A mai miniposzt apropóját a dübörgő Valentin nap adja, sok olvasót vonz ez a szerelmes téma, mi a kisebbségre gondolva jelentetjük meg e rövidke cikket, főleg a férfi nemnek (de ki tudja?) Igaz, hogy ma Bálint napja van, a hazafias tisztesség azt kívánná, hogy Balassi Bálinttal, vagy Török Bálinttal, mint a honi hadfiak kitűnőségeivel foglalkozzunk, de találtunk egy hasonlóan izgalmas témát. Persze Balassi és Török is izgalmas, aki nem is akar tovább olvasni, annak kitűnő írást ajánlunk a török kori katonatemetésekről, vagy Esztergom felszabadításáról, de akár olvasható a török korból más írás is, Mohács, Piros Alma, vagy akár egy  korai kézigránát. 

A mai írásunk tárgya a

Valentin Bunker,

vagy ahogy eredeti nyelven elnevezték: U - Bootbunker Valentin, perszehogy III. Birodalom, perszehogy tengeralattjárós téma, a tengós témák iránt rajongóknak most felcsillanhat a szemük. A birodalmi Németország 1942. környékén nagyjából elvesztette a kezdeményezőképességét a földön, a vízen, a levegőben, de még a víz alatt is. Nagyjából erre az időszakra esik a Luftwaffe térvesztése és elbizonytalanodása is, már a frontokon is érezhető volt a légierő gyengülése, nyilván ez összefüggésben volt a hátország védelmére rendelt alakulatok kiesésével. De mi volt a helyzet a tengereken, az óceánokon, a kikötőkben? A sikerek kezdtek elmaradni, a felszíni flotta nem tudta érvényesíteni az akaratát, a légierő gyengült, maradtak az U-Bootok. A csúcs 700 ezer tonna elsüllyesztett kapacitás, a németek ezt 1942 júliusában érték el, 3 hajójuk elvesztése volt a veszteségük. Mennyi 700 ezer tonna? A németek szempontjából óriási károkozás, de ez a 700 ezer tonna azonban nem múlta felül a szövetségesek (USA, Nagy-Britannia, stb.) által gyártott mennyiséget. Ráadásul ez a 700-as szám durván kezdett csökkenni 1942 őszére, a saját veszteség pedig folyamatosan emelkedett, a régi

tengós kapitányok

elvesztek, ki az óceán fenekén, ki egy hadifogolytáborban. Ha így marad, az U-Boot flotta a kikötőkben reked, eredménytelenül és céltalanul. Mit láttak hát megoldásként a Kriegsmarine vezérkarában? A tengeralattjáró építés ütemét kell növelni, lehetőleg az ipari létesítmények közelében kell bázisokat építeni. Így kezdték meg a Valentin bázis építését, Brémában, a Weser folyam torkolatában. A folyamon le lehetett úsztatni az acélt, a szerkezeti elemeket, a tengerparti bázison történt (volna) az összeszerelés (Elektroboot, XXI. típusú tengók műhelyének tervezték), aztán irány a tenger! A terv zöld utat kapott 1943-ban, el is indult a létesítmény építése. A Todt-szervezet 13 ezer embere dolgozott a betonmostrum építésén, a falakat 4 méteres, gondolatban áttörhetetlen betonból öntötték, fogyott a cement rendesen. A munkások zöme, 80 %-a hadifogoly volt (keleti front foglyai, szovjetek, lengyelek), a többiek kényszemunkások, franciák, vallonok, németek. A foglyok halandósága magas volt, köszönhető a borzasztó munkavédelmi helyzetnek, sem felszerelésük nem volt (csizma, sisak), sem védelmi berendezésük ezen a gigantikus építkezésen. Hullottak, mint a legyek, 6 ezren lelték halálukat a három évnyi építkezés során. Sokan vesztették életüket a

hiányos táplálkozás,

betegségek, 10 órai munka miatti túlhajszoltság következtében. A főépítészt, az osztrák Erich Lackner mérnököt a terület felelősét csak az eredmény érdekelte, semmi más. Az épület pedig szépen növekedett, 1944-re az 1.7 milliárd literes belső kapacitású építmény szerkezetkészen figyelte az egyre növekvő - főleg RAF - légitámadásokat

Teljes készültséget sosem ért el az épület, funkcióját nem gyakorolhatta, mindössze 90 %-os készültséget ért el 1945. márciusra, amikor elfoglalták a szövetséges csapatok. A számítások helyesnek bizonyultak, a légitámadások csak karcolgatták a beton tetejét, a szezon végén, 1945. márciusban a RAF 13 darab

10 tonnás rombolóbombát

dobott az épületre (vagy mellé), a legjobb találat is csak egy silány krátert eredményezett (amelyet azóta mutogatnak, mint a "Halott Ember" kráterét.) Ezt a funkcióját az épület egészen 1949-ig megőrizte, a szövetséges bombázók használták célpontnak a bunkert, a bombáik eredményességének mérésére. Utána sem tudták átütni. A foglyok jól dolgoztak, a statikai

számítások is beváltak,

az épület egyben maradt. Rövid ideig atombunkerként funkcionált (bizonyította stabilitását az épület, felrobbantani nem tudták, inkább telerakták  a jenkik atommal), majd átadták a Bundeswehr részére, ma pedig múzeum.

Aki szeretné a múzeumot meglátogatni, itt találhat információkat.

Az építkezés során elhunyt munkások emlékét ma egy obeliszk őrzi. RIP.

P.S.: A bázison egyetlen tengeralattjárót sem építettek meg.

 Forrás: http://www.denkort-bunker-valentin.de/startseite.html