Had- és rendvédelem-história, kicsit másképp

Nem biztos, hogy az átlagolvasó "angliai partraszállás" alatt arra gondol, amiről jelen cikk szólni, írni fog. Nem a normannok megszállásával, sem a második világháborús Seelöwe hadművelettel nem foglalkozunk, a mai napi, évfordulós, kerek dátumos írásunk Orániai Vilmos nagyszabású hadműveletéről értekezik. 

"A katolikus király ellen 1688 –ban támadt fel a népharag, és kirobbant a dicsőséges forradalom. Ennek során a parlamentben a tory párt (nagybirtokosok) és a whigek (kereskedők) összefogtak, majd a nép élére állva elűzték a királyt, és az angol trónt a király vejének, Orániai Vilmos holland hercegnek ajánlották fel. A herceg erős zsoldossereg élén 1688 novemberében szállt partra Angliában, és III. Vilmosként elfoglalta a trónt (1689 február 13 –án)"

 1688. november 5-én Orániai Vilmos, az Egyesült Tartományok helytartója mintegy ötszáz hajójával sikeresen partot ért Délnyugat-Angliában. A herceg igen kockázatos vállalkozása minden várakozást felülmúlt. II. Jakab király hadserege november 23-án ellenállás nélkül visszavonult, a következő hónap végén pedig a teljesen demoralizált uralkodó családjával együtt Franciaországba menekült. Két hónappal később a parlament az orániai herceget és feleségét – Jakab protestáns lányát – III. Vilmos és II. Mária néven társuralkodókká választotta.

1. Jakab (1685-1688) – a "dicsőséges forradalom"

Erőteljes katolizációðhivatalviselési előnyök, kinevezések a katolikusoknak. A parlament a katolizáció ellensúlyként Jakab lányának férjét, Orániai III. Vilmost hívta meg az angol trónra - holland flottával, zsoldossereggel érkezett, városok, főurak átállnak, Jakab Franciaországba szökik "dicsőséges forradalom".

II. Károly (1660-1685) bár kezdetben valóban tartotta magát ígéreteihez, végül mégis inkább a korábbi rendszer restaurálását (helyreállítását) kísérelte meg. Ezen törekvése során már 1661 –ben visszaállította az anglikán püspöki egyházszervezet korábbi rendszerét, a közkegyelemből kizárta a királygyilkosokat, a forradalom alatt elkobzott földek egy részét vissza adatta eredeti tulajdonosaiknak, és végül megpróbálta a parlament nélküli abszolút kormányzás bevezetését.

A parlament fokozatosan újra a király ellen fordult, és a puritanizmus védelmében olyan törvényt hozott, mely szerint a hivatalnokoknak a pápai főség és katolikus dogmák megtagadására kellett esküt tenniük. II. Károly és az angol országgyűlés közti viszony először XIV. Lajos francia király támogatásával kapcsolatban éleződött ki, ugyanis a király mindenben támogatta a katolikus francia uralkodót, így például a Hollandia elleni második háborúban is (1665-1667) A közvélemény a háború felfüggesztését követelte, és a békét sürgette a szintén protestáns Hollandiával. (A béke során a hollandok amerikai birtokai – várostelepei - az angolok kezébe kerültek.) A háború lezárása után Anglia és Hollandia közt baráti viszony alakult ki, és a parlament nyomására II. Károly 1677 -ben idősebbik lányát, Máriát Hollandia hercegével, Orániai Vilmossal házasította össze.

A király és a parlament viszonyában a második probléma a trónutódlással kapcsolatban merült fel. Mivel II. Károly gyermektelen volt, a trón várományosa a király katolikus öccse, II. Jakab (1685-1688) lett. A parlament ezt nem akarta elfogadni, ám a király fegyvereseivel hátráltatta meg őket. Végül II. Jakab trónra léphetett, és megkezdhette három éves rémuralmát. Uralkodása alatt visszavonatta a Habeas Corpus Act törvényt (a királyi letartóztatások korlátozásáról), kereskedelmi egyezményeket kötött a lakosság számára ellenségként kezelt Franciaországgal és végül a legfőbb sértésként türelmi rendeletet adott ki a katolikusok védelmében.

A katolikus király ellen 1688 –ban támadt fel a népharag, és kirobbant a dicsőséges forradalom. Ennek során a parlamentben a tory párt (nagybirtokosok) és a whigek (kereskedők) összefogtak, majd a nép élére állva elűzték a királyt, és az angol trónt a király vejének, Orániai Vilmos holland hercegnek ajánlották fel. A herceg erős zsoldossereg élén 1688 novemberében szállt partra Angliában, és III. Vilmosként elfoglalta a trónt (1689 február 13 –án)

Még a hivatalos hadüzenet megküldése előtt az angolok elfoglalták Új-Hollandia (a későbbi New-Jersey) és Új-Amszterdam (New York) városokat. Még ugyanebben az évben (1664.) lerohanták a nyugat-afrikai holland gyarmatokat is. A hollandok sem óckodtak a válaszadástól és de Reuter admirális vezetésével visszafoglalták az afrikai elvesztett gyarmataikat. Új-Hollandot és Új-Amszterdamot azonban nem sikerült visszaszerezniük. Ezt követően az angolok lefoglalták az összes kikötőjükben horgonyzó holland hajót, amelyre a hollandok hasonló módszerekkel válaszoltak. 1665. januárjában tekintettel a háború elkerülhetetlenségére, a hollandok nyílt hadüzenetet küldtek az angol udvarnak, amellyel kitört a második angol-holland háború.

A háború első csatájára Lowestoft-nál került sor 1665. júniusában, amelyben az angolok győzedelmeskedtek. A diadalt azonban nem sikerült kihasználniuk, mivel Londonban pestisjárvány tört ki.[25] A hollandok szusszanásnyi lélegzetvételhez jutottak és felkészültek a következő összecsapásra. A történelem egyik leghíresebb tengeri ütközetére került sor 1666. június 11-14 között Dauns-nál, Dovertól nem messze. Nevezzük még „négynapos csatának” is. Körülbelül egyenlő nagyságú flották álltak egymással szemben.[26] A négy napig tomboló csatából végül a hollandok kerültek ki győztesen. Az angolok 19 hajót és 8000 főt vesztettek, a hollandok vesztesége ettől jóval kevesebb volt, mindössze 7 hajót és 3000 főt tett ki. A holland hadiflotta maradéktalanul kihasználta a diadalt. A holland hajók szakadatlan zaklatták az angol kikötőket és védtelen konvojokat. Még a Temze torkolatába is behajóztak, azonban a partraszállást végül sikerült megakadályozniuk a kétségbeesett angoloknak. A Temze torkolata mindeközben továbbra is blokád alatt maradt. Egészen 1666. augusztusáig kellett tűrniük az angoloknak a megalázó holland támadásokat, mígnem győzelmet nem arattak North Foreland-nél. Az angolokat azonban mintha elhagyta volna szerencséjük, mivel épp ekkor tört ki Londonban egy pusztító tűzvész.

Jakab ellenfelei szervezkedni kezdtek. Kapcsolatba léptek Orániai Vilmossal, a protestáns vallás egyik legjelesebb védelmezőjével és képviselőjével. 1688. június 30-án írásos kérvényben fordultak Anglia összes pártjának képviselői Vilmoshoz és felkérték, hogy foglalja Anglia trónját. Vilmos a hágai manifesztumban kijelentette, hogy helyesli ugyan a vallási türelem bevezetését, azonban a katolikusok tisztségviselését már ellenzi. II. Jakab továbbra sem engedett, még XIV. Lajos segítségét is elutasította, erősen lebecsülve ellenfelei erejét. Ez a vesztét okozta. 1688. november 15-én Orániai Vilmos egy 10,000 fős hadsereggel szállt partra Torbaynál. A királyi haderő teljességgel tehetetlen volt, belső ellenségeskedések gyengítették. Maguk a parancsnokai élükön Marlborough hercegével megtagadták az engedelmességet. Hogy a helyzet a király számára még reménytelenebbé váljon, Wessexben, Mindlandben és magában London városában is királyellenes felkelések törtek ki. II. Jakab helyzete kilátástalan volt és kereket oldott. Franciaországba menekült. Orániai Vilmos hozzáértéséről ad tanúbizonyságot, hogy az egész hatalomátvételt vérontás nélkül oldotta meg. Ezért is nevezzük azt „dicsőséges forradalomnak” (Glorious Revolution). Egyébként semmi egyéb nem volt benne dicsőséges.

1666. június 11-14 között Dauns-nál, Dovertól nem messze. Nevezzük még „négynapos csatának” is. Körülbelül egyenlő nagyságú flották álltak egymással szemben.[26] A négy napig tomboló csatából végül a hollandok kerültek ki győztesen. Az angolok 19 hajót és 8000 főt vesztettek, a hollandok vesztesége ettől jóval kevesebb volt, mindössze 7 hajót és 3000 főt tett ki.

Hollandia: 84 sorhajó, 4615 hajóágyú és 31.100 tengerész. Anglia: 80 sorhajó, 4460 hajóágyú és 22.000 tengerész. Mindkét oldal flottájában jelentős számú kisebb, kereskedelmi hajóból átalakított hadihajó is szolgált.

Olvass tovább: http://korok.webnode.hu/products/toth-tibor-anglia-a-stuartok-alatt-2-resz-1649-1688-/

English naval strategy[edit]

James only in late August seriously began to consider the possibility of a Dutch invasion and then overestimated the size of the naval force the Dutch would bring against him. He assumed they would equip their full battle fleet, which he himself would be unable to match for financial reasons: in October about thirty English ships-of-the-line had been assembled, all third rates or fourth rates, while heavier vessels remained laid up. Fearing a surprise attack, he declined to position this fleet at The Downs, for striking into the southern North Sea or the Channel the most convenient location, but also a very vulnerable one. When Admiral George Legge, 1st Baron Dartmouth decided to place his fleet at the Gunfleet near the Medway, in a rather withdrawn location, James therefore merely suggested to bring the fleet farther out, though he well understood it otherwise risked becoming locked up in the Thames estuary by the same easterly wind that would allow the Dutch to cross. This was influenced by his belief the Dutch might well attack France instead and his expectation that they would first seek a naval victory before daring to invade – and that it thus would be advantageous to refuse battle.^[52] Indeed, it had originally been the Dutch intention to defeat the English first to free the way for the transport fleet – though they too, to lower the cost of the invasion, had not activated any heavier ships – but because it was now so late in the season and conditions on board deteriorated rapidly, they decided to sail in convoy and, if possible, avoid battle.^[53]

Crossing and landing[edit]

William boarding the Brill

On 16/26 October William boarded his ship, the Den Briel (Brill in English). His standard was hoisted, displaying the arms of Nassau quartered with those of England. The words Pro Religione et Libertate ("For Liberty and [the Protestant] Religion"), the slogan of William's ancestor William the Silent while leading the Dutch Revolt against Catholic Spain, were shown next to the House of Orange's motto, Je maintiendrai ("I will maintain").^[54] William's fleet, which with about 40,000 men aboard was roughly twice the size of the Spanish Armada – and assembled in a tenth of the time – consisted of 463 ships,^[50] among which 49 warships of more than twenty cannon (eight could count as third rates of 60–68 cannon, nine were frigates), 28 galliots, nine fireships, 76 fluyts to carry the soldiers, 120 small transports to carry five thousand horses, about seventy supply vessels and sixty fishing vessels serving as landing craft.^[55][56] Most warships had been provided by the Admiralty of Amsterdam. On 19/29 October William's fleet departed from Hellevoetsluis and got approximately halfway between the Republic and England when the wind changed to the northwest and a gale scattered the fleet, with the Brill returning to Hellevoetsluis on 21/31 October. Despite suffering from sea-sickness William refused to go ashore and the fleet reassembled, having lost only one ship that grounded,^[57] though about a thousand crippled horses had been thrown into the sea.^[58] Press reports were released that deliberately exaggerated the damage and claimed the expedition would be postponed till the spring in a bid to put the English off their guard.^[59] English naval command now considered to try blockading Hellevoetsluis but decided against it because it was feared that the English fleet would founder on the Dutch coast, a dangerous lee shore for a blocking force, by the stormy weather.^[60]

Taking advantage of a wind again turned to the east, resupplied and re-equipped with new horses, the invasion fleet departed again on 1/11 November and sailed north in the direction of Harwich where Bentinck had a landing site prepared. It changed course to the south however when the wind turned more to the north; it has been suggested that the initial move to the north was a feint and indeed James diverted some of his forces in that direction.^[59] Thus they passed twice in sight of the English fleet, which was unable to intercept because of the adverse wind and an unfavourable tide.^[33] On 3/13 November the invasion fleet entered the English Channel through the Strait of Dover in an enormous square formation, 25 ships deep, the right and left of the fleet saluting Dover and Calais simultaneously, to show off its size. The troops were lined up on deck, firing musket volleys, with full colours flying and the military bands playing. Rapin de Thoyras, who was on board one of the ships, described it as the most magnificent and affecting spectacle that was ever seen by human eyes. William intended to land at Torbay but due to fog the fleet sailed past it by mistake. The wind made a return impossible and Plymouth was unsuitable as it had a garrison. At this point, with the English fleet in pursuit, Russell told Burnet: "You may go to prayers, Doctor. All is over". At that moment however the wind changed and the fog lifted, enabling the fleet to sail into Torbay, near Brixham, Devon. William came ashore on 5/15 November.^[61] When Burnet was ashore he hastened to William and eagerly enquired of what William now intended to do. William regarded the interference in military matters by non-military personnel with disgust but he was in good humour at this moment and responded with a delicate reproof: "Well, Doctor, what do you think ofpredestination now?"^[62] The English squadron under Lord Dartmouth was forced by the same change in wind to shelter in Portsmouth harbour.^[62] During the next two days the army disembarked in calm weather.^[33]

William brought over 11,212 horse and foot. William's cavalry and dragoons amounted to 3,660.^[63] His artillery train contained 21 24-pounder cannon. Including the supply train, his force consisted of about 15,000 men,^[64] compared to James's total forces of about 30,000.^[65][66] He also brought 20,000 stand of arms to equip his English supporters.^[55] The Dutch army was composed mostly of foreign mercenaries; there were Dutch, Scots, English, German, Swiss, and Swedish regiments, even Laplanders^[50] as well as "200 Blacks brought from the Plantations of the Netherlands in America",^[67] thus from the colony of Surinam. Many of the mercenaries were Catholic.^[68] William had his personal guard regiment with him, the Dutch Blue Guards. In response to the threat James had raised five new regiments of foot and five of horse, as well as bringing in Scottish and Irish soldiers. Louis XIV also sent James 300,000 livres.^[69]

The French fleet remained at the time concentrated in the Mediterranean, to assist a possible attack on the Papal State.^[50] Louis delayed his declaration of war until 16/26 November hoping at first that their involvement in a protracted English civil war would keep the Dutch from interfering with his German campaign. The same day a second attempt by Legge to attack the landing site again failed by an adverse southwestern gale.^[33] The Dutch call their fleet action the Glorieuze Overtocht, the "Glorious Crossing".^[70]

William consolidates his position[edit]

William considered his veteran army to be sufficient in size to defeat any forces (all rather inexperienced) which James could throw against him, but it had been decided to avoid the hazards of battle and maintain a defensive attitude in the hope James's position might collapse by itself; thus he landed far away from James's army, expecting that his English allies would take the initiative in acting against James while he ensured his own protection against potential attacks. William was prepared to wait; he had paid his troops in advance for a three-month campaign. A slow advance, apart from being necessitated by heavy rainfall anyway, had the added benefit of not over-extending the supply lines; the Dutch troops were under strict orders not even to forage, for fear that this would degenerate into plundering which would alienate the population.^{[citation needed]}

On 9 November (Julian calendar) William took Exeter after the magistrates had fled the city, entering on a white palfrey, with the two hundred black men forming a guard of honour, dressed in white, with turbans and feathers.^[71] In the South support from the local gentry was disappointingly limited,^[72] but from 12 November, in the North, many nobles began to declare for William, as they had promised, often by a public reading of the Declaration.^[73] In Yorkshire, printer John White started to print the same document for a more widespread distribution.^[74] However, in the first weeks most people carefully avoided taking sides; as a whole the nation neither rallied behind its king, nor welcomed William, but passively awaited the outcome of events. In general, the mood was one of confusion, mutual distrust and depression.^[72]

Az  1808-ban született Jack Hinson -"Captain Old Jack"- az amerikai polgárháború legidősebb és valószinűleg  legeredményesebb mesterlövésze volt.

Az utóbbi két évtizedben a Magyar Honvédséget érintő legnagyobb horderejű hír  - a sorkatonaság eltörlése után -  a szerződés aláírása volt 218 Lynx gyalogsági harcjármű beszerzéséről, és azok hazai gyártásáról. Jöttek is a kommentek mindenhonnan, a"minek ilyent venni, vettek volna inkább lélegeztetőgépet"-től  a "megfontolt beszerzési stratégia - gratulálunk a Kedves Vezetőnek" jellegűn át a "most itt az idő, hogy lenyomjuk a románokat, csak  vegyünk még ugyanennyit, meg mindent"-ig terjedtek (Több magát szakmainak valló oldalon ez volt sajnos a  kommentek között a  meghatározó tétel, ami komoly aggodalmat ébreszt bennem emberek mentális állapotát illetően.)  Magam részéről összegyűjtöttem egy csokor nyilvánosan elérhető információt, ezek alapján mindenki eldöntheti, az elérhető legjobb üzlet volt-e az ország számára a beszerzés és a gyártási szerződés.

Az önmagukat egységes nemzetállamként definiáló országok jelentős része a kisebbségek területi autonómiáját mindig is egyfajta nemzetbiztonsági kockázatnak tekintette és olyan, elutasítással vegyített gyanakvással tekintett erre az intézményre, mint Kövér László a kettessel kezdődő személyi számú ellenzéki politikusokra. Mai posztunk apropója az a hír, mely szerint a bukaresti szenátus a tegnap utasította el – nem először és valószínűleg nem is utoljára – a székelyföldi autonómia gondolatát, az ennek a tervét tartalmazó törvényjavaslattal együtt. Ezt az alkalmat ragadjuk meg és röviden összefoglaljuk annak az egykori romániai közigazgatási egységnek a történetét, amit először Magyar Autonóm Tartománynak, majd Maros-Magyar Autonóm Tartománynak hívtak.

Az előző részben szóvolt a sereg szervezéséről, felépítéséről, következzen most a felszerelésének ismertetése.

Erre akkoriban nem létezett központi megoldás (ellenpélda ismét csak az állami fegyverműhelyekkel rendelkező Bizánc). A magyar mesteremberek természetesen bárminek az elkészítésébe beletanultak, de nem mindig voltak elegen, soraikat sokszor egészítették ki betelepülő külföldi iparosok. A fegyvergyártó mesterek emlékét máig őrzi az egykori várak mellett álló települések neve. Emellett virágzott a kereskedelem (Rajna-vidéki műhelyekből is kerültek Magyarországra fegyverek), és a zsákmányolt felszerelést se hagyták parlagon heverni, függetlenül attól, hogy előző gazdáit mely égtáj felől fújta a magyarok útjába a szél. Így a sereg felszerelése elég vegyes volt, a kor divatján és szokásain kívül más egységesítő tényező nem volt- nézzük meg kicsit részletesebben!

Hazánk első nagy uralkodódinasztiájáról, az Árpádokról mindannyian tanultunk a történelemórákon, haladóbbak még egyik-másik haditettükre is emlékezhetnek, hiszen Koppány legyőzésétől Búvár Kundon át a muhi csatáig igen sok minden megtörtént az alatt a 300 év alatt, amíg a keresztény Magyarországot Árpád utódai kormányozták. Az aktív külpolitika feltétele viszont a jól működő hadsereg volt- na, erről már jóval kevesebbet tudunk. Részben sajnos azért is, mert a korabeli források szűkös volta miatt maguk a történészek is sokszor a sötétben tapogatóznak a témát illetően. Ebben a cikkben megpróbálom röviden összefoglalni azt, ami az Árpád-házi királyok hadseregéről így, vagy úgy, de mégis nagyjából tudható. Az első rész a sereg szervezéséről és felépítéséről fog szólni, a második részletesebben ismerteti majd a katonák felszerelését is.

Szerintem a törzsolvasók jelentős hányadának nem kell bemutatnunk a Felderítőblogot. A Magyar Ejtőernyős-Felderítő Katonai Hagyományőrző Baráti Kör állandó publikációs felületeként működő blogon számos olyan poszt olvasható, amelyek tematikája nagyon közel áll a Lemilblog irányultságához és olvasóink érdeklődési köréhez. Egy lelkes csapat készíti, akiknek munkája előtt le az összes szakmai fejfedővel.

És akkor most az aktualitás: a legfrissebb posztjuk egy nagyinterjú, amelyet tiboruval, a Lemilblog egyik alapítójával készítettek, s amelyből az olvasók egy átfogó képet kapnak arról, hogy a nyolcvanas évek első felének román hadseregében milyen volt az ottani ejtőernyős fegyvernemnél szolgálni sorkatonaként. Korrajz és talán egy kis hadtörténeti és szociográfiai mementó is.

Jó olvasást kívánunk és nagyon vigyázzatok magatokra! 

Április elseje hagyományosan a bolondok napja, mi is eresztettük már el itt a gyeplőt párszor a blogon, tessenek csak visszaolvasni ezt, ezt vagy éppen ezt itt. noha a világ most szörnyű problémával áll szemben, és egyesek szerint ilyenkor azért nem illik viccelődni, mások szerint pont így, poénkodva lehet elkerülni a folyamatos stressz miatti levertséget, rosszkedvet. Az alábbi bejegyzésben látunk majd pár példát arra, hogy nemhogy világjárvány idején, de épp világháborúban is születtek poénok, néha elég vaskosak. Most (ahogy arra a cím is utal) kifejezetten a hadihajók vicces és/vagy otromba beceneveivel foglalkozunk, a teljesség igénye nélkül. Úgyhogy ha mindenki készen áll, (vagy ül) akkor kezdődjék a móka. Kellemes időtöltést.

Mivel a mostani zűrzavaros időkben sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, arra gondoltam, hogy megpróbálok egy kicsivel tisztább vizet önteni a poharakba kijárási tilalom és karantén ügyében. A múltkori poszt kommentjei között voltak olyan hozzászólások, amelyeket olyan kedves olvasók követtek el, akik például kioktattak arról, hogy a miniszterelnöki rendelet nem jogszabály és ne beszéljek hülyeségeket, mások arról próbáltak meggyőzni, hogy ha Ausztria lezárta a határait, az automatikusan azt is jelenti, hogy Bécsben karantént rendeltek el, szóval sokat nevettünk, de a jelenség (mármint hogy vannak, akikre ráfér egy kis fejtágító) arra ösztökélt, hogy írjam meg ezt a rövid kis posztot. Senki ne vegye sértésnek, nem kioktatni akarom a Lemilblog amúgy profi olvasóit, hanem egy kicsit összeszedni az alaptudnivalókat erről a két intézkedéskomplexumról.

A tízmillió karanténszakértő és epidemiológus országában elég kockázatos erről a járványügyi kényszerintézkedésről írni, de mivel az elmúlt napok koronavírusos témái (és konteói) között kiemelkedő helyet foglaltak el a főváros lezárásának lehetőségeit taglaló topikok, úgy éreztem, hogy a Lemilblognak is foglalkoznia kell ezzel a felvetéssel. Elöljáróban szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy megközelítésem kifejezetten elméleti. Úgy is mondhatnám: egyszerű gondolatkísérlet, aminek kifejtése során kizárólag olyan információkat és adatokat használtam fel, amelyek mindenki számára hozzáférhetőek. Na és egy kis józan észt és minimális mértékben logisztikai, illetve logikai módszereket.

Blogunk egyik nagyon régi bútordarabja és szerzője (Pizka professzor) fura szerzet: velejéig és zsigerileg civil, ugyanakkor visszatérően és alaposan foglalkozik olyan témákkal, amelyek gyakran fel-felbukkannak a lemiles olvasótábor agytekervényeiben is. Mai posztja egy olyan örökzöld topikot érint, ami ugyan többször is felmerült már az elmúlt években itt, a Lemilblogon, de bizonyos értelemben olyan ez, mint a "tegyünk-e tojást a lecsóba?" vagy a "borotvált vagy szőrös?" vissza-visszatérő témaköre a többi bloggerkollégánál: soha nem lehet eleget beszélni róla és mindig címlapos lesz.

Szóval átadom a szót Pizka professzornak és várom a kommenteket. Kiemelten örülnénk a rendészeti múlttal és jelennel rendelkező hozzászólóknak, de természetesen tehenészek, agykutatók és virágárusok is elmondhatják a véleményüket. Akit érdekel, hogy a Facebookon milyen hozzászólások születtek a poszt kapcsán, az kattintson ide. A poszt illusztrációi között néhány európai főváros önkormányzati rendőrségének felvarróit is láthatjátok.

A múltkori szavazáson több, mint 55%-kal végzett az első helyen a "Mi lett volna, ha az 1917-es bolsevik forradalom megbukik?" téma (a voks végső eredményét ide kattintva nézhetitek meg). Ígéretemhez híven elolvastam néhány cikket, interjút és eszmefuttatást, s ezek summázatát tárom most - vitaindító szándékkal - elétek. Számtalanszor leírtuk már, de az újaknak sem árt tudniuk: egy-egy blogposzton ne kérjetek számon lábjegyzeteket, hivatkozásokat, idézeteket és hasonló nyalánkságokat. Ez a poszt (miként az egész "mi lett volna, ha..." műfaj) elsősorban játék, egy kis agytorna, és persze páratlan lehetőség a hozzászólóknak, hogy bizonyítsák jártasságukat és vitakészségüket a történelem és a kreatív fantázia terén. Vitatkozni ér, gyalázkodni és sértegetni nem. Az alábbiak nem tükrözik 100%-ban a szerző véleményét, de úgy voltam vele, hogy itt-ott egy kis provokáció egy vitaposztnál csak segít a beszélgetés beindításának.

Akkor lássunk hozzá.

A három nappal ezelőtti alternatív történelmi témaszavazás záródátumát előrehoztam, mert úgy láttam, hogy aki akart, az nagyjából leszavazott az első 48 órában. Összesen 685 olvasó nyilvánította ki véleményét, ők összesen 3016 voksot nyomtak, ami azt jelenti, hogy fejenként átlagosan 4,4 témára szavaztak. Ezek szerint megint voltak, akik nem használták ki mind az öt lehetőséget. Nincs ezzel semmi probléma, nem volt kötelező élni az összes felkínált opcióval. Most akkor nagyon röviden ismertetem az eredményt, majd nekiállok az élen végzett téma feldolgozásának. A bolsevikes poszt hamarosan megjelenik, reményeim szerint már holnap.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én imádom az alternatív történelmi műveket, lett légyen az regény, film, sorozat vagy bármi. Tudjátok, ez az a "mi lett volna, ha..." műfaj, amitől a történészek nagy része sikítófrászt kap, de ez legyen az ő dolguk. Egy évvel ezelőtt már írtam egy (elég szép olvasottságot és élénk kommentelést elért) posztot ebben a témakörben, s most a kezembe került a brit All About History folyóirat legújabb bookazine-je, amit teljes egészében ennek a műfajnak szenteltek. Aki még mindig nem értené, mi is ez, annak csak annyit mondok: The Man in the High Castle, SS-GB, For All Mankind, 1983, vagy az egyik nagy előd, a Sliders.

A 164 oldalas kiadvány szerkesztői történészeknek, újságíróknak, társadalomtudósoknak teszi fel a klasszikus kérdést: mi lett volna, ha...? És a megkérdezettek válaszolnak, a legjobb tudásuk (és persze fantáziájuk) szerint.

A Lemilblog olvasói tudják, hogy nem szoktunk csak úgy orrba-szájba szolgálati közleményekkel dobálózni, de mivel az elmúlt napokban sok tucat, ugyanarról a témáról szóló levelet és üzenetet kaptunk, nem tehetjük meg, hogy ezeket szó és reakció nélkül hagyjuk. Ugyanakkor nem kívánunk parttalan vitába keveredni senkivel, szóval részünkről ezzel a poszttal le is zárjuk az ügyet.

Lássuk, miről van tehát szó.

Az üzenetek arról szóltak, hogy egy Facebook-oldal kipécézte magának a Lemilblogot és a Tiborublogot, rendőrellenesnek beállítva ezeket, valamint az ezekhez kapcsolódó zárt FB-csoportot. Az apropó az volt, hogy a csoport egyik, a névtelenség jótékony homályába burkolózó tagja screenshotokat készített a csoportban folyó beszélgetések egyik-másik hozzászólásáról, majd azzal a kommenttel küldte el ezeket a szóbanforgó FB-oldalnak, hogy "tessék, micsoda rendőrellenes, gyűlölködő oldalak és blogok léteznek!".

A második világháború végével az USA hadereje vált a világ legerősebbikévé. Légiereje a legkorszerűbb volt, szárazföldi haderejében szolgáló katonák a világ legjobb felszerelésével rendelkeztek, haditengerészete pedig átvette Nagy-Britanniától az elsőséget. A US Navy több repülőgép-hordozóval rendelkezett, mint a világ többi haditengerészete összesen, a többi hajótípusról nem is beszélve. A világháborút felváltó hidegháború miatt a fejlesztések tovább pörögtek, és az amerikai haditengerészet is jelentős fejlesztéseken ment keresztül. A hagyományos fegyverzet mellé „becsatlakozott” a rakétatechnika, ami új lehetőségeket teremtett. Az USA is elkészíttette első, rakétafegyverzettel tervezett rombolóit, melynek egyik jelentős képviselője lett a Charles F Adams-osztályú rakétás romboló. Erről a hajóosztályról és névadójáról olvashattok most.

Hétfőn éjfélkor fejeződött be a Lemilblog legújabb szavazós és vitatkozós tippjátéka, melynek során azt kértük tőletek, hogy egy 15-ös – vállaltan szubjektív és kicsit provokatív - listából egyrészt válasszátok ki azt a négy hadsereget, amely szerintetek megérdemli a „legkiválóbb” jelzőt, másrészt tippeljétek meg, mi lesz a végeredmény. A lista elemei számos kisebb-nagyobb vitát generáltak az olvasók között, aminek a szerkesztőség – mint mindig – nagyon örült, hiszen a langyos vizet senki nem szereti. Néhány agresszív, de legalább tájékozatlan és buta troll kommentjét töröltük ugyan, de a 40000+ kattintás és a 400+ hozzászólás általános színvonala azt mutatja, hogy közönségünk vevő a hasonló, kicsit az agytekervényeket is megdolgoztató posztokra. És ugyanezt mutatja az is, hogy mások is ellopták és meglovagolták az ötletet, amiért nem haragszunk, noha egy linkkel vagy egy fél mondattal sem jelezték, hogy ez bizony nem nekik jutott eszükbe.

Másfél hónappal ezelőtt feltettem a Lemilblog olvasóinak a (csak részben költői) provokatív kérdést, hogy mitől kiváló és hatékony egy hadsereg. Nem csalódtam bennetek: a parázs vitákkal is tarkított kommentfolyamban számos érdemi és informatív hozzászólás született, amikért köszönet jár. A nyári herevere és lebzselés a végét járja, a horizonton már felsejlenek a baljós szeptemberi munkanapok, ezért most gyorsan élesítem a posztot, ami - egy nem túl eredeti fordulattal - pont arról szól, ami a címe. Tanács: ha érdemben hozzá szeretnél szólni ehhez a poszthoz, előtte minimum az említett posztot olvasd el, de ha több időd van, az se árt, ha átnézed az ottani kommenteket. Csak hogy ne fuss le olyan köröket, amiket már lefutottunk és ne tégy fel olyan kérdéseket, amikre jó hat hete megszületett a válasz. Köszönöm.

Nyaralás van és ilyenkor több idő jut könyvekre, amiket pusztán szórakozás célból veszek kézbe. Visszatérően habzsolom például az MI5 brit titkosszolgálat történetével kapcsolatos irodalmakat, különböző nyelveken mintegy másfél folyóméter van ebből a témából odahaza a könyvespolcokon. A szolgálatról írtam egy blogposztot több, mint tíz éve.

Amint azt törzsolvasóink már tapasztalhatták, mai posztunk szerzője egyszerűen imád listákat készíteni, amikkel aztán pofátlan módon provokálja olvasóit, vitára ösztönözve őket. A hadvezérekről, szárazföldi csatákról és fegyverekről szóló posztok után úgy gondolta, hogy milyen jó ötlet lenne kiválasztani a hadtörténelem leghatékonyabb hadseregeit és beszélgetni róluk. A felkészülés és forrásböngészés során azonban (mert igen, egy-egy ilyen írás elkészítése elég sok időbe telik, még ha ez nem mindenki számára evidens is), szóval az anyaggyűjtés során arra kellett rádöbbennie, hogy nem lesz egyszerű dolga.

Az előző részben megismerhettük Kanada, Spanyolország, Egyiptom, Svájc, és Argentína 2. világháború utáni vadászgépfejlesztéseinek történetét. Mint azt láthattuk, egyáltalán nem volt egyszerű dolog korszerű harci gépet megtervezni és legyártani, nem is sikerült mindenkinek. A most következő részben folytatódik a sor, és talán nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy a tendencia hasonló lesz. Azt előjáróban meg kell hogy említsem, hogy a felsorolt típusoknál jóval több fejlesztés indult, de néhány csak a szélcsatornamodellig jutott, jóval több pedig csak a rajzasztalig. A poszt végén a kommentekben lehet folytatni a sort a meg nem valósult, de ígéretesnek kinéző tervekről, projektekről, és el lehet játszani a "mi lett volna ha" izgalmas felvetésével is.

A katonai repülőgépgyártás komoly dolog. Számtalan hír szól fejlesztésekről, fejlesztések közbeni buktatókról, néha ép ésszel fel nem fogható összegekről, amit egy-egy modern katonai repülőgép fejlesztése, gyártása felemészt. A haditechnika története tele van olyan repülőgépekkel, amikre irdatlan sok pénzt költöttek, aztán nem jutottak tovább a prototípus szintjénél. A hidegháború sok különleges tervet szült, elég, ha az amerikai haditengerészet elvetélt ötleteire gondolunk, vagy a kanadaiak nemzeti büszkeségére, az Arrow elfogó vadászra, esetleg a britek füstbe ment TSR-2 csapásmérő gépére. Summa summarum, ma már csak a legmodernebb ipari és technológiai háttérrel rendelkező országok fejlesztenek saját harci repülőgépet. De nem volt ez mindig így. A második világháború után a katonai repülés fejlődése sok országot sarkalt saját fejlesztésekre, köztük olyanok is akadtak, akikről ma nem gondolnánk, hogy valaha felírták magukat az aviatika lapjaira. Ezeknek az országoknak a harci repülőiről olvashattok most. A világháborús győztes nagyhatalmakat most nem szemlézzük. Mivel elég sok érdekesség bukkant fel a cikk írása közben, a terjedelem egyre csak nőtt, emiatt a könnyebb fogyaszthatóság érdekében két részre lett szedve a poszt. Tehát aki az első rész olvasása után hiányérzettel küszködik, annak ott lesz a második fejezet.

Pár nappal ezelőtt egy szavazással egybekötött vitaposzt keretein belül az elmúlt 2500 év sorsdöntő szárazföldi csatáiról beszélgettünk közel 300 kommenten keresztül. Szokásunkhoz híven most értékeljük a voksolás eredményét, újabb felületet biztosítva a kulturált véleménykülönbségek korrekt ütköztetésének.

Elöljáróban megköszönöm a vitában résztvevők hozzászólásait. Most is bebizonyosodott, hogy a Lemilblog törzsközönségére számíthatunk, s a normális hangnemben folyó beszélgetést még az sem zavarta meg, hogy az Index nyitóoldalára kikerülve óhatatlanul idekeveredtek olyanok is, akiktől nem csak a téma idegen, hanem a nálunk gyakorolt civilizált vitakultúra. Ennek ellenére senkit nem kellett kimoderálni, ami egy 17 ezer kattintást elérő poszt esetében elég örvendetes fejlemény.

Törzsolvasóink tudják, hogy mi itt a Lemilnél imádjuk a listázást (ebben is hasonlítunk egynémely, sportot kedvelő magyar politikushoz) és az ehhez kapcsolódó szavazóposztokat. Sorozatunkban foglalkoztunk már kiemelkedő hadvezérekkel, a papírformát felrúgó ütközetekkel, történelemformáló fegyverekkel, s arról is megkérdeztünk már benneteket, hogy harcolnátok-e az országotokért, vagy hogy kit szeretnétek Magyarország katonai szövetségeseként látni. Az olvasottsági adatokból úgy láttuk, hogy ti is szeretitek az ilyesmit.

A Lemilbog Közvéleménykutatási Igazgatóságának Hadviseléstörténeti Referatúrája most egy újabb, reményeink szerint az említettekéhez hasonló szakmai érdeklődést kiváltó posztot állított össze. Ebben arra kérünk benneteket, hogy az alábbi listából voksoljatok arra az 5 (öt) tételre, amely szerintetek a leginkább megérdemli a „történelemalakító” jelzőt.

A kötelező sorkatonai szolgálatról számtalan, késhegyre (és söröskorsóra) menő vitát folytattunk ebben a blogban és máshelyütt is, most nem ezt akarom feltétlenül feleleveníteni. Inkább egy abszolút ontopik könyvet ajánlok minden Tiborublog-, Lemilblog- és Milstoryblog-olvasó és kommentelő figyelmébe.

A kötet nem csak azért különleges, mert én írtam az egyik fejezetét, hanem azért is, mert műfaját tekintve frankón unikum és előzmény nélküli: öt olyan egykori sorkatona visszaemlékezéseit tartalmazza, akik nagyjából egyidőben (hetvenes évek vége - nyolcvanas évek eleje) voltak sorkatonák, s mind az öten magyarok. A jelentős különbség az, hogy mindegyikük más-más állam hadseregében szolgált (majdnem azt írtam, hogy más-más állam hadseregét erősítette, de idejében észbekaptam, hogy ne írjak már hülységet).