„Könnyelmű” ígéretemnek eleget téve, bemutatom az ízig-vérig bácskai származású aradi vértanú, Schweidel József portréját.

Schweidel József 1796. május 18-án Zomborban látta meg a napvilágot egy német származású család harmadik gyermekeként. Zombor csak 1802-ben lett Bács-Bodrog vármegye székhelye, de édesapja, id. Schweidel József már fia születésekor kamarai főtisztviselő, a vármegye kincstári javainak kezelője. Édesanyja, Hirtl Teréz, a korabeli leírások szerint „…művelt és szellemes asszony…telve jósággal, szelídséggel és gyöngédséggel...”


A Schweidel-család baráti kapcsolatokat ápolt azzal a Kiss József vízépítő mérnökkel, akinek tervei alapján 1793-ban megkezdték a Ferenc-csatorna ásását – ezért ő és felesége, Meltzer Anna lettek József keresztszülei. Kiss József egyébként a bécsi hadmérnöki akadémián végezte tanulmányait.

A két család közötti jó kapcsolat nem szakad meg később sem. A zseniális inzsellért rosszakarói 1797-ben kibuktatták a csatornaépítő társaság igazgatói székéből, de Schweidelék együttérzésükkel némi támaszt nyújthattak neki az elszenvedett igazságtalanságok átvészelésében.

A gyermek József a népiskola öt osztályát szülőhelyén végezte el. Apja hivatalnoki pályára szánta, ezért – tizenöt évesen – tanulmányait 1811-től 1814-ig Pozsonyban folytatja a királyi jogakadémián. Egyes – bizonytalan – források szerint, a pesti egyetemen is megpróbálkozott, de nem sok sikerrel.
A biztos az, hogy 1815-ben felcsap huszárnak: végleg elkötelezve magát a 4. huszárezreddel, közismertebb nevükön a Sándor-huszárokkal.

A birodalom huszárezredeit Magyarországon toborozták. A 4-es huszárok előbb Frigyes herceg, hessen-homburgi trónörökös nevét viselték, majd – az orosz-osztrák fegyverbarátság szellemében – Sándor nagyherceg, orosz trónörökös nevét vették fel.

Schweidel József, az ifjú hadapród, a magyar huszárok között sajátította el tökéletesen a magyar nyelvet! Rövid kiképzést követően a legendás Simonyi óbester (itt jobbra) parancsnoksága alatt, 1815/1816-ban végigverekszi a napóleoni háborúk utolsó felvonását.

A kis korzikainak ugyanis 1815-ben adatott még egy esély: Elba szigetét elhagyva március 1-jén Cannesnál partra szállt, és március 20-án már Párizs ura volt. A franciák 1815. június 18-án a belgiumi Waterloonál Wellington herceg brit csapatait szorongatták, és ha nem érkezik időben Blücher porosz generális friss serege, akkor Európa történelme bizonyára másképp alakul….

Szóval, volt kitől tanulni: Simonyi József ezredes volt az a huszártiszt, aki 1802-ben – mindössze 25 évesen – elnyerte a Mária Terézia-lovagrendet, és akit katonái a legvitézebb huszárként emlegettek. 

Nos, hősünk sem volt rest: 1815-ben Hüningen és Neubreisach ostrománál is kitünteti magát. 1816-ban, Párizs megszállásakor már cs. kir. huszártiszt, hadnagy. A víg párizsi napok – pezsgő, nők, miegymás – 1818-ig tartanak, ekkor az osztrákok visszavonulnak. A Sándor-huszárokat a galíciai Tarnopolba vezénylik: a Fény Városából a legszürkébb provinciába…

Itt lent a tarnopoli városháza látható.

Minden rosszban van azonban valami jó is: a huszonnyolc éves főhadnagy – 1824-ben léptetik elő, – itt ismeri meg élete párját, zlatillói Bilinska Domicellát (1804-1888), egy elszegényedett lengyel nemesi család sarját. Hogy a fiatalok egybekelhessenek, kauciót kellett befizetni a kincstárnak. Fia boldogulását segítendő, a 3.000 forintot kitevő házassági óvadék előteremtését az idősebb Schweidel válalta magára. Egy zombori házat zálogosított el, ami természetesen a banké lett…

A Schweidel-házaspárnak öt gyermeke született: a négy leány közül kettő korán meghalt. Az egyetlen fiú, Albert (1828-1916), apja nyomdokaiba lépett és maga is huszártisztként szolgált a 4. huszárezredben.

Schweidelt a szolgálat Galíciához kötötte, de részt vett a toborozásban is: a verbunk idején Baján, és szülővárosában, Zomborban (itt jobbra a városháza) volt a székhelye. Így sűrűn meglátogathatta a kiterjedt rokonságot, hiszen nővérei – Anna és Irma – révén, neves bácskai birtokos famíliákkal – a Latinovitsokkal és a Vojnitsokkal – került sógorságba.

Békeidőben a katonai előmenetel – az avanzsálás – jóval lassúbb, mint a háborúban: kapitányi kinevezését csak 1835-ben kapja meg. Az ezred Lemberg városába is állomásozott, itt feleségének volt kiterjedt rokonsága.

Újabb tíz év múlik el, mire 1845-ben megérkezik őrnagyi előléptetése. Erről szülővárosa is megemlékezik: a Lembergben szolgáló őrnagyot a vármegye közgyűlése tiszteletbeli táblabíróvá választja.

1847 tavaszán a 4. huszárezred következő állomáshelye Bécs.

A császári katonatisztek harmincévi szakadatlan és elismerésre méltó szolgálatot követően jogosultak, hogy osztrák nemesi címért folyamodjanak. Hősünk nemesi oklevelét I. Ferdinánd császár aláírásával – melyet a birodalmi belügyminisztérium kancelláriája állított ki – 1848. január 27-én vehette kézhez. Boldogsága akár már-már felhőtlen is lehetett volna, de a márciusi események készületlenül érik. Mint hivatásos katona, politikával nem foglalkozott. A szolgálat során felmerülő konfliktusokat igyekezett professzionálisan, békésen rendezni. Noha felesége révén rokonszenvezett az elnyomott lengyelekkel, ezt mélyen titkolta, és arra gondolni sem mert, hogy megtagadja a császári parancsot.

1848. április 7-én a császár kinevezi ez első felelős magyar kormányt, amit Jelačić horvát bán (itt balra) nem ismer el. És a szerbek is előálltak követeléseikkel...

A magyar kormány – védelmi okokra hivatkozva – a magyar ezredek hazarendelését követelte. A Sándor-huszárok is választás elé kerültek: Olaszország vagy Magyarország? A fegyveres testületekre nem jellemző a demokratikus, konstruktív vita: a katonaemberek a parancsokhoz vannak szokva! A félreértések elkerülése végett gróf Theodor Latour táborszernagy, birodalmi hadügyminiszter (itt jobbra) 1848 júliusában határozottan utasítja a 4. huszárezred parancsnokát, gróf Apponyi Károly ezredest az azonnali indulásra. Apponyi gróf azonban „beteget” jelent, így Schweidel József őrnagyra hárul a feladat, hogy huszárjait hazavezesse. 1848 augusztus végére az ezred visszajut Magyarországra: úticéljuk a Szenttamás körüli magyar tábor. Pécsig jutnak, de a Horvátország felől érkező fenyegetés miatt, mint megbízható katonákat, a Dráva mentére irányítják őket.

Jelačić bán horvát serege – 51 ezer katona 48 löveggel – 1848. szeptember 11-én átlépi a Drávát azzal a céllal, hogy Pest ellen vonul. Csány László, a Dráva-vonal királyi biztosa küldöttséget meneszt a bán főhadiszállására, és követeli a támadásra vonatkozó császári parancs bemutatását. Ennek hiányában a küldöttség kijelenti: az első adandó alkalommal szembeszállnak a bán seregével!

A magyar sereg parancsnokai – előbb gróf Teleki Ádám, majd István főherceg – nem kívántak fegyveres összetűzésbe kerülni a császári csapatokkal, ezért Székesfehérvár irányába vonultak vissza.

Jelašić, ezt kihasználva, mind beljebb nyomult az országba, így a harc immáron elkerülhetetlenné vált. Móga János altábornagy – a magyar sereg frissen kinevezett vezére – kikötötte, hogy csak akkor veszi fel a harcot, ha azt Jelačić kezdeményezi. 1848. szeptember 29-én a Velencei-tótól északra, a Pákozd-Sukoró-Pátka háromszögben – a szabadságharc első csatájában – megütköztek Móga magyar és Jelašić bán császári csapatai. Ad absurdum: mindkét sereget császári tisztek irányították! A magyar csapatok sikeresen visszaverik a támadásokat: ezt látván Jelašić tűzszünetet kér, majd Bécs irányában elhagyja az ország területét. A csata során a Schweidel vezette – felderítést végző – huszár-különítmény is ellenséges tűzbe került. 

A magyar csapatok csak késve, október 3-án kezdték meg a menekülők üldözését. Schweidelt 1848. október 16-án kapta meg ezredesi előléptetését, és egyben dandárparancsnoki kinevezését.

1848. október 6-án Bécsben újabb forradalom tört ki: a magyar képviselőház – Kossuth javaslatára – az ostromgyűrűbe zárt bécsi forradalmárok megsegítése mellett dönt, ezért csapatai átlépik a határt. A császári haderő jelentős része – 80 ezer katona és 210 löveg – Windisch-Grätz tábornagy parancsnoksága alatt Bécs körül összpontosult. Ez olyan számbeli, minőségbeli fölényt jelentett a közelgő magyar sereggel szemben, hogy csapatai egy részét a város ostromának folyatására csoportosíthatta át, hogy ott is „rendet” tegyen.

