Az előző részben eljutottunk odáig, hogy Róma végre kimerészkedett a tengerre, és ahhoz képest, hogy évezredes lemaradása volt ezen a színtéren, magabiztosan vette az első akadályt. A punok legyőzését beírták az évkönyvekbe, aztán minden maradt a régiben. Róma jelentősebb állandó haditengerészet nélkül vészelte át a következő két évszázadot is. Így ha “helyzet” volt, már pedig ez előfordult, kénytelen volt ad hoc módon építeni, vagy az egyre gyarapodó számú szövetségestől beszerezni az adott célra szükséges számú hadihajót.  

Még a köztársaság utolsó éveiben sem volt ez másként, mikor is Julius Caesar első komoly küldetését látta el a Köztársaság megbízásából. A kylikiai kalózokat kellett megrendszabályozni, és ebben a műveletben az ifjú Caesarnak az a feladat jutott osztályrészül, hogy hajókat tarháljon a kis-ázsiai görög szövetségesektől, főként Bythnia kedves, gazdag, öreg, ám fukar és csontmeleg királyától. A küldetést oly meglepő sikerrel teljesítette, hogy a rossz nyelvek szerint mindent bevetett, szó szerint mindent, és szigorúan államérdekből belement egy kis entyem-pentyembe az öreg királlyal, amúgy görög módra. Caesar ezt élete végéig tagadta, de a pletyka gonosz dolog, és a háta mögött bizony Bythnia királynőjének csúfolták. Julius barátunk nem tojásdobálással, hanem úgy kompenzálta (túl) a dolgot, hogy minden útjába kerülő női személyt heteroszexuális voltának bizonyítására használt fel.

De vissza a tengerészethez. A kalózok – akik arcátlanságukban már Ostiát fosztogatták - ügyére végül Pompeius tett pontot, az e célra felszerelt igen komoly flottával, módszeresen kifüstölve 140 kalózlerakatot, és kivonva a forgalomból 30 000 tengeri rablót. A hatalmas flottát ezúttal azonban – a polgárháborúk előestéjén - végre egyben is tartotta. Magnus maga is kitanulta a tengeri hadviselés fortélyait, és mint jó apa, tudását átadta az ott tébláboló gyermekének, az ifjú Sextusnak is, aki így a "Nagy" Pompeius halála után – legalábbis a tengeren – a legkiválóbb hadvezérré vált. A következő polgárháborúk során kialakult fegyverkezési verseny a haditengerészetre is kiterjedt, amely az Octavianus vs. Sextus Pompeius közti tengeri harcban, majd az Octavianus vs. Antonius konfliktus során, az Actiumi csatánál érte el a tetőfokát. Sextus Pompeius, "Neptunus Ostora" okozott több gondot, aki tovább csiszolta a papa tudományát azáltal, hogy flottájában a fürge liburnának adott elsődleges szerepet, felismerve a mozgékonyságban rejlő előnyöket a három- vagy többevezősoros hadihajókkal szemben. Erre alapozva többször legyőzte a túlerőben lévő Octavianust, mígnem az átadta a parancsnokságot hadvezérének, Marcus Vipsanius Agrippának. Ő Kr. e. 36-ban kétszer is legyőzte Sextus Pompeiust, Mylaenél és Naulochusnál. Agrippa nevéhez is fűződik egy haditengerészeti újítás, amelynek segítségével ellensúlyozta a liburnák mozgékonyságát. Agrippa azt találta ki, hogy a fedélzeten elhelyezett torziós dárdavetőkkel egy vaskos kötélre szerelt horgonyt lő ki az ellenséges hajóra, és az így megcsáklyázott hajót a kötéllel magához húzza. Ezzel megspórolta a legmacerásabb részt, hisz nem kellett bonyolult manőverekkel fogócskázni a gyorsabb liburnákkal. Egyben Sextustól elleste a kisebb hajók haditengerészeti alkalmazását, és mindezen tudás birtokában Actiumnál, Kr. e. 31-ben, már kiütéses győzelmet aratott a szerelmes páros, Antonius és Kleopátra hatalmas gályákból álló hajóhada felett.

Ez az Agrippa volt, aki, mikor kivételesen nem háborúzott, Rómában épített ezt-azt. Az eredeti Pantheon is az ő szüleménye, és sok más római építkezést is tető alá hozott. A számos tengeri győzelem után végül megkapta a tengerészet kitüntetését, a Corona Navalist. Ez elvileg annak járt, aki elsőként vetette meg a lábát az ellenséges hajón. (Itt a képen a koronával ékesítve.) 

A principatus kezdetére a Mediterráneum környékén nem maradt ellenséges hatalom, és a Földközi-tengert nyugodt szívvel, és minden joggal keresztelték át a rómaiak Mare Nostrumra. És most, hogy már nem volt kivel háborúzni, a következő logikus lépésként Augustus, a nagy reformer, megszervezte a világ első állandó reguláris haditengerészetet, a polgárháborúra összetoborzott és megmaradt nagy számú hadihajóból. Persze igazából ez után is jutott éppen elég szerep a haditengerészet számára. Augustus felismerte, hogy a korábban a kölcsönhajókkal szétkergetett kalózok pár év elteltével újra és újra felbukkannak, veszélyeztetve a tengeri kereskedelmet, ezzel pedig akár az élelmiszerellátást is. És hát a legkeményebb ellenség is folyamatosan lesben állt, egy másik római személyében, akinek az volt a rögeszméje, hogy a hatalom őt illeti. Végezetül a birodalom mérete is indokolta a tengerészet fenntartását, hiszen bármilyen háború esetén szállítási és utánpótlási feladatokat láthattak el.

Lássuk hát a római classisokat. A név eredetileg tengerészeti behívót jelentett, de idővel ráragadt magára a flottára is. A fő erőt két központi, a princepsnek közvetlenül alárendelt hajóhad alkotta, az egyik misenumi, a másik ravennai székhellyel. Később a két classis elnyerte “birodalmi” majd a “praetori” jelzőt, 312-ig alapvetően ebben a rendszerben működtek. Az elhelyezkedésből értelemszerűen adódott, hogy az egyik a Földközi-tenger nyugati, a másik a keleti medencéjéért felelt. (klikk a képre !)

• A Classis Britannicát Claudius hozta létre, székhelye a mai Boulogne-ban volt. A csatorna forgalmát, és a Brititanniával való összeköttetését hivatott biztosítani.
• A szíriai flotta később Classis Seleucena néven Antiochiában – az Orontes torkolatában - horgonyzott.
• A volt ptolemaiosi alexandriai flotta, mint Classis Augusta Alexandrina, a régi helyén szolgált tovább, a gabonaszállítmányok Ostiába kísérése volt a fő profilja.
• Commodus szervezett Africa provinciába egy kisebb egységet, melyet szerényen magáról Classis Africana Commodianára keresztelt.
• A Fekete-tenger sem úszta meg, a Classis Pontica és Moesica óvta partjait.

Nem maradtak ki a nagyobb folyók és tavak sem. Így telepítettek folyami flottát a Rajnára – Classis Germanica, a Dunára – Classis Pannonica, valamint a Comoi, Bodeni és Neuchateli tavon. A folyami flották a későbbi állandósult barbár betörések során fejlődtek jelentős méretűvé, sőt, a nagyobb galliai folyókon is megjelentek,  és töltöttek be komoly határvédelmi feladatokat. (A dunai flotta egy hajóját ábrázoló relief, jobbra.) 

A flottánál szolgáló katonák és tengerészek nemzetisége kapcsán az tippel helyesen, aki szerint bizony nem a latin származásúak túljelentkezése okozott gondot a toborzó irodáknál. Különböző ex-hajósnépek lakta provinciákból rekrutálódtak, lassanként az is állandósult, hogy melyik egység honnan szerzi be az emberanyagot. Az előzményeket ismerve az sem meglepő, hogy a különböző fegyvernemek között a legkisebb megbecsülést és rangot “élvezték”, még egy szinttel lejjebb a szintén segédcsapatoknak számító lovasságnál is. Ez meglátszott minden területen. A közkatona (milites) zsoldja pl. az I. században 150 denarius volt, ami úgy a kétharmada a szárazföldi légiósok javadalmának. Cserébe hosszabb, 28 év, volt a kötelező szolgálati idő. Hasonlóan a segédcsapatokhoz, a kiszolgált tengerész is polgárjogot nyert, de csak latin jogút, szemben mondjuk egy gall lovassal, aki ha túlélte szolgálatot, római jogú polgárrá vált.

A rangok annyi specialitást mutatnak, amennyi a tengerészet sajátos feladataiból adódik. A két praetori classist praefectusok vezették, a praefecti classis. Elvileg feltétel volt a legalább lovagrendi származás, de a tengerészet presztízsét mutatja, hogy sok esetben felszabadított rabszolgák is betöltötték e tisztséget. Kettejük közül a misenumi flottaparancsnok volt a rangidős. Egy-egy hajóraj parancsnokát nauarchusnak nevezték, míg az egyes hajók kapitányait trierarchusként szólították. Ezek a szárazföldi erők centurioival voltak azonons rangok. A hajón szolgálók valamennyien katonai szolgálatot teljesítettek, függetlenül attól, hogy mi volt a feladatuk. A legalacsonyabb “alhonvédhelyettesjelölt” beosztás az evezősöké – remiges - volt. Tehát elvileg ők is a hadsereg kötelékébe tartoztak, annak ellenére, hogy nem csak lenézett provinciabeliek lapátoltak, hanem rabszolgák vagy elítélt bűnözők is. Altiszti beosztásnak számított a kormányos, a vitorlamester, az evezősök felügyelője, és még sebességet diktáló dobos kolléga is. A classisok szolgálatában álltak a dokkok kézművesei, és az egyéb kikötői kisegítő személyzet. A tengerészetnél szolgálók létszámát 40-50000 főre tehetjük, és ebben a kapitányoktól a kikötőmester segédjéig mindenki benne foglaltatik.

Nem véletlenül vettük át múltkor a hajótípusokat, így tudjuk, hogy miféle járművek voltak a liburnák és a triremiszek, illetve a nagyobb, több evezősoros hajók, amelyek a tengeri flottákat alkották. A Sextus Pompeius által kiötlött, és Agrippa által tökéletesített harcmodor az ókorban már nem változott. A két prétori classis hadrendben tartott pár öt- vagy hatevezősoros hajót, mert ugye szépek voltak, meg “zászlós hajónak” is elég impozánsak, de a flotta gerincét a triremiszek és a liburnák alkották. A hajókon a hajítógépek és íjászok mellett az Agrippa féle horgony-ágyút, és a corvust is alkalmazták, de továbbra is a tengerészgyalogság rohama döntött. A folyami és tavi hajók értelemszerűen a helyi viszonyokhoz igazodtak, ilyen volt a Dunán használt musculum, vagy tavakon rendszeresíett barca. (Emlékeztetőül felül egy liburna, alul pediglen egy triremisz.) A haditengerészet 200-300 hajónál többel nem rendelkezett. A két praetori classisnál 60-60, a maradék az említett kisegítő flottáknál. Ez nem tűnik soknak, de ne feledjük, hogy tengeri hatalmak már nem léteztek, a többi feladat ellátására pedig elégnek bizonyult ez a mennyiség. 

A rómaiak a fenti hadihajók mellett alkalmaztak kifejezetten transzport célokra katonai szállítóhajókat is. A lapos fenekű, kis merülésű hajókat Navis actuaria névvel illették, ezek elől és hátul is rendelkeztek kormányállással, így lendületből bárhol kifuthattak a lankásabb partokra, akár folyókon, akár tengerparton, orral vagy farral. A negyedik századtól jelentek meg az actuariák utódai, a főleg északion alkalmazott Navis lusoriák. Ezekből a remek darabokból találtak párat Németországban, és néhányat rekonstruálták is. Ha a “Mainzi Hajók” egyik példányára tekintünk (balra), nem lehet nem észre venni a tipikus északi hajóhoz való erős hasonlatosságot.

 

A praetori calssisokra hárult némi szórakoztatóipari segédmunka is: a ravennaiak a tengeri csatákat reprodukáló Naumachia-n szolgáltak kisegítőként, a misenumiak pedig a Colosseum vitorlavásznakból álló napvédő redőnyeit kezelték.

A rómaiak szükségképpen az Északi-tengerre és az Atlanti-óceánra is eljutottak. Ehhez tudnunk kell, hogy a Földközi-tengeren kialakult hajók nem igazán passzoltak az ottani viszonyokhoz, és a flotta nehezen alkalmazkodott a környezethez. A hullámok jóval nagyobbak, más a dinamikájuk, alakjuk, és a széljárás, az áramlatok sem mérhetőek a Mare Nostrumhoz. Egyes feljegyzések szerint egy szemtelen északi törzs, vad szőke hajósai hülyét csináltak az arra tévedő gályákból: pl. széliránytól függetlenül megkerülték őket, majd eltűntek, aztán a legváratlanabb irányból újra megjelentek. De ez már egy másik történet...  Ha minden igaz, utána járunk az északi hajók legendájának is.