Alkotmányos berendezkedéstől függetlenül a mai napig a legtöbb országban az államfő egyben a hadsereg főparancsnoka is. Ezúttal nem részletezzük, hogy ez jelenleg milyen tényleges vagy szimbolikus jogkörökkel jár, de képzeljük csak el Sólyom Lászlót lóháton (aki maga is sokat tett azért, hogy e hatáskör nálunk virtuális maradjon), ahogy a harcmezőn a „nem írom alá” csatakiáltást harsogva, személyesen vezeti rohamra a köztársaság harcosait. Hmmm.

Na jó, inkább térjünk vissza olyan korokba, ahol az ország első embere szükségképpen ténylegesen a legfőbb hadvezér is volt, sőt, királyi mivoltát éppen hadvezéri képességeinek köszönhette. Új sorozatunk olyan királyokat/császárokat kíván  bemutatni, akik egyben a harcászat terén is maradandót alkottak. Kezdjük a sort Írország első, és lényegében egyetlen igazi főkirályával, a nagy taktikussal, Brian Boruval (esetleg Borumával). Ha úgy tetszik, következzék Brian Élete.

 

Brian Boru 940 körül született, igaz ekkor még Brian Mac Cennétig (ma Kennedynek írnánk) néven tisztelték, a nem túl jelentős Dal Cais királyságban, ahol az apa történetesen maga volt az illetékes király. 

Az írek is használják a skótokkal azonos módon a 'Mac' szócskát, ami ugye arra utal, hogy az illető kinek a fia, ez esetben Kennedy fia Brian. (Hogy ebből hogyan lett sok helyütt Mc, arról már talán Error vagy Tiboru vagy más tudományos igényű kommentet rittyentett, de nem tudom hol, kérem, ismételje meg).

Aztán ott az O' (régiesen Úi) előtag, ami arra utal, hogy az illető X.Y. tágabb értelemben vett leszármazottja. Pl. az O'Néillek – Úi Niall, majd Úi Néill – a 600 évvel korábban élt eposzi nevű Kilenc Túszú Niall leszármazottai. Ha már nevek, a Boru vagy Boruma kb. marhaszámlálót jelent, utalva a későbbi király által sarcként beszedett hatalmas mennyiségű tehénkére.

A X. század Írországa nem volt egyszerű hely. Képzeljünk el egy 150-200 szereplős on-line World of Warcaftot, ahol mindenki mindenki más rovására terjeszkedne, de hiába, mert a végén csak egy maradhat. Írországot kb. ennyi tuatha, azaz piciny királyság alkotta, mindenféle központi hatalom nélkül, permanens háborúban állva egymással. Alkalmi szövetségeket kötve persze más tuathákkal, és a bő száz éve betelepült vikingekkel.

Az ősidők ködébe vesző felosztás szerint két dinasztia emelkedett ki a sok kis királyocska közül: északon (vagyis a történelmi Ulsterben) a már említett Úi Néill, délen pedig a Cashel várában, illetve városában (itt jobbra némi maradvány) székelő munsteri Eóghanacht-ház. Összesen négy nagyobb, a mai közigazgatás alapjául is szolgáló királyság alakult ki, jelesül Munster, Connacht, Leinster és Ulster. Kevésbé befolyásos, de patinás családok uralták még Meath-et (Mide, vagy közép), ahol az Úi Néill-ház déli ága ült a trónon, és a királyság nevének megfelelően az ország mértani értelemben vett középső területét alkotta. De ott volt még a Középfölde földrajzi neveit megszégyenítő Ailech, Airgialla, és Ulaid. (Létezett még egy felosztás, mely a szigetet északra és délre, azaz Leth Moga és Leth Cuinn nevű részekre osztotta.)

Az ezeket uraló magasabb rangú királyok sem mondhatták, hogy az adott tartomány igazi, feudális értelemben vett urai lennének. Évszázados hagyomány alapján az északi, vagy más néven tarai királyok viselték az ír főkirály címet, ami azonban szintén nem járt semmilyen kézzel fogható hatalommal, és emberemlékezet óta az O'Neill ezredes család tagjai töltötték be ezt a pozíciót. Külön kis enklávékként léteztek a keleti és déli parton a vikingek alapította városállamok, természetesen saját királyaikkal. Ez utóbbiak szívesen vettek részt a szinte folyamatos belharcokban, de a mi korszakunkig eltelt bő száz év alatt ezernyi politikai, családi és üzleti szállal kötődtek az írekhez. A két említett királyi család hatalmi harcát amúgy egy századdal korábban lejátszották, ennek során az Úi Néill-ház némileg leamortizálta Cashel királyait, ami még fontos lesz mai hősünk szempontjából.

A mi Brianünk családja egy volt a közel kétszáz Tuatha közül, övék volt Dal Cais, a Shannon folyó északi partján, a déli Munster tartományban. Nos, a Dal Caist uraló családban olyan ambíciók feszültek, és olyan távlatokban gondolkodtak, hogy kortársaik ép ésszel fel sem foghatták, mire készülnek, és tetteiket utólag is évekig tartott feldolgozni. Maga Brian ugyanis azt vette a fejébe, hogy egész Írország ura lesz, de nem ám csak úgy Úi Néill módra, jelképesen, hanem igazi központi hatalmat gyakorolva.  És mindezt példás türelemmel, fegyelmezett taktikával "tudta, merte, és tette".

Következzenek karriertanácsaink, Brian Boru példáján felbuzdulva. Lássuk, hogyan legyünk Írország főkirálya, négy lépésben.

Step 1. Gyermekkorunkban apánk, Nortius Maximus Cennétig, majd testvérünk, Mathgamain, maguk is mindenre elszánt hadfiak, a korábbi háborúk során elpáholt munsteri Eóghanacht-ház gyengélkedését  kihasználva fokozatos terjeszkedésbe kezdtek. Mikor elég erőt éreztek magukban, a közelükben lévő, ír viszonyokhoz képest hatalmas és gazdag viking kikötővárost, Limericket  is lerohanták és kifosztották. Ilyesmivel korábban nem nagyon próbálkoztak, ír-viking relációban inkább fordítva működött a dolog. De mi, Dal Caisék nem illetődtünk meg, és úgy kipucoltuk a várost, hogy annak idején a skandinávoknak is dicsőségére vált volna. Elvittük, ami mozdítható, a lakosságot legyilkoltuk, vagy eladtuk rabszolgának. Ezzel szinte egy időben, 964-ben – mások szerint még Limerick kifosztása előtt – elfoglaljuk magát Cashelt, az Eóghanacht-ház központját.

Step 2. Munsterben a fenti manőverrel viszonylag gyorsan az élre ugrott a királyságunk, de sajnos fivérünk elesik a harcokban, így mi, Brian leszünk a király és hadvezér. Rögvest nekiállunk behódoltatni a maradék munsteri klánokat, 976-ban végleg elfoglaljuk magát Limericket (ennek a hírértékét azzal fokozzuk, hogy a helyi királyt és pereputtyát egy közeli kolostorban, fittyet hányva az asylum szent hagyományára, feltrancsírozzuk). Így a miénk teljes Munster, a négy nagy királyság egyikének vezetőjeként hatalmi tényezővé válunk egész Írországban, a pökhendi Úi Néillek meg jól teszik, ha felfigyelnek ránk.

Step 3. Valahogy ki kell törnünk Munster kopár vidékéről. Ezért aztán szövetséget kötünk a waterfordi vikingekkel, akiknek sok ellenségük volt más tartományokban, ennek ürügyén – jelezvén erőnket - be-betörünk Leinsterbe és Connachtba is. Mivel ezek a finom célzások még mindig nem mindenkivel értetik meg, hogy nem jó velünk tengelyt akasztani (hogy végső soron mit akarunk, azt meg pláne), megtámadjuk az Úi Néillek déli királyságát, aminek következtében a hagyománytisztelő ír nemzettársaink levegő után kapkodva forgatják a szemüket.

Az északi Úi Néill, az aktuális főkirály, név szerint Máel Sechnaill, válaszút elé kerül. Vagy ellenünk vonul, kétes eséllyel, vagy megegyezik velünk. Végül is ünnepélyes találkozóra hív minket, melynek keretében 997-ben nekünk adja az ősi megosztás (a már említett Leth Moga - Leth Cuinn) szerinti összes déli területet, remélve, hogy ezzel beérjük (persze hogy nem). Megkapjuk így egész Munstert, Leinstert, Dublinnal és az összes fontos viking kikötővel együtt. Ők még ugyan nem tudják, de eddigi függetlenségüknek is véget kívánunk vetni.

 
Step 4. Ezzel csak az volt a baj, hogy Máel Sechnaillnek, mint főkirálynak, nem volt igazi hatalma azon területek felett, amiket nagylelkűen átengedett, tehát számíthatunk arra, hogy az érintettek is hozzá kívánnak szólni a dologhoz. A leinsteri király Máel Mórdha, és a dublini viking király, Selyemszakállú Sigtrygg pedig egyáltalán nincs elragadtatva. Ebből egyenesen következett, hogy 999-ben egyesült helyi viking és ír seregeikkel fellázadnak. Mi ezt persze nem hagyhatjuk, és összetrombitálva híveinket, szövetségeseinket, meg némi baráti vikingeket, Glenn Máma mezején szanaszét verjük a lázadókat. Ez után az északi Úi Néill 1002-ben hivatalosan is ránk ruházza a főkirályi címet. Szóval ennyi. (Itt ülünk, önmagunkkal elégedetten.)

Na jó, még sok tennivalója akadt Brian Borunak. Igaz, a győzelem Glenn Mámanál akkora volt, hogy egy darabig nem kellett számolni újabb felkeléssel, ezért Brian nagyvonalúan visszaengedte a két  főkolompost a trónjára, persze a szokásos túszok és zálogok és egy szigorú hűségeskü után. Mórdha a harc során külön megszégyenült, seregét menekülés közben elvesztve egy tiszafában rejtőzött el a csata végéig. Északon sincs minden rendben, ott további kisebb-nagyobb törzsek lázadoznak Brian ellen, ami a régi viszonyok közt megszokott volt, de a születő új rend szabályai szerint nincs helye a főkirály elleni hőzöngésnek. Ezt Brian két északi hadjárattal verte a renitensek kemény fejébe, a legyőzöttektől hűségesküt követelt, no meg a biztonság kedvéért pár százezer marhát és néhány száz túszt.

Egyebekben béke köszöntött a Smaragd Szigetre, történelmében először egy igazi, az egész országot uraló királlyal az élen. Most nem részletezzük, hogy Brian legalább annyit tett Írországért, mint a rómaiak annó Júdeáért. Sőt, családját a békesség érdekében keresztül-kasul összeházasította volt ellenségeivel. Ám egyes hálátlanoknak semmi sem elég jó. Mindjárt itt vannak a dublini vikingek, akik nem szívesen osztoztak hatalmas kereskedelmük haszna felett. Főleg, hogy a szomszéd szigetet Villásszakállú Sven, (majd fia, a későbbi Nagy Knut) éppen teljesen elfoglalta, mely körülmény helyreállította az ír vikingek megtépázott önbizalmát is.

Leinster királya sem nyelte le a 999-es csúfos vereséget, és ebbéli nézetét sok kisebb északi király is osztotta. A casus belli állítólag egy sakkjátszma volt, amit Brian fia, Murchad, elbukott, és dühében a tiszafás affért emlegetve sértegetni kezdte Máel Mórdhát. Valójában a dublini vikingek, a leinsteri, valamint a kisebb északi ír törzsek régóta készültek a visszavágóra. Bárhogy is volt, 1013-ban kitört a lázadás. Először Máel Sechnaillre támadtak, a régi főkirályra, aki Boru szövetségesének minősült.

Brian túlerőben lévő seregei azonnal bekapcsolódtak a harcokba, és kezdettől uralták is annak menetét, hamarosan körbezárták Dublint. Aztán karácsony előtt az ostromlók hirtelen ott hagytak csapot-papot, mondván, majd tavasszal visszatérnek az ügyre. Nem volt ez szokatlan akkoriban, de ezúttal hibás lépésnek bizonyult. A dublini vikingek az egész – nem kicsi - viking világnak szétküldték segélykérő üzenetüket, amely főleg a közelebbi kollégák részéről meghallgattatott. Kezdetét vette hát a régi időket idéző utolsó nagyszabású, sagába illő viking felvonulás. Pontos számot nem ismerünk, de sok ezer viking érkezett Skóciából, a Man- és Orkney-szigetekről. Köztük egy Sigurd és egy Brodir nevű vezér.

Mire a főkirály visszatért, nagyjából azonos méretű sereggel találta magát szemben. A csapatok létszámát az eltérő források pár ezertől 10-20.000 főig becsülik, reálisnak inkább a 8.000 fő tűnik, mindkét oldalon. A felszereltség kapcsán is ellentétesek a források, de mi hiszünk az ír történészeknek, akik szerint a százötven éves együttélés és a közös háborúskodások során az ír harcosok átvették a vikingek fegyverzetét, felszerelését, és a hadviselés módszereit. (ld. ott)

A felek a ma már Dublin kertvárosát képező Clontarf mezején sorakoztak fel. Az egyik oldalon Máel Mordha és a külhoni vikingek egy része alkotta a sereg centrumát, a balszárnyat Sigtrygg fia vagy más források szerint öccse vezette a dubliniak élén, míg a túloldalon Brodír a jobbszárnyat. Maga Sigtrygg maradt Dublinban.

Brian ekkor már hajlott korára tekintettel egy biztos távolban felállt falanx közepéről szemlélte az eseményeket. A jobb szárnyon itt is vikingek vicsorogtak a szemben álló távoli rokonaikra. Középütt Murchad vezette a munsteri főerőket, és a Connachtból csatlakozottakat. A bal szárny Brian testvére, és 15 éves unokája vezetésével a leghűségesebb, Dal Caisból való klán-tagokból állt. Máel Sechnaill kényelmes távolságban a tartalékot adta, míg Meath tartomány csapatai a csata előtt hazaszivárogtak. Sokszor nevezik az ütközetet ilyen felállás mellett Brian csatájának is, hiszen (leszámítva a mintegy ezer vikinget) külső segítség nélkül vívta meg.

Maga a csata különösebb furmányok nélkül lezajlott, a két sereg egymásnak esett, ahogy kell. Középen Murchad és Sigurd, valamint Mórdha emberei aprították egymást, változó sikerrel, végül Sigurd seregét levágták, a lensteri írek pedig menekülőre fogták. Közben Dal Cais harcosai megfutamították a dubliniakat is, olyan eredményesen üldözve őket, hogy alig pár ember jutott be a városba. A leinsteriek így a még kitartó Brodír és vikingjei felé menekültek, azonban Murchad őket sem kímélte. A Brian ellen harcoló vikingek többsége megpróbált kiúszni az éppen tetőző dagály miatt több kilométerre horgonyzó hajóikhoz, állítólag egyikük sem ért oda.

Egy sajnálatos közjátékról kell még beszámolnunk. Brodír - látva, hogy menthetetlen a helyzet - néhány emberével a menekülőkkel ellentétes irányba, Brian sátra felé iramodott, ahol a legenda szerint az öreg király már a győzelem miatt mormolt köszönő imát. Így talán fel sem tűnt neki, amikor Brodír a testőrségen áttörve berontott hozzá. A 73 éves, fegyvertelen királynak esélye sem volt (ahogy itt jobbra látható a jelenet). Mondanom sem kell, hogy a személyi testőrség, ha lassan is, de reagált, a király gyilkosát pedig a beavatkozás után csak DNS teszttel lett volna lehetséges azonosítani.

A veszteséglista elég húzós: maga a főkirály és fia Murchad is elesett, míg a másik oldalon minden rendű és rangú vezér odalett, szinte az összes viking harcossal, úgy 6.000 fővel együtt. A két óvatos duhaj, a korábbi főkirály Sechnaill, és Sigtrygg viszont túlélték. És mivel az új rend még elég képlékeny volt, ráadásul erősen kötődött Brian személyéhez, a clontarfi csata után sok minden visszatért a régi kerékvágásba. A főkirály ismét az Úi Néill lett, Sigtrygg pedig még sokáig uralta Dublint.

Ami viszont megváltozott, az egyrészt a vikingek szerepe. Míg Britanniát épp ekkor teljesen elfoglalták a dánok és norvégok, Írországot többé nem zaklatták. (Majd persze a normannok, de az nem ugyanaz.) Másrészt az ír főkirályi tisztség megszűnt az O'Néillek kiváltsága lenni, a normann hódításig Brian leszármazottai, de connachti királyok is kivívták a jogot a cím viselésére. Igaz, olyan hatalommal már nem rendelkeztek mint Brian Boru. Leszármazottai az O'Brien-ek (de jó pár írásmódja létezik) a mai napig élnek és virulnak, sőt, ha hinni lehet az angol wikinek, élni is fognak. Lásd a Star Trek ír főgépészét, Miles O'Brient, aki a 24. században mesél jeles őséről. (A címerük itt látható.)  

A végére egy kis összművészeti kavalkád. A király cselekedetei imígyen ihlették meg a költőt, egész pontosan a Njal Saga szerzőjét (a fordító kilétére nem jöttem rá):

"Kardpengék csattogása

hallatszik most Írföld partján,

fém cseng, pajzsot ér a dárda.

Pengék csendülése hallatszik,

Sigurd fölbukik hamar,

Mély sebéből vér patakzik,

Briané a diadal."

Alább pedig a zeneirodalom méltó válasza, Brian Boru indulója, némileg átdolgozva az eredeti hárfás verziót.