A csata során, amely Schwechat falunál 1848. október 30-án zajlott le, Schweidel dandárja végig tartalékban maradt. A csatavesztést látván – aradi vallomása szerint – pedig kivonta huszárjait az ellenséges tüzérség lőtávolságából.

A számukra győztes csata emlékére az osztrákok sört is neveztek el Schwechatról: még egy adalék ahhoz, miért nem koccintunk sörrel…

A vesztes csata ellenére, 1848. november 1-jén Schweidelt mégis tábornokká nevezik ki, állítólag azért, hogy Görgei Artúr is tábornok lehessen. Egy rangban fiatalabb tiszt nem előzhetett meg egy idősebbet… Ráadásul Görgei életkorban is fiatalabb volt Schweidelnél!

Windisch-Grätz 1848. december 27-én elfoglalja Győrt, majd 1849. január 5-én bevonul a kiürített Pestre: a magyar szabadságharc ügye rosszra fordult.

Az események Schweidelt is megrázzák: már december 14-én beteget jelent. Gyulladásos sömör kínozza, vírus okozta bőrkiütések, lobos hólyagok terjednek el az altestén – ezért képtelen lóra ülni. Betegszabadságra vonul, és azon is marad egészen 1849. május 9-ig. Ez persze mindenféle szóbeszédre ad témát, verbálisan támadják…

Pesten kúrálja magát, majd családjával Baján pihen. Innen, a császári csapatok közeledése miatt, Nagyváradra menekül. A lendületes tavaszi hadjárat új reményekkel tölti el. Szolgálatra jelentkezik, és azonnal Pest városparancsnokává nevezik ki. Ezt követően a mindenkori kormányszékhely – Debrecen, Szeged, Arad – parancsnoki tisztje. Kossuth visszafogadja kegyeibe: 1849. május 11-én kitüntetik a pákozdi és a schwechati csatákban nyújtott teljesítményéért: megkapja a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát. 1849. augusztus 13-án a szöllősi mezőn – és nem Világosnál! – teszi le a fegyvert a cári csapatok előtt. Az oroszok – Görgeit kivéve – hamarosan kiadják a fogságukba esett honvédtábornokokat. Az osztrákok Aradra szállítják őket.

Aradon hadbíróság várja őket. A vád: esküszegés és felségsértés. Ki-ki a maga módján védekezni. Hasztalan: halálraítéltek voltak már az ítélet kihirdetése előtt!

Schweidel a tárgyaláson a schwechati csatával kapcsolatosan kijelenti:

 „…Akaratom ellenére a hadsereggel Ausztriába kerültem, és részt vettem a schwechati ütközetben, a második vonalban álltam, és semmi egyebet nem tettem, mint hogy dandáromat a golyók lecsapódási helyéről elvezettem. Ez volt az egyedüli alkalom, hogy császári csapatok ellen harcoltam, azóta az időpont óta nem húztam kardot.”

Aradon naplót vezet: ebben fogsága mindennapjairól ír, családjával foglalkozik: ebből tudjuk, hogy huszárkapitány fia, Albert is Aradon raboskodott – őt a hadbíróság előbb halálra, majd 16 év várfogságra ítélte, de fél év múlva szabadult.

Schweidel utolsó pillanatig bízik abban, hogy igazolódik ártatlansága, illetve, hogy bűnössége esetén az uralkodó kegyelemben részesíti. 

A hadbíróság eredendően egyedül őt ítéli „… lőpor és golyó” általi halálra, azaz katonához méltó kivégzésre. A hadbíróság a tárgyalást követően azonnal kegyelmi tanáccsá alakul, és kegyelmi felterjesztést tesznek esetében – de Haynau nem kegyelmez senkinek!

Utolsó óráit Bardócz Sándor minorita szerzetes társaságában töltötte, aki felkészítette a halálra. Október 6-án reggel 6 órakor, a kivégzés pillanatában egy feszületet tartott a kezében, amit aztán a pap átadott Albert fiának.

Schweidelt, és vele együtt Lázár Vilmost is a sáncok tövében temették el, földi maradványaikat 1913-ban exhumálták. A csontokat 1974 októberéig a helyi Kultúrpalota kriptájában őrizték, majd a többi – Aradon vagy környékén eltemetett – vértanú maradványaival együtt az emlékoszlop alatti kriptába helyezték

Schweidel József élettörténete kapcsán láthatjuk, hogy az aradi tizenhárom együtt jelentett sokat nemzetünk történelmében. Külön-külön ők is csak esendő, gyarló emberek voltak, erényekkel és hibákkal, akik nem mindenkor álltak a helyzet magaslatán, és hoztak jó vagy rossz döntéseket, jórészt a körülményektől kényszerítve és önhibájukon kívül.

A legtalálóbban talán Jókai fogalmazott: „…Nem a vezetők voltak a nagyok, a nép volt az óriás, amely felemelte őket.”