Papírzsepi kolléga beleerősített, s az isten sem mossa le róla a gyanút, hogy előre kitervelten szerkesztői babérokra tör (amire - elismerjük - elég komoly esélyei vannak).

Mai posztja egy 43 évvel ezelőtti eseménysorozatot dolgoz fel, ahol egy elsüllyedt szovjet tengeralattjáró legalább olyan fontos szerepet játszik, mint az amerikai technológiai és hadászati hírszerzés. No és az összeesküvés-elméletek.

A K-129 szovjet tengeralattjáró nem volt szép.
Dízel-elektromos meghajtásával 1968-ban már különösebben korszerű sem (1960-ban épült). De ettől még veszélyes volt. A Golf-II osztályú hajó fedélzetén három darab, 2400 km-es hatótávolságú, 1 megatonnás nukleáris robbanófejjel szerelt R-21-es rakéta pihent (itt balra), de ellátták nukleáris robbanófejű torpedókkal és a kor legkorszerűbb kommunikációs- és hírszerző készülékeivel is.

Így érthető, hogy amikor ez a tengeralattjáró ’68 februárjában megjelent a Hawaii szigetek (és az ott található katonai támaszpontok) közelében, akkor nem igazán számíthatott arra, hogy az amerikaiak lájkolni fogják. Ám március 8-án ez a helyzet alapvetően és gyökeresen megváltozott.

A SOSUS vízalatti hidrofon-hálózat kezelői igencsak meglepődtek, amikor az akkor már egy ideje követett K-129 felől egy hatalmas robbanást hallottak. Ezután a hajóról többé nem jött életjel.

A SOSUS, azaz Sound Surveillance System egy vízalatti mikrofonokból álló hálózat, amit eredetileg a US Navy a szovjet tengeralattjárók megfigyelésére és követésére hozott létre. A fejlesztése 1949-ben kezdődött, és 1952-től hat mikrofonállomással kezdte meg működését. Ezt később kilencre bővítették, majd további szigorúan titkos akciók során újabb újabb funkciókat adtak hozzá. 1961-re már képessé vált a tengeralattjárók megbízható követésére, 1962-ben meg már élesben is sikerült vele szovjet tengeralattjárót fogni. Mivel a hidegháborúra lett optimalizálva a helye és nem hordozható, így ma már kevésbé van jelentősége. (A képen az első helyszínek láthatók, majd telerakosgatták az Atlanti óceánon a Grönland-Izland-Egyesült Királyság rést (GIUK), és szintén elszórtak jónéhányat a Csendes óceánon.)

A rádió-bejelentkezések elmaradását természetesen a Kamcsatka-félszigeten is érzékelték, így keresni kezdték az elveszett harceszközt. Az többszöri próbálkozásra sem válaszolt, így március harmadik hetében nagyon komoly mentőakcióba kezdtek. Ennek célja a járőrözés közben váratlanul eltűnt K-129 rakétahordozó tengeralattjáró megtalálása volt. A Szovjetuniónak abban az időben még nem volt vízalatti lehallgató-hálózata, így csak találgatni tudtak a szerencsétlenség helyét illetően. A pontos helyet ugyan az amerikaiak sem tudták, de SOSUS adatainak és egy műholdas megfigyelőrendszernek az összevetésével azért elég pontos elképzelésük volt. Ezeket az információkat azonban nem osztották meg a szovjet kutatócsapatokkal, akik végül kénytelenek voltak feladni a keresést és veszteséglistára tenni a hajót a 83 fős legénységével együtt.

Az amerikaiak viszont pont ekkor kezdtek hozzá a kutatáshoz. Lyndon B. Johnson elnök engedélyével a helyszínre küldték a USS Halibut tengeralattjárót, hogy távirányítású eszközeivel kutassa át a 3200 km²-es, 5 km mély területet. 3 hét alatt sikerült is megtalálni és lefényképezni a roncsot (ami remek eredmény: évekkel később a USS Scorpion roncsát fél évig kereste Robert Ballard, sokkal komolyabb eszközökkel). A több, mint 20.000 fényképfelvétel tanúsága szerint a 100 méter hosszú, 8 méter átmérőjű hajótest alapvetően egyben volt; mindössze egy olyan 3 méteres lyuk volt csak rajta, ami láthatóan nem szándékosan került oda. Nyitva volt továbbá két rakétasiló fedele, és az egyikből egy leamortizálódott atomrakéta lógott ki.

Persze rögtön megindultak a találgatások, hogy mi is történhetett a hajóval. A legkézenfekvőbb magyarázat szerint a dízel-elektromos tengeralattjárók réme, egy hidrogénrobbanás ütötte a nagy lyukat, kivégezve ezzel a hajót. Máskor is fordult már elő ilyen, de ez általában akkor történik, amikor tengervíz tör be a hajóba. A sós vizet az akkumulátorok durranógázzá bontják, ami aztán berobban. Tehát ez inkább már csak következmény szokott lenni, egyfajta hab a tortán.

A másik teória szerint a rakétasiló fedele roppant be (pl. a túl nagy mélység miatt), így elárasztva a hajót vízzel. Ez a rakétákat is megrongálta, utána pedig már jöhetett a hidrogénrobbanás is. Ilyen is előfordult már korábban, sőt, magán a K-129-en is volt már ez előtt egy hasonló rakéta-baleset beázás miatt.

Aztán az is lehet, hogy valamiért a hajó ki akarta lőni a rakétáit, de ez nem sikerült. Ezért voltak nyitva a siló-fedelek, és ezért tört össze az egyik rakéta. A sikertelen kilövés mellékhatása volt a hajó pusztulása. Az más kérdés, hogy miért akart volna lőni a tengeralattjáró egy standard járőrözés közepén.

Később a szovjetek is előálltak a szokásos magyarázattal: szerintük a K-129 összeütközött egy amerikai tengeralattjáróval, és ennek során – úgymond - a rövidebbet húzta. Erre a szerepre az ideális jelölt a USS Swordfish, amin valóban dolgozniuk kellett egy kicsit a fényezőknek, alig pár nappal a K-129 eltűnése után.

Akárhogyan is történt az eset, az USA tudta, hogy hol a roncs, a Szovjetunió meg nem. Ez pedig stratégiai előnyt jelentett. A cél persze nem a tengeralattjáró kiemelése volt, hanem a rajta lévő kódkönyvek, titkosító eszközök, hírszerzési berendezések és persze a nukleáris eszközök megszerzése. A feladatot az újonnan hivatalba lépő Nixon elnök és tanácsadója, egy bizonyos Henry Kissinger (aki külön is megérne egy misét) a CIA kezébe adta.

Az első ötletet, a távirányítású mini-tengeralattjáró bevetését elég hamar kivitelezhetetlennek nyilvánították. Az ilyen eszközök a köldökzsinór miatt nem alkalmasak víz alatti roncsok bejárására. Így végül a teljes tengeralattjáró kiemelése (ellopása) mellett döntöttek. Ehhez viszont műszaki bravúrra és sok-sok pénzre volt szükség. És persze egy diszkrét, megbízható partnerre. Így indult el John Parangosky és Carl Duckett vezetésével a „Project Azorian” fedőnevű művelet, ami később egy félreértés miatt „Project Jennifer” néven híresült el.

Egy tengeralattjáró kiemelése 5 km mélyről nem egyszerű feladat. Ehhez hi-tech céleszközöket kellett gyártani, amivel a CIA egy régi, jól bevált beszállítójához fordult. Ez nem volt más, mint a milliárdos Howard Hughes médiamágnás, pilóta, repülőgép-konstruktőr, befektető, ragyogó zseni és gyakorló elmebeteg, all-in-one (itt jobbra). Ő is megérne egy misét.

Hughes már addig is gyártott kémműholdakat és egyebeket a CIA-nak, fedőszervezeteket (Pl. a Mullen & Co) biztosított számukra és pénzmagot is adott nekik – cserébe némi politikai segítségért. Nixon elnök országos cimborája és támogatója volt. A bányaiparon és a kommunikációs eszközök gyártásán kívül foglalkozott repülőgép-tervezéssel, később repülőgépek és helikopterek gyártásával is. A hajózásban is voltak érdekeltségei, többek között mélytengeri kutatással foglalkozó cége is volt.

Ideális partner volt tehát a CIA számára. Az ő egyik üzemében kezdték el gyártani 1972-ben a Glomar Explorer nevű talajkutató- és fúróhajót (itt alul). Arra, hogy kiderüljön, milyen fúrási és talajkutatási képességekkel rendelkezik még sok évet kellett várni; az elkészültekor ugyanis teljesen másra akarták használni: ez a hajó egyértelműen a K-129 kiemelésére volt optimalizálva.

Az 1974-es átadásáig 300 millió USD-be kerülő jármű igazi műszaki remekmű volt. A 189 méter hosszú, 35 méter széles, 57.000 tonna vízkiszorítású hajó alja nyitható volt, a belsejében pedig pont elfért egy 100 m hosszú tengeralattjáró. Speciális hajtóművekkel és fejlett, számítógép-vezérlésű pozíció-tartó rendszerrel rendelkezett, hogy viharos időben is pontosan a cél felett maradhasson. Ez akkor még újdonság volt. A kiemeléshez nagyon komoly emelő gépeket építettek a hajóba, már csak azért is, mert a 2700 tonnás tengeralattjáró súlyának csak egy részét ellensúlyozta a felhajtóerő. Magát a kiemelést egy célszerszám, a Karom (Claw) volt hivatott elvégezni. A hivatalosan Clementine nevű eszköz tulajdonképpen egy 100 méter hosszú mechanikus „kéz” volt, összesen 8 hidraulikus ujjal. Ellátták saját hajtóművel, fényszórókkal és kamerákkal is a helyes pozícionálás segítésére.

Külön szállítóhajó vitte a helyszínre, a HMB-1 (itt alul). Ez az úszódokk kifejezetten erre a célra készült. Képes volt lemerülni a terhével, hogy a hajó alá helyezhesse a Karmot, amit 1974. július 5-én el is kezdtek leereszteni a mélybe. A leeresztéshez egyenként 18 méteres, nagyszilárdságú csöveket kapcsoltak egymáshoz, míg végül a Karom 5000 méteres mélységben bele nem fúródott a tengerfenékbe. Elképzelhető, hogy ekkor meg is sérült. Ezután a mechanikus ujjak szépen ráfonódtak a tengeralattjáró testére, és megkezdődhetett a kiemelés. Ez eléggé lassan haladt. Közben két szovjet hadihajó is meglátogatta a „kutatási” területet, de nem avatkoztak be.

Aztán augusztus 12-én, 3500 méteres mélységben a Karom három ujja letört, a tengeralattjáró megcsúszott, a súlypontja elmozdult, ezt a terhelést viszont az acél már nem tudta elviselni, és a K-129 kettétört. A harmada a Karomban maradt, a többi visszahullt a tengerfenékre és darabokra tört. Amikor a kamerákon át látták a mélybe zuhanni a sérült R-21-es rakétát, igencsak megemelkedett a hajón az egy főre eső Miatyánk-mennyiség, de végül nem volt robbanás.

Megjegyzendő, hogy egyes konteók szerint ez az egész nem így volt, és a CIA sikeresen kiemelte az egész hajót. Ezt még a 2010-ben feloldott dokumentációkból sem lehet megcáfolni, vagy megerősíteni. Úgyhogy maradjunk a hivatalos verziónál.

Végülis sikerült kiemelni az 1/3-ad hajót, de hogy pontosan mi találtak benne, az máig nem derült ki. Valószínűleg két nukleáris torpedót, a kódkönyveket és a kódoló gépeket sikerült megkaparintani, de a végső 500 millió USD-s számla mellett ez nem feltétlenül siker. 6 tengerész holttestét is kiemelték, őket katonai tiszteletadással helyezték végső nyugalomba. Az erről készült felvételeket 1992-ben adta át Robert Gates CIA-főnök Borisz Jelcinnek.

Egy ekkora akciót igen nehéz volt titokban tartani. Már 1974 első felében, mikor a Glomar Explorer még el sem készült, szimatot kapott a The New York Times egyik riportere (bizonyos Seymour Hersh). Megírta a cikket, de hamarosan fekete ruhás, gumitalpú cipőt viselő emberek kérték meg a lapot, hogy ezt most talán mégse adják ki. Az érvek elég nyomósak voltak; az akció akkor még titokban maradt.

1974. június 5-én gyanús körülmények között betörtek Howard Hughes los angelesi főhadiszállására, és (többek között) pont a Project Jennifer-aktákat lopták el. Ezt a pechet! Épp akkor történt ez, amikor a bíróság is bekérette volna az anyagokat Nixon elnök Watergate-ügyével kapcsolatban! Ezek az ellopott iratok később a Los Angeles Timesnál landoltak, akik viszont cikket is írtak belőle. A CIA elkésett, az akcióról szóló cikk 1975 februárjában jelent meg. Itt, ebben a cikkben rontották el az akció nevét is, amit később mások is hibásan vettek át. Később a The New York Times is komoly cikket jelentetett meg az akcióról.

Ezután a CIA-nak magyarázkodnia kellett volna, de nem tették. Még törvényekkel fenyegetve sem voltak hajlandóak semmit sem mondani. Innen ered a „Glomar response” angol kifejezés is.

A Glomart ma is használják (némi adás-vétel és átalakítás után), fúróhajóként.

Magát az akciót műszaki csúcsteljesítménynek, de hírszerzési katasztrófának tartják. A K-129-ből nagy nehezen kiemelt titkosító eszközöknek és kódkönyveknek az amerikai megfelelőjét a KGB például sokkal simábban és olcsóbban szerezte meg. Ehhez a hagyományos, jól bevált módszereket használták. Egy bizonyos John Anthony Walker (itt balra) ugyanis pont a US Navynél dolgozott kommunikációs szakértőként, és miközben szinte minden titkos anyaghoz hozzáfért, jól menő családi vállalkozást is építgetett „J. A. Walker Hírszerzési és Kémkedési Szolgáltatási Bt.” néven. Ebben a családja is aktív részt vállalt, a cég kizárólagos megrendelője pedig 1968-tól 1985-ig a KGB volt. Gyakorlatilag minden fontos kriptográfiai anyagot átjátszott, a kémkedés történetének egyik kiemelkedő alakja volt. Ő is megérne egy postot. De a számla még így, 18 évnyi kémkedés után sem érte el az 500 millió (1974-es értéken számolt) USD-t…

Mindezek fényében azért elgondolkodtató, hogy mennyire életszerű, hogy egy újságíró cikket ír egy szovjet tengeralattjáró ellopásáról, majdnem meg is jelenik, s közben a KGB az egészről nem tud semmit? Egyes vélemények szerint semennyire. Nem véletlenül látogatta meg a Glomar Explorert munka közben két hadihajó is, de Moszkva csak megfigyelte az eseményeket; szándékosan nem avatkozott be. A konteó szerint ugyanis megállapodtak (legfelsőbb szinten) az amerikaiakkal, hogy kölcsönösen nem beszélnek erről az esetről (ez azóta is így van), és nem is avatkoznak be (nem tették). Mi van akkor, ha például a K-129 valóban maszek atomtámadást akart intézni mondjuk Pearl Harbor ellen, hogy egymásnak ugrassza az USA-t és Kínát? Mi van, ha ezt látva a nem véletlenül ott tartózkodó USS Swordfish inkább szándékosan belerohant a szovjet rakétahordozóba, hogy megállítsa azt (ez ugye így csak egy „baleset”, míg egy torpedó már nyílt támadás lett volna)?

A helyzetet még tovább bonyolítja, hogy egyes vélemények szerint az egész Project Azorian nem is a K-129 kiemeléséről szólt. Az csak egy álca volt tenger alatti kábelek elvágására/megcsapolására, vagy valamilyen mélytengeri haditechnika kipróbálására.

Remélhetően előbb vagy utóbb ki fog derülni, hogy mi az igazság, de addig még várnunk és kommenteznünk kell…

Az írás során sokat merítettem István Gordon több helyen is megjelent írásából, az “Elfelejtett Jennifer Akció”-ból, a Wikipedia több – a témával foglalkozó - oldalából, egy 1998-as ismeretterjesztő videóból, valamint kapcsolódó honlapokról, elsősorban a tények eldöntése/ellenőrzése céljából. A képek is a felsorolt anyagokból származnak.

Az esetről - és még pár hasonlóról - röviden ebben a posztban is olvashatsz, valamint ajánlott olvasmány Sontag, Sherry - Drew, Christopher: The blind man's bluff - the untold story of Cold War submarine espionage, ISBN 9780099409984.