyvereket. A második világháború harcaiból épphogycsak lemaradt: az első adag Bearcat-et már behajózták, hogy a frontra küldjék, mikor is befutott a japán fegyverletételről szóló üzenet. Emiatt a kormány jelentősen módosította rendelés darabszámát, lefelé. A gépeket egy ideig a Haditengerészet Tartalék Légiereje alkalmazta, aztán eladogatták őket. Így került a franciákhoz is, akik az első indokínai háborúban földi csapásmérő repülőgépként sikerrel alkalmazták, és ugyanezen szerepkörben repült a dél-vietnami légierőben is.
Vought F4U-4 Corsair
Az amerikai haditengerészet egyik legsikeresebb típusa. A jellegzetesen tört szárnyú vadászgép ugyanazzal az erőforrással épült, mint a fentebb említett Bearcat és Thunderbolt. Szintén 700 km/h-t meghaladó maximális sebessége és 6 géppuskából álló alapfegyverzete miatt félelmetes fegyvernek számított. A folyamatos továbbfejlesztések miatt a háború végére egy kiforrott vadászgép lett, és a japán pilóták egyáltalán nem örültek, ha kiszúrták a jellegzetes sziluettjét. Már a második világháborúban kiderült, hogy nem csak a flottát oltalmazó vadászgép szerepében remekel, hanem mint a szárazföldi csapatokat (jellemzően tengerészgyalogosokat) támogató vadászbombázó is. Az erős beépített fegyverzet mellé (vagyis alá) bombákat és nem irányított rakétákat is vihetett. Mai témánk szempontjából releváns változata az F4U-4 volt, melyet a számos kisebb-nagyobb módosítás közül elsősorban a négytollú légcsavarról lehetett felismerni. A generációváltás jegyében több más korabeli fejlesztéshez hasonló módon lényegében kimerítette a dugattyúmotoros vadászgépekben rejtőző műszaki lehetőségeket. Először az okinavai csatában vetették be, de következő, nagyobb mértékű szereplésére nem Kjúsú egén került sor. A háború végével a típus sorsa ugyanis érdekesen alakult. Sok szövetséges ország haditengerészetéhez került Corsair, és még a koreai háborúban is bevetették. Azon kevés háborús gépek egyike, aminek a gyártása a háború végén sem állt le.
Ryan FR-1 Fireball
Ez a kis vadászgép egy igazi érdekesség. 1944 júniusában repült először, és kifejezetten a japán vadászgépek ellen tervezték. Meghajtása igazán különleges volt: a gép orrában egy hagyományos, Wright Cyclone csillagmotor volt, a gép farkába viszont egy General Electric J31 jelzésű sugárhajtómű került. Ezzel a hibrid megoldással remélték felülmúlni a japán gépek kiváló jellemzőit. A haditengerészeti vadászgép másik különlegessége az akkor újdonságnak számító orrkerekes futómű volt. A pilótafülke kialakítása remek kilátást biztosított a pilótának. A haditengerészet nagy reményeket fűzött a típushoz, és egy 1000 darabos megrendelést adott az alig ismert Ryan cégnek. Sajnos maga a konstrukció nem sikerült valami jól. A fegyverzet 4 darab 12,7 mm-es nehézgéppuska volt, ami akkoriban már nem számított valami erősnek. A sugárhajtómű dacára a gép sebessége messze alatta maradt a korabeli amerikai haditengerészeti (és más) vadászgépének. Egyértelmű volt, hogy a japán vadászokkal nem veheti fel a versenyt. A rendszerbeállítás is elhúzódott, hiszen a sugárhajtóműves üzemeltetés miatt a repülőgép-hordozókon új szabályokat kellett kidolgozni. A gép körüli piszmogásnak az lett a vége, hogy Japán még azelőtt kapitulált, hogy a Fireball a frontra került volna. A negatív tapasztalatok és a gép nem túl meggyőző jellemzői miatt a zsíros megrendelést törölték. 66 darab legyártása után a Fireball sorsa megpecsételődött. Szerény 2 év szolgálat után kivonták a rendszerből. Csupán egy darab maradt belőle mutatóba, ami egy kaliforniai múzeumban látható.
Consolidated B-32 Dominator
Mint azt fentebb láthattuk, a légifölény kivívására megvolt a kellő számú eszköze az amerikaiaknak. A hadászati bombázáshoz viszont nem volt megfelelő repülőgépük. A B-17 Flying Fortress és a B-24 Liberator bombázók hatótávolsága nem volt kielégítő, a B-29 Superfortress-ből pedig nem volt elég. A Consolidated cég B-32-es négymotoros bombázója ezt a problémát volt hivatott enyhíteni. A bombázó számos újítást vonultatott fel. Orrkerekes futómű, távirányítású lövésztornyok, túlnyomásos belső terek, és 9 tonnányi hasznos teher. Itt a „hasznos” szó csak a bombarakományra vonatkozik. Mivel a berepülés elhúzódott, a sorozatgyártást pedig minél hamarabb meg akarták kezdeni, a sok újításból pár lényeges dolgot elhagytak: maradtak a közvetlen irányzású tornyok, és elhagyták a túlnyomásos belső teret. Így a B-29 maradt a modernebb bombázógép, amelyikben alapfelszereltség volt az, ami immár a Dominatorban már extraként sem volt rendelhető. Hatékonyság szempontjából a rakomány súlya és a hatótávolság volt a lényeg, és ennek a B-32 végül is megfelelt. A gyártás felfutatására már nem maradt idő, hiszen Japán kapitulált. A háború végén a Dominatorok még repültek bevetéseket. A második világháború utolsó légiharcban elesett amerikai katonája is egy Dominator személyzetéhez tartozott. A háború végével a B-32 megrendeléseket törölték, és a 116 legyártott gépet még 45-ben kivonták a hadrendből. A nagy rivális B-29 viszont tovább szolgált, és végigharcolta a koreai háborút is.
Avro Lincoln
Fentebb már említettük, hogy a japán anyaország elleni támadás nem kizárólagosan amerikai erőfeszítés lett volna. Ezt az is jelezte, hogy 1944 végén megkezdődtek az előkészületek egy „Tigris” fedőnevű, hivatalos megfogalmazás szerint „nagyon nagy” hatósugarú brit nemzetközösségi bombázó kontingens átcsoportosítására a csendes-óceáni hadszíntérre. A nagyratörő elgondolás szerint 22 századból kellett állnia, beleértve kanadai, ausztrál és új-zélandi alakulatokat is, ám ezt többször is módosították lefelé, majd természetesen az atomtámadások után ejtették az egészet. Mindenesetre a „Tigris” bázisának Okinavát szánták, alapfelszerelésének pedig az Avro Lincolnt, noha abból csak 50 db készült el az európai háború végéig. Lényegében a Bombázó Parancsnokság igáslova, a Lancaster továbbfejlesztése volt – a két típus sok csereszabatos alkatrésszel rendelkezett –, egyben az utolsó rendszeresített brit dugattyúmotoros bombázótípus. Az amerikai megfelelőitől műszakilag így is elmaradt, pl. túlnyomásos pilótafülkével sem rendelkezett. Ezzel összhangban nem is termett sok harci dicsőség a hamar feledésbe merült típus számára – a gyarmati uralom megszilárdítására vetették be erdei gerillák ellen Kenyában és Malájföldön.
Boeing PB-1W Flying Fortress
Az amerikai stratégáknak komolyan számolniuk kellett a japán kamikaze támadásokkal. A saját légierő leghatékonyabban akkor tudta volna felvenni a harcot az öngyilkos repülőkkel szemben, ha azok érkezését jó előre jelzik. Mivel a kamikaze támadásoknak az elsőszámú célpontjai a flotta egységei voltak, a haditengerészet kidolgozott egy tervet, amivel a támadó japán gépeket idejében észre lehet venni. Az első vonalban radarral
felszerelt kisebb hajóegységek (rombolók, korvettek) cirkáltak, jókora tér és távközzel, a flotta zöme előtt. Ezek a relatív kis hajók nem érték el egy mindenre elszánt kamikaze ingerküszöbét, ők a nagy hajókra buktak. A vízi telepítésű radarhálót egészítette volna ki a levegőben repülő radarrendszer. Ez nem volt más, mint a B-17 Flying Fortress haditengerészeti változata, (a bonyolult jenki nevezéktan szerint) a PB-1W, amiről leszereltek minden védőfegyverzetet, és a bombakamra alá egy bumfordi kinézetű burkolatba egy felderítő radart szereltek. Ezek a gépek járőröztek volna a flotta előtt, nagy magasságban, amivel a japán kamikaze gépeket nagyobb eséllyel tudták volna felderíteni. A hajókra és a repülőkre telepített rendszer kiegészítette volna egymást, és a nagy előnye az volt, hogy nem kellett (vagy kevesebbet kellett) vadászgépeket járőröztetni folyamatosan, hanem elég volt a riasztást követően indítani a flotta vadászait. A radar persze nem volt újdonság, csak a repülőgépre szerelt előrejelző változat. Az viszont a háború után is maradt hadrendben, és már nem csak szárazföldi telepítésű gépeken jelent meg (a PB-1W ilyen volt) hanem már hordozófedélzeti repülőkre is szereltek radarokat. Ez az eljárás mind a mai napig a légi hadviselés egyik legfontosabb eleme.
A sikeres partraszállás feltétele, hogy a hídfőt a csapatok megtartsák, és a hídfőből sikeresen kitörjenek. A stratégák számoltak a japánok heves ellenállásával, hiszen addigi tapasztalataik azt mutatták, hogy minden talpalatnyi földet szó szerint az utolsó emberig védenek. Ráadásul igazán mesterei lettek a bunkerhadviselésnek. Most itt nem egy Maginot-vonalra kell gondolni, hanem a jól álcázott, megerősített fedezékekre. A japánok kihasználtak minden természeti adottságot, amit csak találtak. Egy ilyen fedezék jelentősen hátráltathatta az előrenyomulást, és súlyos veszteségeket okozhatott a támadóknak. Ezek kiiktatására az amerikaiaknak volt pár ötletük.
Little David nehéz aknavető
Az aknavető mint tüzérségi eszköz a mozsárágyú unokája, az egyik legfiatalabb tüzérségi fegyver. Lövedékét magas röppályán juttatja célba, közvetett irányzással. A haditechnikához kevésbé értőknek: ha egy domb (vagy bármilyen magas tereptárgy) mögött sejtünk ellenséget, és közvetlenül nem tudjuk tűz alá venni, na akkor jöhet az aknavető, amivel a lövedéket szinte szó szerint beejtjük az akadály mögött megbúvó ellenség nyakába. Mint fentebb említve volt, a japánok előszeretettel készítettek bunkereket, amiknek az volt a jellemzője, hogy az ellenség felé jól voltak védve, és álcázva, tehát követlen irányzással nehezen lehetett kiiktatni ezeket. A Little David egy elég ambíciózus terv volt, amivel óriási erejű lövedéket lehetett volna a japán géppuskafészkekbe ejteni. 910 mm-es csőátmérőjével, 40 tonnás saját súlyával és 6,5 m-es csőhosszával jelenleg ez az aknavetők királya, ennél nagyobbat azóta sem építettek. A lövedék súlya 1660 kg volt, és ezt majdnem 10 km-re tudta kilőni. A rettentő súly és nehézkes mozgathatóság miatt lett volna vele gond, így hát nem csoda, hogy a japán fegyverletétel után a teszteket le is állították, így a sorozatgyártásra és rendszeresítésre nem került sor. (A képen csak az aknavető csöve látszik szállítási helyzetben, a lövegtalp és a lőszerdaru egy másik ilyen vontatót igényelt…)
T29 nehézharckocsi
A második világháborúban a jenki páncélostechnika kissé elmaradt a német technikától. Ezen szerettek volna segíteni a T29 jelzésű harckocsi-tervezettel. A tank össztömege 65 tonna körül alakult, a fő fegyverzete pedig egy 105 mm-es löveg lett, személyzete pedig 6 fő volt, mivel könnyen kikövetkeztethető okból két lövegtöltőre volt szükség. A páncélzat legnagyobb vastagsága 280 mm volt. A tervezés és tesztelés elhúzódása miatt a T29-et már nem tudták bevetni Európában. A hadvezetés viszont számolt még vele a tervezett Japán elleni inváziónál. A japánok érdekes módon nem szenteltek sok időt és energiát a saját páncélos fegyvernemük fejlesztésére, így a náluk hadrendben álló harckocsik különösebb veszélyt nem jelentettek volna egyik amerikai harckocsira sem. A T29-et is bunkerromboló feladatkörben tervezték bevetni erős fegyverzete és vastag páncélzata miatt. Voltak viszont olyanok, akik szerint a nehéz harckocsik koncepciója egy zsákutca. Mindegy is, a lényeg, hogy a japán fegyverletétel miatt már nem volt olyan sürgős egy ilyen monstrum sorozatgyártása, és ez végül is a projekt leállításához vezetett. A néhány kísérleti példány viszont jól jött a későbbi, hidegháborús harckocsik kifejlesztéséhez.
T92 önjáró tarack
Az amerikai hadvezetés 1945 márciusában rendelte el egy nagy tűzerejű lánctalpas tüzérségi eszköz legyártását. A második világháborúban született önjáró tüzérség látványosan bizonyította életképességét. A tervezett Japán elleni invázió esetén is szükség volt ilyen eszközökre. A T92 tervszámmal készülő járműbe egy 240 mm-es M1 típusú ágyútarackot építettek be. Ezzel a jármű tömege 52 tonnás lett, a személyzet száma pedig 8 fő. Ebből 5 fő felelt az ágyú kezeléséért. A japán kapituláció ezt a tervet is megakasztotta, és csupán 5 példány készült el belőle. Később ennek a járműnek az alapjára több harckocsit és önjáró löveget terveztek.
A napalm
Kétségtelen, hogy ha pusztításról van szó, akkor az emberi lelemény határtalan. A XX. századi haditechnika egyik legpusztítóbb találmánya a napalm nevű anyag. Még a második világháború idején lett kifejlesztve, és be is vetették Európában a németek ellen. A Japán elleni szőnyegbombázások idején az amerikaiak a gyújtóbombák mellett már napalmmal töltött tartályokkal is bombázták a városokat, és a csendes-óceáni szigetcsaták idején is vetettek be napalmot. A napalm (és az ebből hamar továbbfejlesztett napalm-B) egy kocsonyás állagú anyag, ami robbanáskor nagy területen szóródik szét, és amire ráfröccsen, azon ég. Nagyjából 800-1200 Celsius fokon. A napalm nagy „előnye”, hogy mindenhová befolyik, és nem nagyon lehet eloltani. Tehát földbe vájt bunkerekben rejtőző ellenség ellen kifejezetten hatásos: akit nem a befolyó napalm tüze öl meg, azzal végez hirtelen beálló oxigénhiány, a nagy mennyiségben felszabaduló szén-dioxid, szén-monoxid, és/vagy a hőguta.
USS Midway
A második világháború idején pont a japánok és az amerikaiak harca bizonyította be, hogy mekkora jelentőségük van a repülőgép-hordozóknak. A Midway osztályú hordozók első példányát 1942-ben rendelték meg. A hajótest tervezésénél a szintén tervezés alatt álló Montana-osztályú csatahajók testét vették alapul. Pont a midway-i csata lett aztán a Montana-osztály végzete, és a névadó Midway-osztály megszületése. A Midway az addigi hordozókhoz képest új tervezésű és nagyobb repülőfedélzettel rendelkezett, és minden addiginál több repülőgép befogadására volt képes. A USS Midway pont akkor állt szolgálatba, amikor Japán letette a fegyvert. Bár a háborúnak vége lett, a Midway tovább szolgált. Többször esett át jelentős felújításon és átépítésen. Részt vett a vietnami háborúban, és az 1991-es Öböl-háborúban is. 1992-ben vonult nyugdíjba, és sikerült elkerülnie, hogy lőtéri célpontként elsüllyesszék, vagy ócskavasként beolvasszák: ma múzeumhajóként működik. (A képen a Midway-osztály harmadik egysége, a USS Coral Sea látható)
Az utolsó 100 komment: