Gyerekkorom egyetlen igazi nagy pofonját akkor kaptam anyámtól, amikor kiderült, hogy a fehérneműk alatt tartott tartalékpénzből elcsórtam 30 forintot és megvettem rajta a PISZTOLYt. Tudtam persze, hogy nem szabad, azt is, hogy ki fog derülni és botrány lesz belőle, de képtelen voltam ellenállni. A PISZTOLY ugyanis valódi forgótáras hatlövetű volt, a tárat a csővel együtt le lehetett billenteni, műanyag patronrózsa volt hozzá, nem olyan papírra nyomott vacak, mint a többi játékpisztolyhoz. Akinek nem volt ilyen, az nem is számított teljes értékű harcosnak a ligeti rönkvár bevételéért folytatott ádáz ütközetekben, legfeljebb szívességből vették be a csapatba.

Az indiánosdiból idővel kinő az ember, a korombeliek nagy részének pedig a kötelező sorkatonai szolgálat élményei egy életre elvették a kedvét attól, hogy bármilyen, fegyverekhez vagy sereghez köthető dolog iránt érdeklődést mutasson. Vannak azonban nem is kevesen, akik lelkük egy rejtett zugában soha nem nőnek fel. A játékból hobbi lesz, a családtagok szégyenkezve magyarázzák az ismerősöknek, hogy "egyébként a Pisti egy rendes, komoly ember", "jobb, mint ha elkártyázná vagy nőkre költené". A paintball, airsoft, vagy a lövészklubok most kimaradnak, mert ezek alapvetően az adrenalinszint kordában tartását szolgálják. Persze, kell hozzájuk fegyvermánia, de fő céljuk a fegyver használata, az izgalom (vagy ez utóbbi levezetése). Ez a cikk viszont a felnőttek katonás játékairól szól.

Végy húsz deka műanyagot...

Kezdjük az apróságokkal. Fiúgyerek élete során szinte biztos, hogy legalább egyszer kapott ajándékba makettet valamilyen alkalomra. (Lánynál ritka, pedig a kiállítások nyílt programjain nagyon sok kislány is helyet követel magának az asztalnál.) Figyelem: hiába árulják játékboltban, a makett, a modellel ellentétben egy dologra tökéletesen alkalmatlan - arra, hogy a hagyományos értelemben játsszanak vele! A kész makettet csak nézni lehet, különben jó eséllyel atomjaira esik. Hasonló hatása van a portörlésnek is: egy makettező házastársának soha nem kell válóokot keresnie, elég ha leporolja párja életművének darabjait. Az ezt követő reakciók bármelyik bíróság előtt kizárják a békítőtárgyalásnak még a gondolatát is. Ha a makettező felnőtt, akkor a családi kassza fokozott védelemre szorul. Egyrészt bár vannak kifejezetten olcsó darabok, nem ritkák az hatszámjegyű árcédulát viselő készletek sem. Ezekhez egy vérbeli makettező könnyen összevásárol még hasonló nagyságrendben "nélkülözhetetlen" kiegészítőket, állandó kiadásnak pedig ott vannak a festékek, lakkok, pigmentek, ecsetek, reszelők és egyéb fogyóeszközök.

Ráadásul a makettező szoros lelki kapcsolatban áll a hörcsögfélékkel: nem azért vesz egy új készletet, mert éppen befejezte az előzőt és nincs mit építenie, dehogy! Azért veszi meg, mert a) végre X év után megjelent, b) már megvan, de nem ez a változat, festés, c) mert most valaki fél-harmad áron kínálja és így bűn lenne otthagyni. Ennek eredményeként nem is számít igazi makettezőnek, akinek nincs több összerakatlan készlete, mint amennyit a következő tíz évben meg tudna építeni. Néha persze elszégyelli magát (vagy kitör otthon a botrány), ilyenkor hosszas válogatás után kiárusítja a készlet egy részét - ilyenkor áll elő a többi makettező számára az előzőekben említett c) pont. (A képen nem egy bolt, hanem egy magángyűjtemény készletének kb. negyede látható.)

Az elborultság csúcsán az ú.n. scratchbuilderek és a dioráma-építők állnak. Nekik nem elég, hogy előre gyártott műanyag darabokat ragasszanak össze, ők maguk készítik el az egyes alkatrészeket, néha már olyan szinten, hogy ember legyen a talpán, aki egy jól bevilágított fotóról megmondja, hogy eredeti, vagy makett. A balra látható apróságon minden egyedi gyártású, kézi munka és bár ez nem látszik, de az irányzókerekek valóban működtetik a tornyot!

Az időigény? Változó. Egy "szimpla" géproncsot akár egy fél év alatt is össze lehet csapni, de vannak akik nagyban gondolkodnak. Egy luxemburgi úr pl. úgy gondolta, hogy mivel elég sok korabeli fénykép áll a rendelkezésére, megcsinálja Clervaux városközpontját úgy, ahogy az a II. világháborúban, az ardenneki offenzíva idején kinézett. Az 1/35 méretarányban készülő 6 négyzetméteres dioráma már négy éve készül, de még van vele munka...

Nem szoktam utólag módosítani a posztjaimon, de most megteszem. Eredetileg nem a fenti Ju-88-as képet szerettem volna itt szerepeltetni, hanem egy C130 Combat Talon balesetét megörökítő diorámát, mert a számomra hihetetlen volt az a pontosság, amivel annak készítője, Szabó Ákos visszaadta az eredeti fotókon szereplő részleteket. Sajnos szokás szerint a poszt élesítése az utolsó pillanatra maradt és csak akkor vettem észre, hogy honlapja idő közben új helyre költözött, ahol az általam keresett képek már nem voltak megtalálhatók. Közben viszont Ákos bejelentkezett a kommentekben és megadta a két galéria (a baleset és a makett) elérhetőségét, így most álljon itt ez a kép ízelítőül, valahol a 80. komment táján pedig megtalálhatók a linkek.

Hogy miért nézik el nekik ezeket a nehezen tolerálható húzásokat? Mert mindezek mellett pozitív vonásai is vannak. Lehet, hogy sok pénzt elkölt a makettjeire, de cserébe minimális az egyéb igénye (kocsmára, bulizásra, szerencsejátékra nem csak a pénzt, az időt is sajnálja). Ideális házi ezermester nevelhető belőle, hiszen nehéz elhitetnie, hogy képes két 0,15 mm-es rézdarabból működő gyorszárat hajlítgatni egy Panzer IV szerszámosládájára, de nem tudja becsavarni a villanykörtét. Időnként ugyan hangosan káromkodva csapkod maga körül (amikor hetvennyolcadszorra bomlik szét a főárbócra készülő kötélzet az utolsó rögzítés előtt), de a hobbijához szükséges türelem az élet más területein is megmutatkozik. Ráadásul kedvenc témájáról olyan elképesztő mennyiségű háttérinformációt szedett már össze, hogy ha véletlenül helyzetbe kerül, akkor nyugodtan meg lehet spórolni a tárlatvezetést, mert garantáltan több és érdekesebb sztorival tud szolgálni. (Egy nemrég megjelent makettnél a gyártónak felrótták egy fórumon, hogy a dobozban lévő figura nem passzol korban a járműhöz. A gyártó azzal védekezett, hogy a londoni IWM-től kapták a referencia képeket. A reklamáló ezután felajánlotta, hogy akkor nagyon szívesen segít korrigálni a múzeum vonatkozó anyagát, mert a képen látható sapka a jelzett alakulatnál akkor még nem volt rendszeresítve...)

Társasjáték

A makettezés jellemzően magányosan művelhető elfoglaltság: bár vannak esetek, amikor az ember arra vágyik, hogy bár lenne még három keze, de egy vidám asztaltársaság elég zavaró a munka közben. A társaságra vágyóknak találták ki a wargaming nevű változatát. Előnye, hogy a hozzá felhasznált makettek picik, tehát jóval kisebb helyet foglalnak. Hátránya, hogy egy tisztességes játszmához sok kell belőlük, tehát igazából piszok sok helyet foglalnak. Mára a különböző számítógépes stratégiai játékok és az internet sok korábbi rajongót elhódított tőle (Rommel teljes Afrika Korps-a CD-n sokkal kisebb helyet foglal és még kézügyesség sem kell hozzá, hogy jól nézzen ki), de azért a közös játék egészen más élmény. A szabálykönyvek részletesen foglalkoznak az egyes egységek valódi - vagy fiktív - történetével, képességeikkel. (Igen fiktív, hiszen a wargaming egyik kedvelt fajtája különböző sci-fi vagy fantasy történetek világát dolgozza fel, mint a Gyűrűk Ura, vagy a Warhammer 40.000.)

Innen kezdve már csak egy méretes asztalra és vonalzóra van szükség és már lehet is kezdeni kiépíteni a pákozdi csata vagy a káosz űrgárdisták legnagyobb ütközetének frontvonalait. Az egyik fő vonzereje a játéknak éppen ez: a valóságos események visszajátszása, ahol aztán mindenki megmutathatja, hogy ő mennyivel jobb hadvezér lett volna.

Big is beautiful

A Gillette egyik legnagyobb húzása volt, amikor évekkel ezelőtt rájött, hogy ha a nőket is rá tudná venni a borotválkozásra, akkor 100%-kal tudná növelni potenciális vevőkörét. Hasonló ötlet vezérelhette az 1/6 babák, az un. Action Figures kitalálóit is: kellene csinálni egy fiúknak való Barbie-t. Az ötletet tett követte és ma már az egyszerű gyalogostól a harckocsiig vagy vadászbombázóig minden kapható - megfelelő pénzért. Egy "baba" már 30-40 dollárért a miénk lehet, de pl. egy rádióirányítású Tigrisért vagy Shermanért szemrebbenés nélkül elkérnek 3-5000 zöldhasút is. Hogy mire jó ez az egész, miért gyűjtögetnek felnőtt emberek harminc centis öltöztethető babákat? Mert utána el lehet velük játszani jeleneteket! Az egyik variáció, hogy valamilyen régi fényképet próbálnak meg minél pontosabban reprodukálni, mint ahogy itt a fenti képen látható. A másik ennél sokkal nagyobb szabású. A klubokba tömörült tulajok kitalálnak valamilyen szcenáriót, gondos munkával megtervezik a felépítését, kiosztják, hogy ki milyen figurát vesz meg hozzá, mit épít meg maga, majd hatalmas munkával összeállítják az egészet. A cél egy olyan, minél drámaibb fotósorozat készítése, ami első látásra akár egy hollywoodi film valamelyik kockája is lehetne. A mellékelt videón látható angol társaságnak úgy gondolom, ez tökéletesen sikerült.

Mi lehet még ennél is nagyobb? A második részből kiderül. (Macskám van, kertem nincs, a fenyegetések leperegnek rólam).