Ahogyan azt a történelem iránt érdeklődő lemilesek milliói tudják, a nukleáris izékkel nem kizárólag a jenkik szórakoztak. Papírzsepi sorozatának második részéből megtudjuk, hogy a szovjetek (ebből a szempontból) bizony sokszor überelték a Nagy Vetélytársat - és most nem csak Csernobilra gondolunk...
Közben a Szovjetunióban is zajlott a fegyverkezési verseny, így természetesen az első reaktorokat itt is katonai céllal üzemelték be. Három területet jelölt ki a Párt (és Sztálin) a nukleáris munkára, ezek egyike Majak városka mellett jött létre. 1945-1948 között építették, a munkaerőt a Gulag-ról kölcsönözték. A vezető atomtudós Igor Vasziljevics Kurcsatov volt (itt jobbra). A terület Cseljábinszk-40 néven futott (később Cseljábinszk-65 lett. Ez egy másik városka a közelben.) Hivatalosan vegyi üzem volt, de ez mindegy is, mert a térképeken amúgy sem szerepelt. Pedig 110 ezer baskír lakott ott akkoriban. Maga az üzem ugyan nem volt nagy, mindössze egy hektár (bár jelentős részben a föld alatt volt), de mindez egy 90 km²-es terület közepén helyezkedett el. Több falu, folyó, és gazdag élővilágú tó is volt a területen. Volt.
Eredetileg plutóniumot gyártottak itt, később újra-feldolgozó létesítmény is helyet kapott a területen. Az idők folyamán összesen 7 atomreaktort építettek, melyből kettő ma is működőképes.
Nem volt nagyon „zöld” üzem. A Környezetvédelmi Irányítási Rendszerében (KIR) igencsak megdöbbentő megoldásokat találhatunk. A reaktorok hűtéséhez egyenesen a Tecsa folyót vezették be az aktív zónába (aztán a vizet vissza a folyóba). Átértelmezték a szelektív hulladékgyűjtést is: a kisaktivitású folyékony radioaktív hulladékot egyenesen beleöntötték a Tecsa folyóba, a nagyaktivitásút pedig a (lefolyástalan) Karacsáj tóba. A Tecsa az Ob-ba ömlik, és tucatnyi településnek volt az ivóvíz-bázisa. Ma már ezek mind szellemfalvak, melyek egy lezárt terület határain belül állnak. Mármint, ami megmaradt belőlük. A Tecsa ma már nem nagyon létezik, mert gátakkal próbálták a szennyezést megállítani. Így egyes szakaszok kiszáradtak, más szakaszokon meg hulladéktározók vannak. A néhai ártér súlyosan sugároz, a tározóknál pedig a túltöltés veszélye áll fenn.
A Karacsáj tó pedig a világ egyik legborzalmasabb helyévé vált. Nem csak azért nem volt célszerű piknikezni a partján, mert kicsit sivatagos volt a táj, hanem mert fél óra alatt be lehetett gyűjteni egy remek, végzetes sugárbetegséget.
Ám a Cseljábinszk-40 nem ezzel írta be magát a történelembe, hanem a Kizitim-tragédiával. (Kizitim egy harmadik közeli falu neve).
A nukleáris termelés során olyan maradvány anyagok képződnek, melyek radioaktív nuklidokat tartalmaznak. Ezeket a folyékony, savas folyadékokat hatalmas tartályokban tárolták. Mivel a nukleáris bomlás folytatódik, a tartályok melegednek, s ezért hűtőrendszerrel szerelték fel őket. Több tartály is volt a területen (a föld alatt 2 méterrel). 1956-ban az egyik ilyen, 250 m³-es tartálynak meghibásodott a hűtőrendszere. Ezt nem vették észre/tudomásul, így a tartály erősen melegedni, a tartalma pedig párologni kezdett. Szépen lassan az egész kiszáradt. Csak 80 tonna acetát- és nitrátsó (mindkettő robbanóanyag-alapanyag) por maradt, ami aztán 1957. szeptember 29-én délben egy szikrától berobbant. Kémiai robbanás volt, annak viszont eléggé combos: pár kilométeres körzetben minden ablakot betört. Az egyik irodában a páncélszekrény elrepült, és beleállt a betonfalba. Még 400 km távolságból is látszott a villanás, de ezt villámlásként interpretálták.
A robbanás hatalmas mennyiségű radioaktív szennyezést lövellt a levegőbe, beszennyezve Majak és Cseljábinszk városát (ami majd' 100 km-re van a robbanástól!). Az ég kéken ragyogott aznap éjjel az 1000 méter magasra fellövellt sugárzó portól. A szél kitartóan egy irányba fújt, így végül egy 300 x 50 km-es területet terített be, de azt vastagon. Ez ma szigorúan tiltott és őrzött terület. És az is lesz még pár száz évig. A radioaktív szennyezés nagysága kétszerese volt az 1986-os csernobili szennyezésnek, ezzel kiérdemelte a minden idők legszennyezőbb ipari katasztrófája címet.
Gratulálunk...
10.700 embert telepítettek ki (ugyan magát Cseljábinszket megtisztították, de öröm lehet ott élni, ahol a légszennyezettségi adatok mellett a sugárzás erősségét is kiírják az utcákon…). Aztán 1967-ben kiszáradt a már említett Karacsaj-tó, és a felerősödő szél a radioaktív port szétszórta – szerencsére pont a már lezárt területre (itt alul a képen). Remek hely lehet (szerintem akkor se vegyetek ott telket, ha valahogy mégis beengednek).
Később ezen úgy próbáltak meg segíteni, hogy a 90’-es évektől kezdődően a tóba hatalmas mennyiségű vasbetont, ólmot és követ szórtak (ólomburkolatú teherautókkal dolgozva). Ez egy esetleges kiszáradáskor megköti port, és egy idő után lényegében „bebetonozza” a tavat. Most már a „tó” partján nyugodtan eltölthetünk akár 5 órát is az egész évi megengedett sugárdózis összeszedéséhez, tehát sokkal jobb a helyzet. Amúgy az egykori tó és folyó következő potenciális áldozata az Északi a Jeges-tenger…
Ha már vegyi robbanásról van szó, érdemes megemlékezni egy kitérő erejéig az R-16 interkontinentális ballisztikus atomrakéta első tesztjéről, ami a programot irányító marsallról a Nyegyeljin-katasztrófa nevet kapta.
1960-at írunk, zajlik a hidegháború. És az ICBM rakéták fejlesztése. Az R-16 rakéta hatalmas előrelépés volt az elődjéhez képest. A rakétát Mihail Jangel tervezte (itt balra), a munkát Mitrofan Nyegyeljin marsall felügyelte (itt jobbra).
A terv az volt, hogy a rakéta sikeres első indítási próbája a NOSZF (Nagy Októberi Szocialista Forradalom) - évfordulójáig megtörténik. A munka azonban lassan haladt, így a marsall személyesen utazott a helyszínre felgyorsítani. Október 21-re a rakétát az indítóállványra tették, és 23-án elkezdték a feltöltését üzemanyaggal. Ez az üzemanyag (mint általában a rakéta-üzemanyagok) elég barátságtalan cucc: iszonyúan korrozív és mérgező, valamint ha a két összetevő (a hidrazin és a salétromsav) találkoznak, akkor a keverék magától meggyullad, és magas hőfokon ég. Talán ezért választották rakéta-üzemanyagnak. Magát az üzemanyag-tartályt is szétmarja, ezért egy rakétát egyszer lehet feltölteni, és csak pár napig bírja így. Talán kitalálható, hogy a feltöltési folyamat és a feltöltött rakéta eléggé veszélyes dolog, tehát ilyenkor mindenki, aki teheti, fedezékbe húzódik.
A késés miatt viszont a marsall nyomást akart gyakorolni a szerelőkre és mérnökökre: személyesen foglalt helyet 15-20 méterre (!) a sleppjével együtt a rakétától (egy busz szélárnyékában). Azt nem szabad elfelejteni, hogy ez egy új fejlesztés első próbája volt, tehát törvényszerű, hogy nem ment minden simán. Az üzemanyag csepegett; de végülis nem nagyon. Aztán fel voltak cserélve a bekötések, így sikerült véletlenül elsütni a második fokozat biztonsági membránjait. Innentől kezdve csak a keverő szelep tartotta távol a két összetevőt egymástól. Ekkor a mérnökök indítványozták a kísérlet félbehagyását, az üzemanyag leeresztését, és a rakéta nagygenerálozását. Ezt Nyegyeljin megtagadta (elvégre egy atomháborúban sincs erre idő - mondta). Folytatták tehát az indítás-előkészítést. Észrevették, hogy a második fokozat egyik tartalék indító-kapcsolója rossz állásban van. Kis gondolkozás után alapállapotba fordították.
Na, ezt nem kellett volna.
A rakéta már áram alatt állt, a kapcsoló meg fordítás közben egy pillanatra parancsot adott a második fokozat keverőszelepének a nyitásra. Ettől a második fokozat (ami az első üzemanyagtartálya fölé volt telepítve) egy pillanatra begyújtott. 130 tonna hajtóanyag robbant fel. Ekkor úgy kétszázan voltak a közelben. 50 km-ről is látni lehetett a tűzgömböt. A marsall, meg még akik közel voltak a rakétához, egy pillanat alatt elpárologtak, s a busz beleolvadt az aszfaltba. Sokakat a robbanás ereje átpréselt a kerítés lyukain, de találtak holttestet 1 km távolságra is. Rengeteg emberrel végzett a tűz és a mérgező gázok. Ma úgy számoljuk, hogy nagyjából 125 ember halt meg abban a pillanatban. A rakéta főkonstruktőre egyébként éppen cigiszünetre ment, így megúszta; de egész életére egy súlyosan depressziós idegroncs lett. Nyegyeljin hivatalosan repülőgép-szerencsétlenségben halt meg, a kilövőállomás most emlékhely. Az R-16-ost meg később sikeresen hadrendbe állították.
Megjegyzés: a kísérleti fejlesztésnek szinte állandó velejárója, hogy eleinte semmi sem működik normálisan. Ez általában kezelhető, bár az amerikaiakat is érte már meglepetés. A legismertebb ilyen eset a „Castle Bravo” hadművelet, melyben 1954. február 28-án a világ első bevethető hidrogénbombáját próbálták ki a Bikini-atollon. A bomba működött, de két és félszer nagyobbat pukkant (kb. 15 megatonnát), mint az tervezve volt, ami eléggé elrontotta az ott lévők napját. Különösen a Szerencsés Sárkány nevű japán halászhajónak nem volt aznap szerencséje: egy ember meghalt.
De most térjünk vissza az atomreaktorokhoz. Ahogy látszik, a Szovjetunió egészen máshogy állt a biztonság kérdéséhez, mint mindenki más. A Szovjet Műszaki Energetikai Kutatóintézet a Windscale-baleset után is úgy gondolta, hogy jók azok a grafit-moderátoros reaktorok, csak kicsit fejleszteni kell rajtuk. Így a 70-es évek elején létre is hozták az RBMK-típusú (grafit-moderátoros, csatorna-típusú, könnyűvíz-hűtésű, nagyteljesítményű) reaktortípust. Ez alapvetően egy óriási grafittömb, amiben lyukak vannak. A lyukakban nyomásálló csövek vannak, amiben a fűtőelemek, a fékező-rudak és persze a melegítendő víz található. Ez ugyan egy kicsit problémás konstrukció, de több előnye is van:
1.) Akkora építhető belőle, amekkorát csak akarunk. Tehát akár nagyon nagyot is. Ez az oroszoknál ugye fontos szempont! A nyomottvizes reaktorok méretét korlátozza a nyomásálló burkolat, de a csatornásét nem. 1986-ban már ott tartottak, hogy éppen tervezés alatt állt egy 2000 MW villamos teljesítményű (nagyjából 6000 MW hőteljesítményű) reaktor is. Csak összehasonlításul: a teljes magyar áramfogyasztás úgy 6000 MW körül ingadozik, tehát ebből a reaktorból elég lett volna nekünk 3 blokk.
2.) Menet közben lehet fűtőelemet cserélni benne, így nem kell leállítani a cseréhez. Elég leválasztani a megfelelő csöveket, és kész: lehet cserélni.
3.) Alacsony dúsítású (szinte természetes) uránnal is működik.
4.) Bizonyos feltételek mellett katonai célra is felhasználható.
