Vendégposzt rovatunkban régóta hűséges és szorgalmasan kommentelő olvasónk,

Minorkavidor

kért és kapott lehetőséget szerzőkénti bemutatkozásra, alább olvashatjátok élvezetes írását. Ráadásul Mohács évfordulójához közeledve a szomorú következményekre is emlékeztet az esszé. Íme hát az értekezés első része országunk etnikai változásairól. 

1526. augusztus 29-én a magyar főhadsereg döntő csatát veszít a Szulejmán szultán által vezetett török fősereggel szemben.

Odaveszett a sereg fele, a politikai elit zöme, élén a magyar királlyal, II. Lajossal. 

A 16.-17. században nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget a magának csatának. A török hódítás okait persze vitairatok ezreiben magyarázták. Mivel kor a reformáció és az ellenreformáció kora, így katolikusok és protestánsok egymás „bűneiben” látták a romlás okait. A csata kiemelkedő jelentőségre csak a 19. század elejétől, - a reformkortól- tesz szert.

"Hányszor zengett ajkain

Ozmán vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!”

(Kölcsey Ferenc: Himnusz)

Ekkortól vált Mohács a „nemzeti nagylétünk temetőjévé”. Ez saját koruk életérzésének kivetítése, és anakronisztikus is, hiszen abban a korban még nem volt nemzet. 1920 után a Trianonhoz vezető út kezdetét és legfontosabb állomását látták, nem utolsósorban a csata következményének tartott etnikai változások miatt.

A mohácsi csatától a 15 éves háborúig (1526-1590) A 19. században megszületett a modern történetírás is, amelyet szintén érdekelt a korszak. Első körben nyilvánvaló, hogy a hazai forrásokhoz nyúlt. A magyar összeírások szerint pl. Veszprém megyében 1531-1548 között a telkek 4/5-de semmisült meg, 1554-ig a fennmaradók 1/3-a. Pilis megyében a falvak 60 %-a, 1570-ig Nógrád megye 43 települése semmisül meg. Mindenütt csak rombolás és pusztásodás. (A pusztásodás kérdését más posztok kommentjeiben megtárgyaltuk már itt a Lemilen is.)

Ám a történetírás újabb és újabb dokumentumokhoz jut hozzá, így a török összeírásokhoz is. Így a legújabb kutatások lényegesen árnyalják a képet. Oszmanistáink megtalálták és közzétették e forrásokat, így pl. a budai szandzsák 1546-1590 közti adatait is. E területet is érintették az 1546-1562 közötti időszak hadjáratai, 1562 után viszonylagos béke honolt a szandzsákban. Összesítve 353 települést írtak össze, ebből 16 adatai értékelhetetlenek (adataik hiányosak, kikerültek a szandzsákból, csak 1-2 összeírásban szerepelnek). A fennmaradó 337 településből 1546-ban is 1590-ben is lakott volt 286, 39 falu elpusztult, de 11 puszta benépesült, a különbözet: -28 község, ez 8,3%. A török pénzügyigazgatás hatékonyságának, a megszállt területek növekedésének köszönhetően, mint az adófizetők száma, mind az adó mértéke jelentősen nőtt.

Elsőre jó példa a gyulai szandzsák esete: 43 falvában 1557-ben 2477 háztartást (ebből 1734 fizetett dzsizjét), 1567-ben 3856, 1579-ben pedig 4237 adóköteles háztartást írtak össze. A másodikra Szentmihály a jó példa: 1546-ban 19 adófizetőjétől 2715 akcse (átlag 143 akcse), míg 1580-ban 30 adózójától 13.300 akcsét vártak (átlagban 443 akcsét). Ami lehetővé, hogy a ráják ki tudják fizetni az adójukat, az ún. árforradalom kedvező hatása, azaz a fordított agrárolló. Ennek oka, hogy a nyugat-európai demográfiai növekedés a parasztság tömeges városokba áramlásával párosult, valamint a pénzbőség. Ez erős keresletet jelentett a kelet-európai agrártermékek iránt. Ami a kelet-európai országok agrártermelőinek kedvezett úgy kb. 1600-ig. A török is profitált belőle, hiszen a magyar tartomány 1575-től a 15 éves háborúig önellátó volt. A hadviselés módja is kedvezett a veszteségek elviselhető szinten tartásához. Noha a törökök 1541-1566 között több sikeres hadjáratot vezettek a hódoltsági területük növeléséért, de jelentős tábori seregek nem csaptak össze, csak várostromok voltak. Ez viszont szűkebb területet érintett egyszerre.

A Tizenöt éves háborútól a visszafoglaló háborúig (1591-1682) A 15 éves háború olyan folyamatokat indított el, amelyek következő 150 évben alaposan átrajzolták Magyarország etnikai térképét. Az erőviszonyok kiegyenlítettsége miatt egyik fél sem tudott győzni. Az 1596-os Mezőkeresztesi csata után tkp. patthelyzet alakult ki, de a zsitvatoroki béke csak 1606-ban született meg. 1591-1592-ben még csak a szokásos csatározások folytak Horvátországban, melyek a keresztények nyertek. Ezt valamint a drinápolyi békében kikötött ajándék 2 éves elmaradását ürügyként felhasználva a Porta 1593-ban hadat üzent.

Tekintsük át a sáskajárásnak is beillő hadjárásokat (csak a mezei hadakat).

Szinán nagyvezír vezérlete alatt, kb. 50.000 fő. 1594-ben a császáriak is kb. 70-80.000 főt mozgósítottak a hadiidény alatt, kb. ennyi volt Szinán Győrt elfoglaló serege is.

Szinán pasa (alul, a felemelt karddal) leveléből kénytelen vagyok idézni, annyira tetszik a stílusa : "Mert tudjátok, szultán Szulimán Lajos királlyal mikoron megvítt Mohácson, akkoron az erdélyi János vajda Péterváradra jött szultán Szulimánhoz kezét csókolni, és a császár megígérte neki, hogy ha Lajos király az viadalban elesik, az budai királyságot neki adja; és úgy lőn, kinek az fiát is mind holtig Erdélyben nagy híven tartá. Az francia király pedig országával 160 esztendőtől fogva törvényében és hitében nagy nyugalomban vagyon." (kiegészítés: TPU)

1595-ben a szövetségesek 57.145 embert vetettek, be, velük szemben 15-16.000 török harcolt, ezen kívül a Temesközben kb. 8.000 török, ugyanis főerőiket lekötötte vazallusaik lázadása. A csúcspont 1596 volt. ekkor csak a mezőkeresztesi csatában 60.000 keresztény és kb. 100.000 török katona harcolt. 1597-ben a Liga hadereje 26.000 fővel sikertelenül ostromolta Győrt, a török 40-50.000 fővel indult el az ún. váci hadjáratára.1598-ban a szövetségesek kb. 48.000 katonát vontak össze, a török fősereg 50-60.000 katonával támadta Erdélyt. 1599-ben a császári haderő 20-30.000 főt, Ibrahim nagyvezír 40.000 főt tett ki. Kanizsát 1600-ban 48.000 fős török had vívta meg, a császári felmentő sereg 13.000 katonát számlált. 1601-ben a Habsburg haderő kb. 50.000, a török fősereg kb. 50-70.000 embert számlált. 1602-ben a Habsburg haderő Budát 20-24.000 fővel vívta, a török főerő 40-50.000 főt tett ki. 1603-ban Buda 3. ostromát 40-45.000 fős had kísérelte meg, az oszmán felmentő had létszámát nagy szórással adják meg 17.000 főtől 60.000-ig. 1604-ben az Esztergomot vívó török sereg létszámát 40-70.000, a császári csapatok létszámát 26.000 főben adják meg a várat 1605-ben 40.000 fős sereg vette be, Bastának csak 8.000 fős serege volt és Bocskai ellen is védekeznie kellett. A háború előtt Habsburg oldalon 15-18 ezer, török oldalon kb. 25.000 fő végvári katonaság állomásozott, a létszámok állandóan változtak. Az első török békeajánlat 1595 februárjában érkezett, de Rudolfnak le kellett volna mondania Győrről, ezt a biztonságpolitikai kockáztatott nem vállalhatta. 1599-ben ismét felvették a béketárgyalások fonalát, de ezúttal sem jutottak dűlőre. A tárgyalások 1601-ben kezdődtek újra és csordogáltak 1606-ig, amikor is megkötötték az ún. zsitvatoroki békét. A békekötést 2 tényező segítette elő: Habsburg oldalon a Bocskai-felkelés, a Porta részéről az újabb perzsa háború.

1601. után tkp. állóháború folyt a két oldal hadseregének elsődleges feladata a jobb alkupozíciók kicsikarása volt, amit fontosabb várak el-, vagy visszafoglalásával kívántak elérni. A 15 éves háború utáni időszakból kiemelkednek az erdélyi fejedelmek 1619-1645 között a Habsburgok ellen vívott háborúi, melyek a vallásszabadság biztosításán kívül csak pusztítást hoztak a Felföldre. A seregek ekkor nem voltak nagyok, erdélyi részről 10-20.000 fő vonult hadba. A Felföldet előtte az 1599. évi nagy tatár portya sújtotta legerőteljesebben. Az 1663-64 évi háborúban törökké lett Érsekújvár is. A törökök mindkét évben 100-100.000 embert, a másik oldal 1663-ban 54.000, 1664-ben 70.000 katonát vetett be. Erdélyt először a nagyravágyó, de ingatag jellemű Báthori Zsigmond és nagybátyja Bocskai István juttatta kétségbeejtő helyzetbe, majd II. Rákóczi György kalandorpolitikája okozott katasztrófát 1657-1661 között.

Veszteségek, vándorlások

A Magyar Királyság keresztény kézen maradt területe kb. 125.000 km2, népessége kb. 1.800.000 fő. Egy adat szerint, a királyi Magyarországon 1598-ban még meglevő 160.000 adózó jobbágyporta 1604-re 65 ezerre csökkent. A kép szerencsére nem ennyire sötét, a háztartások kb. 20%-a semmisült meg, de ez emberveszteség ennél kevesebb. Már csak azért is, mert sok község többször is újjáéledt, Győrszentmárton 4-szer is! Más falvak lakói egy nagyobb, védettebb településre költöztek. Így tettek pl. Nyársapáti lakosai mikor 1666-ban 60 évnyi nyűglődés után beköltöztek Ceglédre, vagy a vacsiak, akik már 1652-ben Nagykőröst választották. Ráadásul már akkor sem szerettek különadókat fizetni. Az eltérések régióként is jelentkeztek.

Dunáninnen

Dunáninnen a Dunántúlon kívül Csallóközt, Horvátországot és Szlavóniát jelentette a kortársaknak. A régió a leginkább hadjárta vidéke volt az országnak, ami a népesség összetételének változásában is megmutatkozott. A dunántúli részen élő szlávok, a - vendek kivételével - Mohács előtt az elmagyarosodás utolsó szakaszában éltek. A menekült áradat első hullámát a horvátok adták, akik nemcsak Szlavóniát özönlötték el, hanem átlépték a Drávát is. Egészen Pozsony megyéig jutottak. Burgenlandban a mai napig a népesség 6%-át adják. A horvátok nyomában egy elszlávosodott pásztornép a vlach érkezett (nem azonosak a románokkal), 1581-ben már a Balatonnál legeltetnek. Ők csak kis számban lépték át a Drávát, többségük a régi Horvátország kicsiny sávjában, Buccari és Zengg között, és attól északra a Horvát illetve Vend Főkapitányságnak hívott területen. Az előbbi a Száváig, utóbbi a Dráva és Száva közötti területen húzódott. Legjelentősebb a rác betelepülés volt. Ezek egyaránt lehettek görögkeleti szerbek és moszlim és katolikus bosnyákok, a nyelvük ugyanaz volt. Már 1585-ben szerb kolostor létesül Grábócon. Letelepedésük északi végpontja Esztergom, ahová Pálffy Miklós fegyverrel telepítette őket (Tolna megyéből), a vár ellátása céljából. Javukra szolgált az is, hogy a nagyobb várak környékén (Székesfehérvár, Kanizsa stb.) nem tűrtek magyar lakosságú külvárosokat. A magyarok és a rácok közti (v)iszony igen csak feszült, sőt háborús volt, mert a rácok nem egyszerűen csak kedves „civil” népe volt a töröknek, hanem a török katonaság része is szerb nyelvű bosnyák volt. 1627-ben Esterházy nádor Simontornya vidékét jelöli meg, mint a magyar részre adózni nem akaró rácok dunántúli szállásvidékének legészakibb pontját. A rácok vlach életmódja is megnehezítette a magyarok dolgát. Juh- és kecskenyájaikkal a földművelés által használt területekre nyomultak be, legelővé alakítva azokat. Egyben új flórát is létrehozva. Az őslakosság túlélését az árterek (Csallóköz) és az erdők biztosítottak. A régészek csak Veszprém megyében 90 olyan település nyomot tártak fel, amelyek még a XVI. században elpusztult falu mellett létesültek, olykor csak néhány száz méterre az eredeti településtől.

Alföld

Az Alföld déli részén a délszláv előretörés már 100 évvel Mohács előtt elkezdődött, az ország déli talpán már 1526 előtt kb. 200.000 szerb élt, de a törökkorban sem jutott tovább a Baja - Szabadka - Arad vonalnál. Török hivatalnokok részéről történtek kísérletek arra, hogy a Maros vonalától északra rácokat telepítsenek, de a pusztáikat védő magyarok ellenállása miatt a kísérlet kudarcot vallott. De voltak magyar szigetek a Marostól délre is: Zombor és Zenta vonaláig még a 17. század közepén is éltek magyarok. A Vác - Baja - Arad - Nagyvárad - Szatmárnémeti - Beregszász - Sátoraljaújhely - Kassa - Rozsnyó - Balassagyarmat - Pozsony - Vác pontok határolt területek a Kis- és Nagyalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (néhány 18. századi szlovák szigetet leszámítva) majdnem teljes etnikai zártsága a török korban is megmaradt egészen Trianonig. Ez azért érdekes, mert az Alföldön elvileg sem a politikai sem a természetföldrajzi viszonyok nem álltak a délszláv és román etnikumok terjeszkedésének útjába. Ennek okai: a harcok súlypontja a Dunántúlra esett, az Alföldön csak kisszámú török helyőrségek állomásoztak, az itteni rácok jobb viszonya a magyarokhoz, a törökellenes harc okán. De leginkább az alföldi gazdálkodási hagyományok népességtartó ereje, azaz a területigényes állattenyésztés és az ártéri gazdálkodás.

Felföld

A törökkorban a Felvidéken helyett a Kisalföld kivételével a Dunától és a Duna-kanyartól csatlakozva Váctól, Hatvantól, Gyöngyöstől, Egertől, Miskolctól északra fekvő területet, keletebbre pedig a Tisza jobb partját, és Máramarost, végül Szatmár hegyvidékét számították ide. A Felföld Máramaros kivételével a királyi Magyarország része volt. A török előbb Szécsényig, Drégelyig, majd 1596-ban Egerig, végül 1664-ben Érsekújvárig jutott. Ez Magyarország legvédettebb része volt, noha a háborús pusztítások ezt a területet sem kímélték. (lásd még: Thököly és a nagyvezír bécsi bulija) Még a 17. században is megfelelt a magyar települések határa a középkorinak. Ami a Pozsony- Galgóc - Nagyszombat - Appony - Óbars - Bozók - Rimaszombat - Pelsőc - Rozsnyó - Jászó vonaltól északra húzódott, itt magasan felkanyarodott a Hernád völgyében Abosig, a Tarca-völgyébe Pécsújfaluig, a Szekcső völgyébe Magyarraszlavicáig, keletebbre Gálszécs - Nagymihály - Szobrác - Ungvár - Munkács - Huszt felett érte el a Tiszát. A szlovákok és a ruténok ekkor még a Garam, a Vág, a Zsitva, az Ipoly, a Rima, a Bódva, a Hernád, a Tapoly, az Odava, a Bodrog, az Ung, a Latorca, és a Borsova folyók völgyeit határoló hegyekben nyomultak, azt is csak szórványosan. A magyar nyelvhatár szilárdságának oka, hogy a nemesség és a polgárság északra menekült. A fővárosiak Nagyszombatra, a szegediek Kassára menekültek, ezáltal elmagyarosodott ez a 2 város, amely korábban német túlsúlyú volt. A németek vesztették a legtöbbet. 1672-re csak Gölnic, Korompa, Nagyszalók, Remete Svedlér, és Szomolnok volt tiszta német, Csütörtökhely Káposztafalva és Stósz szlovákokkal vegyes, 6 környékbeli falu, 1605-tel ellentétben ekkor már szín szlovák. A Garam menti bányavárosok a bányászatnak köszönhetően megőrizték német etnikai túlsúlyukat. A szlovák-rutén határvonal nem változott, és itt is megjelentek az elszlávosodott vlachok.

Erdély

Az Erdélyi Fejedelemséghez, a történelmi Erdélyen kívül hozzátartozott Máramaros, Közép-Szolnok, Kraszna, Bihar, Arad, Zaránd, Temes és Krassó vármegye, röviden a Partium. Erdély és Partium közti etnikai kapcsolatot a Sebes-Körös és a Kis-Szamos völgyét összekötő Királyhágó, a Szilágyságból az Almás völgyébe vezető Meszesi-kapu és a Nagy-Szamos mentén húzódó magyar falvak biztosították. A hegyekben már a 14. században megjelentek a románok. Belső- Erdélyben Kalotaszegtől a Mezőségen át dél felé a Maros és Kis-Küküllő völgyéig, kelet felé a Gyergyói-, Csíki- és Háromszéki medencéig terjedő magyar tömböt csak itt-ott szakított meg néhány román és szász szórvány még a 16. század végén is. A mezőségi szász falvak vagy elmagyarosodtak, vagy elrománosodtak ekkorra. Kolozsvárt, Désen, Tordán, Enyeden, Széken már magyar többség volt, még a magát jogilag „szásznak” valló kisebbség is szívesebben beszélt és írt magyarul (pl. Heltai Gáspár). Székelyföldön a szabadparaszti katonai állapot olyan hatásos etnikai védernyőnek bizonyult, hogy nem történt jelentős román bevándorlás. Székelyföld magyar nyelvű lakosainak száma a 17. század közepén 75-100.000 fő volt. A mezőségi magyar falvak sorsa másként alakult. Részint mert jobbágyi jogállásuk nem védhette meg falvaikat a földesúr által történt román betelepítésektől, melyekre főleg 1660 után került sor, részint természetföldrajzi okokból. Az Erdélyi-középhegységben a Déli- és Északi-Kárpátoktól eltérően nincsenek nagy kiterjedésű havasi legelők, mivel itt az erdők a csúcsig érnek. Így csak irtással lehet sovány legelőkhöz jutni. Így már 14. század óta itt legeltető románok letelepedtek. Mivel a legelőterületek növekedése nem tartott lépést a népesség növekedésével, a fölös népesség a síkvidékeken keresett magának megélhetést. Ez adódott össze a háborús pusztítások miatti telepítésekhez. A szász autonóm terület mely Szászvárostól Barótig tartott (Altland), továbbá Medgyes, Segesvár, Brassó és Beszterce vidéke megtartotta rendi különállását, amely biztosította etnikai identitását is. Ez viszont biztosította a szász szabadparaszti állapot fenntartását, valamint a nyelvi keveretlenséget is. A szászok létszáma a 17. század közepén kb. 70.000 főre becsülhető. A szászoknak is gondot okozott az, hogy a mezőgazdaságuk által nem hasznosított területeken egyre nagyobb számban költöztek be román zsellérek, ami ekkor még „csak” jogi problémát jelentett.

FIGYELEM!

A sorozat második része egy hét múlva jelenik meg, türelmet kérünk és nem sürgetést.