Bemetszettük, hogy ki az, aki a Lemilblogra oly sokat kattintgat a kies Belgiumból. Az illető "sandinista" néven nagy ritkán megosztja velünk bölcsességét. Ezúttal felkerekedett és ellátogatott egy Bastogne nevű városkába, amely a hadtörténészek és blogunk olvasóközönsége számára bizonyosan ismerősen csengő helységnév. Ezzel kapcsolatban írogatott kissé, amit nagy örömünkre az alábbiakban közlünk veletek. Jó szórakozást: Zig Zag
* * *
Aludtál már nyári menetfelszerelésben mínusz 5 fokos rókalyukban? Voltál már bekerítve az általános iskolai számháború óta? Érezted már azt, hogy ebben a helyzetben vagy megölnek, vagy megfagysz? Mi sem, viszont ismerünk olyat, akinek a nagybátyja szomszédjának a testvérével megtörtént. De tényleg. A hely, ahol az ardenneki áttörés legnagyobb csatája zajlott, az Elit Alakulat méltán híres 6. része, a belga-amerikai barátság alfája és ómegája. Bastogne-ban jártunk.
Elérkezett a leszámolás napja. Idestova másfél éve élek Belgiumban, de még nem voltam Bastogne-ban. Ezt az űrt sikerült kitölteni egy kellemesen kopogós, napsütötte januári hétvégén, ami a hangulatot híven visszaadta.
Lássuk hát, mi is történt akkoriban: a Wehrmacht 1944/45 telén végrehajtott ardenneki áttörési kísérlete (Unternehmen Wacht am Rhein) nagy meglepetést és még annál is nagyobb felfordulást okozott az előző években sem épp a csillebérci úttörőtáborra emlékeztető Vallóniában. Ennek, az angolszász történetírásba a sokak számára ismerősen csengő Battle of the Bulge (a „Bütyök csatája” – nevét onnan kapta, hogy a németek olyan módon törték át az amerikai arcvonalat, hogy az a térképen nézve egy nagy bütyköt formázott) néven bevonult taktikai és harcászati csetepaténak központjában egy látszólag jelentéktelen kis városka állt. Ez Bastogne.
1944. december 16-a, reggel 5 óra 30. Jófajta belga szokás szerint még legalább két és fél órán át tök sötét van, még minden pedofil alszik, Pándy András pedig még Ukrajnában tölti boldog tinédzseréveit, amikor megindul a gépezet, méghozzá rögtön három fronton. A számunkra érdekes, középső műveleti terület parancsnoki teendőit a keleti harctéren komoly érdemeket szerzett, érdekes nevű Hasso von Manteuffel (becsületes nevén Hasso-Eccard Freiherr von Manteuffel) látja el (itt jobbra) az 5. páncélos hadsereg élén. Ez az úriember egyébiránt nem kevés lavírozási érzékkel lehetett megáldva, tekintve, hogy a háború lezárása után holmi két év hadifogság elteltével nem csupán német parlamenti képviselő válik belőle, de Eisenhower személyes meghívásának eleget téve meglátogathatja a Pentagont, a Fehér Házat, mi több, vendégprofesszorként oktathat a West Point-on. Ügyes, bár az köztudott, hogy tengerentúli barátaink mindig is nagyra tartották a tehetséges embereket. Inkább azon csodálkozzunk, hogy Koreában nem bíznak rá egy tankhadosztályt.
Von Manteuffel elsődleges feladata a stratégiai jelentőségű Bastogne és St. Vith elfoglalása, majd nyugati irányba tovább nyomulva Dinant, ill. Namur magasságában a Meuse folyó elérése, aminek segítségével megnyílna a lehetőség az áhított cél, Antwerpen elérésére. Bastogne jelentőségét ebben a játszmában kár is lenne vitatni, mivel hét út is találkozik a városban. A hét egyes források szerint tíz, a németek pedig Ardenneki Polipnak nevezték, aminek meg ugye nyolc karja van (töredelmesen bevallom, nem számoltam utána a helyszínen). Bármennyi is a valós szám, egyértelműnek tűnik, hogy egyik fél sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ezt a stratégiai pontot elveszítse. A várost ennek ellenére amerikai részről csak a 28. és a 106. gyalogos hadosztály védi, akik soraiban ráadásul jelentős arányban fordulnak elő tapasztalattal nem rendelkező zöldfülűek.
A szövetségesek óriási szerencséjére a német utánpótlás akadozik, a „green” egységek pedig – kisebb-nagyobb problémáik és hadifogságba esésük növekvő üteme ellenére – relatíve jól kitartanak a környező településeken, így a lehetőség még éppen adott az erősítésre. Eisenhower köszöni szépen és él is vele, december 19-én megérkezik a 101. légi szállítású hadosztály, némi támogatással a 9. és 10. páncélosok részéről. A tévé képernyőjéről ismert jenki srácok ezúttal nem megszokott ejtőernyőjükkel, hanem teherautók platójára zsúfolódva futnak be a helyszínre.
A parancsnokságon feltehetően úgy gondolhatták, hogy ha valaki, hát az ellenséges vonalak mögé bepermetezett ejtőernyősök aztán értenek a helytállás művészetéhez azokban a helyzetekben, amikor az embernek egyszerre minden irányból szorongatják a tökét – ez a testrész a későbbiekben még fontos szerephez jut. És ezzel a véleménnyel nincsenek egyedül: visszaemlékezések szerint az a mondás járta, miszerint „They got us surrounded, the poor bastards” („Bekerítettek minket ezek a szerencsétlen idióták”). A mondást később, mások, egy másik esemény alkalmával újrahasznosítják, nihil novo sub arma.
A körülmények egyik oldal számára sem nevezhetőek ideálisnak. A hőmérséklet makacsul mínusz 5 fok környékén tanyázik, a látási viszonyok borzalmasak – személyes tapasztalat szerint Belgiumban ez az októbertől áprilisig terjedő időszak tetemes részére elmondható – és jelentős mennyiségű hó lepi a tájat. A németek számára örömre adhat okot, hogy a Blitzkrieg 3.0 is működőképesnek tűnik az elején, így az akadozó utánpótlás dacára megmaradt cseppnyi lépéselőnyüket kihasználva ők birtokolják a magaslati pontokat, valamint a második számú célt, St. Vith elfoglalását relatíve hamar sikerül behúzni. A frissen érkezett szövetségeseknek ugyanakkor csupán elenyésző része rendelkezik téli felszereléssel, és még azok is majd’ megfagynak, akiknek volt eszük és lehetőségük, hogy indulás előtt két perccel még gyorsan szermányoljanak maguknak valamit. A 101. hadosztály orvosszakaszát lekapcsolják, és velük együtt egy rakomány gyógy- és kötszert – nem véletlen, hogy a bevezetőben említett epizód központi figurája a rókalyukról rókalyukra rohangáló, morfiumot és kisollót kolduló Roe doki.
December 21-én, az M0 északi szektoránál csak kicsit gyorsabban bezárul a gyűrű. December 22-én a von Manteuffel által a város elfoglalásával megbízott Heinrich von Lüttwitz (ő is Freiherr, nemkülönben unokatesója a Panzergraf-nak becézett Hyazinth Graf Strachwitz von Gross-Zauche und Camminetz-nek) arisztokratikus arroganciával szólítja megadásra a bekerített szövetségeseket. A harapófogóba beállított egységek ideiglenes parancsnoka, bizonyos Anthony McAuliffe tábornok (itt jobbra) erre annyit válaszol: „Nuts!” A lakonikus tömörségű üzenetet a történetírók – a hírvivő amerikai tiszt magyarázatára hivatkozva – rendszeresen „Menjetek a pokolba!”-ként fordítják, de tekintve, hogy e jeles négy betű a tengerentúli szlengben herét jelent, valószínűleg az „Egy túróst!” lényegesen közelebb állna az igazsághoz. Ha a krónikások igazat mondanak, a történet az alábbiak szerint játszódott le:
McAuliffe (elolvassa a lüttwitzi üzenetet): Még hogy megadjuk magunkat? Ló****t nektek, azt, be******játok. (tisztjeihez fordul) Nem tudom, mit mondhatnék nekik?
Harry Kinnard alezredes: Uram, ami azt illeti, az első reakciója elég jól hangzott.
McAuliffe: Mégis mire gondol?
Kinnard: Uram, az előbb pontosan azt mondta, „Be******játok”.
(McAuliffe gondolkodik vagy 1,7 másodpercet, majd papírt vetet elő, és az alábbiakat ütteti a Remingtonba: „A német parancsnok részére: N U T S! Az amerikai parancsnok”)
A tökös McAuliffe nevét ma Bastogne főtere viseli, és ez a kis helyes járgány őrzi (itt balra).
Lüttwitzék a kétségkívül nem túl udvarias elutasítás után a 26. gyalogos és a 2. páncélos hadosztály, valamint a komoly FPS- és szubkultúra-karriert befutott Panzer Lehr felhasználásával megkezdik a körkörös támadást, egyúttal komoly tüzérségi tűz alá veszik a várost, és a biztonság kedvéért a Luftwaffe is besegít, ahol tud. A civil áldozatok száma jelentős. Közülük egy helyi apáca, a "Bastogne angyala"-ként emlegetett Renée LeMaire neve maradt fenn, aki a 10. páncélos hadosztály sebesültjei részére berendezett ideiglenes kórház telitalálat utáni evakuálása során vesztette életét (itt jobbra). A McAuliffe téren található történelmi ismertetőn ma is fellelhetünk egy egész tetemes részt, amit külön neki szentelt az utókor.
Karácsony este érkezik némi „nem mondhatjátok, hogy nem küldtünk”-jellegű erősítés német oldalra, és 25-én, mintegy szép ajándékként a kilőtt fenyőfák alá, megindul a gyalogos offenzíva. Nem túl meglepő módon azonban hiányzik belőle az átütő erő, és bár mindkét oldalon vannak jelentős veszteségek, nem sikerül áttörni a frontvonalat.
A várost elfoglalni sohasem sikerült, méghozzá a legtöbb történetíró szerint azért, mert német oldalról egyszerűen nem fektettek elég energiát a feladatba. A Panzertruppen nagy részének nyugati irányba történő előrenyomulása kizárta a koncentrált támadás lehetőségét, emiatt Bastogne szövetséges kézen, von Manteuffel pedig szopóágon maradt. A stratégiai pont elvesztése kétségkívül döntő momentumnak bizonyult.
A hadművelet irányításával megbízott (ám azt a kezdetektől fogva ellenző) Gerd von Rundstend-et (úgy látszik, valamirevaló nemesi vérvonal nélkül tényleg nem volt érdemes a Wehrmacht vezetői szintjein próbálkozni) 1945 márciusában menti fel tisztségéből Wilhelm Keitel.
Manapság Bastogne már nem visel magán semmi nyomot arról, hogy itt valaha is efféle dúlás zajlott, nem is lenne ildomos így 64 év elteltével. A harcok emlékére egy kolosszális, amerikai csillag alakú és Mardasson Memorial névre keresztelt emlékművet állítottak a város határában, ugyanoda, ahol a Historical Center is található (ami viszont legnagyobb szomorúságomra be volt zárva). Zárszóként álljon ez itt egy olyan kisvárosról, ami javarészt terhes múltjának köszönheti turizmusának jelenét.
Az utolsó 100 komment: