Nemzeti lovastengerész-kormányzónk életútja felvázolásának harmadik harmadához értünk, s - akárcsak az elsőt és a másodikat - ezt is mr. nemo, immáron rutinos vendégposztolónk tálalja elétek.

Mivel a szerző (a téma érzékenységét, valamint a lemilblog írott és íratlan tabuit tiszteletben tartva) mindentől óvakodott, ami aktuálpolitikához akár csak érintőlegesen is kapcsolódhat, az írás nem lett valami hosszú, de a posztok ilyen szempontból nem hasonlítanak a szeretkezésre, hiszen rövidségük semmiben sem csorbítja élvezeti értéküket.

Olvassátok és szóljatok be, ha mertek!

1944. október 17-én Miklós felkelt, bement a hivatalba, és nemzetféltéstől ráncos homlokkal kezdett neki szokásos teendőinek. A napi programot azonban váratlanul felborította 55 géppisztolyos SS katona érkezése, akik tettek neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Befűtötték a Turánt és még egyszer utoljára útnak indultak.

Számára véget ért a második világháború, és családjával egyetemben Bajorországba került Weilheimbe, az amúgy idillikus Hirschberg vadászkastélyba. Érdekesség, hogy ő maga is vadászruhában érkezett eme csodás vidékre, hisz a többi ruháját a lelkes német katonák ellopták lefoglalták. Kevés szavú és visszafogott stílusú SS legények adták a ház személyzetét. Itt várta családtagjaival a háború végét, és a Reich urainak döntését jövőjével kapcsolatban. Ami ’45 márciusára meg is jött, ezúttal Himmler tollából; miszerint a politikai foglyokat a szövetséges csapatok érkezése előtt talán jobb lenne főbe lőni. Mégsem történhet meg, hogy netalán túléljék a nácikat!

Oberführer Klein nem volt jó nemzetiszocialista, hiszen ha az lett volna, Ja Wohl! felkiáltással csapja össze csizmái sarkát a parancs elolvasása után, és Heil Hitler!-el az ajkán ő maga húzta volna meg a Lugere ravaszát – tudom, hogy nyomni kell, és különben is Szmöre a ravasz, amiről mi beszélünk, az meg elsütőbillentyű, de ezen most ne akadjatok fenn –, de nem így tett. Ehelyett köszönés nélkül polgári ruhát öltött a társaival együtt, és hosszú gyalogtúrára indult a hegyekbe, gondosan kerülve a vörös jelzésű túraútvonalakat.

Május elsején emlékezünk a híres chicagói munkáslázadásra, ahol az elnyomott melósok kiálltak a jogaikért, miközben a rendőrség kifejezte nemtetszését. Posztunkban ezt csak azért említjük meg, mert ekkor került Horthy amerikai fogságba. Trumanék úgy okoskodtak, hogy jó ott az ex-kormányzó, ahol van, és a sturmmannok priccseit alabamai közlegények váltották. Ennek a Horthy család mód felett örült, hisz így az unokával anélkül is kimehettek sétálni, hogy németjuhászokat kerülgettek volna. Az amerikaiak egyébként jól bántak velük, többször is kijelentették, hogy ők nem hadifoglyok, csupán védőőrizet alatt vannak.

Napokkal később befejeződtek az európai harcok, és kezdetét vette a szövetségesek rendrakása. Horthy tett egy kósza kísérletet, hogy visszaszerezze az ország irányítását, hisz szerinte az etikett és a nemzetközi jog súlyos megsértése volt az MP40-esek részvétele a lemondási nyilatkozata megtételekor. Ekkorra azonban már végleg eljárt felette az idő, és kéréseit udvarias hallgatás kísérte.
 
Tito ugyan felváltva verte az asztalát és csörgette a kardját, hogy adják csak neki oda a kormányzót, ad majd neki tárgyalást! Ám Sztálin nem tartotta jó ötletnek, hogy a magára maradt öregből esetleg mártírt kreáljanak. A szövetségesek ügyészei meg közben rájöttek, hogy személyében isteni tanúra leletek, és előszeretettel vitték, amikor csak tudták. Néha több, gyakrabban kevesebb sikerrel.

Immáron együtt volt a teljes família, és az újjáalakuló Németországban a családi idill része a rendezett háttér is.  Hivatalos papírokat kaptak, és a családfőjében bizony ott virított az előző foglalkozás bekezdésben: Tengernagy és Kormányzó. Erre is csak a németek képesek.

(Klikk a dokumentumokra!)

1948-ban Portugáliába kerültek, Estoril városába – akkor még nem volt ilyen felkapott üdülőhely és a versenypálya is hiányzott –, miután az akkori magyar kormány megüzente: nem kíván a határain belül tudni egy „élő Horthy-t”. Persze később világossá vált, hogy egy halottat sem. A tengernagy Estorilban már teljesen visszavonult a politikától. Néhány emberrel hébe-hóba levelezett, de semmi egyebet nem tett. Mivel nem volt előrelátó, nem menekített ki egyetlen pengőt sem, ezért a már említett vadászruhán, és öccse, Jenő rádióján kívül nem volt vagyona. Szűkösködésükben a Vatikán pénzadományai, és az ún. „Horthy-alap” változtatott a helyzeten. Ez utóbbit magánszemélyek üzemeltették és a család eltartása volt a célja. Abból is látszik, hogy milyen meggyőződéses antiszemita volt, hogy az alapot több zsidó üzletember is támogatta. 
1956-ban vett egy nagy levegőt, de a kommunizmus - legnagyobb sajnálatára - mégsem bukott meg. Ezután komoly depresszióba esett, elment az életkedve, és nem sokkal később, 1957. február 9-én elhunyt. Mivel idehaza továbbra is persona non grata volt, a lisszaboni temetőben helyezték nyugalomba.

Sovány vigasz volt számára, de Hitleren kívül sikerült túlélnie Szálasit és Sztálint is.   

Horthy Miklós végakarata az volt, hogy otthon, magyar földben pihenhessen, amire egészen 1993. szeptember 4-ig kellett várnia,  amikor is a Magyar Tengerészek Egyesületének kezdeményezését siker koronázta: a Kormányzót, valamint feleségét - Purgly Magdát - és ifjabb Horthy Miklós fiuk hamvait újratemették a kenderesi családi kriptában. Az ökumenikus szertartáson a történelmi keresztény egyházak mindegyike képviseltette magát. Utolsó útjára 50.000 ember kísérte, köztük a kor több jeles személyiségével. Természetesen ott voltak az egykori k.u.k. tengerészek és a Magyar Királyi Honvédség azon katonái is, akik túlélték tengernagyukat, főparancsnokukat.

Hegedűs Lóránt református püspök emlékbeszédet mondott, Antall József koszorút küldött. Állítólag dr. Hevesi Ferenc főrabbi több alkalommal is hálaadó istentiszteletet tartott halála után a Kormányzó születésnapján, a Hősök templomában.