A hátrányok nem voltak fontosak, az ország éhezett az energiára. De azért érdemes szólni róluk is:
1.) Ez egy forralóvizes reaktortípus, tehát az aktív zóna fel is forralja a vizet, azaz gőzt termel. Ezt a gőzt egyenesen rá lehet vezetni a turbinára. Tehát nincs hőcserélő (ami javítja a hatásfokot), de a turbina is szennyezett lesz.
2.) A nagy méret miatt nehezebb vezérelni, sok szabályozórúd kell.
3.)NegatívPozitív az üregtényezője.
A mije…? Arról van szó, hogyha a víz eltűnik valamiért a reaktorból, akkor a láncreakció nem leáll (mint a nyomott-vizesekben), hanem felgyorsul, mert megszűnik a víz okozta veszteség. Ez önállóan is életveszélyessé tesz egy atomreaktort, de azzal, hogy ez forralóvizes gép (tehát tudatosan fel is forralja – gőzzé alakítja - a vizet) a helyzet még rosszabb lesz.
A hátrányok miatt a SZU-n kívül (többek között Teller Ede javaslatára) máshol ilyen típusú reaktor nem épült. A Szovjetunióban viszont több helyen is, így a gyönyörű Csernobil vidéken, a Pripjaty folyó mellett is hozzákezdtek egy eredetileg 6 blokkosnak tervezett, blokkonként 1000 MW-os teljesítményű RBMK reaktorokból álló erőműhöz.
A folyó a hűtéshez kell. A paksi erőmű például a Dunát használja erre, kb. 1°C-t emelve a hőmérsékletén.
Az építkezés 1969-ben kezdődött. Pár - útban lévő - falut ledózeroltak, majd 1986-ig folyamatosan építették a szép új Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőművet. (Gondolom VI. Lenin előtt tisztelegve döntöttek a hat blokk mellett...)
Az építkezés szovjet módszerrel folyt. Innen-onnan ellopódott a beton, hazavivődött ez-az, és a minőség sem mindig volt az igazi.
Bár az ilyen „hazaviszek ezt-azt” módszerrel vigyázni kell.
1987. szeptember 13-án Brazíliában, Goiânia város egy (költözés és bontás miatt) elhagyott kórházában a helyi lomisok találtak egy terápiás röntgengépet. Megtetszett nekik, hát szétkapták és hazavitték. A legjobb része az a sötétben sötétkéken világító biliárdgolyó volt, amit a belsejéből bányásztak ki. Eleinte sokaknak tetszett a varázslatos (amúgy cézium-137-kloridból készült) tárgy, de később már kevésbé volt őszinte a mosolyuk. Mire a hatóságok észbe kaptak, 249 ember szenvedett sugárfertőzést, ebből bő 120-an súlyosan, négyen pedig meg is haltak. Az esetet máig a legsúlyosabb balesetek között tartják nyilván. Aki amúgy szívesen olvasna további röntgengépes rémtörténetet, az keressen rá a Gugliban a THERAC-25 kalandjaira.
De most térjünk vissza Ukrajnába.
Végül 1984-re sikerült teljesen beüzemelni és átadni az első 4 blokkot. Csak, hogy egy ilyen RBMK-1000 reaktor méreteit érzékeltessem: ez egy 12 méter magas és 14 méter átmérőjű grafithenger. Tehát mondjuk akkora, mint egy emeletes családi ház. Ebben 1693 függőleges csatorna van, melyben felfelé 81 bar nyomású víz áramlik. A csatornákban hétméteres fűtőanyag-rudak, további 179 csatornában pedig szabályzó-és vészleállító rudak vannak. A reaktor SCRAM-ja – már csak a méret és a kialakítás miatt is - kifejezetten lassú jószág volt (18-20 másodperc alatt futott le). A reaktor teljesítményét a méretei miatt részegységenként szabályozták, amit automatika felügyelt. (Nem tudod, hogy mi az a SCRAM? Az előző posztban elmagyaráztuk ;-)
Ugyanakkor a szép új erőmű közel sem volt tökéletes. Számos konstrukciós hibától vérzett, melyek között volt súlyosabb és kevésbé súlyos. A sors iróniája, hogy az 1986-ban történt katasztrófa pont egy jószándékú biztonságjavító intézkedéssel indult: az erőmű főmérnöke, Anatolij Diatlov (itt alul) szerette volna az egyik legsúlyosabb biztonsági problémát megszűntetni. A fő probléma az volt, hogy ha áramszünet lép fel, akkor rossz esetben nincs mivel keringetni a hűtővizet. Márpedig még a reaktor leállítása után is szükség van erre (lásd: TMI baleset szintén az előző posztban). A dízel-aggregátorok persze lassan elindulnak, de valahogy ki is kellene bekkelni addig. Erre az a megoldási javaslat született, hogy a generátorok lendületét használják ki a szivattyúk táplálására. Ez elméletben jól hangzik, de a valóságban is ki kellett próbálni. Erre viszont csak csökkentett reaktorteljesítmény mellett van lehetőség, így valamely blokk leállításához vagy indításához kellett kötni a próbát. Ami viszont ritkán fordult elő. Ideális időpont volt tehát a 4. blokk karbantartása, amikor is a leállítás előtt el lehetett végezni a kísérletet.
Erre 1986. április 25-én került (volna) sor.
Rendben el is kezdték a leállítást, ám ez egy lassú folyamat. Aztán amikor 50% körüli teljesítmény-szintre értek, akkor félbe kellett szakítani a leállítást, mert váratlanul többlet-energiára volt szükség a hétvége miatt. Tehát a reaktor ment tovább félgőzzel, még majdnem egy teljes napig.
Egy atomreaktort viszont nem szabad félgőzön üzemeltetni, mert olyan (pár nap élettartamú) xenon-izotópok szabadulnak fel benne, melyek erőteljes neutron-elnyelők. Ezt reaktorméregnek nevezik, amely szépen lassan (de biztosan) megfojtja a láncreakciót.
Így járt a 4-es blokk is. Ezért amikor április 26-án éjfélkor megkapták az engedélyt, és tovább kezdték csökkenteni a teljesítményt, akkor a láncreakció váratlanul összeomlott: a reaktorteljesítmény 1%-ra esett vissza.
Igazából ekkor kellett volna leállítani az egészet és elhalasztani a kísérletet, de ez a nagy Szovjetunióban nem így működött. A kísérlet be volt tervezve, és kész. Tehát meg kell győzni a reaktort, hogy még működjön egy kicsit. Ezért – úgymond - tövig nyomták a gázpedált: kihúzták a szabályozó rudakat, teljes teljesítményre kapcsolva a reaktort. De ez sem segített, ezért olyan rudakat is kihúztak, melyeket már nem lett volna szabad. Persze ezt nem csak a szabályzat tiltotta, az SCRAM is akadályozta. Tehát az akadékoskodó SCRAM-ot még idejekorán kikapcsolták, nehogy beleszóljon a Nagy Kísérletbe. Az operátorok ugyan aggódtak, hogy mi lesz a szabályzattal, de Diatlov rájuk parancsolt; elvégre az autó is benzinnel megy, és nem KRESZ-szabályokkal…
Igazából így sem volt elég a reaktorteljesítmény, mivel csak 7% volt és 10% alatt tilos volt megkezdeni a kísérletet; de ilyen apróságok már nem zavartak senkit. Ezután még kikapcsolták a teljesítmény-eloszlás-szabályozót, valamint az üzemzavar-védelmet is. Ezeket azért, hogy egy esetleges sikertelen kísérlet után azonnal ismételhessenek (meg – gondolom –, hogy kipipálják az „Ezt Sose Csináld!”-lista utolsó pontjait is).
01:23-kor végre elkezdhették a kísérletet, ami a reaktornak ebben az állapotában több volt, mint rossz ötlet. A kísérletnek megfelelően kikapcsolták a reaktor turbina-generátorait, hogy eljátsszák az áramszünetet.
Innentől kezdve az operátoroknak igazán nem volt több teendőjük, a többit intézte a fizika. A csökkenő hűtés miatt a reaktor melegedni kezdett, amit az automatika megpróbált ellensúlyozni, de egy konstrukciós hiba miatt ezzel pár százalékot még gyorsított is a láncreakción. Ettől a folyamat kezdett megfutni. Valaki megnyomta a nagy piros vészleállító gombot (többször is, de nem tudjuk, hogy a megfutást látva, vagy a más okból), de ekkor már réges-régen elkésett. A fékező rudak szép lassan megindultak a reaktorba, miközben odabent pár másodperc alatt a hőteljesítmény 200 MW-ról 1400 MW-ra futott fel.
Ekkora ugrás nem megengedett; a hő egyszerűen nem tud eloszlani a magban, a reaktor tehát deformálódni kezdett a hőtágulástól. Így persze csövek is elgörbültek, ettől a fékező rudak elakadtak félúton. Aztán a fűtőanyag-rudak is meggörbültek és felhasadtak. Újabb pár másodperc (!) múlva a reaktor már 3GW-nál járt (ekkor volt 100%-on) és ez még vadul nőtt, egészen 30 GW-ig.
A reaktor teljesen szabályozhatatlanul robogott a vég felé. A bent lévő hűtővíz pillanatok alatt felforrt, a csövek eltörtek, és gőz egy gőzrobbanás keretében ledobta a reaktor 1200 tonnás tetejét (ami megpördült, aztán visszaesett a reaktorba és összetörte azt). Közben a víz reakcióba lépett a fűtőanyaggal is, és ahogyan az 1100 °C felett történin szokott, hidrogéngáz képződött. A reaktorcsarnokból beáramló oxigén találkozott a hidrogénnel és pár egyéb robbanékony barátjával és durranógáz képződött. Ekkor a belső hőmérséklet már 3000 °C felett járt, így minden együtt volt egy remek robbanáshoz. Ez ledobta az épület tetejét, összedöntötte a falakat és szétszórta a reaktor darabjait. A grafit kigyulladt, és a belediffundált fűtőanyag még segített is neki égni. A fűtőanyag elolvadt és olvadt izzó masszává összeállva elindult lefelé, hogy átégesse a reaktor alján a betont és megcélozza a folyót.
Jellemző az egészre, hogy közben a vezérlőteremben nem igazán fogták fel, hogy mi történt. Még (a nem létező) reaktor (nem létező) vészhűtését akarták beindítani, valamint megpróbálták elérni a reaktorcsarnokban dolgozó (ekkor már halott) embereket. A sugárzásmérő műszer mutatója ugyan kiakadt végállásba, de azt gondolták, hogy bedöglött. Hát nem. Az operátoroknak pár hónapjuk maradt csak hátra az életből.
A helyi tűzoltók 28 fős csapata egy darabig hősiesen próbálkozott a tűz eloltásával. A sugárzás szó szerint marta a bőrüket. Pár napig harcoltak, de csak a Szovjetunió Hőse posztumusz éremre volt esélyük. Napokig tagadták a baleset tényét, míg végül a svédek buktatták le az egészet. Gorbacsov szentül állítja, hogy még őt sem tájékoztatták rendesen, ezért pártfunkciós fontosembereket küldött a helyszínre a hadsereg helyett. Végül azért némi késéssel megindult a mentesítés (a sugárzás likvidálása).
Az egészet a hadsereg végezte 350.000 ember, zömében (?önkéntes?) katona részvételével. Fontos megemlíteni, hogy az esettel kapcsolatban a hivatalos számok és a valóság nem feltétlenül fedik egymást. Egyes források 600.000 főről beszélnek, akiket likvidátornak hívtak (meg bio-robotnak).
Első feladatként el kellett oltani a tüzet. Ehhez helikopterről bór, ólom és homok keverékét kellett a reaktorra szórni, a szédületes sugárzás közepette. Egy pilóta nagyjából egyszer repülhetett volna át a feláramló égésterméken (mármint: egész életében egyszer), de sokan napi több fordulót is teljesítettek. Tisztelet az önfeláldozásuk előtt: a reaktor így is 10 napig égett, magától háromszor ennyi ideig égett volna. És akkor most kereshetnénk új hazát magunknak!
Aztán le kellett szivattyúzni a reaktor maradék hűtővizét és a tűzoltók kezdeti próbálkozásaként megmaradó vizet, mert nem lett volna jó, ha a betont átégető 3000 °C fűtőanyag-láva találkozik vele. Ez kamikaze-küldetés volt, dupla tisztelet azoknak, akik végrehajtották. A láva a 10. napon át is égette a betont, tehát nem haltak meg hiába.
Kellett építeni egy alagutat a reaktor alá, amit később feltöltöttek betonnal. Ez azért kellett, hogy ha a láva tovább megy lefelé (Kína-szindróma), akkor még az ivóvíz-bázis előtt megállítsa valami. Rekord idő alatt elkészült.
Utána össze kellett szedni az erőmű körül, és a tetőn lévő radioaktív szemetet. A sugárzás a távirányítású gépeket pár nap alatt tönkretette, ezért ezt a munkát is emberek végezték. Ólomruhában indultak, mindenki lapátolhatott kettőt, aztán ezzel az évi dózis ki is volt pipálva.
Le kellett zárni a területet, leölni az összes vadállatot (hogy ne hurcolják ki a sugárzást). Kitelepíteni a 45.000 fős Pripjaty városkát, (és mindenki mást is a környéken), valamint megtisztítani Csernobil várost (úgy-ahogy).
Ezután lehetett elkezdeni szarkofágot építeni a még mindig vadul sugárzó reaktorblokk köré. Vakon, ólomburkolatú munkagépekben, időre.
És még mi szidjuk a munkakörülményeket a Munkahelyi Terror blogon..!
Végül minden felhasznált jármű, ruha, eszköz ott maradt a területen. Nem tudni, a mentesítés során hányan haltak meg, de tiszteletet érdemelnek.
A szarkofág azóta is áll, bár már eléggé romos; csak most indult egy új építése. Amíg az új elkészül, a régit próbálják állva tartani. Így vannak bátor emberek, akik napról napra a szarkofágba (mármint bele) járnak dolgozni: betonoznak, alátámasztják itt-ott, a hűtő szórófejeket javítják, stb. Érdemes megnézni a bent készült képeket és videót!
És ha Kijevben jársz, ne mulaszd el megnézni a Csernobil Múzeumot. Nem nevezném felhőtlen kikapcsolódásnak, de az élmény egy életre szól - és ezt tessék szó szerint venni...
tiboru
Egyébként külön kínos, hogy az erőmű a helyi katonai támaszpontot is ellátta árammal. Mégpedig az egyszer már a Lemilblogon is megénekelt orosz HAARkályt. A képen itt alul egy Duga-2 antenna.
Azóta sokat javult a reaktorok biztonsága (az RBMK-ké is, főleg, amelyeket leállítottak). Balesetek viszont azóta is történtek a világ atomerőműveiben.
Például a japán Tokai Mura újrafeldolgozó üzemben, de itt nálunk, Pakson is. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot mindkét helyen az történt, hogy forralóvizes reaktorrá alakítottak egy átmeneti tároló tartályt. Ez elég nagy hiba. Japánban ezt 1999. szeptember 30-án úgy sikerült összehozni, hogy 5%-os dúsítású fűtőanyag helyett 18,8%-osat tettek egy átmeneti tartályba. Időt akartak spórolni vele (erősen szabályellenesen). Ez nagy hiba volt, mivel a víz moderálásával megindult az eszmecsere a fűtőanyag-rudak között, ami a hőmérséklet gyors növekedésével járt. Ekkor a víz felforrt, megszűnt a moderáló hatás, lelassult a láncreakció. Az egész lehűlt kicsit, víz visszajött. És ez így pulzált 12 órán át, mire végre sikerült különböző megoldásokkal végleg leállítani a folyamatot. Ketten haltak meg. Pakson ehhez képest csak a hűtést tervezték meg hibásan és senki sem sérült meg. Az azért látszik, hogy ilyen bődületes ostobaságoknál sem szabadul el okvetlenül a pokol, ha pár egyszerű alapelvet betartunk.
Egyébként az eddigi legsúlyosabb japán baleset 2004-ben volt, a Mihama erőműben: szétrepedt az egyik turbinaház, és a kiáramló forró gőz megölt öt embert. A SCRAM azonnal lefojtotta a reaktort, a vészhűtő rendszer pedig rendben lehűtötte. Ezt csak azért írom, hogy lássuk: azért tanulunk a hibákból, és a vészrendszerek ma már elég jól működnek. Nem árt ezt tudatosítani a csernobili eset után.
PS. Kedves olvasónk, Erika küldött egy linket Csernobil környékén készült képekről.
Az utolsó 100 komment: