Ha azt mondom Közel-Kelet és háború?   Nos, az átlagolvasó felhördül, ha elég szélsőséges a gondolkodásmódja, /jobb-és balfele egyaránt/ közli velem hogy az amerikaiak az oka mindennek, meg az izraeliek, akik gyarmatosítani akarnak. Akad azért olyan is, aki emlékszik 1956-ra, a szuezi kalandra. Néhány megkérdezettnek beugrott még az egyiptomi légierő megsemmisítése  a földön, és 1973, amikor Izrael majdnem bevetette az atomfegyvert. Sőt, amikor leszedtem a polcról pár évjáratni magyar nyelvű "szaklapot", visszaolvasva azt kellett látnom, ők is szinte ugyanarról a pár ismert hadműveletről, bevetésről írnak újra és újra.  Pedig ha csak a XX. századi /had/történelmet nézzük, rengeteg olyen esemény bukkan fel, ami megérdemli hogy megemlékezzünk róla: a törökök oldalán harcoló osztrák-magyar alakulatok, az armageddoni csata, Jeruzsálem elfoglalása, az Arab Légió..... Hősi tettek, és hadászati baklövések, tragédiák, bevetések, amelyek máig kihatnak világszerte a katonai doktrínákra: jöjjenek a képeslapok a Közel-keletről.

/ui.: a képeslap, pici, színes, és kevés szöveget tartalmaz./

A kis-burmai út.

 Nem, itt nem  híres szövetséges utánpótlási vonalról, a burmai vasútról van szó, amit a halhatatlan film, a "Híd a Kwai folyón" tett emlékezetesé, sőt most nem is a budapesti iparvágányokról /kis- és nagy burmai vasút néven tisztelték ezeket a pályaudvari összekötő vonalakat/, hanem egy szó szerint évezredeken átívelő történetről, ami lehetővé tette a modern Izrael létrejöttét.

/ Külön köszönet Plieur és rudai gyerek kollégának az eredeti fórumról./

  Sokan mondják, az ENSZ első igazán nagy erőpróbája Izrael állam létrejötte volt. Mások szerint pedig az Egyesült Nemzetek Szövetségének állatorvosi lova, amiből azóta sem tanult semmit.

 A XIX. században létrejött cionista mozgalom alapköve a következő volt: létrehozni a zsidó nemzeti hazát Palesztinában.  Első komolyabb sikerük a Balfour-nyilatkozat volt:  a brit kormánynak egy bizalmas jelentése az Oszmán Birodalom háború utáni szétosztásának tervéről,  miután majd véget ér az I. világháború.

A levél a brit kabinet álláspontját mutatja, melyben a britek támogatják a cionista szervezeteket egy "zsidó nemzeti otthon" létrehozásában a palesztin mandátum területén, azzal a kikötéssel, hogy ez nem járhat együtt a területen élő más népek önrendelkezési jogainak csorbulásával.

A Balfour-nyilatkozat később később bekerült a párizsi békeszerződésbe, illetve a palesztinai brit mandátum megalakításáról szóló iratokba.

De a politikus szava….  A háború után a brit közel-keleti érdekek, az arabokkal ápolt jó viszony fontosabbá váltak holmi cionista ábrándoknál. /olaj, olaj, olaj..../ Itt most nincs időm kitérni Palesztina részletes, húszas/harmincas évekbeli történelmére, de dióhéjban: a brit birodalom hol együttműködött a cionista mozgalmakkal, felhasználva őket az arab lázongások leverésében, a stratégiai fontosságú moszuli kőolajvezeték védelmében, máskor pedig az arab nemzeti mozgalmaknak kedvezve ugyanezeket a cionistákat nyilvánította ellenségnek, és folytatott utánuk hajtóvadászatot.  A harmincas évek végére, hogy  megbékítsék az arabokat, korlátozták zsidó bevándorlást, föld alá kényszerítették a cionista mozgalmakat.  A második világháború előestéjére Palesztina kapui bezárultak az Európából menekülők előtt…

 A háború vége.  A Holokauszt borzalmai felébresztették a világ lelkiismeretét. Hosszú tárgyalások után az Ensz megszavazta Izrael Állam létrejöttét….  Na igen, a  felosztási tervezet: vessünk egy pillantást a mellékelt térképre.

Arab és izraeli területek folyosókkal összekötve, Jeruzsálem városa pedig nemzetközi felügyelet alá helyezve.  Egy olyan tervezet, ami mind az arabok, mind a zsidók számára elfogadhatatlan volt. /Képzeljük el a trianoni békét úgy, hogy minden második megyénket a pirézeknek adnak, ráadásul Budapestet/Esztergomot is elveszik, nemzetközi felügyelet alá helyezik…

Minden érintett tudta, hogy háború lesz. Háború, amelynek a kulcsa Jeruzsálem. Akié Jeruzsálem, azé lesz a győzelem.

 Az izraelieknek papíron semmi esélyük sem volt a támadókkal szemben.  Létezett egy kidolgozott arab támadási terv is:

1. Az összes arab erőt egyetlen parancsnokság alá helyezik.

2. A szír és a a libanoni reguláris és irreguláris erők a part mentén haladva foglalják el Haifát

3. Az egyiptomiak a parti sávban támadva foglalják el Jaffát

4. Arab Légiónak és az irakiaknak jutott volna  Jeruzsálem elfoglalása, majd irány Tel Aviv .

Az izraeliek szerencséjére a támadók jó része viszont legalább annyira utálta a szövetségeseit, mint az ellenséget. Pld. :

- A transzjordán királyság illetve a brit palesztinai protekturátus előtt is átnyúltak a határokon a törzsi rokonságok,  Abdullahék rossz néven vették, hogy a palesztínai rokonságot folyamatosan ritkítják a jeruzsálemi mufti hívei.

- Szaúd-Arábia létrejöttével az iszlám két legszentebb helye az ottani dinasztia uralma alá került. Így felértékelődött Jeruzsálem vallási/politikai szerepe. Az arab vezetők közül mindenki magának akarta, de legalább ennyire akarta azt is, nehogy szövetségese kezébe kerüljön.

-  A jordán királyt nemigen érdekelte Tel Aviv, lehetőleg minél több, a megosztási terv szerint araboknak szánt területet akart elfoglalni.  Épp ezért megggyőzte az egyiptomiakat hogy indítsanak egy második oszlopot Hebron felé, ezzel megosztva az eredetileg partmenti akcióra szánt erőket.

  A  háború első fázisában (nevezzük gerillaháborúnak) az irreguláris csapatok harcoltak. A regulárisok ( egyiptomiak, szírek, stb.) a második fázisban léptek színre.

  És itt arabokról van szó, nem németekről, akiknek  a "Befehl ist Befehl"- ha a tábornok törpe és csákánya van,  ha akkor is végrehajtják a kiadott utasítását - magyarán ha nem volt presztizse a vezetőnek, vagy nem volt karizmatikus, a harcosok simán hazamentek vagy nem hajtották végre a parancsot. Példa: Abdul Kader, a jeruzsálem környéki irregulárisok tehetséges vezetőjének  halála  után egy másik unokatestvére vette át a parancsnokságot:  Khaled Husszeini,  egy rendőrtiszt. Az addig kb. egységes jeruzsálemi vezetés szétesett.

Ráadásul bármi harsogott is az arab propaganda, a lakosság jelentős része nem is akart harcolni az izraeliek ellen.

Ismail Safwat iraki tábornok, az Arab Felszabadítási Hadsereg (ALA – a függetlenség kikiáltását megelőző hónapokban ez volt a legerősebb arab fegyveres csoport) főparancsnoka például panaszkodott, hogy az ALA ötezer önkéntes katonájából csak nyolcszáz palesztin, és közülük is a legtöbb dezertált a kiképzés befejezése előtt, vagy közvetlenül utána. Fawzi Qawuqji, az ALA helyi parancsnokának véleménye nem kevésbé volt lesújtó: a palesztinokat „megbízhatatlannak, forrófejűnek, fegyelmezetlennek és hadviselésre alkalmatlannak” tartotta.

/A palesztin itt a palesztinai arab lakosságot jelenti/

 A palesztin átlagpolgárok  is csendesen szembeszegültek a felső vezetés politikájával. Abdul Kader Husseini, a jeruzsálemi kerület parancsnoka és a jeruzsálemi mufti közeli rokona, számos utat tett vidéken, és úgy találta, hogy a lakosság a harc iránt közönyös, gyakran többszöri felszólításra sem hajlandó fegyvert fogni. Hebronban egyetlen önkéntest sem sikerült toborozni, Nabluszban, Tul-karmban és Qalqiliyában is ez volt a helyzet. Az arab falusiak még kevésbé voltak fogékonyak felhívásaira. Egy településen, Beit Safafában pedig Abdul Kader elszenvedte a legsúlyosabb megaláztatást: a dühödt lakosok elkergették. Néhányan, akik mégis vele mentek, csak azért tették ezt, hogy személyes védelmükre ingyen fegyvereket szerezzenek, majd hazatértek.

 Nem volt egységes logisztikai hátterük sem , a fegyverellátás is kérdéses volt. Ha az ígéreteket nézzük, több hadianyaggal rendelkeztek, mint Montgomery, de a valóságban sokszor épp úgy az innen-onnan összekapart fegyverrel harcoltak, mint az izraeliek. Ezért kellett kidolgozniuk egy olyan, egyszerű haditervet ami a rendelkezésre álló emberanyaggal és fegyverzettel végrehajtható volt. Az ötlet pedig tálcán kínálta magát.  Nézzük a térképet: Jeruzsálemet, ahol a palesztinai zsidóság hatoda élt ekkor, Tel-Avivval és Haifával, a legnagyobb lélekszámú zsidó közösségekkel és utánpótlási bázisokkal lényegében egyetlen konvojokkal is járható útvonal kötötte össze: az autóút Jeruzsálembe. Ha az arab irreguláris erőknek sikerül elzárniuk ezt az utat, kiéheztethetik Jeruzsálemet, az ottani védők meg kell hogy adják magukat, ez pedig az arab győzelmet jelenti.  Az útvonal melletti arab falvak pedig támaszpontként szolgáltak az felkelőknek.  A zsidók számára egyetlen megoldás maradt: házilag páncélozott teherautókból álló felfegyverzett konvojokkal áttörni az ostromzárat.  Ezek a konvojok azonban minimális eredménnyel jártak: ahogy az arab erők erősödtek, egyre nagyobb sikerrel zárták el az utat  a Jeruzsálembe áttörni próbálók elől, nem egyszer majdnem utolsó emberig lemészárolva a csapdába esetteket.  Az útvonal kulcsa, a latruni erőd is arab kézre került. /Az 1930-as évek arab lázadásaira válaszul brit hadmérnökök rendőrségi betonerődök sorát emelték a stratégiai pontokon. Ezek az erődök akár ezer katonát is képesek voltak befogadni, tüzérségükkel pedig uralták a környéküket./ A latruni erődöt a felosztási tervezet szerint a izraelieknek kellett volna megkapnia,  de  a britek az  Arab Légió kezére játszották.  Az izraeliek támadások sorát indították az erőd ellen, de sikertelenül. Nemsokára elesett a zsidó Óváros is.  Itt már csak a csoda segíthetett, de Mózes óta tudjuk, Jahve népe ebben profi.  Sikerült feltárniuk Jeruzsálemben az ókori ciszternákat: még mindig tele voltak ivóvizzel, így ha szűkösen is, de sikerült a legalapvetőkkel ellátni a lakosságot.  De csak idő kérdése volt, hogy kénytelenek legyenek feladni az Újvárost is.  Ekkor találtak egy másik lehetőséget.  Az ókori időkben volt  errefele egy másik út, áldassék érte  a rómaiak neve, akik  hódítottak és/vagy utat építettek mindenhová... Sikerült megtalálni ennek az  útnak a maradványait, és mint kiderült: elkerüli az arab falvakat, ha nehezen is, de járható, legalábbis dzsipekkel. Igaz akadt több probléma: volt egy szakasz amit Latrunból ellenőrizni  lehetett, volt két arab település az út mellett, és teherautók számára járhatatlan .

De mindenre van megoldás: támadást indítottak az arab falvak ellen, menekülésre késztetve a lakosságot.  Mindkét irányból építőcsapatok láttak munkához, puszta kezükkel megtisztítva az utat,a  teherautók számára egyenlőre járhatatlan helyeken dzsipekkel, öszvérekkel és emberi erővel, háton szállították tovább a konvojok rakományát.

  Ahogy a zsidó hadsereg, a Hagana megerősödött, folyamatosan támadta Latrunt, nehogy az Arab Légió elzárhassa az utat.

Megjelenhettek a nehézgépek, egyrészt hogy kiszélesíthessék az utat, másrészt hogy felvontathassák a teherautókat a nemegyszer több mint 12%-os lejtőkön.

 Az út 1948 juniusára készült el teljesen, lehetővé téve a város folyamatos ellátását.

Jeruzsálem számára a csoda a legjobbkor jött, mikor az első dzsip megérkezett a legoptimistább számítások szerint is legfeljebb egyheti ellenállásra volt lőszer, élelmiszer pedig szinte semmi.

Sokak szerint maga az Úr tett itt csodát.  Vagy a nekem jobban tetsző változat szerint: az emberi akaratnak a sziklák sem állhattak ellen.

Napjainkban: 

 Az út a a nevét Mickey Marcus (1901-1948) - David Daniel Marcus, a zsidó hadsereg első tábornoka adta, a híres "burmai Út" után.